Szóval ma a busz nagyjából -5 °C-os lépcsőjén ücsörögve eldöntöttem, hogy – bár imádom, és szeretem, valamint büszke vagyok arra, hogy itt lehetek, de – el fogom hagyni Magyarországot, előbb, vagy utóbb (bár inkább utóbb, ha valamilyen papírt sikerül arról szerezni, hogy semmihez nem értek). Nem mindegy hová, és nem mindegy minek, de nem félek: ismerek ahhoz elég külföldön élő embert, hogy ne adjnak el kurvának, jaj bocsánat.
Lehetne most ecsetelni, hogy miért, de teljesen fölösleges; aki érzett már így, biztosan érti, aki pedig nem érzett még így, az meg úgy sem fogja megérteni.
