mefiblog - főoldal

A szokásos még öt perc játék kicsit hosszabbra sikeredett, de gondoltam lazán beérek időbe. Aztán ott kezdődött a poénáradat, hogy a 47-49-es két megállóval lejjebb indul, és bérlet hiányában ellenőrökkel teli metrómegállókkal inkább az olcsóbb megoldást választottam és közöltem az ellenőrrel hogy nyaljon sót de én ingyen utazom legyalogoltam. Szóval beiratkoztunk, elhoztunk cirka ötvenezer forintnyi könyvet ingyen és bérmentve, és megkaptuk az órerendet. Kezdődik a móka:

A beiratkozásnál megkérdezte tőlem a titkárcsaj, hogy szeretném-e az elmaradt mikroökonómiát felvenni. Ránéztem az órarendre, majd ő rá, és mosolyogva beírta a lapra, hogy nem.

Szeptember elsejével az iskolán kívül valami más is elkezdődik: a sorozatok. Vége a nyárnak, vége a fesztiváloknak, nem lehet menni strandra, cserében van mit nézni A »Sorozatmánián« már két-három hete kint van az órarend, most mutatom itt is:

George Orwell sokat emlegetett 1984 című regényével »tavaly találkoztam«, és azonnal magával ragadott, így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb az Állatfarmot is elolvasom majd, mely egyébként az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában ingyenesen letölthető többféle formátumban, ha valaki az elektronikus változatot előnyben részesíti. Vakok számára még felolvasás funkció is elérhető, ami szerintem nem utolsó szempont. De most a könyvről.

Rövid kis történetről van szó, mely beszélő, gondolkodó állatokról szól, de ezalatt nem gyerekes figurákat kell elképzelni, hanem egy igen komoly társadalomkritikát, egy igen komoly utalást bizonyos emberfajtákra és bizonyos rendszerekre. Az állatok egy napon megunják, hogy az emberek elnyomják, dolgoztatják, verik őket, és közben éppen csak annyi ételt kapnak, hogy ne haljanak éhen. Elkergetik a Major tulajdonosát, és a disznók vezetésével saját gazdaságba kezdenek, az állatok gazdaságába, ahol jó élet van, és mindenki magáért, egymásért dolgozik. Aztán persze a dologból valami teljesen más sül ki. A könyv utolsó mondatát emelném ki, mely remekül összefoglalja az egész mondanivalót:

Tizenkét hang üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.

Hihetetlen, hogy ez az egyáltalán nem mai könyv még ma is mennyi helyzetben megállja a helyét, és mennyi emberre, eseményre, szervezetre ráhúzható. Azt hiszem, ez a kötet is azok közé a bizonyos alapművek közé tartozik, amit legalább egyszer illik és érdemes elolvasni.

Értékelés: 5 pont

Igazság szerint Sidney Sheldon nevével először négy vagy öt éve találkoztam, mikor nővéremnél a fürdőszobában egy átlagosan negyedóráig tartó ülve végezendő művelet közben kivettem a kosárból, és elkezdtem olvasni. Azt vettem észre, hogy eltelt majdnem félóra, és én még mindig ott ültem, a könyvvel a kezemben. Pedig ponyváról van szó, ez nem lehet kérdéses, de az öreg egyszerűen annyira jól írt (nyugodjék békében), hogy nem lehet nem szeretni. Általában két különleges nőalakot mutat be, születéstől egészen a felnőttkorig, aztán a sors úgy hozza, hogy a két (vagy több) nő élete keresztezi egymást.

Ezután persze sokan azt gondolhatják, hogy valami gagyi lányregényről van szó, pedig egyáltalán nem. Sheldon hihetetlenül életszerű, váratlanabbnál-váratlanabb fordulatokkal teli fordulatokat ír, melynek végén ha más ember nem is leszel, de egy kis egyedüllétre biztosan szükséged lesz, hogy feldolgozd, különösen hogy elég hosszú terjedelmű könyveket ír, így nem lehet egy nap alatt elolvasni, aztán felhajítani a polcra.

Nagyjából annyit tudok leírni úgy, hogy ne lőjek le semmilyen poént, hogy a történet három fiatal pályakezdő doktornő életét mutatja be, akik gyakornok éveiket kezdik éppen. Hárman különböző helyről és különböző világból: egy a szegénységből küzdötte fel magát; egy igazából ápolónő szeretett volna lenni, de apja kijelentette, hogy az ő lánya csak orvos lehet; egy pedig jómódú családból, jó egyetemről érkezett. A dolgok úgy alakulnak, hogy egy albérletbe kerülnek, majd egy darabig az orvosi élet roppant fárasztó és kemény világába nyerünk betekintést, addig, míg el nem kezdődnek a bajok.

Fantasztikus élmény volt, azonnal tudtam, hogy az összes többi könyvét is el akarom olvasni, ezenkívül kettőt már sikerült is. Bátran ajánlom mindenkinek, aki lebilincselő, izgalmas és érdekes regényt keres.

Értékelés: 5 pont

Legutoljára »itt hagytuk abba«, a csonka évaddal, most pedig teljes erővel indul a szökés, aminek már köze sincs a szökéshez.

Ha anno a harmadik évad elején azt gondolta valaki (például én is), hogy ez már egy másfajta Prison Break, akkor most méginkább ilyen érzése lesz. Megkezdődött ugyanis a finálé, mint olyan. Elkezdték lezárni a korábban elkezdett dolgokat; elkezdték az egész bandát egy közös cél felé terelni, olyan értelemben, hogy most tényleg mindenkinek közös érdeke a siker; tehát elkezdték befejezni a történetet. És én úgy érzem, hogy ha a pénzügyiek (értsd: pénzéhes tévécsatornás emberek) nem szólnak közbe, akkor a negyedik az utolsó évad lesz. Aztán majd eldől. Szpojlerek nélkül: az első rész remek volt. Szpojlerekkel meg a tovább mögött.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Azt mondják: csináljunk böngészőt! Elvégre mi uraljuk majdhogynem az egész internetet, miért ne lehetne, hogy miénk legyen a szoftver is, amivel nézegeti az internetezők nagy része a Google oldalakat! Valami ilyesmi mondat hagyhatta el valakinek a száját a Google egyik kaliforniai irodájában. Igen ám, de a Google nem csak úgy összekúr egy böngészőt, ők megcsinálják a böngészőt.

A cucc nagyon komoly. Egyrészt irgalmatlanul gyors. Én három YouTube-videóval, a Plurkkel, egy mefiblog és egy mefiblog vezírközpont ablakkal, továbbá két Google kereséssel teszteltem, és ugyanúgy ment, mintha csak egy üres kezdőlap lenne megnyitva.

Másrészt hihetetlenül egyszerű és letisztult, egyértelműen látszik, hogy a kevésbé hozzáértő réteg is könnyedén tudja használni. Menüsáv nincs, így hatalmas felületen lehet böngészni, a szerverinformációkat is egy átlátszó sávban jeleníti meg, és ha betöltött az oldal, eltünteti.

Nem tudom milyen motor hajtja, de az oldalakat egy-az-egyben ugyanúgy jeleníti meg, mint a Firefox, és maga a kezelőfelület is arra hasonlít egy kissé.

Ami miatt pedig mindent visz, az a rengeteg apró figyelmesség, ami megkönnyíti a böngészést. Sikerült megtalálni az egyensúlyt az Opera – egyesek szerinti – túlzsúfoltságára, és a Firefox kiegészítések nélküli hiányosságaira. Néhány apró dolog, ami feltűnt és megtetszett:

• inkognitóablak: lényege, hogy a rajta keresztül bonyolított forgalomról semmi nem kerül tárolásra, sem a sütik, sem a jelszavak, sem az oldal címe. Netkávézóban, irodában, iskolában és egyéb helyeken nagyon hasznos lehet;
• beviteli mezők átméretezhetőek: minden olyan elemnek, amibe szöveget lehet írni, az alsó sarkában van egy kis háromszög, és arra kattintva átméretezhetjük;
• cím kiemelése: a címsorban kiemeli a domént és a tartományt, minden mást pedig halványabban jelez. A képen látszik.
• kis méret, nagy tudás: a telepítő 475 kilobájtban érkezik, a memóriahasználat pedig nem ment tíz megabájt felé, Windows XP-n;
• beépített kereső: alapból tudja a címsorból való kulcsszavas keresést, illetve rendkívül egyszerű vele a Google-keresés is, értelemszerűen;
• dinamikus gyorshívó: a leggyakrabban látogatott oldalakat az új tabokra kipakolja, és egy kattintással elérjük. Nem gondoltam volna, hogy az Opera megoldásánál lesz szimpatikusabb;
• elem vizsgálata: ha rákattintunk valahol a jobb gombra, és kiválasztjuk ezt a menüt, akkor kielemzi a HTML-forrást, és megmutatja, hogy az adott dolog hol található, és mi az. Fejlesztőknek hasznos lehet.

És ezekhez jön még hozzá az átlátható, logikus és kényelmes kezelhetőség, az egyszerű beállíthatóság, nincs négyezer menü, amiben eltévedhetsz, nincsenek trükkös gombok stb. Magyar nyelven is elérhető, és innen letölthető. Két dolgot hiányoltam: az RSS-olvasót (reménykedtem egy Google Reader beépített változatban, ezt ügyesen ki tudnák használni, GMail-értesítővel és hasonló dolgokkal), valamint a rendes oldalnagyítást, a Ctrl+görgetésre ugyanis csak a betűk mérete változik. Persze utóbbi nem komoly probléma, de remélem, hogy az előbbit mindenképpen megoldják.

És A Google megint csinált valamit, mutatott egy darabkát, hogy ebből fogunk elindulni, és ha ennél már csak jobb lesz, akkor azt hiszem nagyon sokan fognak Chrome böngészőt használni.

Lényeges változás, hogy a fogyasztók védelme érdekében ezután más megítélés alá esik, ha a címzett természetes személy, illetve, ha nem az. Szeptember elsejétől a kifejezett és előzetes hozzájárulással küldhető reklámokra vonatkozó korlátozások akkor alkalmazhatóak, ha a címzett természetes személy.

(A Nemzeti Hírközlési Hatóság közleménye)

Értsd: ha magánszemély vagy, akkor elvileg nem kaphatsz kéretlen reklámlevelet, ellenben ha egy cég e-mail-címére küldik ezeket, azzal semmi probléma nincsen. Ennek az a lényege, hogy ha Kovács István bejelentést tesz napi ezeregyszáz spamlevélről, akkor kutya kötelességük kinyomozni, míg ha Kovács Kft. nevében telefonál valaki, akkor az NHH eldöntheti, hogy akar-e az üggyel foglalkozni, avagy nem.

Fontos változás még az is, hogy azon a cégek hírlevelére való feliratkozáskor, akik reklámlevelek küldésével foglalkoznak, meg kell adni a személyes adatokat is, mint például lakcím, név és telefonszám.

A változások szeptember elsejétől érvényesek, éljenek a szpemmerek!

Egy igen tartalmas könyvről van szó, négyszáz oldalban, a történet két különböző nő életét mutatja be, születésüktől egészen halálukig. Az egyik a lélegzetelállítóan gyönyörű szőke szépség, aki tizennyolc évesen apja kizsákmányolása elől a franciaországi Marseille-ből szökik meg Párizsba; a másik pedig az örökké-szűz-maradok, öntudatos és magabiztos amerikai nő, az egyetemet otthagyva titkárnak áll egy neves politikus irodájában. A cslekemény a második világháború előtt, alatt és után játszódik.

Ami igazán meglepett, hogy a könyv egyáltalán nem unalmas, pedig azt gondolná az ember, hogy két nő életét olvasgatni nem lehet valami izgalmas dolog – és mégis. Viszont nem billen át a mérleg, mint az »Angyalok és démonok« esetében, amikor már olyannyira zsúfolt volt a könyv, hogy fárasztó volt, de letenni mégsem tudtam, mert annyira olvastatta magát.

Eleinte gondolkodtam, hogy nagyon-nagyon-nagyon szigorúan mit tudnék találni, amibe beleköthetnék, de igazából nem volt ilyen. A történet újfent rendkívül életszerű, hihető; az előadásmód nem unalmas; a fordítás remek; a befejezés kissé elgondolkodtató; se nem rövid, se nem hosszú; egyszóval: tökéletes. Biztosan lehetne ennél jobb-szebb regényt találni, de erre nem tudok öt pontnál kevesebbet adni, mert minden a helyén volt.

Értékelés: 5 pont

Összegyűlt egy lista a fejemben, hogy mostanában miket kellene venni. Nem felvágásból, hanem mert nincs, és mert szükséges.

Fényképezőgép

Ezzel konkrétan kisebb-nagyobb melókat is szeretnék majd elvállalni, ezért lehetőség szerint valami komolyabb masinériára gondolok. A technika (pénzügyek) jelenlegi állása szerint a Canon EOS 40D lesz a tuti, mivel az EOS 50D bejelentése miatt rohamszerűen csökkent az ára, és a jelenlegi 198 000 forintos árat nagyon megéri. Bár nem akartam Canon gépet, mert nekem nem igazán áll kézre, és a Nikonok és Pentaxok sokkal szimpatikusabbak, de nem szabad elfelejtenem, hogy a Canon nyújtja a legjobb és legnagyobb objektívválasztékot, úgy árban mint teljesítményben. A másik kiszemelt jelenleg a tízezer forinttal olcsóbb Fujifilm Finepix S5 Pro, ami azért jó, mert egy Nikon D200 tudását foglalja magában, sokkal-sokkal olcsóbban. A probléma vele az, hogy a képminősége viszont jócskán elmarad a Nikon és Canon gépek mögött, valamint többen panaszkodnak a sebességére is. Szóval fényképezőgép fronton így állok, vészesen közeleg az október, amikorra a beruházást tervezem, remélem sikerül valami jó üzletet nyélbe ütni. Ugyanitt fotósember fotózást vállal jóárasítva.

Ruha

Egyrészt szeretnék egy új öltönyt, mert a régi már egyre kényelmetlenebb, és színházba járni szerintem ciki farmerben meg edzőcipőben. Továbbá farmernadrágból sem ártana kettő-három darab, mert döbbenten tapasztaltam, hogy felszedtem 2, azaz kettő darab kilogrammot a nyaralás alatt (de hogy hogyan, mikor egész nyáron gyalogoltam, azt nem tudom). Illetve megpróbálok eleget tenni kielégíthetetlen sportzakó-vágyamnak is, egy kis tételben való, kétszázötvenhét darabos beruházással. De kezdetnek elég lesz egy vagy kettő is a már meglévő kettő mellé. Valamint a szokásos ingmizéria, amiből sosem elég. Apropó, Olaszországban vettem két kalapot, amit már régóta akartam, két nagy csatos övet, amit szintén, és kettő darab bitangjó inget, darabáron 100 € helyett 15 €-ért, éljenek az outlet üzletek. A már meglévő kalapokhoz pedig akarok még egy egész gyűjteményt. (Ezt nagyjából tízéves korom óta tervezem, és most tíz év után eljutottam oda, hogy megvalósítom.) Pulóver van, bár annyira nem kedvelem, cipőből jócskán beruháztam; a már meglévő és remek állapotban lévő »Puma Liga« mellé jött a két »Tisza cipő«, és sikerült még szerválni ingyér egy Nike cipőt is.

