Kiirtottuk a kertben az összes méhkaptárt (ez szám szerint nagyjából harminc és negyven között mozog), ami azért este tíztől tizenegyig elég fárasztó munkának bizonyult. Miközben módszeresen lefújtam rovarirtóval, majd határozottan a kukába dobtam egy óriási kaptárt, amin csak nyüzsögtek az otthonukat féltő rovarok, arra gondoltam, hogy mit érezhetnek ilyenkor. Biztosan nem kellemes, hogy támadás éri azt a helyet, ahol élnek, ahol dolgoznak, ahol az utódaik tartózkodnak, látszólag biztonságban. A sajnálat persze egy dolog, de édesanyám allergiás a méh- és darázscsípésre, ami pedig nem játék kérdés.
Ha már más tulajdonának háborgatása, eszembe jutott, hogy betörtek hozzánk. Nem most – ezt most lekopogtam –, hanem nagyjából egy évtizede. Akkor még kicsi voltam, nem igazán olyan szemmel néztem a dolgokra, mint most. Így utólag visszagondolva, szörnyű lehetett szüleimnek az a látvány, hogy a saját birodalmukon, azon a helyen, ahol otthon vannak, amiért két kezükkel dolgoztak, valaki csak úgy átsétál, és elviszi a mi tulajdonainkat. Egy akkor még új Orion színes televíziót, valamint egy JVC videomagnót, ami akkor elég komolynak számított, valamint harmincezer forint kézpénzt, ami egyébként a ruhák közé volt betéve, a betörő (egyébként nemcigány volt) szúrópróba szerűen találta meg.
És a poén: a pletykás öregasszony beszélgetett vele, a házmester pedig tartotta neki a liftajtót, hisz szegény ember majd megszakadt attól a böszme nagy készüléktől! Akkor ráadásul eléggé pengeélen táncoltunk (mármint szüleim) anyagilag, ráadásul két nővérem is velünk élt. Nehéz időszak volt, az egyszer biztos…
