Történt ma, hogy háromórányi alvás után, enyhén… nos mondjuk úgy hogy enyhén kialvatlan arckifejezéssel bandukoltam az utcánkban, és előttem egy anya épp kézenfogva sétált elsőéves-forma fiával. A jelenet szokásosnak tűnt: hűvös volt, az autósok dudáltak, az árusok pakoltak, a rendőrök morcos fejjel kávéztak az őrs előtt, anyuka valamit nagyon hevesen magyarázott a fiának, a fiáról meg lerítt, hogy inkább máshol lenne, nem úton az iskola felé.
Aztán mikor közelebb értem hozzájuk, az egyébként sem Hollywood-kompatibilis arcberendezkedésem kettő egész és három tizedmásodperc alatt megváltozott, ugyanis meghallottam az alábbi rövid párbeszédet:
– …és egyébként is, meglásd mi lesz, meglásd!
– Ez nem igaz, anyu, ne mondj ilyeneket!
– Nem a fenét nem igaz, Tetűke, majd meglátod!
– Megmondtam már többször is, hogy ne szólíts Tetűkének!
– Mért, minek hiszed magad?
– Minek-minek? Embernek!
– Embernek? Pfejj! Szar vagy, nem ember. Nézd meg milyen szemétdombon laksz!
Az utolsó mondatot heves karlendítéssel (nem olyan hejhózóssal, csak azzal a körbemutatóssal) zárta, ekkor értünk ki az Andrássy útra.
Egyrészt rég hallottam elsős (maximum hétéves) gyereket ilyen szépen artikulálva, választékos szavakkal, ízesen beszélni. Leírni nem lehet, de sok érettségiző, sok diplomázó, sőt, sok doktorandusz megirigyelné, ha így tudna beszélni.
Továbbá. Milyen anya az, amelyik így beszél a gyermekével? Nekem is volt sok vitám a szüleimmel, mi is haragudtunk egymásra, de hogy hétévesen leszarozzanak, az nekem kicsit erős. Mi mindig tudtuk, bármilyen vitáról is volt szó, hogy vannak kötelékek, amelyeket nem lehet megszakítani. Ilyen az anya-gyermek-kötelék. Talán az egyetlen, ami tényleg megszakíthatatlan. Ami pedig pláne meglepett, hogy nem egy putriból érkező anya-fia párosról volt szó, hanem egy elegánsan öltözködő, tiszta és kulturáltnak tűnő anya-fia párosról. Bár utóbbi kulturáltsága felől nincs kérdésem.
A jelenet elsőre szokásos reggeli jelenetnek tűnt: hűvös volt, az autósok dudáltak, az árusok pakoltak, a rendőrök morcos fejjel kávéztak az őrs előtt, anyuka valamit nagyon hevesen magyarázott a fiának. De nem a szokásos hányszor mondjam el, hogy gombold be a kabátod
vagy tudom is én. Nem. Ez épp egy gyerekkor tönkretételének apró jelenete volt. A fiúról lerítt, hogy inkább máshol lenne, nem úton az iskola felé. Nem ebben az utcában, nem ebben a testben. De legfőképpen mással lenne. Bárkivel, csak nem azzel az anyának nevezett nőszeméllyel.
mondjuk eléggé általános, hogy a szülők nem tudnak bánni a gyerekekkel, főleg a kicsikkel.