Műszaki cikk

Idővel, bár másfél éven belül szó sem lehet róla szeretnék egy Full HD jelzésű televíziókészüléket, hogy a sok sorozatra és filmre 1080p-ben csurogtassam a nyálam. Kövezzen meg bárki, de nekem nagyon bejön ez a HD-láz. A »laptopommal« teljesen elégedett vagyok, bár a klaviatúrája a sok nyomkodástól fényesedik mint a bohóc, és nem duálkóros meg csak másfélgiga RAM van benne, de a következő számítógépes beruházás egy Macbook lesz, mondjuk tizenkét év múlva, akkor úgyis időszerű lesz. És esetleg tervezem az iPhone 3G-re való beruházást, de ezt még ötször is meggondolom majd. Ami viszont égető probléma, az kettő darab optikai egér beszerzése, mert mindkettő egerem haldoklik, és ez egyre zavaróbb. (Azt meg sem említem, hogy az A4Tech egerem idén lesz tíz éves, és még mindig semmi baja, csak ugye nincs hozzá USB-csatlakozó.) Illetve kell nekem egy gofrisütő és egy olyan kávégép, amivel lehet gőzölni. Mert a forró csoki habosan jó!

Bútor

Ez már mondjuk tényleg csak álomvilág, de igazán jó volna berendezni az albérletet valami nem 80-as évekből származó bútoregységekkel; az IKEA PAX tervező remek dolog, de most sajnos nincs háromszázezrem bútorokra, még akkor sem, ha utána magammal vihetem. Majd a lottó ötössel.

Könyv

Csak írókat mondok: Ian Fleming, Isaac Asimov, George Orwell, Ken Folett, Patrick Süskind, Sidney Sheldon; az ő általuk írt összes magyarul megjelent kötet érdekel, legyen szó elektronikus, vagy hagyományos hordozóról.

Zene

Van pár album, amit már régóta meg akarok magamnak szerezni. Első sorban valami Best of 80's jellegű, olyan igazi nagy klasszikusokkal, mert egyszerűen megvesz. Aztán a SZIN-en találkoztam »Barabás Lőrinccel«, akinek annyira megtetszett a zenéje, hogy szintén meg kell majd szerezzem. Illetve van még néhány album, amit a másik komputerben felírtam, és szintén meg kívánom szerezni.

Film

Nem veszek filmet. Avagy, addig nem veszek filmet, míg nem lesznek elérhető áron Blue-Ray hordozón. DVD-n nem látom értelmét filmek vásárlásának, mert drága, és nem egy, nem két bolti DVD ment már tönkre öt lejátszás után. És igazság szerint lenne nagyon sok film és sorozat, amit megvennék, de mindig úgy vagyok vele, hogy tízezer forintnak tudok jobb helyet találni, mint egy lemez, amit uram bocsáss letölthetek kivehetek a videótékából háromszáz forintért.

Hát így ezek gyűltek össze. Mondjuk érdemes még hozzátenni, hogy ezeket nem holnap fogom megvenni egy Gundelben elköltött ebéd után, hanem mondjuk az elkövetkezendő néhány évben. Mondjuk ez az én négyéves tervem beruházások tekintetében. Remélem a végén nem kell lemondanom. És te, mit szeretnél venni mostanában?

Szeretném figyelmetekbe ajánlani a GiXX Rádiót (ide kattintva hallgatható, foobar2000, iTunes, Winamp és Windows Media Playerrel egyaránt), mely progresszív, deep és electrohouse stílusú muzsikákból nyújt igényes összeállítást. A tesztüzem megy jelenleg, egy Mätt von Schulz, Gyuris és Yapesz válogatásból áll. Megmondom őszintén, nekem ezekhez a zenékhez semmi közöm, de ismerve azokat, akik emögött állnak, biztos vagyok benne, hogy a lehető legtökéletesebb műsorokat fogják nyújtani. Hivatalosan az adás szeptember hatodikán indul, most egy háromórás tesztadás megy, tessék hallgatni, és terjeszteni az igét.

A mefiblog a GiXX Rádió reklámozásért semmilyen anyagi ellenszolgáltatásban nem részesül. Köszönjük figylemüket.

Az egyszerű kérdésem az, hogy 2008-ban vásárol-e még valaki HiFi-tornyot? Emlékszem, pontosan tíz éve vettük meg az első ilyen cuccot, egy Compack zenegép cserélése után (melyet Mefi egy liter kólával és egy adat napraforgómaggal szintén tíz év után az örök elektronmezőkre küldött nyaralni), mai napig megvan, három tálcás CD-lejátszója van, két kazettás hurkatöltő egység, egy rádió, két mikrofonbemenet, és van benne karaoke funkció. Ezekre tíz évvel ezelőtt nagyon büszkék voltunk, ma már megmosolyogja az ember, hogy jé, nem viszi az empéhármat. Ami miatt szeretem, az a régi lemezjátszó a tetején, mely mai napig működik. Igazság szerint csak rádióként, és hangrendszerként üzemel, ugyanis két darab egy méter magasságú hangfal van hozzá, ami sorozat- és filmnézéskor valamint zenehallgatáskor nem rossz dolog.

Viszont ha ma úgy kelnék fel, hogy elmegyek valami hasonlót venni, biztosan nem HiFi-re esne a választás, hanem egy komolyabb 5.1-es házimozira. Kisebb helyet foglal, szebb a hangzása, többféleképpen felhasználható, lemezjátszót lehet rá szerezni és 2008-ban szerintem senki nem hallgat kazettáról zenét, ha megoldható egy jobb eszköz is.

Szóval a kérdés kicsit máshogy: megéri-e 2008-ban HiFi-tornyot vásárolni? És ehhez kissé kapcsolódik egy régebbi, de még mindig vicces »bejegyzés« is.

Nem kicsit bejön:

Mondhatni futótűzként terjed a hír a neten, miszernt ha a »Google Chrome« böngészőt használod, a Google rendelkezhet az adataiddal, ez ugyanis bele van írva licencszerződésbe, melyet a szoftver telepítésével és használatával automatikusan elfogadsz.

Csakhogy álljunk meg egy másodpercre jobban átgondolni ezt.

Ha már neten kommunikálsz, hol intézed a bizalmasabb beszélgetéseket? MSN-en mondjuk, vagy valami hasonló rendszeren. A Microsoft legjobb tudomásom szerint egy évre visszamenőleg tárol minden MSN-en zajlott beszélgetést. Ha pedig a levelezésben intézed, és véletlenül GMailt használsz, akkor a Google már ígyis beleláthat bizalmas jellegű adatokba, mint például jelszavak, bérgyilkossághoz kapcsolódó anyagok, vagy éppen a rózsaszín tangabugyi-gyűjtemény megrendelésének visszaigazolása. Ebbe jobban belegeondolva, nem teljesen mindegy, hogy a Google a böngészőben történő forgalmat is kisajátítja? Szerintem de.

Ráadásul többen nem csak a GMailt, hanem a Google Calendart, a Readert és egyéb szolgáltatásokat is használnak, ahol még-még bizalmasabb adatok mozoghatnak. Nem is beszélve arról, hogy akinek van AdSense-nél számlája, annak tudják a bankszámlaszámát és lakcímét is. A képeinket adott esetben a Picasa Webalbumsra töltjük fel, nem is beszélve a videókról, amik ugye mennek a YouTube-ra, ahol ha felveszel egy háttérben halkan hallható zenét, »azonnal a kiadóé lesz a videó«, és ő rendelkezik minden jogával. Ezután nem teljesen mindegy, hogy már a böngészéskör nyúlják le, vagy mikor feltöltöttük?

Nem hiszem, hogy Kaliforniában egy klimatizált irodahelyiségben ücsörögve szigorú, öltönyben feszítő, nyakkendős és fülbe szorított adó-vevővel rendelkező emberek Mefi, a húszéves magyarországi blogger dolgai iránt érdeklődnek.

Az egyetlen problémalehetőséget, mely nagyobb rétegeket is érinthet, az illegális letöltésekben látom. Mert ugye ha letöltesz valamit, amit nem kéne, és esetleg a Google ezt negyvenféle loggal tudja igazolni, akkor a bíróságon kellemetlen helyzetbe kerülhetsz. De erre sem igazán látok nagy esélyt.

Az évszázad leleplezésének könyvét valószínűleg nem a Chrome-ban írod meg. Ha meg akarod ölni Gyurcsány Ferencet, akkor nagyon valószínű, hogy az erről szóló információkat sem a Chrome böngészővel közlöd, legyen szó e-mailekről, vagy bármi másról. Ha ki akarod rabolni a Magyar Nemzeti Bank aranyraktárát, valószínűnek tartom, hogy ezt nem a Chrome-ban futtatott Meebóval fogod megszervezni. Ha mégis, akkor megérdemled, de valószínűnek tartom, hogy a Google-t nem ez érdekli.

Megértem én, hogy ez a hozzáállás kicsit sem demokratikus, és valahol jogosnak tartom, hogy többen felemelik a hangjukat, de azért kerek-perec kijelenteni, hogy emiatt a böngésző használhatatlan, az már úgy érzem, a túlzott üldözési mánia kategóriájába sorolandó. Ráadásul ha elolvassuk teszem azt a Microsoft Windows XP licencszerződését, sokkal csúnyább dolgokat is találnánk ott. Pedig azért még fizettünk is – elvileg.

Időközben a Google megváltoztatta a szerződés adott pontját, így elvileg nem az övéké a szerzői jog.

A birtokomban lévő utolsó, kronológiai sorrendben viszont az ötödik, 1980-ban megjelent Sheldon-regényről van szó. Igazság szerint csak azt tudom elmondani, amit az eddigi könyveknél: valósághű, pörgős, izgalmas, tele fordulatokkal, tele érzelmekkel. Egyszerűen ez a könyv is letehetetlen. Ami miatt pedig pláne tetszett, az a maffia-szál. Tudom-tudom, nevezzen bárki sablonosnak, de egyszerűen rajongok a maffiás történetekért; nálam minden játszik: kemény kalap, szivar, Tommy gun, »Keresztapa« és minden ami kell.

A sztori három ember életét mutatja be: Jennifer Parker, a fiatal ügyvédnő, aki éppen kezdi pályafutását, mely első napján egy apró hiba miatt romba is dől, köszönhetően az ország legnagyobb maffiózója, Michael Morettinek, akit emiatt nem tudnak letartóztatni, de végül hibáját helyrehozva az ország egyik legjobb ügyvédjévé válik, melyben egy másik kiváló ügyvéd segít neki, Adam Warner, aki az Egyesült Államok elnöki székére pályázik.

Eleinte a három főszereplőt csak külön-külön láthatjuk, de végül az eseményeknek köszönhetően végül közös úton haladnak tovább, még ha adott esetben erről nem is tudnak. Rengeteg dolog történik a könyvben, de ezeket már nem tudnám úgy leírni, hogy ne lőjek le egyetlen poént sem.

Két dolog tetszett nagyon; az egyik a zseniális tárgyalótermi viták levezetése, ahol az ügyvédnő olyan trükköket visz véghez, melyeknek köszönhetően mindig felmentik védencét, a másik pedig a már előbb említett és jól kidolgozott maffia-vonal. Amit rengetegszer észrevettem, hogy a könyv végére a két dolog annyira összekavarodik, hogy most éppen egy tárgyalótermi perről olvasol, vagy a maffia bosszújáról.

Értékelés: 5 pont

Pontosan öt nap múlva, azaz szeptember 10-én jelenik meg »Robin Cook« legújabb, 2007-ben írt könyve, a Crisis, mely a Halálcsapda magyar címet kapta. Az Alexandra Könyváruházban már előrendelhető, szeptember közepe-vége felé pedig valószínűleg írni is fogok róla.

Dedikáló turnéja során »Robin Cook nemrég járt Budapesten«; mi ott voltunk, nagyszerű élmény volt, és az összes eddig megjelent Cook-regény elolvasása után bátran állíthatom: nagyon kíváncsi vagyok a Halálcsapdára, kivált, hogy a már sokat emlegetett Soldano-Stapleton-Montgomery hármas legújabb kalandjairól van szó.

A fánk jobb, mármint. Bár a »Dexter« harmadik évadja hivatalosan csak »szeptember 28-án« kezdődik az USÁ-ban, ám akárcsak tavaly, idén is egy kicsit korábban megjelent a sajtónak szánt első rész, ami aztán valahogy eljutott ide is. Felirat híján mondjuk egy-két spanyol akcentusú mondattal igencsak megszenvedtem, de végül sikerült megérteni az egészet. Igyekszem szpojler nélkül írni.

Nagyjából az történt, hogy az előző évad konfliktusát megoldva sikerült teljesen úgy folytatni a sorozatot, hogy nem kellett olyan nagy változásokat eszközölni, mint mondjuk a »Prison Break« esetében, így tehát a sorozat olyan maradt mint volt, mégsem lett unalmas. Dexter ugyanúgy öli a gonosz embereket, akiket a rendőrség nem tud elkapni, ugyanúgy Harry kódexe szerint igyekszik ezt csinálni, egészen addig, míg véletlenül mást öl meg, mint akit akart. Ez nagyjából az első rész bonyodalma. Illetve van még egy, rögtön egy óriási cliffhanger az epizód végén. Kíváncsi vagyok, hogy az évadra mit találnak ki: maradnak ennél a cliffhangernél, lesz-e inkább első évad, folyamatos emberöléssel, és minden részben egy új sztori bemutatásával; vagy inkább lesz második évad, behoznak még több problémát, valami új nagy ellenséget, valami nagy balhét, amivel kicsit megpróbálják felkavarni a dolgokat. Meglátjuk.

Egy biztos: a Dexter harmadik évadja eddig ugyanúgy hozza a szintet, mint a második és az első. Nem volt olyan érzésem, hogy hm, ez már nem az igazi, vagy hm, milyen irányba megy ez. Egyszerűen csak jött a Dexter folytatása, ami olyan volt, mint a kezdete: kiváló.

A képre lehet kattintani is, de persze egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így néznek ki, de az Engadgeten megjelent két kép a hamarosan megjelenő, negyedik generációs iPod Nanóról. A képek alapján tetszetős, bár már több hozzászólónak kétségei vannak a kép eredetét illetően, ugyanis a régi típusú, második generációs készülékeknél használt csatlakozóaljzat látható az összes képen, amit pedig valószínűleg nem hozna vissza az Apple.

