Mindig nagyon büszke voltam arra, sőt, ez így hülyeség, a helyes kifejezés inkább az, hogy mindig is nagyon örültem annak, hogy jó kapcsolatot ápolunk a szüleimmel közösen.
Szigorúan, célirányosan neveltek, viszont sosem estek a ló túloldalára. Volt rengetegszer sírás, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondoltam legalább százszor arra, hogy pokolba a szülőkkel, sőt, biztos vagyok benne hogy ők is sokszor voltak így. De mégis, nem voltak sosem hatalmas veszekedéseink, nem kellett soha elköltöznöm itthonról, nem fordult elő hogy hetekig nem álltunk szóba egymással, és nem húszévesen kellett rájönnöm, hogy bátran jelenthetem ki, hogy a legjobb nevelést kaptam és kapom a mai napig.
Egészen apró dolgoktól az egészen komoly dolgokig.
Például nálunk sosem volt probléma, hogy mikorra érek haza. Ha azt mondtam hogy kilenc óraára itthon leszek, akkor persze kilencre otthon kellett lennem, de nem volt ebből vérre menő vita egyszer sem. Vagy például a barátok-barátnők bemutatása miatt sem kellett sosem aggódnom, persze fiúknál ez egyébként is máshogy (lazábban) működik. Vagy ha problémám volt, mindig fordulhattam a szüleimhez, és nem lebaszásra, hanem segítségre számíthattam. Ez szerencsére mai napig így van.
Húszéves koromra pedig eljutottunk oda, hogy tényleg maximális a bizalom, a tisztelet és a szeretet is. Nem kell bejelentenem hová megyek és mit csinálok, nem kell rossz pillantásokra és hasonlókra számítanom, ha éjfél után érek haza, stb.
Lényeg a lényeg: egyáltalán nem bántam meg, hogy oda születtem, ahová.
asszem te foglaltad össze a legjobban: sosem estek át a ló túloldalára, semmilyen értelemben