Gondolatmenetemből, mely akörül forgott, hogy vajon hová tűnt el másfél nap alatt egy teljes guriga vécépapír a fürdőszobából (először a macskára gyanakodtam, de ő általában csak letekeri, nem tünteti el, legalábbis eddig nem volt rá precedens) az a szavakkal nehezen leírható esemény rángatott vissza a valóságba, amit a nemzet csalogányáról elnevezett – általam annyira »nem kedvelt« – tömegközlekedési csomóponton, a négyes-hatos villamos megállójában láttam.
Egy általam negyvenes évei közepére saccolt úriember, aki üde barnaságát valószínűleg nem az idei balatoni nyaralásnak köszönheti, ám öltözéke különösen hiányos, akárcsak a strandolóké feküdt éppen az egyik pad alatt. Cipő egyáltalán nem volt rajta, de valójában nem is volt rá nagy szüksége, mert a lábfejét átkaroló tíztől negyvenig terjedő légyraj megoldotta a szigetelési problémákat, azokon a helyeken pedig, melyeken legyek nem, ott néhány izgő-mozgó kukacocska nyüzsgött. De hogy fokozzam a vizuális élvezeteket, mégsem ez a tulajdonsága volt az, ami finoman lehúzta fehér kesztyűjét (mindkét kezéről!), meghajolt, összefogta nőiesen, és egy akkora pofont kevert le nekem, hogy majdnem lefelejtem az aszfaltot, miközben azt mondom: a kurva anyád; hanem a szag. A húgy, a salakanyag és a több napos (hetes, hónapos, éves) mosdatlanság szagát egy tíztől egyig terjedő skálán, ahol a tíz a döglött állat szaga, amelyiknek teteme két és fél hete áll a tűző napon egy országút mellett, legyen mondjuk nyolcas, ekkor volt az úrnak nagyjából tizennégy egész kilenctizedes pontosságú illatfelhője. Arról nem is beszélve, hogy amiben feküdt, azt jobb helyeken lehúzzák.
Hihetetlen, mennyi szemét halmozódik ebben a városban, és ahelyett hogy a helyzet évről-évre kicsivel jobb lenne, csak egyre fokozódik.
Budapest, én így szeretlek.