Egyébként már nem kell sokat várni, hogy megtudjuk, tényleg így fognak-e kinézni az új iPodok: kedden, azaz szeptember 9-én bejelentik az újdonságokat.

A BKV idén gyökeresen megváltoztatta a tömegközlekedés eddigi rendjét, két turnusban. A változtatások első fele augusztusban történt, a másik pedig ma. Gyakorlatilag olyan sok minden lesz másként a mai naptól, hogy szinte lehetetlen egy helyen felsorolni minden újdonságot; aki viszont hétfőn tömegközlekedni szeretne, annak nem árt megnéznie a BKV változásokat jelző oldalát, ahol kerületenként lehet letölteni a tájékoztató PDF-fájlokat, melyekben térkép, és az adott járművek menetrendjei is megtalálhatók.

A módosítások többek között a járatok számát érinti; az összes gyors járat jelzése ezentúl E lesz, így például a piros hetes már 7E jelzéssel közlekedik. De ezenfelül vannak még járatösszevonások, járatmegszűnések, új járatok, melyek segítségével gyorsabban eljuthatunk a város egyik feléből a másikba, akár átszállás nélkül is, sőt: a 6-os villamos fél egyig közlekedik majd.

A BKV szerint ezekre a változásokra már nagyon nagy szükség volt, és többségük az utasok érdekeit szolgálják. Eleinte persze mindenkinek fura, sőt kényelmetlen is lesz, azonban meglátjuk milyen lesz a későbbiekben.

Elvileg májusban jöttek volna meg a kettes vonalra az új szerelvények, de aztán meglepő módon csúszás volt (az most mindegy is, hogy ki tehet róla). Én az ALSTOM járműveit a »Citadis villamos« megtekintése óta kedvelem; sok technikai információm persze nincs róluk, így nem tudom, hogy tíz év múlva is jók lesznek-e (valószínűleg igen), viszont azt utasszemmel azonnal láttam, hogy kényelmesek, elegánsak, modernek és ha a »Combino villamosra« anno azt mondtam, hogy tágasak (igazából az üléseknél ugye nem, de az egésznek mégis olyan érzést ad, mintha tényleg az lenne), akkor a Citadis például maga a hodály.

A Citadisra pedig nagyon hasonlítanak az új ALSTOM metrók, melyek a 2-es és a majd elkészülő 4-es vonalon fognak közlekedni. Azt hiszem, a jó öreg orosz rémek megérettek a cserére, ráadásul a gyönyörű szépen felújított kettes metró állomásaihoz szerintem az új kocsik sokkal jobban illenek majd. Arra mondjuk kíváncsi vagyok, hogy az új szerelvényeknek is kétszemélyes legénysége lesz-e, vagy már megoldható egy vezetővel is.

Akit érdekel esetleg: a kettes metrón azért van két ember, mert az egyik (aki ül) konkrétan vezeti a járművet, a másik pedig nyitja az ajtókat, kezeli a bácsi/néni hangját, aki bemondja hogy most a Deák Ferenc tér következik, illetve mindketten – a jó orosz munkamorálnak megfelelően – ellenőrzik egymás munkáját, és ha valamelyiknek esetleg baja van, a másik közbe tud avatkozni, meg tudja például állítani a szerelvényt. A hármas metrón erre azért nincs szükség, mert ott egy francia gyártmányú számítógépes cucc irányítja a metrót, a vezetőnek gyakorlatilag annyi a dolga, hogy zárja-nyitja az ajtókat, intézi az utastájékoztatót és megnyom egy nagy piros gombot, ami elindítja a gépet, ami a megállóban automatikusan megáll. A négyes metró lesz a legviccesebb, mert annak vezetője sem lesz.

Mondták ma a híradóban, hogy valahol valami uniós nyelvakármi van. Ez annyira nem is lényeg, de ami megmaradt bennem, az a következő mondat volt:

A magyarok az Európai Unió egyik legrosszabb nyelvtanulói.

Ezt arra alapozzák, hogy nálunk például csak egy nyelv tanulása kötelező, míg más tagországokban legalább kettőé.

Engem azért háborít fel kicsit, sőt, mit kicsit: nagyon ez a mondat, mert Magyarországon az anyanyelv-oktatásról kellene először beszélni, és ha a magyar nyelv oktatását összekapták, akkor lehetne elkezdeni kiépíteni az igényes nyelvoktatás alapjait . Ugyanis ha tíz nyolcadik osztályos tanulóból hét, négyes-ötös osztályzattal zárja az évet nyelvtanból, közben pedig a lehető legtermészetesebben leír olyan dolgokat, hogy egyenlőre, muszály, mind eggy és még hasonló gyöngyszemek, vagy egyszerűen csak nem tud fogalmazni, akkor egyszerűen nem mondhatjuk azt, hogy a diákban van a probléma, hanem muszáj elővenni a tanárokat, vagy a rendszert, amiben a tanárok dolgoznak, mert valahol hiba van.

De ha már annyira nyelvoktatunk. Rengeteg olyan ismerősöm van, aki négy évig folyamatosan tanulta a német nyelvet, jó eredményekkel zárta az éveket, többségük mégsem tud németül elmondani három értelmes mondatot. És azt hiszem egy négyes-ötös tanuló ha nem tud megszólalni németül négy év folyamatos tanulás után, akkor nem azt kellene mondani, hogy a magyarok nem jó nyelvtanulók, hanem fölállni végre valakinek, és azt kerek-perec belemondani a kamerákba, hogy gyerekek, itt komoly problémák vannak, ha a kiváló tanulóinkk nem tudnak megszólalni az általuk tanult nyelven.

2008-at írunk. Sokszor írtam ezt mostanában én is, sokszor más is. 2008. Mi jut eszünkbe erről? Mondjuk az, hogy drága a benzin. Vagy hogy olimpiai játékok voltak »Pekingben«. Vagy teszem azt az, hogy az internet manapság a fénykorát éli. Szinte minden háztartásban van legalább egy gép, ami csatlakozik a világhálóra, de abban biztos vagyok, hogy az átlag művelt ember ha nem is otthon, de internetezik. És erről mi jut eszünkbe? Hogy talán pont most van itt az írás-olvasás időszaka, mert ahogyan a televízió és a telefon kiszorította a könyvet és a postai levelezést, úgy az olvasást és az írást méginkább rendszerbe hozza az internet. Ehelyett mégis mit lát az ember? Azt, hogy a diákok többsége dadogva, hebegve-habogva, hibákkal és küszködve tud csak elolvasni egy szöveget. Hogy amint már említettem: a diákok többsége nem tud egy épkézláb mondatot leírni helyesen. És most ne olyan dolgokra gondoljunk, hogy rossz helyre tesz egy vesszőt, vagy éppen hülyén fogalmaz. Hanem súlyos problémákra, mind az olvasásban, mind az írásban. Ami az előbbiekre alapozva, azt hiszem ismét nem feltétlenül csak a gyerek hibája.

És akkor ilyen körülmények között képesek benyögni a híradóban egy ilyen mondatot, hogy a magyarok nem jó nyelvtanulók? Hát a kurva anyád, az nem jó nyelvtanuló.

Igazság szerint ha ruhavásárlásra kerül a sor, akkor az olasz piacokat és outlet üzleteket részesítem előnyben. Előbbin teljesen jó ingeket, pólókat lehet összeszedni, átlag öt, maximum tíz euró magasságban; utóbbin pedig márkás, minőségi és elvileg divatos ruhaneműket lehet összeszedni, tényleg jó áron. És még arra is kicsi az esély, hogy itthon szembejön a cucc valaki máson. Nevezzen bárki sznobnak, én nem szeretem ha máson is azt a ruhát látom, amit magamon.

Viszont ha már itthon kell ruhát vásárolni, akkor a címben is megnevezett C&A üzlet ami először eszembe jut.

Ezzel viszont az a probléma, hogy akárhányszor benézek (most éppen »Szegedre indulás« előtti este), mindig találok remek áron olyan ruhákat, amiket AZONNAL megvennék, de akkor persze nincs nálam annyi pénz, és én egyébként is egyszerre szeretek ruhát venni, szezon előtt bemenni a bótba, és megvenni az összes ruhaneműt ami kell. Persze ezzel sokszor befürödtem már, mégpedig azért, mert mikor megyek (most ugye alig pár héttel később) már megérkezik az új kollekció, ami nem is tetszik annyira, nem is olyan áron van, és egyébként is. Ma például egy egyébként teljesen jól kinéző fekete színű nadrág verte le a biztosítékot, amit BARNA cérnával varrtak össze. Ezzel még csak-csak megbarátkoznék, de a próbafülkében vettem észre, hogy nem cipzár van rajta, hanem gomb. Gombot pedig női divattervezők raknak a nadrágra, az exférjük idegesítésére. Mert akinek volt már nem női nemi szerv a lába között, az tudja hogy a gombos nadrág nem vicces.

Szóval ruhavásárlás. Gyűlölöm. Minden évben háromszor szervezek ruhavásárlást: tél végén, nyáron Olaszországban, és nyár végén. Pedig annyiszor megfogadtam már, annyiszor, hogy nem egyszerre intézem el, hanem apránként, olyan plázacica módon, hogy nézd vettem egy inget, de sosem jön össze.

Ruhavásárlás. Undorító szó, undorító jelentés. Száz ember bezsúfolva egy meleg helyre, ahol bömböl valami zene, ami igazából senkinek sem tetszik; zakók fölkúrva a vállfákra, össze-vissza számozva, és persze pont az a szám hiányzik, ami kéne neked; a nadrágok közt alig van ami tetszik, mert az egyiknek jó a színe de gagyi a varrás, a másiknak jó a varrás de gagyi a szín és még sorolhatnám; a pólókkal általában kevés gond van, és akkor még nem beszéltem a próbafülkébe rohangálásról. Az egész folyamat undorító, szerintem férfiember nem tudja élvezni. És ha nem vásárolni megyek, csak nézelődni, akkor valahogy mindig jobb a körülmény. Kevés ember, sok áru, halk zene. Aztán mikor belépsz az üzletbe, szerintem valami berendezés kiszimatolja hogy neked pénz van a zsebedben, és azonnal átkapcsol öld meg a vásárlót üzemmódba. Ami sikerül is. Persze azért igyekszem nem sokat nyűglődni, és lezavarni az egészet, de egyszerűen jobban lefáraszt, mint háromszor száz méter lefutása fél perc alatt.

Lényeg a lényeg, azért amit kellett sikerült elintézni, bár ezen az áron két zakót vehettem volna pár héttel ezelőtt, viszont végre vettem egy válltáskát, ami minden ruhához megy, kényelmes, sok zsebe van (sokzsebfétisem van, pakolásmániás vagyok, üss) és még 3 890 forintnál sem került többe. Jelzem, hogy két üzlettel odébb egy ennél gagyibb anyagú és csúnyább és puritánabb táska került 9 890-be. Helló WestEnd. A táska egyébként Daniel Ray márkájú, és nem találtam róla képet.

Szeretném feltenni a kérdést, leginkább férfiú olvasóimtól, de érdekelne a másik oldal véleménye is, hogy másnak is ennyire bajos a ruhavásárlás, vagy csak nekem az?

Hoppá, krys most mutatta ezt:

Tudom, tudom: ez egy undorító világ, ahol mindenki a névjegykártyát mutogatja, az igazi tehetség pedig névtelen, és ezernyi hasonló közhely, de még »múltkor« jutott eszembe, hogy mókás volna csinálni névjegykártyát, és akkor dobtam össze ezt a kis semmit, ami gondolom tipográfiailag és névjegykártyaológiailag is förmedvény, de nem igazán érdekel.

Egyrészt néha tényleg jól jöhet, a hátoldalát pedig direkt fehérre terveztem, hogy lehessen rá esetleg írni, másrészt pedig… nem tudom, egyszerűen csak jópofa, és ~ezerötszáz forintot más hülyeségre is elköltene az ember, ennek pedig adott esetben még hasznát is veszem (például ha nincs nálam papír, ha-ha).

Megvolt ma az a bizonyos Let's Rock névre keresztelt bemutató, amiről teljesen lemaradtunk, de erről majd később. Lényeg a lényeg: sok szép új iPod, jó áron. A »múltkori képek« igaznak bizonyultak, a cucc kicsit kerekített felületet kapott, raktak bele giroszkópot, aminek köszönhetően érzékeli ha elforgatjuk, és így lehet irányítani is. Például rázásra véletlenszerűen dob be egy számot, ami a piros hetesen vagy egy Szecső-Budapest vonatutazáson biztosan jó lesz. Itthon nem tudom mennyibe fog kerülni, és nem tudom hogy az Apple hazai terjedésének köszönhetően mennyivel lesz drágább, de iPodot egyelőre nem igazán éri meg itthon venni, mert még utazási költséggel együtt is jobban jár az ember ha kimegy mondjuk Bécsbe. Ellenben az amerikai ár 149 dollár, azaz nagyjából harmincezer forint, ami nevetségesen olcsónak tűnik egy ilyen készülékért, de ennél többe kerül, ha mondjuk 16 GB-os kiszerelésben vesszük.

Ami nekem személy szerint nagyon tetszik az az iPod Touch 2G, mely a reklámszöveg szerint a valaha volt legviccesebb iPod, és úgy néz ki, ez tényleg igaz. Megtoldották egy hangszóróval, ami azért jó, mert Lev mesélte, hogy az első generációsban van ébresztő, de nem tud csörögni, csak ha rajta van a füles. Valamint fontos újítás még, hogy kapott külső hangerőkezelő gombokat, így nem feltétlen kell az érintőképernyőt maszatolni. Kinézetre pedig egyértelműen az »iPhone 3G-re« hajaz. Kíváncsi voltam kamerát raknak-e bele; nem raktak, de gondolom azt inkább azért nem, mert úgy valószínűleg kevesebben vennének iPhone-t(?). Vagy mert minek. Bár mivel sokan a buta telefon és iPod Touch kombinációra szavaznak, lehet megérné. Szintén amerikai ár, a 8 GB-os 229 dollárról indul, és választhatunk több pénzért 16 vagy 32 GB-os darabot is, ha nagyban küldjük.

Továbbá van még új iTunes; új iPhone-szoftver; rengeteg új alkalmazás, például játékok; és ami talán fontos, egy Genius névre keresztelt technológia, mely mind az iPodokban, mind az iTunesban megtalálható, és lebutítva: egy olyan eszközt ad az embernek, amely szinte mindig olyan zenét válogat be, amihez éppen hangulata van.

