Azért néha elgondolkodom, hogy mi értelme ennek az egésznek. Mit tudok eddig fölmutatni, miért megyek előre, mit fogok fölmutatni, miben vagyok jó, miben leszek jó és egyebek. Tényleg, semmiben nem érzem, hogy kiemelkedő lennék. Oké, tudok egy kicsit programozni, amennyire magátol megtanulhat az ember, és úgy nagyjából otthonosan mozgok a számítógépek világában (talán ez az egyetlen olyan dolog, amiben). Szokták mondani, hogy jól fotózom. Ezt nem tudom objektíven eldönteni, szeretem a képeimet, szeretek fotózni, azokat a képeket szoktam , amiket szeretek, nem pedig azokat, amiket mások szerethetnek.
Kiemelkedő tudásom nem nagyon van; a néveket és évszámokat képtelen vagyok hosszú távon memorizálni, nem tudom, hogy mikor volt a százéves háború, vagy hogy mikor született Mozart és mi volt a kedvenc színe. Nincs mit ezen szépíteni: elkúrtam azokat az éveket, melyeket tanulásra, tudás megszerzésére kellett volna fordítani. Nem kell ezért mást hibáztatni, mert ezért csak egyvalaki a hibás, mégpedig én. Ez van, most már meg kell elégednem ezzel a buta valómmal, és igyekeznem kell, hogy haladjak magammal.
Barátnőm nincsen két éve, nem is nagyon hiszem, hogy ma-holnap lesz (ezzel a hozzáállással pedig pláne, tudom). Kevés olyan lány van, aki úgymond kielégíteni
érdeklődési körömet. És itt most nem arra gondolok, hogy jó-e a segge, hanem hogy el tudok-e vele beszélgetni órákat, vagy vele tudok-e tölteni két napot egyfolytában úgy, hogy nem teszem tönkre és ő sem engem. Nem vagyok nagyigényű, csak egyszerűen válogatós ilyen téren.
Barátokkal tudom hogy állok: van egy igazi jóbarátom, akire tényleg bármikor számíthatok (és talán állíthatom, hogy a családjára is), ő Tigi. Van egy fasza osztálytársam, akire szintén számíthatok, bár vele valószínűleg megszakad az aktív kapcsolat (ez a továbbtanulástól függ), így később nem olyan lesz a viszonyunk, mint most, de Copival négy évet együtt töltöttem, a hét öt napján keresztül, napi hat-hét órát. Sokan vannak barátaim az interneten is, akikre ráköszönök, néha még talán ők is rámköszönnek, hogy élek-e még, ez végső soron jó. (Nem, nem fogok neveket írni, akikről szó van, azok úgyis tudják, értik is talán.)
Sportban nem nyújtok kiemelkedő, sőt semmilyen tevékenységet; szoktam kerékpározni (csak jó időben), tollaslabdázni és néha megmártózom a vízben, bár úszni nem tudok, nem nekem való a víz.
Mit értem el eddig? Nem tudom, de amiben biztos vagyok, hogy amit elértem, azt három embernek köszönhetem: szüleimnek és nővéremnek, senki másnak. Persze egy picit magamnak is, de úgy érzem, hogy inkább nekik.
Célom? Tervem? Ha önéletrajzot kéne írnom, elgondolkodnék ezen a részen, mert tényleg nem tudom. Vegyük át akkor, hogy is lenne ez! Mit szeretek csinálni? Tulajdonképpen mindent. Nem tartom magam okosnak (egyáltalán nem), de szeretek olvasni, bár a könyvekből is képtelen vagyok nevekre, és évszámokra emlékezni (valahol úgy érzem, ezek mellőzhető adatok). Nem tartom magam egy különleges egyéniségnek, de azért a lehetőségeket igyekszem mindig a legszínesebben kihasználni, mindig mindenből a legjobbat. Nem különösebben szeretem az embereket, de jók a kommunikációs képességeim (tényleg), kézben tudok tartani, és intézni dolgokat, és ha baj van, nem vesztem el a fejem, nem pánikolok, igyekszem megőrizni hidegvéremet, és aszerint cselekedni. Ez persze rendkívül szubjektív vélemény, én az évek során ezt tapasztaltam. Hosszú távon azért biztos, hogy nem szeretnék magányos lenni. Oké, 18 éves vagyok, most még belefér, hogy elvagyok egész nap egyedül, a szobámban, de azért később ezen mindenképpen változtatni kell, feleség, gyerekek címszavakkal, de legalább az előbbi.
Ha talán tudnék verset írni, ezt gyönyörűen leírhatnám, bizonyára szép, szomorkás lenne, de nem tudok, így ezzel nem nagyon próbálkozom, maradok inkább a versek olvasásánál.
Nem, nem vagyok depressziós, nem fogok leugrani egy hídról, és nem lesznek ezentúl ilyen sajnáljuk Mefit, mert egy emberi roncsféleség
; ezek csak úgy jöttek, és úgy éreztem, hogy ki kell magamból adni. Szeretnék ezekre a dolgokra emlékezni, szeretném ezeket visszaolvasni úgy öt-hat, esetleg tíz-húsz év múlva, és kicsit bölcsebben visszatekinteni a múltra.
