Kéremszépen, nem kellett sokat várni, megjelent az első(?) érintőképernyős nem-iPod; ez a Samsung P2:
Az van, hogy mióta »Samsung YP-Z5« nevű kis ketyerével hallgatok zenét útonállásaim közben, azóta bizony figyelek a Samsung termékeire, mert azon túl, hogy szépek (a telefonoknál sajnos itt meg is áll az élet, hogy szépek), nem kicsit ügyesek is. Ez a cuccos meg mindenféle jóságot tud, ami nekem szimpatikus, és amit végső soron elvárnék egy MP3-lejátszótól (nevezzük inkább zsebwurlitzernek). Ezeket tudja:
- pici, vékony, elegáns megjelenésű, valszeg kényelmes kezelni;
- 4 GB-os vagy 8 GB-os memóriával;
- 3"-os érintőképernyő;
- beépített Bluetooth™ (hogy én erre milyen régóta vágyom!)
- FM-rádió és hangrögzítő (utóbbi az én Samsungomban kifejezetten jóra sikerült);
- egyéb nyalánkságok, mint: testreszabható menü, ébresztő, világóra, stb.
A négygigás cuccos ára 200 USA dollárba fáj bele (hozzávetőlegesen 35 ezer magyar rúpia), ami szerintem mindenképpen megérős biznisz.
Valamint ehhez kapcsolódó, hogy rengeteg oltást hallottam-láttam-olvastam az LG új, érintőképernyős telefonjáról, márminthogy az isteni iPhone-t koppintja. Ez szép, meg jó, csak azért nem kéne elfelejteni, hogy az LG már sokkal korábban előjött egy érintőképernyős telefonnal (LG Chocolate talán?), csak nagy valószínűséggel a kutya sem figyelt rá.
Ezekkel az érintőképernyős lejátszókkal nekem egy problémám van: nem tudok benyúlni a tatyóba, és megnyomni egy gombot, hogy pauza, meg nem tudok finoman benyúlni a zsebembe, hogy halkabbra vegyem, és hasonlók. Mindenképpen elő kell venni, akkor már kiszedni a kis tokjából, satöbbi. Ráadásul egy cirka negyvenezres kütyüt mondjuk egy Salgótarján Expresszen nem vennék elő.
Steve Jobs pedig jól mondta: ők mérföldköveket raktak le. Lehet, hogy nem mindenki Mac-mániás, lehet, hogy nincs minden háztartásban Macintosh, és lehet, hogy nem ő a világ leggazdagabb embere, de lerakott három igen komoly mérföldkövet: az első Macintosh gépet, az iPodot és most az iPhone-t.