És elvileg semmit nem hagytam ki, de a lényeget biztosan leírtam. Én elégedett vagyok, egy ideje már figyelem az almás témákat, többek között azért, mert elhatároztam hogy a következő hordozható számítógép egy Mac lesz, illetve tervezem idővel vagy egy iPhone 3G vagy egy iPod beszerzését. És te, elégedett vagy?

Voltunk ma Rejjával és Zsukival pizzát enni a Móricz Zsigmond körtéri pizzahátban, és igazság szerint a Pizza Hut-nak sincs köze a pizzához, mint olyan, de azért a finom feltétek, és egyébként finom tészta miatt ez annyira nem zavaró. A magas árakért kapott kevés mennyiség már annál inkább. Erről nem is igazán lehet többet mondani, ilyen a Pizza Hut; erőltetik azt, hogy ők egy elegáns pizzéria, de valójában egy gyorsétterem, elegáns pizzéria árán. Most biztos okoskodtam. De ha eddig nem, most szeretnék. Egy olyan témában, ami a szívemhez közel áll. A pizza témájában, persze.

Pizza. Ejtsd: ppicca, kicsit megtolt p-vel, és ciccenős két c-vel, de semmiképpen nem pidza, ahogy mi magyarok szoktuk csúfolni. Mert ugye ez egy olasz étel. Tészta, rajta mindenféle jó. Ez ugye oké. Nade – és most jön a szokásos – amit a magyarok pizza néven művelnek, az egyszerűen felháborító. Vastag tészta, rá valami trappista-féle sajtkészítmény (leginkább az ipari büdössajt, amit pékségekben is használnak a sajtos stanglira például; jellemzője hogy nyersen ehetetlen és büdös, sülve viszont egész jó), valamilyen ketchup-alapú szósz, kolbász, gomba, ANANÁSZ és egyéb ilyen lehetetlen dolgok. Persze a pizzának a legjobb tulajdonsága, hogy sokoldalúan elkészíthető, minden nemzet a saját szájízére formálhatja.

Félreértés ne essék: a pizza nem azért jó, mert vékony a tésztája. Ez csak egy eleme, de ettem már finom olasz pizzát, aminek volt vagy háromcentis vastag anyaga. Nem kérem, az olasz pizzának három tulajdonsága van, ami nélkül bukik az egész. És ezt szeretném mintegy alapelvként a hátamra tetoválni Comic Sans betűtípussal rögzíteni:

• tészta: nem ezek a kenyérszerű tészták, amiket itthon kapni. A pizza inkább olyan mint valamilyen felfújt tömény tésztaféleség, ami igazából nem tömény, csak annak tűnik. Nem tudom leírni, leginkább olyan az állaga, mint a »krumpliprósza«, csak persze lisztes és nem zsíros;
• paradicsomszósz: nem ilyen Globus márkajelzésű undormány. Nem. A pizzaszósz úgy néz ki, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok toszkán paradicsom össze van nyomorogatva egészen pépesre, és finom bazsalikomos fűszerezésű olajban meg van rottyantva, nem pedig péppé főzve;
• mozzarella: újfent fontos. Nem trappista-féle zsíros sajtokat kell rátenni, hanem mozzarellát. Finomra morzsolt mozzarellát, ami sülés közben (az igazi pizzatészta nyolc percig sül kemencében) kiengedi magából a finom tejsavót, ami az egésznek valami hihetetlen zamatot ad.

Ennyi. És meg is kaptuk a pizzát, az igazi finom pizzát, ami nem tudom típusra melyik (merthogy pizzatörténelmileg három vagy négyféle pizza van, és gyakorlatilag már az olaszok előtt csináltak hasonlókat). Ez a margaréta pizza; paradicsomszósz és sajt a vékony tésztán. Nyál a szájban összefut.

Ha Olaszországban vagyok, mindig egyfajta pizzát eszem: az előbb említett alapra kétféle olasz sonka (a nyers és a gépi), olasz kolbász (ez teljesen más mint a magyar, nincs vörös zsírja, és alig van fűszerezve, teljesen csemege ízű) továbbá virsli. A virslit sokan értetlenül nézik itthon, az olaszoknál viszont szeretik. Kipróbáltam már sokféle pizzát, de az articsóka, a gomba és az egyéb finomságok nekem annyira nem jöttek be, és maradtam ennél a saját mixnél. Kint mindig meglátogatunk egy pizzériát, mely most az első tulaj unokájának kezében van. A receptet a nagypapa csinálta, és azóta is aszerint sütik, kemencében. Isteni hely, lesz róla és a tésztáról is képanyag a hamarosan elkészülő videóban.

Szóval ilyen a pizza. Az első ilyen élményem lassan tíz éve volt, és azonnal magával ragadott: ez a pizza, nem pedig amit sok helyen összekuszálva 980-ért utánad dobnak. A Pizza Hutban például az olasz kolbász néven valami egyértelműen magyar, füstölt kolbászt kínálnak. A pizza olyan mint a hamburger: lehet gyorsétteremben enni, de megvan a maga szertartása. Nem szabad mindenféle álpizzákért pénzt kiadni, de legalábbis biztos vagyok benne, hogy aki evett már igazi és finom olasz pizzát, az biztosan jobban kedveli, mint az itthon árult utánzatokat.

Továbbra is keresem-kutatom az olasz pizzát hazánkban, egy helyet már találtam, erről majd írok, illetve van még egy kiszemelt, amit mostanában csekkolunk majd..

Úgy látszik, mintha csak »panaszkodni kellett volna«, és máris megjelenik a magyar online helyesírási szabályzat és szótár, melyet találóan a magyarhelyesiras.hu cím mögé rejtettek.

Próbálgattam egy ideig, elég okos a cucc, és azonnal mutatja a hivatkozó szabályt is. Szerintem kéne minél több blogon és fórumon olyat csinálni, hogy hivatkozni az oldalra, mondván ha nem vagy biztos egy szó helyesírásában.

Közben most vettem észre, hogy hajnal négykor »Babarum« már ajánlotta a szájtot.

Tudjátok, kétféle hajléktalan jár-kel Budapest utcáin.

Az egyik, aki szakadt összelopkodott ruháiban, üres kézzel, de valahol, valamelyik zsebben elrejtve egy vagy két üveggel jön, káromkodva és nehezen egyensúlyozva szakadt zacskóival, amiben jelentéktelen kacatok vannak, mint mondjuk üvegek, amikben korábban alkohol volt; aki messziről érezhetően bűzlik, és már messziről látod, hogy olyanféle ember, akinek gyermekkorában azt mondták, hogy fiam: nem lesz belőled semmi; aki életében semmit nem tett azért, hogy neki jobb legyen; aki ha közelebb lép hozzád, azonnal megcsap a húgy büdös szaga, az olcsó kannás bor fogkrémet évek óta nem látott szájszagával, de azért szánj már meg pár forinttal ételre; akitől egyszerűen undorodsz, és legszívesebben azt mondanád neki, hogy fordulj fel az első utcasarokban, úgysem hiányoznál senkinek; akit kitiltanál a városból, és akit megvetsz. Még talán bántanád is. Mert gyűlölöd, mert nem érted hogy engedheti meg ember magának, hogy idáig süllyedjen.

Aztán ott van még a másik.

Akinek bár piszkos, kopott és talán foltos is a ruhája, mégis elegánsan válogatott darabokból áll, és talán valaha mikor először felvette megdicsérték, hogy milyen szépen áll rajta; aki egy piszkos zacskóban hordja életét, és ezzel a piszkos zacskóval olyan büszkén és magabiztosan száll fel a buszra, még ha keze vékony de kérges is; aki ha megkérdez tőled valamit, nem bűzlik az alkoholtól, és olyan választékosan fogalmaz, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudsz; akinek bár egy zacskóban megtalálható élete, összes emlék- és használati tárgya, a szemében mégis egy másik életet látsz, egy olyan ember életét, akinek egykor barátai és szerettei voltak – egy tragikus életet látsz abban a szempárban. Ő az, akinek mikor gyerek volt annyit mondtak, hogy te fiam, te még sokra viszed. Aki elhitte, hogy ő még sokra viszi, és végül oda jutott, hogy abban sem biztos, hol alszik majd éjszaka, míg mi éppen fordulunk egyet és megigazítjuk magunkon a takarót.

Milyen apró-cseprő probléma, milyen közhelyes, demagóg, megbotránkoztató dolog ez is, ugye?

Ő Joker, nem a sötét lovag. Ha esetleg…

Szerettem volna megnézni már augusztus elején, de a nyaralás miatt erről szó sem lehetett. Ma végre beültünk rá, és próbáltam az első másodpercekig olyan hűvös maradni, mint aki tudja, hogy igazából egy rossz filmre megy, mint aki vesz egy rossz autót, de azért azt mondja mindenkinek, hogy el kell ájulni. Ezt a hűvösséget nagyjából az első másfél percig bírtam tartani, mikor is megjelent William Fichtner (akit a »Prison Breakben« Mahonként ismerhettünk meg) és egy sörétessel ünnepélyesen megindította a tömény akció és dramaturgia mesterművét, mert az A sötét lovag című alkotás ez, nem más.

Be kell állnom a sorba, és le kell írnom amit már annyian írtak és mondtak, hogy meglepő módon, a film háromnegyedét a Joker teszi zseniálissá. Ha minden más gyászosan elviselhetetlen lett volna, akkor is csúcsközelbe tornázta volna Heath Ledger – aki időközben sajnos elhunyt – alakítása. De minden más rendben volt, így nem hogy csúcsközeli filmről van szó, hanem már-már le kell írnom azt, hogy A Filmről.

A remek színészi alakítások után legjobban a dramaturgia és a technika, továbbá ezek találkozása fogott meg. Nem hatalmas és látványos animációkra, robbanásokra gondolok (bár ezekből sincs hiány), hanem olyan apró pici dolgokra, mint az érem, mint a kártya, mint a két arc, mint a sötét lovag, mint a mosoly és ezek jelentése, ezek fergeteges kameraállásban való megjelenítése, a hozzávágó hátborzongató zene, és a hihetetlenül jól időzített vágások. De fontos megjegyezni, hogy nem megy el annyira parasztvakító irányba, mint az »A Vasember« esetében. Ezekkel mind azt érték el, hogy a hosszú – tényleg hosszú, több mint két és fél órás – film minden másodperce magával ragad, és egyszer sem gondolsz arra, hogy de jó lenne már felállni és menni haza. Pedig ha valaki, akkor én szoktam ilyet érezni, már sokszor egy kilencven perces filmnél is.

És Heath Ledger. Ahogy nyammog, ahogy nyalja a száját, ahogy beszél, ahogy röhög, ahogy a hajába túr, ahogy forgatja a kézikamerát, ahogy dühöng, ahogy vág a késsel és ahogy mindent csinál, az egyszerűen zseniális, már emiatt az alkotás miatt nem hiába élt. Persze a többiek is nagyon jók voltak, de mellette elbújtak. Illetve nem is elbújtak, hanem. Fogalmazzunk úgy, hogy Ledger színészkedik. Illetve sajnos csak színészkedett. Beleélte magát a szerepbe, átadta magát, hagyta, hogy vigye előre Joket, az elmebeteg gyilkos. A többiek pedig elvállaltak egy munkát, csinálták amit megtanultak (kiválóan csinálták), és kész.

Nagyon örülök neki, hogy bár egy újabb képregény-adaptációról van szó, megint azt kell leírjam, hogy ne egy bugyuta Fantasztikus Négyesre gondoljunk, hanem egy filmre, amiért megéri beülni a moziba, amit megéri betenni otthon a DVD-lejátszóba és megnézni – akár többször is. Egy olyan film, amiről beszélünk, amiről olvasunk, amire még sokáig emlékezni fogunk. Ez az új Batman-film. Ez, és nem több. Mikor olvastam róla, hogy leelőzte IMDb-n a »Keresztapát«, kicsit hitetlenkedtem. Elvégre a The Godfather a film, és emlékszem, hogy mániákussal beszéltünk is róla, hogy ez csak valami vicc lehet. De nem az, ez a film tényleg zseniális. Sajnálom kicsit, hogy tervezték a folytatást, de így, hogy Ledger elhunyt, egyszerűen nincs értelme. Bárki is lenne (vagy lesz) az új Joker, szinte biztosan érzem, hogy nem fog ilyen nagyot alakítani. És abban is biztos vagyok, hogy erre a Jokerre sokáig fogunk emlékezni. Ha tízpontos vonalzóm lenne, azt mondanám tíz pont. De mivel csak öt pont van, csak ötöt adok. Meg fogom még nézni, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem változik a véleményem. Még millió gondolat van bennem, millió sort tudnék róla írni, de felesleges. Ezt a filmet látni kell. És plusz öröm, hogy nem szinkronizálták, csak egy gyatra minőségű feliratot kúrtak alá. Nem a sorba akarok beállni, de ezt éreztem mialatt néztem, és miután kijöttem a moziból. Mindezt úgy, hogy tényleg úgy álltam hozzá, hogy ez egy gyenge B-kategóriás múvi lesz. És Batman-rajongó sem vagyok.

Értékelés: 5 pont (Zseniális alkotás.)

A mai napra kiírt előadásokon (mérés- és irányítástechnika, számítógépes grafika, vizuális programozás) és egy teszkóban történő nagybevásárláson kívül semmi nem történt, azt leszámítva, hogy »Kázmér« (aki hatalmas lett időközben) magas zajszinttel járó tevékenységére ébredtem öt után harmincegy perccel, ami azért gáz, mert hatkor keltem volna fel, és így egész nap mosottzabkása állagom volt. De mivel kemény vagyok, kitartok.

És végre nekiálltam a szegedi és olaszországi videók vágásának és miegymásolásának. Ezzel kapcsolatban két dologra jutottam: jó volna egy beépített merevlemezzel rendelkező kamera, a másik pedig, hogy amíg az nincs, minden anyagot a DV-kazettán fogok tárolni, és inkább veszem 489 forintért az új kazettát, mintsem hogy gagyi minőségben is elfoglaljon egy perc 8 megabájtnyi helyet. A merevlemezes mindenképpen kényelmesebb lenne, mert egy félórás videót nem fél óra alatt lehetne átemelni a gépre butított minőségben, hanem egy kattintással, és az USB vagy Firewire port sebességének megfelelően. Cserébe viszont kellene valami biztos tárolóhely, mondjuk valami onlájn, vagy egy külső háttértár. Addig meg marad a DV-kazetta, ami ilyen szempontból viszont jó. Csak győzzem címkével.

Továbbá úgy néz ki megkaptam életem első igazi fényképezős munkáját, ami mondjuk úgy hogy a létra alján van, de valahol el kell kezdeni. Erről majd később.

SZIN 2008 - 0. nap Mefi videója a Vimeón. Az »összefoglalót erre« találod.

