Tényleg nem vagyok hungarista, sem az a fajta ember, aki Vesszen trianon!
(pedig »vesszen«), árpádsávos vagy címeres pólóban rohangál, és óriási betűkkel hirdeti, hogy igen, én MAGYAR vagyok, de közben látszik rajta, és a viselkedésén. Tényleg nem.
Az viszont egyre jobban zavar, hogy néha egyszerűen szégyelnem kell azt, hogy magyar vagyok. És persze lehet támadni, hogy ezt nem kell szégyelni, meg nem beszélni kell róla, hanem tenni, de ez így van. Amikor azt látom, hogy valaki »odaszarik a kombinóra«, vagy azt hallom, hogy Ausztriában a nagyobb bevásárlóközpontokban óriási betűkkel, csak magyarul(!) van kiírva, hogy NE LOPJ!
, és hasonlók.
Persze, aki nem tesz semmit, annak nem kéne szégyelnie, de valahogy mégis. És szégyellem azt is, hogy megkérdeznek egy franciát, egy németet vagy egy angolt, hogy mi Magyarország fővárosa, és rávágják, hogy Bukarest, aztán mikor közlik, hogy Budapest, akkor megjegyzik, hogy majdnem
. Meg azt is utálom, hogy egy új román lei majdnem nyolcvan forintot ér, és hogy nem elég az ország minden kínja-baja, még le is néznek, mondhatnám sárbatipornak minket. És ez az, ami engem igazából zavar.
És persze rohadtul trendi versekkel dobálózni, de ezt fogom tenni, mert tulajdonképpen egy versszak összefoglalja az egész bejegyzés lényegét:
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Petőfi Sándor – Magyar vagyok; 1847. február
