A rakott krumpli békésen szuszog a sütőben, a szomorkás idő pedig még mindig nem illik a márciushoz, de sebaj: pihenünk. Ma olyan jó volt, hogy nem fél hatkor keltem, hanem tízkor. Nem kellett kiugranom az ágyból, kimenni a hidegbe, kiengedni a kutyákat, felöltözni, és elindulni a hideg hajnalba. Helyette olvastam, és a rádióban a Petőfiről szóló műsort hallgattam. Tudtátok, hugy mielőtt eltűnt, utoljárra egy lengyel orvos látta?
Érdekes dolog ez a média. Míg a rádióban érdekes beszélgetést tartanak a majdnem kétszáz éve történtekről, addig a tévében kimerül a választék a Hatalmas aranyos, és a - legalább témához kapcsolódó - Kőszívű ember fiai filmekben. Ez szép is, meg jó is, de unalmas. Minden évben ugyanez a választék. Újulni, újítani kéne. Szerkesztenének inkább egy másfélórás dokumentumfilmet, amiben olyan kérdéseket tárgyalnak az aktuális eseményekkel kapcsolatban, melyek érdekelnek egy átlagos embert. Vagy egyszerűen összefoglalnák a történteket. Elfelejtik, hogy ez azon kevés ünnepek közé tartozik, amire emlékezünk, amire emlékeznünk kell. Most, tíz év múlva, és negyven év múlva is. Mert mindenkinek jutott - egy nem is olyan aprócska - morzsa, abból a tortából, amit másfél évszázada sütöttek.