A technikai oltások változatlanul nem érdekelnek senkit; ahhoz képest, hogy handycammel lett az első sorban rögzítve, így is elfogadható minőség, a YouTube pedig bekaphatja, mert törölték, nem is tudom mért tettem oda is fel. (Érted, feltöltöm, bekonvertálják, ez nagyjából két óra, majd két percre rá közlik hogy túl nagy és törölték.)

Szeretnék érdeklődni, hogy vajon 2008-ban, a jóárasított szélessávú internet világában, amikor már mindenki villámgyors internettel küldi, különösen az a réteg, akiről most beszélni akarok, szóval ilyenkor mi az istenért kell egy három gigabájt helyet foglaló telepíthető alkalmazást 90 tömörített RAR-fájlra bontva feltölteni? Az ember letölti, kicsomagolja vele a telepítőt, ez már idáig ugye a legegyszerűbb matekos ésszel is kiszámolható, hogy legalább hat gigabájtnyi helyet igényel, és akkor még szükséges az újabb három gigabájt konkrétan az alkalmazásnak. És ugye ha mondjuk arányt is szeretnénk javítani a visszatöltéssel, akkor nem fogjuk a sok csomagolt szutykot letörölni. Nevetséges pazarlás az egész, nem értem mi ebben a logika, tényleg nem. Persze lehetne mondani, hogy ha már telik gyors netre, teljen százhúszgigás merevlemezre is, de érted.

A képen három dolog is bejön nekem; a hölgyemény elegáns keze, a mefiblog és maga a készülék:

Lehet nekem anyázni, de az »iPhone 3G« mint készülék egyszerűen nekem lett kitalálva. A 8 GB-on elfér nagyjából az összes zene, néhány videó és kép; a beépített egyszerű GPS arra tökéletes, ha például épp nem tudom melyik utcában vagyok, vagy ha valaki megkérdi az utcán hogy merre kell mennie; az iPod-funkció magáért beszél; nem találtam még olyan eszközt amin ennyire kényelmes lenne a böngészés (iPod Touch-t és ezt leszámítva); a telefonfunkciók között bőven van olyan, amit más telefonok nem tudnak, pedig kellene; a kinézete tetszik, és az összes alkalmazás, amit a jelenlegi Windows Mobile-alapú készülékemen használok elérhető, sok pedig beépítve jelen van. A felhasználói élmény pedig magáért beszél.

Sokaktól hallom mostanában, hogy az iPhone 3G egy fos, nem éri meg venni, pedig ez hülyeség. Tény, hogy aki havonta beszél tíz percet telefonon, annak fölösleges, és jobban jár az egyszerű feltöltőkártyás telefon és iPod Touch kombinációval, viszont aki beszél havonta tízezer forint értékben (édesanyám például a munkája miatt lazán beszél, de nem négyszáz percet), annak megéri. Már csak azért is, mert az iPhone egyik legnagyobb erőssége az internet, ha már veszem, valószínűleg emiatt is. Wi-Fi pedig nem sok helyen van még, jól jön az a 2 GB adatforgalmú 3G, például a metrón. És lehet nekem jönni, hogy nem kell mindenhol netezni, de például egy Salgótarján-Budapest kétórás távon csak jobb éppen netezgetni, vagy olvasni, vagy filmet nézni, vagy zenét hallgatni.

Az iPhone jelenleg tízezer forintos havonta fizetendő díjjal harmincezer forintért vihető el a T-Mobile üzleteiből, ezért a pénzért kapunk havi négyszáz percnyi beszélgetést, kétszáz SMS-t és 2 GB lebonyolítható adatforgalmat. Ez egy korrekt ár. Megértem, hogy van akinek sok, és nem használja ki, de az ne álljon le nyálfröcsögtetve szidni az iPhone-t, mert csak a saját rövidlátását bizonyítja vele. Ha kiszámolom hogy a saját – egyébként kedvező tarifámmal – mennyibe kerülne csak a 2 GB net, akkor azt hiszem csúnyább szám jönne ki, mint tízezer forint.

Nagyon szívesen vásárolnék iPhone-t, de egyrészt most minden pénzemet elviszi a fényképezőgép-vásárlás (erről majd írok is később, ugyanis már megvan a végleges kiszemelt áldozat) minden pénzemet elviszi, másrészt a havi tízezer nekem olyan tekintetben sok, hogy jelenleg háromezer forintnál többet nem költök telefonálásra, igaz, ebben nagyjából nyolcvan perc beszélgetés, és ötven SMS rejtőzik, internet pedig egyáltalán nem, így az egyetlen reményem a Wi-Fi. A készülék újonnan 160 000 forint, ennyit sajnálok érte kiadni, ráadásul nem tudnék ugyanúgy 3G-vel vagy GPRS-szel internetezni, lévén hogy a Domino díjcsomagban kicsit drágába kóstál.

Meglátom még; egyelőre a telefoncsere nem aktuális, az MP3-lejátszó viszont annál inkább. Az iPod Touch-nak nem én vagyok a célközönsége, havi tízezerre pedig húzom a számat sajnos, mert hiába éri meg, nem tudok ennyit kifizetni érte.

Régen elkezdtem az általam olvasott blogokról írni, aztán megszakadt a dolog, pedig a blog.txt-ben még nagyjából tíz-tizenöt írás pihen, lehet be is adagolom majd szépen.

Amiről most írni szeretnék, az viszont egy ajánlószerűség lenne, mégpedig a Jézus Szíve Partizánbrigád névre keresztelt blog ajánlója.

Az igazat megvallva, nem tudom mennyire lesz jó vagy sikeres az egész, de bízom abban, hogy ha a hátterében álló emberkék olyan lelkesedéssel tudják csinálni, amilyen lelkesedéssel elkezdték, akkor egy remek olvasnivalóval gyarapodott a magyar blogszféra (jaj). Az oldal indulása előtt olvasható tájékoztatóból egy dolog jött át igazán: ez lesz a blog, ahol próbálnak olyan témákat érinteni, amit mások nem. Amit még én sem, vagy amit még a legbevállalósabb blogger sem, mert egyszerűen kényes. Aki pedig érinti, annak az írásait (hiába profik) a Google keresőrobotjain kívül senki nem olvassa. Ő pedig roppant értelmes olvasó, csak jelen esetben jelentéktelen. Pedig annál fontosabb lenne, hogy minél többen beszéljenek vagy írjanak róla. És nem Gyurcsányra gondolok, mert van így is elég oldal, ahol zsidózást meg gyurcsányozást olvas az ember naphosszat; továbbá nem kapcsoldlealámpátmertelfogyazenergia panaszkodásra, mert arról meg RaszP már leírta mi a tuti, és én teljes mértékben egyetértek vele, mert én is náci egyetértőember vagyok. Szóval a Partizánbrigád lényege, hogy olyan írókat szed össze, akik bár tehetségesek, nem igazán hallgatja meg őket senki. Ahogy Zsuki mondta: Olyan lesz mint a bombagyár, csak jobb.

Persze nincs bajom a bombagyárral sem, de úgy veszem észre, hogy a bombagyár-rajongók túlnyomó része olyan ember, akinek egyszerűen vezetőre van szüksége, olyan valakire, akinek a véleményét ihatja, akit követhet és így tovább. Nincs ezzel baj, sőt, a bombagyáron sokszor jelenik meg olyan írás, amivel nagyon egyetértek, és ha nem is olvasom rendszeresen, de ezek az írások rendszerint valahogy mégis eljutnak hozzám.

Szóval melegen tudom ajánlani ezt a bonyolult és provokatív nevű oldalt (nem, nem írom le megint, erős vagyok), és kívánom, hogy legyen olyan sikeres, amennyire csak lehet.

Megmondom őszintén, a leírások és általános vélemény alapján sokkal jobbra számítottam, bár közben nem felejtettem el néhány ember (például orvostan-hallgatók is) véleményét, akik nem voltak tőle elájulva. Aki esetleg nem tudná: a Bodies-kiállításon valódi emberi testeket mutatnak be, melyek egy speciális technikával lettek tartósítva. Többek azt mondták róla, hogy hihetetlen, szerintem erről szó sincs.

Persze tényleg érdekes gyakorlatilag testközelben látni olyan szerveket, amiket átlagos ember legföljebb képen láthatott eddig, de ezen túl semmi olyan, amire azt mondanám hogy megdöbbentő. Két rész tetszett nagyon: az egyik ahol a különböző érrendszereket mutatják be, valamint az embrió-szoba, ott tényleg elképedtem; kicsit hátborzongató érzés egy öthetes embriót nézegetni, amint átlátszó folyadékban úszik, és látni a pici karjait és lábait, amiből néhány hónap múlva egy emberi lény lesz, aki él majd jobb esetben hat-hét évtizedet. Az emberi test a világ legbonyolultabb szerkezete, ezt szerintem mindenki tudja, semmi elképesztő újdonság nincs ebben. A kiállítás csupán ezt igazolja.

Ami még érdekes volt, az a két vitrin, ahol bemutatják a dohányos és nem dohányos tüdőt és szívet, a két vitrin között pedig egy nagy üvegtömb, ahová be lehet dobni a cigit (jó sok doboz volt, gondolom nap végén a biztonsági őrök meg osztoznak), meg egy nagy felirat, hogy egy doboz cigaretta átlagosan három órával csökkenti az ember életét. És tényleg látványosan rosszabbul néztek ki a dohányos szervek.

A kiállítás tetszett tehát, de nem kell tőle elájulni, továbbá szerintem 3 900 (diák 3 000) forintot jónéhány ember sokall azért, hogy megnézzen ~tíz emberi testet, egy lehúzott bőrt, az ereket, néhány szervet és az embriókat. Ettől függetlenül én mégsem mondom senkinek, hogy ne nézze meg, mert a tudást tényleg csak bővítheti, segítheti.

Viszont volt három gyöngyszem, amit nem hagyhatok ki:

• 7 méter Tibi (elmaradhatatlan) barátnőjével áll egy olyan test előtt, melynek pénisze is látható, majd kis kuncogás után félhangosan megjegyzi barátnőjének, hogy Höhöhö, nekem nagyobb van, höhö.. Szegénységi bizonyítvány, mi?
• Nagyon-fontos-apuka-vagyok-Jenő beáll a NŐI TEST felirattal ellátott test elé, majd megjegyzi, hogy Ez csak nő lehet. És tényleg nő. Igen, minden bizonnyal. Azt hiszem ez az első női test. Feltétlenül ez.. Egyes, leülhetsz.
• Továbbá volt egy csaj, aki beállt a csontváz elé, és ilyen teljesen elképedt fejjel (mint akinek mondjuk közlik, hogy léteznek földönkívüliek, vagy nem is tudom, ő a földönkívüli) megjegyzi, hogy Ez egészen megdöbbentő!.

Tömören és röviden tehát: tetszett, de te picit többet vártam, nem tudom miért. Viszont bennem megfogalmazódott a kérdés, ami már oly sokszor máskor is: ki volt az a zseniális lény, erő, akármi, amely képes volt ekkora csodák megteremtésére. (Nem a kiállításra gondolok.)

Még novemberben ajánlották a »Trófea Grill éttermeket«, és azóta szemeztem vele, míg végül ma »Bodies« után elmentünk vala, méghozzá a Visegrádi utcában található egységbe.

Kicsit tartottam tőle, hogy az árért nyújtott rengeteg finomság nem is lesz annyira finom, valamint hogy az egésznek menzahangulata lesz, egyél-igyál-fizessél-menjél. Pedig erről szó sincs. Mikor beléptünk, kosztümös hölgyemény és öltönyös üzletvezető úr udvariasan megkérdezték hogy foglaltunk-e asztalt, majd odavezettek minket, miközben a háttérben Halász Judit születésnapi köszöntőjét énekelte CD-lemezről, valamint három pincér éppen tortát vitt három kisgyermeknek, majd Rod Stewart zenélt rekedtes hangján. Amint leültünk egy fiatal, mosolygós pincér odalépett: kérdezte, hogy voltunk-e már itt, nem voltunk, hát akkor elmesélem hogy mennek itt a dolgok.

Úgy mennek, hogy svédasztal van, az üdítőt a pincér hozza. Mész, szedsz enni, leülsz, ha megetted otthagyod a tányért, mire hozod a másik adagot, a pincér eltünteti az előzőt. És tényleg. A biznisz az egészben ott van, hogy más éttermekben is otthagysz ennyit, talán még kevesebbet is, de nem tudsz érte ennyi mindent megkóstolni. Csak én az alábbi szerény mennyiséget fogyasztottam el:

• hideg előétel: igazi olasz sonka, olasz parmezánnal, és sárgadinnyével(!, tényleg az olaszok eszik így; egyébként olasz hetek voltak), paradicsom, paprika, uborka, tepertő, szalámi, fotó lentebb;
• leves: hideg gyümölcs-, hideg joghurtos eperkrém-, pulykaragu- és tyúkhúsleves, mindezek négyen tettek ki egy tányért, kis csészék vannak kirakva egyébként, mondanom sem kell, hogy isteni finom volt, tényleg nem lehet panasz;
• főétel: sült kacsacomb, zsályás borjúszeletek, csülök pékné módra, köretnek petrezselymes hajában sült burgonya: mámor;
• desszert: aranygaluska vaníliaöntettel, gyümölcskosárkás sütemény, világverő oroszkrémtorta, gyümölcssaláta, fagylalt házi tejszínhabbal(!), továbbá megkóstoltam apum somlói galuskáját is.

Csak erről készült fotó.

Mindezt a hétvégi tarifa (ami a legdrágább) szerint 4 290 forintért, hozzá háromszor 2,5 dl ásványvízzel. Hétköznap délután három óráig ez 3 000, azután 4 000 forint.

Igazából kerestem én a kifogásokat, kerestem valamit, amibe majd úgy istenigazából belekötök mikor írom ezt a bejegyzést, mindhiába. A pincérek udvariasak voltak, a választék és a minőség nem hagyott kívánni valót maga után, egy percet sem kell várni, azonnal lehet enni, és azt beszéltük, hogy rég voltunk már olyan étteremben, ahol tényleg minden finom volt. Az árak persze elsőre soknak tűnhetnek, de belegondolva, hogy az ember sokfélét ehet, és ha az egyik nem ízlik, hoz másikat, valamint korlátlanul fogyaszthat (bort-sört-üdítőt is), egyáltalán nem rossz. Mondanom sem kell, hogy beleszerettünk a helybe, és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó látogatásunk. Bátran ajánlom mindenki másnak is, és nem csak az ára, hanem a tényleg kiemelkedő minősége miatt.

SZIN 2008 - 1. nap Mefi videója a Vimeón. Az »összefoglalót erre« találod.

Sok minden történt szombat este.

