Csokiparányt majszoltam az előbb, és ahogyan megéreztem az ízét, rögtön beugrott egy emlék.
Anno még nagyon régen mindig volt otthon csokiparány. (Aki nem ismeri, gyakorlatilag egy nápolyiról van szó, ami kívül-belül csokis.) Kilószámra hozták haza a szüleim, szóval mindig volt egy doboz, ami tele volt vele, azonban a házban csak egy valaki szerette, ő viszont egyenesen bolondult érte és ha rajta múlt volna, akkor naponta megeszi mind azt a több kilónyi mennyiséget, ami a dobozban csücsült. Ez a személy nem én voltam. Sőt, talán a személy sem a legjobb kifejezés.
Neki ugyanis négy lába volt, hatalmas csillogó barna szeme és tigriscsíkos bundája, szerény hatvankilós testtömege valamint olyan kisugárzása, ami egyetlen állatnak sem. Mert hogy ő volt a mi egyetlen »Mephisto« kutyánk.
Én meg eszem itt a csokiparányt, amit azóta sem szeretek jobban, csak most még a szemem is könnyes lesz tőle.
