Voltam ma egy helyi szépségversenyen. Mint néző csak, persze. Amiből csak két dolog hiányzott: a szépségek meg a versenyszellem. Előbbiből ugyanis csak kettőt láttam (azok viszont huhú), utóbbi pedig annyira átlátszóan bunda volt, hogy az már nekem fájt. Meg hatszázhatvan darab magyar váltóért kicsit erősnek tartom, hogy végig kell állni egy rendezvényt háttal a bevonuló szépségeknek. Arról nem is beszélve, hogy mikor vettük a jegyet, voltunk bent hárman, erre bejön egy negyedik nő, és a csávó (tipikusan az a fajta, aki leesett, nem pedig lekúszott a fáról, ha érted) szóval ez a csávó elkezdte rakni a karszalagot az újonnan belépő nő kezére. Mondván hogy ő nem tudja ki kinek a rokona. Hát könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy mit nem tud ő. Persze azzal is, hogy mit nem tudok én, csak én legalább nem vagyok annyira bunkó. Azt a jelenetet meg sem említem, amikor a büfésnéni a nagyadag (tizenkét szem, megszámoltam) sültburgonyát csíkonként rakta rá a mérlegre, majd levett a végén egy csíkot, és így kezdte el sütni. Rendezvényszervezés: egyes, leülhettek. Igen, szerintem jobban meg tudnám szervezni. És amúgy is: »két éve jobb volt«.
Az is ma volt még, hogy a fejemhez vágták: grafomán vagyok. (Így mondják ezt egyáltalán, nem úgy hogy grafomániás?) Én inkább kiegészíteném arra, hogy grafo- és blogomán(iás). Ne bonyolódjunk bele.
Ma pedig időutazunk, vagyis háromkor kettőre visszaállítjuk az órát. Én valószínűleg ma olyat teszek, amit már régóta nem: (viszonylag) korán lefekszem aludni. Talán. Aztán úgyis gondolkodom még órákon át, ahogy fekszem és nézem a sötét plafont, amiről csak az elektronikai miniarzenál fényei csillognak halványan vissza, amint a macska a lábamnál összegömbölyödve édesdeden alszik. Aztán még olvasok vagy száz oldalt, és akkor. Talán.
Csak belebonyolódtam a végére.