Emberek megismerkedtek, másik emberek összevesztek, mások megtalálták életük szerelmét, megint mások elvesztették azt. Voltak olyanok, akik jól érezték magukat, mi például koncert helyett jöttünk-mentünk, ásványvízzel locsoltuk egymást, röhögtünk és jól éreztük magunkat. De voltak olyanok is, akik kevésbé. Sok minden történt szombat este, emberekkel, a környezettel, állatokkal. Mondjuk egy macskával.

Néhány héttel ezelőtt, míg Olaszországban nyaraltam, megjelent a kertben egy legföljebb két hetes fekete kandúr. Szüleim kijelentették persze, hogy három kutya, két teknős és egy macska mellé nem lesz több állat, de mikor két nap után is ott játszott a kertben, megsajnálták és adtak neki enni, elnevezték Blackynek, úgy döntöttek, kerti macska lesz, hisz volt már olyan több is a szomszédban. Szóltak is mindenkinek, nehogy bántsák, mert nem kóbor macska. Télen majd bemehet a raktárba, ahol meleg van, kapott egy kis vackot, időközben megérkeztem, be is oltattuk, kapott egy hófehér bolhanyakörvet, és élvezte a kis életét, rohangált a kertben, mindenkihez kedves volt, dorombolt, hízelgett, odabújtegy hónapnál nem lehetett öregebb. Teltek-múltak a napok, tudta mikor engedjük ki a kertbe a kutyákat, ilyenkor magától mindig felment a tetőre, bement a vackába, vagy a kertnek annak a részébe, ahová a kutyák nem járhatnak be. Ha nem volt ott, mindig megnéztük, nehogy baleset legyen. Nem is volt. Egészen szombat estig.

A kutyák éppen sétáltak, amikor ez a kis kajla átjött a kerítés alatt a biztos menedéket nyújtó szomszéd kertjéből, és a lehető legnagyobb szerencsétlenségére pont ott jött elő, ahol épp három kutya volt. Három kutya egy alig több mint egyhónapos macskával szemben – azt hiszem nem kell részletezni az erőviszonyokat. Édesanyám persze azonnal lerángatta róla a kutyákat, és úgy tűnt, nem is volt semmi probléma, a macsek látszólag csak az ijedtségtől odébb szaladt. Amikor anyum közelebb ment hozzá, azonnal látta, hogy nagyon nagy baj van: csupa nyál volt, a fejét alig bírta tartani, lógott a nyelve, és sípoló hangot adott minden lélegzetvételkor. Azonnal felvitték az állatorvoshoz.

Sok minden történt szombat este.

Emberek születtek, más emberek meghaltak. Állatok is születtek, megint más állatok kimúltak, ahogy sokan szeretik mondani, én inkább azt mondanám, meghaltak. Meghalt például egy szeretni való fekete kismacska is, nagy füleivel és sárga szemeivel. Aki mindig dorombolt, és ha az öledbe vetted úgy szopogatta a felsődet, mintha az anyja tejed adó bimbója lenne, órákig is akár. Egy kedves állat volt, aki a legeslegrosszabb időben tartózkodott a legeslegrosszabb helyen. Miért? Direkt csinálta? Megfeledkezett róla hogy ott vannak a kutyák? Megrémítette valami? Miért nem a kert azon részébe ment, ahol nem történt volna semmi, és most valami teljesen más dologról írnék, míg ő majszolná a szokásos reggelijét. Ezt sajnos sosem fogom megtudni.

Sajnálom. Nem állt közel annyira a szívemhez, hiszen háromszor-négyszer voltam csak vele, de mégis. Sajnálom, mert nem érdemelte ezt meg. Mondhatnám persze, hogy legalább így is hosszabb élete volt, mintha nem fogadjuk be, és valami széttépi, vagy egyszerűen elpusztul az éhségtől, de ez sovány vigasz. Egy macskával kevesebb van, és ennek a macskának a halála nekünk fáj, nem másoknak.

Azt is sajnálom, hogy adott esetben nem tudom mit sajnálok jobban: hogy meghalnak emberek vagy hogy meghalnak macskák.

Ma mindenki ellenem van, előbb a Firefox ette meg a bejegyzést, na de megkíséreljük megint bepötyögni, mi az a párszáz karakter ugye.

Szóval tíz éve lehetett, hogy egy tányér húsleves elfogyasztása közben édesanyám rámszólt, hogy csínján a sóval, mert később kiugrik majd a vesém és táncolni fog, mármint nem ő, hanem én a kíntól. Akkor egy legyintéssel elintéztem, mondván a húsleves sósan jó (mai napig tartom magam ehhez). Ez mondjuk rá, hogy kereken tíz éve volt. Ma meg eljött a táncolós nap: itt ülök a fotelben, a derékfájásomról, ami pedig egy éve hű társam, kezd bebizonyosodni, hogy vesekő vagy vesehomok egyik megnyilvánulási formája. Persze nem komoly, nem változott a vizeletem színe, nem érzem úgy hogy egy tűpárna mászik lefelé a húgyhólyagomon ürítés közben és nem találkoztam másodszor a hatalmas adag rakott krumplival, akihez néhány órája volt szerencsém.

A vesehomok és -kő házilag is kezelhető: vény nélkül kapható görcsoldóval, sok-sok-sok folyadék fogyasztásával, de persze az orvost mindenképpen fel kell keresni. A napi átlag három liternyi folyadékbevitelemet ma olyan szinten növeltem, hogy most a negyedik másfél liter kapacitású ásványvizes üveggel kacsintgatok, és már-már arra vetemedek, hogy egy korsó sört is legurítok, a vesehomok elűzésére ugyanis ez is kiváló. Ellenben ha húsz év alatt nagyjából ugyanennyi igényes és kevésbé igényes márka megkóstolása után sem nyerte el tetszésemet a keserű és büdös ital, akkor most se fogja. Azért az vicces, hogy még a végén azért leszek beteg, mert nem iszom alkoholt.

Szóval holnap lesz pár kellemes futásom, háziorvosnál meg urológusnál mondjuk, de kemény vagyok, és hát egy év után nem is árt elmenni. Tudom én, hogy rossz hozzáállás, de hát az orvoshoz járást igazából senki sem szereti. Ha pedig tíz éve tehettem volna, ugyanúgy jól megsózom azt a húslevest. Ma azért nem tettem.

Emlékszem, amikor anno elkezdődött az Aktív, egy érdekes hírekkel és bulvárral is foglalkozó műsor volt. Idővel persze engedtek a szorításnak, és inkább a bulvár felé mentek. Viszont ott volt Gombos Edina, aki – ha megköveznek ha nem – ebben a műfajban kiváló volt. A Sláger Rádión is azóta nem hallgatom a reggeli híreket, mióta elment. És mivel elment, gondolta valami nagyon okos tévés emberke, hogy majd jól megújítják most az Aktívot, ez kell a népnek, csinálnak egy kiváló bulvárműsort. Namost ezzel két probléma van: nem kiváló, és a bulvár legalját veszi elő.

Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy szörnyű az új kinézet, pedig a TV2 új arculata kiváló munka, sokkal kiválóbb a nála mégis népszerűbb »RTL Klubénál«. Ez viszont vagy kezdő dizájnerek munkája, vagy szimplán egy összecsapott akármi. Arculatnak nem nevezném.

De nem ez határozza meg a műsort, hanem például a műsorvezetők. Kaptunk valami gyönyörű cicababát, meg egy okosfiút (bocs, neveket nem kerestem), de még akár ők is csinálhatnák az egészet jól, csak az a baj, hogy nem jól csinálják. Gondolok itt olyan dolgokra, mint például a hölgy arca, ami olyan érzelmeket tükröz, mintha kollégája szarba lépett volna. A srác meg annyira erőlteti ezt a jópofavagyok stílust, hogy meghaladja a tenyérbemászás elviselhetőségének fokát. Tudom, én sem csinálnám jobban, vagy mégis. A kedvencem, amilyen lelkes arccal beszél a csávó, és folyton néz a nőre, mintegy megerősítést várva, hogy jó vagyok, anyu, jó vagyok?. Nem kisfiam, amit csinálsz az minden csak nem jó, húzzál a szobádba és gondolkodj el azon, amit tettél.

És akkor jön a téma, ami az eddigi dolgokat még helyrehozhatná, de mondanom sem kell, hogy nem hozza. Ugyanis a témák többsége gáz, egyszerűen gáz, nincs jobb szó erre. Ilyen szalagcímek, hogy Péniszét mutogatta a szatír – édesanyjával beszélünk! vagy mondjuk Húsevő baktérium falja a nő testét – nem tudni mért! és még volt több ilyen hasonló gyöngyszem is.

Ez a műsor így egyszerűen szint alatt van, tudom én, hogy erre van igény; tudom én, hogy nem szabadna leülnöm egyáltalán megnézni, még csak fél füllel sem, de ezt így nem szabadna. Az előző Aktív még úgy-ahogy tűrhető volt, nem azt mondom hogy minden este néztem, és a kedvenc műsorom volt, de legalább annyira nem volt vészes, érezni lehetett, hogy valaki legalább egy órát rászánt arra hogy összerakja normálisan az adást. Itt viszont ezt nem éreztem. Nem csoda, hogy a nézettsége a béka bizonyos hátsó része alatt. Remélem a TV2-nél észbe kapnak, és vagy visszarakják a régi felállást (kétlem), vagy megpróbálnak egy újabbat, ami ennél szerintem csak jobb lehet, de már nem is merek belegondolni.

Értékelés: 1 pont (Ezt ebben a formában nem kellene erőltetni.)

Videófelvétel egy tükörreflexes fényképezőgép-vázzal? Helló, mi? Ezt mondták nemrég a Nikonnál, amikor bejelentették a D90-et, a világ első DSLR gépét, ami képes videót is rögzíteni, nem is rossz minőségben, de akkor jött a Canon, és közölte hogy itt az EOS 5D Mark II, Full-HD(!) videórögzítéssel, és nem ám holmi 24 FPS, hanem kereken 30, ami a csövön kifér. Vagy be. Persze a két kategóriát már csak az ára miatt sem szabad összehasonlítani. Igen, egy fényképezőgép, amelyre ráraksz egy komolyabb teleobjektívet, és van egy 1920×1080 pixel felbontásban rögzítő mondjuk úgy hogy félprofi videókamerád. És azért az nem gyenge. A legnagyobb korlátot persze a hely jelenti; egy 4 GB kapacitású memóriakártyára nagyjából húsz perc VGA és tízperc HD videót rögzíthetünk, ami mondjuk nem akkora probléma, hiszen nem elsősorban videózásra lett kitalálva, de nagyobb kapacitású kártyával, akkor viccesebb lesz a dolog. Azt hiszem, ezzel a DSLR-videózással lesznek még érdekes dolgok a fényképezőgép-piacon.

Azt mondjuk nem értem, miért nem javítottak néhány értéken, mert például sorozatban lenne mit erősíteni azon a 3,9 másodpercenkénti lövésen. Gondolom direkt van így, hogy legyen miért 1D-t venni, bár az meg ugye dupla ennyibe kerül. Az mondjuk érdekes, hogy a 40D és a 30D sokkal jobb sorozatképekben, mint az 5D. A 21,1 megapixeles felbontás ellenben jól hangzik.

November vége felé érkezik az amcsi üzletekbe, hozzávetőlegesen 2 700 dolláros áron (ez mondjuk félmillió forint), ami hát borsosnak elég borsos, de nem szabad elfelejteni, hogy egy profi, nem pedig egy belépő szintű fényképezőről beszélünk.

Ez a vége, geci?

E mondat hagyta el a számat úgy háromszor, amikor ma délelőtt sikerült befejeznem a »Maffiózókat«. Szpojlermentesen: mind a finálé, mind a sorozat tetszett. Két évad után az ötpontos értékelést mondjuk átírtam négyre, mert azért volt pár rész, amin majdnem elaludtam, és volt pár dolog, ami szerintem összecsapott volt, de ezt leszámítva egy remek sorozat. A fináléról sok helyen olvastam, hogy felbolygatta a rajongókat, lehalt az HBO honlapja és így tovább, és elsőre nekem is a fentebb leírt mondat volt az első ami eszembe jutott, de jobban belegondolva egyáltalán nem rossz befejezés ez. Viszont a többit már csak a reklám után.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az lett volna, hogy A zsúfoltabb napokra mindig csak az egós posztok jutnak, de poszt az mindenképpen csakhát ez sok lett volna. De legalább ez jó hosszú lesz most.

Szóval ma két említésre méltó esemény történt velem, az egyik hogy jelentkeztünk harmadmagammal TDK-ra, de mivel az idei határidőt nem sikerült elérni, ezért jövő novemberig kell elkészítenem egy nagyjából harmincoldalas diplomamunkát, hozzá prezentációval és hasonlók. Ez egyelőre érdekes kihívásnak hangzik, és csak nyerhetek vele.

Továbbá elmentem ma a háziorvosomhoz, valamint ki is kértem a kartonomat, mivel húszéves lettem én, így már váltani kell. Sajnálom; dr. Söregi Mária ugyanis kiváló orvos, kedves, segítőkész, szóval pontosan olyan, amilyen egy gyermek-háziorvosnak lennie kell. Húsz éve ismer, nővéreim is hozzá jártak, ki tudja, talán még az én gyerekeim is hozzá fognak, ha a következő tizenöt éven belül születnek. Viszont furcsa volt egy lapot a kezemben tartani egy lapot, amire a születésem napján írták rá, hogy egészséges csecsemőfiú született. Még furcsább lesz mondjuk tíz év múlva. Az pedig megint egy másik dolog, hogy az ember egy borítékban elfér. És közben mégsem.

Ami mondjuk az agyamat felkúrta istenigazából, az megint a morál. Anyuka ücsörög tizenéves gyermekével, látszik hogy semmi baja, legalábbis nem komoly. Mellettük csecsemő bömböl, vörös fejjel, valószínűleg lázas, anyja kialvatlan szemmel tartja és próbálja vigasztalni. Kiszól a védőnő, hogy jöhet a Tomika, aki a tizenéves srác, de a csecsemő anyja elnézést kér, és beszalad. Nem tudom ti hogy vagytok vele, nekem evidens hogy ha sírni látok egy kisgyermeket, akkor előreengedem, hadd essen rajta túl. Még akkor is ha régóta várok és sokáig leszek bent. De Tomika és anyukája ráadásul egy perc alatt lezavarták. Tomika anyukája mégis felháborodva hőbörgött, hogy milyen dolog ez már, hogy bemennek előtte, pedig hát ők következtek volna. Morál, mi?

