Tegnap amúgy elment a kábelnet és -telefon, a -tévé nem. Gondoltam oké, áramtalanítsuk a kábelmodemet harminc másodpercre, lássuk meg mi lesz, avagy indíccsuk újra, ahogy a helpdeszken is javasolják rögtön. Oké, meg is történt, de a kábelmodemen hat led helyett csak három világított, és a webadminjában (ami egyébként alapesetben 403 lenne) a lognál azt írogatja, hogy DHCP connection failed, oké, nem kapok IP-címet. Ötórányi várakozás (és kb százszor ennyi sikertelen csatlakozás) után végül felhívtam a' ügyfélszolgálatot, és már mondták is, hogy bocsika, de az internet és telefonszolgáltatásunkban fennakadások tapasztalhatók, kollégáink már dolgoznak a hiba helyreállításán, köszönjük türelmét és megértését
, nincs mit. Ezzel párhuzamosan a vezetékes (KNC) telefon is műszaki hibát majmolt.
És eközben arra gondoltam, hogy mennyire, de mennyire függ az ember ezektől a szaroktól. Mármint, nem azt mondom, hogy végem volt ötórányi internetezés hiányától, csak gondoljunk bele: lerohad valami központ, és az egész, biztos(nak tűnő) lábakon álló kis világunk, ahol a neten intézzük az átutalásokat, telefonon kapjuk a megrendeléseket és így tovább, egyszerűen felborul, és ott állunk a számítógéppel, ami net nélkül éppen használhatatlan számunkra, és a telefonnal, ami süket. És mi van, ha nincs valakinek mobilja, és pont akkor lesz rosszul?
Vagy például elmész bevásárolni, fizetnél hitelkártyával, de a szerver épp haldoklik. Várnod kell perceket, órákat, míg végre megkapod, ami a tiéd, és az üzlet is, ami az övé, de te közben már rájössz, amire más esetleg nem: az életünk mindenféle műszaki eszközöktől, és egy plasztikkártyától függ.
Nálunk a múlt héten valami munkagép (?) két utcára a házunktól leszakított (!!) egy telefonkábelt (hat-hét méter magasan van ez a drautkoszorú, szóval máig sem értem, hogy sikerülhetett…), és hát mondanom sem kell, se net, se telefon…