Van egy szőnyegem. Szokott az embereknek szőnyegük lenni, eddig semmi extra. Fehér, ilyen bolyhos téma, biztosan ismeritek. 8 900 magyar váltóba fájt. Ilyen is sok embernek van, szintén semmi extra; nem mondhatom el, hogy egy afrikai lányka csak nekem sodorta a kezével. Akkor vásároltam, mikor beköltöztem a mostani lakásba (ennek »pár napja volt két éve«). Szóval, kétéves szőnyeg. Remek darab, jó rajta ülni, feküdni, állni meg minden egyéb dolgot csinálni. A macska is szereti.
Gondolhatjátok, az elmúlt 24 hónap alatt azért érte néhány impulzus. Nem is a három egész macskányi szőrre, a tízkilónyi atkára és még ki tudja milyen apró lényekre gondolok. Ömlött már rá banánturmix, vörösbor, koktél, sör, kakaó, tej, különböző testnedvek, sőt, az első héten a macska le is hányta.
Fehér színű szőnyeg, ha emlékeztek még az első bekezdés tizenkettedik szavára.
Namármost a lényeg, hogy többször kértem árajánlatot tisztításra, de a legjobb helyen is 3 500 birodalmi tallért kérnek a pucolásért. És akkor vegyük még hozzá, hogy el is kell vinni, macera, nyűg. Voltaképpen arra gondoltam, hogy félévente jó lenne elvinni tisztítóhoz, de akkor már jobban megéri évente venni egy újat.
Érdekes dolog: én még azt a nevelést kaptam, hogy a rossz dolgokat megjavítjuk, nem kidobjuk, de fél lábbal már egy másik, teljesen más gondolkodású generáció útját taposom, ahol a rossz dolgokat bebasszuk egy gyönyörű, színes, szelektív gyűjtőládába, és vásárolunk egy újat.
Az egészből azt akartam kihozni, hogy valamelyik nap összetekerem a szőnyeget, lerakom a kukák mellé, elslattyogok, és vásárolok egy újat, ugyanilyet. Szebb, tisztább, szárazabb, atkementesebb érzés.