Másik, amiről már »korábban is írtam«, a diák és tanár esete. Egy idős tanár. Aki a villamosságtan, a számítás- és irányítástechnika hazai fejlődéséhez rengeteget adott hozzá, egy kiváló, mondhatni zseniális elme, aki túl a hatodik-hetedik ikszen is előad, és számítógépet használ, ráadásul korábban műtöttek a térdét, amire több másik tanár is figyelmeztetett minket, hogy segítsünk neki ha tudunk. És akkor mi megy az előadáson? Véletlen beleírt a PowerPoint-prezentációba, és mikor bezárta volna, nem értette miért kérdezi hogy akarja-e menteni. És nem felszólalt volna valaki, hogy a nemre tessék kattintani, hanem inkább röhögtek. Morál, mi?

Nem értem, nekem gyerekkoromban nem magyarázta el senki, hogy adjam át a helyen a buszon; ne legyek bunkó a tanárral (jó az néha megesett, de nem ez volt a jellemző); ha egy nőt látok babakocsival, akkor segítsek neki; ha egy ember a biciklivel áll ki a kapun, fogjam már meg neki az ajtót, és hasonlók. Mégis természetes, hogy segítek. És sokszor bizony visszakapom a segítséget, de ami igazán bánt, hogy igazán segítőkészek nem a fiatalok, hanem az idősebbek. És ha jobban belegondolok, hogy mondjuk húsz év múlva olyan emberek vesznek körül, akik húszévesen nem jöttek rá ezekre a dolgokra, akkor nem szeretném tudni milyen világban fogok élni, milyen világban nevelkedik a gyerekem, mit lát majd másokon. A morált? Hát azt nem. Persze hiába mondják nekem hogy szarjam le, én ugyanúgy segíteni fogok, mert ez vagyok én. Egy segítőkész, húszéves ember. És az is fájó, hogy ez unikum, hogy erre az idősebbek azt mondják, hogy ritka. Ne a bottal hadonászó lenkerekes kocsit húzó jajacsirkefarhátdeolcsó öregasszonyokra gondoljunk. Tényleg ennyire szomorú a helyzet? Meg az, hogy erre sok ember azt mondaná, hogy én vagyok hülye.

És emiatt tényleg szomorú vagyok. Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de finomabban fogalmazva is kurvára zavar. Pedig ha nem lenne ez, még káromkodnom sem kellett volna most.

Lomtalanítás van. Ilyenkor előkerül a szemét. Kétféle szemét leginkább.

Az egyik, amelyiket a belvárosi felakasztott-orrú sznobok a pincéből és a lakásból vitetnek le, vagy a házmesterrel, vagy mással, ki az utcára. Van itt ilyenkor minden, nagyképernyős tévé, HiFi-torony, ágyak, szekrények, asztalok, babák, lekvár(!), bugyi(!!), törött plazmatévé(!!!), vagy mondjuk egy óriási akvárium, amin még gondolkodtam is, hogy lenyúlom, de aztán mégse. Szóval ez a lomtalanítás, meg a velejáró por, a csapkodás, a dörömbölés, a kiabálás, az autók tülkölése, a sofőrök káromkodása, az arab ruhaüzlet-tulajdonosok akik kevergetik szövetkabátjukban a csészényi feketét, és a lehető legesleglenézőbben figyelik az embereket.

Az embereket, és a másikféle a szemetet.

Lomtalanító Lajost, aki feszítve száll ki ezerkettes típusjelzésű szovjet gyártmányú vörös színű Lada személygépjárművéből, feleségét Figyelemacucc Otíliát és fiát, Apaezatraktorkurvajó Dezsőt. Én szerényen így nevezem őket. De biztosan mindenki ismeri ezeket az embereket. Ők azok, akikről nem tudni honnan jöttek. Talán egy másik bolygóról, vagy csak úgy minden évben megjelennek mint valami madár, vagy egy virág, aztán ha vége van a szezonnak, eltűnnek. Addig meg jól megpakolják azt a Ladát. Szóval a startégia úgy néz ki, hogy Otília ül egy széken (mindig van egy szék!), napraforgómagot hány az utca közepére, miután erotikus mozdulattal meghámozta azt maradék két szuvas fogával, és megvetve néz mindenkit, aki arra jár, de olyan nem-érdekel-semmi arckifejezéssel. Ha mondjuk megfognál valamit, rögtön rádugranak, mint egy-két ruhaüzletben, hogy segíthet-e, csak ő mondjuk picit csiszolatlanabb stílusban igyekezne tudtodra hozni, hogy ugyan takarodjál már innen a búsba. Dezső mindent széttúr, kihajít, közben rohangál, üvöltözik, és érthetetlen nyelven tájékoztatja szüleit (?) a fejleményekről. A főkolompos mégis Lajos, aki bár ritkán jelenik meg, ám akkor bebizonyítja hogy, igenis megoldható a költözés egy csomagtartóval. Ágy, bútor, tévé, minden befér, meg hát ugye ott az utánfutó is, ha mégse. Persze amikor elmész előttük, kedvesek, és mosolyognak, vagy semlegesen néznek, nade mikor nincs ott semmi, hallani a lakásból az üvöltözést, látni ahogy két Lajos egymásnak ugrik egy asztallábért, és képesek megverekedni érte.

Persze nem szólom én őket le, szomorú hogy erre kell fanyalodniuk, de engem mint belvárosi sznobot (vagy mi) irritálnak. Irritál hogy este tizenegykor ilyen emberek vannak az egyébként nagyjából nyugodt kapualjban, irritál hogy üvöltöznek, hogy felkavarják a port, hogy nem lehet közlekedni a járdán és egyáltalán, zavar a jelenlétük. Tudom, csúnya dolog, de ez van. Mások bélyeget gyűjtenek, én meg nem.

SZIN 2008 - 2. nap – Mefi videója a Vimeón.

Elfogyott már az összes olyan itthon megtalálható könyv, ami mostanában érdekelne, ezért egy hirtelen ötlettől vezetve lekaptam egy King-regényt, ráadásul egy különleges King-regényt a polcról. De mielőtt arról írnék, muszáj kis kitérőt tennem, hogy megemlítsem az A holtsávot. Történt ugyanis nagyjából régebben, azt tudom, hogy még nem voltam középiskolás sem, hogy könyvrendezgetés közben kezembe akadt egy régi, a ragasztás lazulása miatt három darabban álló könyv. Az volt ráírva, hogy STEPHEN KING – A HOLTSÁV, meg volt rajta egy autó és egy ember, épp úgy, mint itt balra a képen.

Hallottam már Stephen Kingről, tudtam hogy ő az a nagy író, akinek könyveit még olyanok is olvassák, akik egyébként nem szoktak olvasni, és hasonlók. Szóval nekikezdtem. Nem tudom pontosan mennyi idő alatt értem a végére, de tudom, hogy nem tartott egy hétig. És amikor az utolsó lap utolsó mondatához értem (nem ahhoz, amelyiken a nyomda adatait részletezik), akkor még egy könnycseppet is elmorzsoltam. Talán, de tényleg nem emlékszem már pontosan.

A könyv története nagy vonalakban úgy néz ki, hogy egy srác, egy teljesen átlagos srác, akinek még a neve is annyira átlagos, hogy észre sem veszik, egy jégpályán balesetet szenved, beüti a fejét, és bár nem is figyel fel rá, de innentől kezdve ráérez bizonyos dolgokra. Egészen addig nem figyel fel rá, míg végül egy vidámparkban elviszi egy többszáz dolláros nyereményt. Ám ekkor üt be a krach: autóbalesetet szenved, és képességei még erősebbek lesznek, mint valaha. Ám a baleset miatt több évre kómába esik, és ezalatt a néhány év alatt megváltozik élete. Képzeld csak el, hogy most ebben a pillanatban, ahogy olvasod e sorokat, megszakad valami a fejedben, és a következő emlékképed az, hogy fekszel egy ágyban, és 2012-t írunk, például. Hátborzongató.

Mint ahogyan az egész könyv is az. Hátborzongató. Persze itt nem életszerű drámáról van szó, ami bárkivel megeshet, de közben mégsem kell hozzá nagy fantázia, hogy elhidd: veled is megtörténhetett volna. Szép lassan bontakozik ki, a végén pedig egy akkora pofont ad, hogy vörös lesz az arcod. Vagy a szemed.

Kiváló történet, emlékszem, hogy megjegyeztem, és bár eltelt mondjuk öt-hat év, mire újra Stephen King írását kezdtem olvasni, de rögtön ismerős volt az érzés. Az érzés, ami minden könyvnél más, és ez a fajta érzés utoljára évekkel ezelőtt kerített hatalmába.

Értékelés: 5 pont

Már megint megy a balhé, egyenruhások, álarcosok, az utcán, egy helikopter tízpercenként átrepül itt a Hősök tere felett, az innen néhány percre lévő kapitányságon káosz van, félpercenként szirénavijjogás és megint áll a nyomorult balhé az egész rohadt városban. Mert tüntetünk, hogy jobb legyen. Két éve, könyörgök, két éve tüntetünk, de két éve semmi nem változik. Csak az, hogy megint azok szívják meg igazán, akiknek semmi közük az egészhez, mondjuk én. És igen, kibaszottul idegesít, hogy egy 2 500 forintos koncertjegyet kvázi kidobhatok a kukába, mert az egész város olyan mint egy méhkas. Szeptember huszadikán, 2008-ban. Ez Budapest. Gratulálok mindenkinek.

Biztos én vagyok a hülye megint, hogy nem érdekel az ország sorsa, és nem megyek köcsöggyurcsányozni, és inkább koncertre mennék. Szánalmas is vagyok.

Nevetséges, komolyan mondom, nevetséges ez az egész. Az pedig méginkább, hogy most negyedszerre nem sikerül eljutni ugyanannak az előadónak a koncertjére.

Elindulunk, meglátjuk mi lesz.

Úgy néz ki, most csönd van, jó volna ha ennyiben maradna, és mehetnénk.

Újabb konvoj halad a Podmaniczky utcától az Andrássy út felé.

Közben a helikopter egyfolytában körözik, egyelőre csend van, néha-néha visít fel egy sziréna.

Megjöttek a tüntetők az Oktogonhoz, mennek tovább a Hősök tere felé.

Közben itt elment egy nagyobb konvoj, több rendőrautóval, -motorral, -busszal és néhány masszívabb terepjáróval.

Végül aztán sikerült kijutunk a »Péterfy Bori & Love Band« koncertjére, »tüntetés« ide vagy oda, bár sajnos egy fővel kevesebben. Ellenben Balázsnak innen is boldog születésnapot!

Először is, az A38 egy kellemes hely. Bár a koncert árát megkérték (elővételben 1 800, helyszínen 2 200; sikerült is szerencsére az időközben fölöslegessé vált elővételes jegyet elpasszolni), de ennek van egy óriási előnye: remek a társaság. Ha nagyon egyszerűen fogalmaznék, azt mondanám hogy a Zöld Pardon és az Operaház között áll. Nem ZP, mert nincsenek idegesítő tizenkét-tizenhárom éves csajok, akik visítoznak melletted sörrel a kezükben; de nem is Operaház, mert azért azért nem néznek ki, ha nem öltönyben jelensz meg. Ezen az eseményen legalábbis ez jött le. A biztonsági őrökön is látszik hogy nem a ZP-féle részeg népséghez szoktak, udvariasan köszönnek, és nem árad belőlük a lenézés. A színpad alacsonyan van, nincs elkerítve, így kicsit olyan közvetlenebb hatása van, mintha a zenekarral egy szobában ülnél és beszélgetnél. Szóval meg is lepett, hogy ennyire jó, valami miatt rosszabbra számítottam. Tervbe is vettem az étterem kipróbálását.

A rendezvény egyébként egy kétnapos fesztivál volt, melyen a Love Banden túl négy vendég is fellépett.

Cowabunga Go-Go!

A szombati előzenekar a nehezen kiejthető és megjegyezhető, ám zeneileg annál érdekesebb Cowabunga Go-Go! névre hallgató banda játszott. Valami másik hasonló bonyolult is ki volt írva, de ők aztán mégsem zenéltek. A Cowabunga Go-Go! a hatvanas évek garázs-szörf zenéit és zenéinek stílusát igyekeznek mai fűszerezéssel tálalni. Ez tök jól hangzik, és ami még tetszett, hogy a színpadon kicsit tényleg hatvanas évek fíling van, mind a ritmusra kevert kivetített animációk, mind az öltözködés miatt. Bár jó dolog volt, hogy a dobos és a szólógitáros srác is ugyanolyan fehér ingben és nyakkendőben voltak, ezt kicsit bontotta az atlétatrikót és tarka Vans Slip-On cipellőt viselő ritmusgitáros srác, de semmi sem lehet tökéletes, és ez nem is megy adott esetben a zene rovására, csak olyan emberek veszik észre, mint én. Akik mindenhol a csomót, ugye. Ráadásul néztem képeket, és úgy tűnik minden fellépésen igyekeznek adni erre, ami nálam pluszpont.

A banda jól játszott, bár van még hová fejlődni. Gondolok itt például a kisebb-nagyobb hibákra, csúszásokra, és arra, hogy nagyon-nagyon sok szám hasonlított egymásra. És nem stílusilag, hanem konkrétan néha úgy éreztem, mintha ugyanannak a számnak hallanám egy másik verzióját, ami kicsit olyan furcsa érzést kelt az emberben. Valamint én azt éreztem, hogy kicsit feszültek voltak. Attól féltem hogy a dobos agyérgörcsöt kap, a basszusgitáros hölgyemény néha-néha mosolygott egyet (az a mosoly!) a közönség felé, de rögtön vissza is nézett a gitárra, mintha attól félne hogy megszökik, és hasonlók. Ez persze sok minden miatt lehetett, de feltűnt. Nekem továbbá nagyon hiányzott az ének, mert az nem volt. Ellenben az ének hiányát a férfiszemeknek bizonyára pótolta a basszusgitáros látványa, akire egyszerűen nem lehet mást mondani, csak azt, hogy gyönyörű. Ami viszont abszolút pluszpont volt, az a kiváló színpadi koreográfia. Engem egyszerűen megvesz, ha belecsempésznek egy kis játékot a zenélésbe. Például az egyik számnál mindenki megfagyott, és csak a dobos srác küldte, aztán mikor már azt hittük, hogy összeesik az a dob, akkor beindultak a többiek is, mintha megnyomtuk volna a play feliratú gombot. Ehhez csak gratulálni tudok. A közönséggel való kommunikációt viszont hiányosnak véltem.

Összességében végül tetszett. Ha pontoznom kellene, azt mondanám hogy erős négyes, gondolkodom rajta, hogy megnézem őket egy kisebb fellépésen, hogy vajon ott hogyan játszanak.

Péterfy Bori & Love Band

Ez volt az első alkalom, hogy végre bejutottam a koncertjükre. A ZP-s fellépésekre egyszerűen nem tudtunk menni, »Szegeden« is összejött hogy nem jött össze, és még sorolhatnám. Pedig már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy játszanak élőben. És bár még ezelőtt el nem jutottam, meglepő volt, hogy minden koncerten kicsit máshogy játsszák a számokat, de ez egyáltalán nem megy a hangulat rovására.

