Egész héten várom a hétvégét, közben pedig gyűlölöm. Gyűlölöm, mert rendkívül gyorsan véget ér. Péntek, aztán jön a szombat, délben felkel az ember, máris elment a fél nap, és még nem csinált semmit. Vasárnap egész nap tanulás ezerrel, és mire a végére ér, olyan mint egy rongy. Szellemileg és fizikalilag egyaránt.
Nem panaszkodom, félreértés ne essék, csak azért na. Ez a minden napos 5.25-ös kelés kicsit fárasztó, kivált, hogy kettő előtt ritkán érek haza, ha nem intézek semmit a városban, és valamit mindig kell intézni.
De tulajdonképpen lennék még úgy négy évig középiskolás. Nem akarok új helyre menni, nem akarok kollégiumban vagy albérletben lakni, elszakadva az otthonomtól, és nem akarok hosszú-hosszú évekig tanulni, hogy aztán kapjak egy papírt, amivel lehet, hogy kitörölhetem a hátsó felemet. Persze, a tudás sose árt, de nem mindegy, hogy a befektetett energia (és pénz ugye) mennyit hoz vissza. Mert cseszhetem, ha van tudásom és erről papírom, de cserébe éhen halok.
Most ez van.
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a barátnőmmel lakok együtt.