Mostanában két hozzám eléggé közelálló ismerősöm is olyan hírt közölt, ami nem is tudom milyen reakciót váltott ki belőlem; döbbenetet, szomorúságot, sajnálatot, könnyeket és még sorolhatnám. Így megint rá kellett jönnöm a klisés igazságra, hogy akármilyen sablonosan hangzik is, de az élet roppant törékeny. És mindig akkor sújt le, amikor egyáltalán nem számítasz rá, és amikor talán épp vigyorogsz, mint a tejbetök, és netalántán kezded úgy érezni, hogy végre jól mennek a dolgok, és esetleg egy kicsit is vidám vagy. Majd jön egy telefon, kapsz egy levelet, átjön egy ismerősöd, két mondat, arc lesápad, vidámság tovaszáll.
És hiába nyár, hiába kellene ilyenkor vidámnak lenni, és nem ezekkel törődni, de megint rá kellett döbbenjek arra, hogy mindig úgy kell elköszönnöm valakitől, akit kedvelek-tisztelek-szeretek, hogy talán az lesz az utolsó mondat, amit mondhatok neki.
:(