...a nyomorból. Mert ki lehet. Tudok nem egy, nem két embert, akinek sikerült. Köztük vagyunk mi és én is. Mármint én és a családom. Mert mi sem úgy kezdtük ám, hogy Honda Accord állt a kertben, és laptopról írtam a bejegyzést. Sőt, nem volt kert, nem volt laptop és nem volt blog. Talán még kocsi sem volt.
De kitörtünk. Kezdtük egy régi, lerobbant lakásban, még kiskoromban. De sikerült túljutni. Lett szép panellakásunk, majd nemsoká lett szép autónk is, az első. Nem egy álom autó volt, de gurult, és a miénk volt; becsületes úton, munkával szerezték a szüleim.
Teltek múltak az évek, majd megint továbbjutottunk. Lett szép házunk, lett szebb autónk, lett szebb állása a szüleimnek, elkezdtem középiskolás tanulmányaimat, elvesztettem nagymamámat, egyik nővérem megházasodott és született egy unokaöcsém, míg másik nővéremet elvesztettem.
Hogyan jutottunk el, a majdnem nyomorból, egészen idáig? Nem a vakszerencse és nem a véletlen műve volt, ez biztos. Az is biztos, hogy nem más emberek segítségével. Nem. Egyetlen dolog volt, ami mozgatta, mai napig mozgatja a szüleimet és engem: a kitörni vágyás. Mert ki kell törni. Mindig a jobbra kell törekedni, jobb körülmény, jobb módszerek, jobb eszközök. Nem más irányítja az életedet, hanem Te magad. Neked kell elérned azt, hogy felnézzenek rád, neked kell kitörnöd. Persze ehhez rendkívül sok akaraterőre és kitartásra lesz szükséged. Mert ne feledd: az élet mindig akkor adja a pofont, mikor a legkevésbé várod.
