Tulajdonképpen már akkor beletörődtem, »abba, amitörtént«, amikor történt, de egyszerűen mai napig képtelen vagyok nem gondolni az én egyetlenemre. Amikor leülök a gép elé, és döbbenten tapasztalom, hogy nem is olyan vidám dolog, hogy nincs kétkiló szőr az asztalon; mikor leülök tévézni, és senki nem mászik az ölembe murrogva, amikor reggel felkelek, vagy este lefekszem, és senki nem kéreckedik ki-be az ajtónál, és amikor róla álmodom, majd fölkelek, és szomorúan kell tapasztalnom, hogy nem a vidám, biztonságos és nyugodt álomvilágban vagyok, hanem a zord és kegyetlen valósában, ahol már nincs velem egy olyan társam, aki eddig végig kísért az utamon.
Én nem tudom átérezni a helyzeted, mivel még sose voltam ilyen állapotban (asszem) de sok erőt kívánok a kilábalásból, mégha teljesen nem is lehet, de a katasztrófa elfogadásához mindenképpen.