Szokás szerint földalattiztam ma, a Kodály Körönd megállóban épp öt ember cserélt egy izzót. Persze az izzók már csak ilyen szívatós dolgok, tudom, nekem is van egy-két olyan lámpám amely előtt naponta kétszer imádkozom, nehogy kiégjen az izzó, mert akkor három csavarhúzó, két orvosi szike, egy lézeres mérőeszköz és némi jószerencse, valamint három-négy deciliter tömény alkohol kell a folyamathoz. Na de, egyszerű munkásember állt a létrán, szette ki az izzót, és közben mondotta három másik kollégájának, és egy nagyon komolyan néző öltönyös úriembernek, aki komolyságát a kezében tartott mappával is hangsúlyozta, amin az arra felcsíptetett lapra hevesen jegyzetelt. A mondandója az volt, hogy ezeket időnként ki kell pucolni, mondjuk legalább kétévente (ebből a mondatból levontam a következtetést hogy az 1995-ös felújítás óta azok a halovány sárga fényt biztosító berendezések az életben nem voltak megtisztítva), különben hajlamosak arra, hogy egy szikra által a nem vártnál kicsit erősebb fényt generáljanak.
Eközben megérkezett a szerelvény és mentem is tovább. Azonban, ugye az ember ha megy, akkor jön is, jobb esetben, és nekem jobb volt, mert jöttem. A földalattit vezető néni viszont többször is mondogatta (persze csak magyarul, a turisták, akikből pedig mindig találni a járaton, szóval ők csak néztek, hogy he), hogy csak az Oktogonig megyünk, onnan pótlóbusz. Lesétáltam a maradék két megállót, a Vörösmarty utcai megállóból enyhe füst szivárgott felfelé, és igen büdös vezetékszag, a Kodály Köröndnél pedig tűzoltók és rendőrök is tevékenykedtek, szintén elég büdös volt és kis füst is.
A két – egymástól valószínűleg teljesen független – esemény között az összefüggést mindenki állítsa fel magának. (Az összefüggést!)
