Találtam kettő nagyon régi Fleming-könyvet, bár lehet nem kellett volna elolvasni, mert mindkettő az idővonal közepén van, és jócskán hivatkozik az előző regényekre. Ian Fleming véleményem szerint zseniálisan ír. A duplanullás James Bond ügynököt senkinek sem kell bemutatni, ugye. Én az összes Bond-filmet láttam nagyjából negyvenszer, így kialakult már egy kép, hogy mégis milyen is ez a James Bond. Nem az arcára, a megjelenésére gondolok, hanem a jellemére, a stílusára. És ezt a képet e könyv elolvasása teljesen átformálta.
A filmekben Bond a sármos, rettenthetetlen ügynök, aki nem fél senkitől és semmitől; nem vívódik tettei következményén; teketóriázás nélkül meghúzza a ravaszt és látszólag tényleg nincsenek érzelmei. A Goldfingert olvasva pedig egy olyab Bondot kapunk, aki órákig rágódik azon, hogy megölt egy embert, aki az életére tört, miközben repülőgépét várja, mely mint kiderül csak holnap tud elindulni.
Ekkor kapcsolódunk be a történetbe, és ekkor keresi fel egy régi ismerőse (akivel a Royale Kaszinóban ismerkedett meg, mely Ian Fleming első 007-es könyve), hogy nyomozza ki neki Auric Goldfinger titkát, az aranymániás milliárdos ugyanis mindig csal, ha kártyajátékról van szó, pedig annyi pénze van, hogy ez nem lenne indokolt, Bond barátjának azonban súlyos anyagi károkat okoz. Leleplezi Goldfinger titkát, aztán később a főhadiszálláson munkája ismét összehozza a fura szerzettel, aki mint kiderül, nem csak a kártyajátékban rossz ember: mindenidők legnagyobb rablását tervezi, melyet főhősünk – meglepő módon – szintén meghiúsít majd.
Remek könyvről van szó, nekem azonnal megtetszett Fleming stílusa, és tősgyökeres Bond-rajongóként remek élményt nyújtott az összes oldal. Aki szerette a filmeket, annak biztosan fog tetszeni a regény is, kivált, hogy a régebbi filmek mai szemmel elég bugyután néznek ki, a könyvet olvasva pedig értelemszerűen jobban elengedi az ember a fantáziáját.
Értékelés: 5 pont (Számomra tökéletes volt.)
