Van egy ilyen című érettségi-tételünk, a csodás 2007-es érettségi kódnéven futó rendezvényhez (keresőbotok, szevasztok), és ezzel, meg úgy általában a tételekkel egy nagy bajom van: azt kell elmondanom, ami a könyvben van. Idézek:
A Sorstalanságot olyan szerző írta, aki […] újat tud mondani még az olyan kimerítettnek látszó témáról is, mint a zsidóüldözés, vagy a koncentrációs táborok.
De ez nem így van, legalábbis szerintem. Persze ezt én nem mondhatom, mert az érettségin nem a saját véleményemre, hanem a egy másik író, az irodalomkönyvem írójának véleményére kíváncsiak. És ez ugye nem csak szerintem ordító idiótaság?
Először is: szeretném leszögezni, hogy nem vagyok zsidóellenes, utálom az antiszemitizmust, utálom a nácizmust is, utálom, ha fölöslegesen zsidóznak, és megvetem a második világháborúban (és az előtte is nem kis számmal!) történt zsidóüldözéseket, zsidózást és a többit. Nekem egy zsidó sem ártott még, ellenben másokkal.
Viszont. A Sorstalanság nem jött be. A filmet láttam, a könyvet egyszerűen nem tudtam elolvasni. Ez az együgyüségnek nevezett, egyszerű mesélésmód valami hihetetlen unalmassá varázsolja az egész könyvet. És nem azzal van a baj, hogy megint zsidózás, és megint második világháború, hanem azzal, hogy azt kell megtanulnom, és elmondanom, amit nem tartok igaznak. Nem Kertész Imrét, vagy az irodalmi munkásságát akarom én megbántani vagy -támadni, félreértés ne essék.
Nem értem, miért nem mondhatja egy diák azt, hogy ez a könyv nem jó, persze a számonkérés igényeit maximálisan kielégítve (ez szar volt
és társai tehát kizárva). Tényleg nem.
Mindenesetre a filmen keresztül sokkal jobban átjött az, aminek a könyvön keresztül kellett volna.
