Nagyon sokáig, egészen január elsejéig voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye, naponta takarítandó, tisztelendő, becsülendő ereklye. Összeszámoltam, hogy hány képet lőttem tavaly, amit ki is raktam (azokat a képeket rakom ki, amelyek nekem tetszenek, erről később), siralmasan kevés a szám. Persze, nem a mennyiség a lényeg, de ha már elköltöttem egy kisebb vagyont fényképezőgépre és tartozékokra, akkor.
A fényképekkel kapcsolatban úgy gondolom (de ez igaz a filmekre, zenékre), nem lehet egyértelműen kimondani, mi a jó vagy rossz. Vannak technikai jellemzők, amelyek eldönthetik ezt, de sokszor direkt fotóznak látszólag rosszul egy filmet, hogy aztán ezzel érjenek el valamilyen hatást. Ezzel kapcsolatosan fölösleges művészkedni és elmélkedni, egy dolog a lényeg: ha ránézel arra a képre, megnézed azt a filmet, meghallgatod azt a zenét stb., akkor történjen valami. Mozduljon meg valami odabent, gondolkodj rajta napokig, tetsszen és érezd át az egészet. Ha ez megvan egy fotómmal kapcsolatban, akkor töltöm fel flickr-re. Vagy ekkor mondom, hogy egy film tetszett. Vagy teszem rá a telefonomra az albumot.
Egészen a 365-ös projekt indításáig (amit a fotós dolgaim felélénkítése miatt találtam ki) voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye. Most úgy állok hozzá, hogy minden nap a nyakamban lóg, és nyugodt szívvel lövöldözöm vele. Ha meghal a zár, nagyon szomorú leszek, de legalább elmondhatom, hogy használtam, és minden számomra kedves pillanatnál, amelyet valahogyan megőriznék, ott volt, és segített ebben.
Hogy megőrizzem a pillanatot. Mert az egész erről szól. Másnak egy rosszul fókuszált kép, nekem egy emlék.
Csak annyit fűznék hozzá, hogy a jobb két B :)