Filmnézéssel kapcsolatos egyik legkedvesebb élményem, amikor beköltöztünk az angyalföldi panellakásunkba (erről egyszer majd akarok írni egy külön posztot, fel is írtam magamnak). Mivel a bútoraink többségét lecseréltük a költözéskor, az asztalos pedig, aki az új berendezést készítette volna, nem volt normális időpontban elérhető, így másfél hétig várnunk kellett. A nappali kellős közepén tucatnyi doboz, néhány párna, és a parkettára lerakott tévé, videó. Még a kábeltévé sem volt bekötve.
Egyetlen kazetta (emlékeztek még, hogy ilyen is létezett?) volt elérhető helyen, ez pedig a Csillagok háborúja trilógia (akkor még az volt).
A panel egyik lépcsőházában videotéka üzemelt; fillérekért lehetett kihozni filmet, és emlékszem, hogy két-három féle csipsz, pattogatott kukorica és üdítő is kapható volt, picivel magasabb áron, mint az egy lépcsőházzal odébb található kisközértben.
Szóval, az a néhány év volt a videotékás időszak, döglöttünk a tévé előtt, és most a csúcsszuper internet és a warez fénykorában nem nézek annyi filmet, mint akkor.
Nekem a videokazetták, és ezáltal a videotékák halálával picit a filmes korszak is meghalt. Persze ott a mozi, ott a HD-film, nézem, élvezem, de azt az érzést már sosem találom. Talán néha egy-egy 90-es évekbeli film újranézése közben.
Egyszer venni fogok egy magnó- és egy videokazettát, beteszem a széfbe, aztán ha lesz gyerekem, megmutatom neki, hogy nézd, apád még ilyeneken élt, amikor olyan idős volt, mint te.
