Baktattam hazafelé az újabb másfél órás buszozás után, elzsibbadt fenékkel és sajgó derékkal, mikor odajött hozzám két nyolcéves gyerek (nagyjából tudom kik azok, így a koruk felől biztos vagyok), a szokásos szöveggel, hogy bocs, légyszi, ne haragudjál már nem volna…
, amire rávágtam, hogy bocs nincs pénzem. Ekkor ő meg befejezte a mondatot, hogy …egy szál cigid vagy kettő?
. Erre nem bírtam türtőztetni magam, felröhögtem, és továbbsétálva visszaszóltam, hogy hát az meg pláne nincs.
Hogy min röhögtem fel?
A helyzet komikusságán. Egyrészt, hogy már reflexből »vágom rá«, minden bocsi nem tudnál
kezdetű mondatra, hogy nem. Másrészt a helyzet komolyságán, hogy már nyolcévesen cigiznek (arról nem is beszélve, hogy pont tőlem kérnek cigit, aki húsz év alatt két egész szálat ha elszívott).
És ez (kedves szülők) nagyon nem helyes így.