Most is így volt, és megint azt vettem észre, hogy Borinak egyszerűen fantasztikus hangja van. Az összes számot majdnem olyan hanggal énekelte, mint a stúdiófelvételen, pedig előző nap is koncert volt, és mégsem lehetett érezni hogy rekedt, vagy fáradt lenne. Lehet őket szidni, és lehet őket nem szeretni, de egy dolog biztos: kiváló hangulatot csinálnak, ami talán azért is van, mert szemmel láthatóan jól érzik magukat a színpadon, nem csak kiállnak és leadják. Ez a jó hangulat pedig pillanatok alatt rád ragad. Mondjuk a jaj, nem ez a szám jön kicsit ismerős volt A ZP-s felvételről, de fogjuk rá, hogy tényleg csak a kábel takarta el a lapot, és azért volt a keveredés. Viszont a kommunikáció itt nagyon is megvolt, Tövisházi Ambrus is folyamatosan beszélt a közönséghez, Bori is járkált, nézelődött, beszélgetett, sőt: még a közönségből egy feljöhetek a színpadra?! válaszra is igennel felelt. A srác néhány percig tényleg felment, de aztán az alkoholszintjében található kevés mennyiségű vér (sic!) okozta viselkedése miatt inkább egy technikus barátságosan letessékelte. (És nem egy menjéleasznípadrómeorbaverlek Tibi!)

Hallhattunk néhány új számot, mint mondjuk a Hideg lángot; a szokásosakat, a Labambától egészen a Vámpírig; egyet az Amorf Ördögöktől, valamint a szokásos Bizottság-szám, a Szerelem is felkerült a listára. Az előző napi vendég, az I.O.N. zenekar énekese, Temesvári Balázs valamint az aznapi zenekar dobos, Riddim Masta is énekeltek egy-egy dalt.

Ez bizony egy kiváló koncert volt, nem igazán találtunk olyan dolgot, amibe beleköthettünk volna, pedig kerestük, én legalábbis biztosan. A hangosítás profi volt, a háttérben itt is ritmusra ment az animáció (A Labamba klipjéből már ismert fotós mozgókép-technika, Bori férjétől, Merényi Dávidtól, aki maga is ott volt a koncerten a laptop mögött irányítva a képek sorát; külön gratula neki a fotókért, párezer expóval megrövidítette a gépe életét), a hangulat pedig olyan volt, mint amilyennek egy jó koncerten lennie kell: hol lassú, hol pörgős, hol szelíd, hol tombolóan vad. Talán az egyetlen dolog, ami hiányzott, hogy néhány számot nem játszottak, de ezért meg kárpótolva lett mindenki az új számokkal.

Tegnap mikor »Stephen King - A holtsáv« című könyvről írtam, említettem, hogy elolvastam egy másik, valamilyen szinten különleges King-regényt. Az A halálsoron címűről van szó, ami azért különleges, mert igazából egy hat részből álló történetről van szó, és a hat rész hat külön könyvben, filléres füzetekben jelent meg. King az előszóban említi is, hogy az ilyen regényeknél egyszerűen nincs rá mód, hogy az ember belelapozzon a végébe, és megtudja mi fog történni. (Persze csak ha a megjelenés idején olvassa.) Érdekes, én egy alkalom kivételével ilyet soha nem tettem, akkor is nagyon megbántam. (A Harry Potter első kötetének végébe lapoztam bele, és sikerült pont lelőni a főpoént.)

A történeteket egy Paul Edgecombe, a Cold Mountain fegyház E-blokkjának, azaz siralomházának őre meséli idős korában, egy idősek otthonában visszaemlékezve a múlt különös eseményeire. Életében a változást a különösen brutális gyermekgyilkosságért villamosszékbe ültetett John Coffey megérkezése hozza. Már első találkozásukkor megérzi, hogy a hatalmas négerben valami különös lakozik, de erről csak később győződik meg, amikor Coffey meggyógyítja húgyúti fertőzését.

Érdekes volt, mindenképpen tetszett, a vége különösképpen, bár volt egy-két dolog ami nem különösebben jött be a mesélésben valamint a történet logikai részében, de ettől függetlenül csak ajánlani tudom. Este valószínűleg megnézem a filmet is. Egyébként jelentősége nincs, de érdekesség, hogy a Harry Potterben lévő szinte összes név előfordult a könyvben: Harry, Dean, Hermione, Percy stb.

Értékelés: 5 pont

Sosem értettem, hogy egy-két cucc – konkrétan most mondjuk autókra és műszaki cikkekre gondolok – miért néz ki undorítóan. Értelemszerűen azt mondaná az ember, hogy drága a dizájnért felelős szakember. Ellenben ott van kismillió fiatal, középiskolás, főiskolás vagy egyetemista, aki pusztán szabadidejében megtervezi az új iPodok kinézetét, az új BMW-k kinézetét, az új MacBook kinézetét és még sorolhatnám. És amit igazán nem értek, hogy mért nem csap le egy-két cég néhány ilyen fiatalra, akik egy hétvége alatt sokkal szebb és eladhatóbb kinézetű termékeket gyártanának.

Persze a probléma nem az Apple-lel és a BMW-vel van, ott a küllemre van pénz, hozzáteszem meg is fizettetik a vevőkkel. Amiről ez most sokadjára eszembe jutott, az az új Samsung laptopok kinézete, ami mondjuk négy-öt éve még brutális lett volna, manapság viszont nem valami elegáns. Kicsit olyan összecsapott hatása van az egésznek, és azért egy ekkora cég valószínűleg jobbat is megengedhetne magának.

Vagy például a Suzuki autók. Bár azokból is inkább a régiek, mert az újabbaknak már adnak valamelyest a kinézetére. Szóval értem én, hogy drága lenne a megtervezése és kivitelezése egy vagány kinézetű járgánynak, de nincs arany-középút? Vagy törvényszerű, hogy ami olcsó, az feltétlen csúnya is?

Régebben (talán tíz éve is lehet) már láttam ezt a filmet, de egyrészt nem is annyira emlékszem rá, másrészt egy ilyen filmet máshogy értékel az ember még kettő, nem hogy tíz év múltán. Sok ilyen film van egyébként, amit mostanában szeretnék újra megnézni, van is egy kisebb lista, majd meglátom hogy sikerül.

Szóval, »Stephen King - A halálsoron« című regényének megfilmesített változatáról van szó, amitől kicsit óvakodtam, egyrészt mert bevállalták hogy három kerek óráig tart, másrészt a King-regények filmekben nem igazán jöttek be sosem, bár lehet, hogy a könyv elolvasása után máshogy áll hozzá az ember. A Lángolierek régebben nagyon bejött (pont most olvasom), a »Cujo« viszont kifejezetten rossz volt, bár azt nem olvastam.

Ennek ellenére ez a film zseniális, és annak ellenére, hogy hosszú, nem igazán vannak unalmas másodpercek. Ráadásul végig követi a könyv fonalát, csak néha-néha tér el kicsit, amikor muszáj, és ez nálam extra jó pont, és ráadásul sikerült úgy megoldani, hogy semmi lényegeset ne hagyjanak ki. Mondjuk volt egy-két technikai baki, ami egy lassan tízéves filmnek teljesen elnézhető (például van az a jelenet, amikor rázkódik a ház, Tom Hanks meg áll stabilan, a háttérben meg ugrál a mennyezet).

Apropó, a szereplőválogatás kicsit meglepett. Tom Hankst valahogy nem tudtam elképzelni Paul Edgecombe-nak, kicsit idősebbnek képzeltem el, de végül kellemes csalódás volt, a többieket pedig kiválóan választották ki, Brutal, Coffey, Dean, Percy és Bill alakítása is egyaránt kimagasló volt.

Egyetlen negatívumot említenék meg, ami csak a magyar változat hiábja, hogy a szinkron egyáltalán nem követi a könyvet. És most nem arra gondolok, hogy a Harry Pottert például egy-az-egyben a könyv alapján szinkronizálták, hanem hogy a könyvben Öreg Füstös, a filmben Vén Szikrás; a könyvben Mr. Jingles a filmben Csengettyű úr; és egyéb ilyen apróságok.

Eleinte négy pontot akartam rá adni, aztán lefekvés után és még reggel is sokat gondoltam rá. Mert ez a film bizony nagyon jól sikerólt, mindenképpen van olyan jó, mint a könyv volt, ami valjuk be, hogy tényleg ritka.

Értékelés: 5 pont

SZIN 2008 - 3.nap – Mefi videója a Vimeón.

De jó is volt.

Már nem is emlékeztem pontosan, miért vártam annyira a Fringe című sorozatot. Aztán amikor elkezdtem nézni, arra gondoltam, hogy ez hihetetlenül hasonlít a »Lostra«. És akkor beugrott: JJ Abrams neve volt az, a rengeteg promózás mellett, ami miatt különösen felfigyeltem a Fringe-re. JJ Abrams pedig a Lost egyik alkotója, és ez mint mondottam volt, meg is látszik az eddig leadott három részen. Egyelőre pozitív értelemben, de hogy ez később a javára válik, vagy sem, majd az évad végén megtudjuk. Ugyanolyanok a zenék és a hanghatások, sokszor a kameraállások is, és sok-sok olyan apró dolog van, amit mindkét sorozatban észre lehet venni. Sőt, Lance Reddick, az egyik színész is megfordult már a szigeten. Eddog mondjuk biztos, hogy csak amiatt nézem, mert megvan az a varázsa, ami a Lostnak is: nem tudsz gyakorlatilag semmit, de mégis megnézed a következő részt.

A történet szolidan úgy kezdődik, hogy egy repülőgépen mindenki meghal valami ismeretlen vírus miatt, amiről egyelőre nem tudják, hogy mi is pontosan, csak annyit, hogy az a valami bizony kíméletlen és nem kicsit durva. Majd megkezdődik a nyomozás, ami kicsit viszont »Heroes« irányba halad, és az emberfeletti képességek kutatásaihoz ér. Ezidáig nagyjából ennyit lehet tudni (meg ennyit tudok szpojlermentesen leírni). Halnak az emberek mindenféle búbánatban, és próbálják kideríteni, kicsoda csinálja és miért.

Nálam mindenképpen pluszpont John Noble, aki egyszerűen színt visz az egyébként elég sötét történetbe.

Két apróság, ami még tetszett. Az egyik a főcím, ami (és én kérek elnézést, hogy magamat ismételem, de tényleg) olyan Lostosan egyszerű, de kicsit nekem a »House« főcímét juttatja eszembe; valamint a kreatív kiírások. Ugyanis ha éppen kiírják hogy Boston, azt nem csak úgy a képernyő sarkában teszik, hanem ilyen óriási 3D-s felirattal, amit például egy felhőkarcolóra, vagy csak az égbe vetítenek.

Szóval ez egy ilyen érdekes műsor, most még tényleg magam sem tudom miért, de nézem. Nem akarok még egy sorozatot említeni, de az X-Aktáktól sem áll távol. Kétesélyes egyelőre a dolog: vagy nagyon nagy csalódás lesz, és soha többet; vagy egy újabb kedvencre leltem.

Értékelés: 4 pont

Az igazat megvallva, nem vagyok valami nagy kávés. És ez leginkább azért van, mert a kávé szóhoz sokáig két képet tudtam társítani: az egyik a szüleim által favorizált instant kávé, aminek a kávéhoz gyakorlatilag köze sincs; a másik pedig a rengeteg kávézóban, kocsmában és egyéb helyeken kapható kéccázforintos eszpresszó, amit a piaci kilós kávéból főznek, és két percen belül biztos szaladsz utána a vécére, még tej nélkül is. Ezek pedig nekem annyira nem jönnek be, mert idióta sznob finnyás ember lévén én a finom édes, tejes, kakaós, kókuszos ízekért rajongok, nem konkrétan a kávé kesernyés aromájáért.

És akkor egyszer valahol meghallottam a szót, hogy Starbucks, valami filmben vagy sorozatban, és mikor rákerestem, azonnal tudtam, hogy nekem egy ilyen hely kell. Ahová beül az ember reggel meginni egy kávét és olvasni az újságot, vagy délután a barátaival egy beszélgetésre. Ahol finom kávét ihat, nem szólnak rá ha már két órája ott ül de csak két kávét ivott (cserébe jó drágáért ugye) és még sorolhatnám.

Nemrég voltam a »Cafe Freiben«, ami a kávé eddigi fogalmát teljesen átformálta. Finom tejeskávék, ízesebbnél ízesebb eszpresszók, borsosabb áron, de borsosabb (az arab kávé esetében szó szerint) ízért. Nyáron végre eljutottunk a Shamalt által régóta favorizált Coffeeshop Companybe, ami pedig szintén maga az orgia (a fehér csokoládés jegeskávé isteni volt, a klíma is szikrázott tőle).

A Ferenciek terén a Buda felé haladó buszok megállójában régen volt egy Paris Caffé nevű hely, ami jól nézett ki, de annyira nem vonzott. Most viszont megvette-eladta-elcserélte, nem tudom, de a Coffee Heaven (Arénában is van egy üzletük) beköltözött. A helyről azt kell tudni, hogy leginkább a »Jóbarátokban« látható kávézóra emlékeztet, kényelmes fotelekkel, hangulatos berendezéssel, halk és kellemes zenével. És még wifi is van.

A kávék négyszáz és nyolcszáz forint között mozognak, rengeteg ízesítő szirup és különlegesség közül válogathatunk, a cukor és a feltétek pedig (fahéj, kakaó stb.) teljesen ingyen vannak. Olyan amerika fíling; beáll az ember, összerakja milyen kávét kér, fizet, aztán leül és beszélget órákig, miközben vagy fogyaszt tovább, vagy nem. Minden asztalon hamutartó, így a dohányzás sem gáz. Elvitelre is lehet vinni, cuki hőszigetelős papírpohárban, akár gömbölyű tetővel is (nekem a gömbölyű tetővel rendelkező kávéspohár a fétisem).

Kapucsínót ittunk, olyan igazi finom tejes kapucsínót, nem azt a bolti százforintost, tejszínhabbal és fahéjjal a tetején. Isteni volt, három és fél deci került négyszáz forintba, ami ha megnézzük más helyek árát, és hogy mit kapunk cserébe, akkor nevetséges összeg. Persze ez nem Amerika, hogy az ember beül oda dolgozni-tanulni, meg minden reggel megiszik négyszáz forintért egy kávét, és eszik ötszázért egy sütit, majd leöblíti háromszázért ásványvízzel. De majd egyszer! Vannak forró csokoládék és frissen facsart gyümölcslevek, valamint gyümölcsből készült koktélok is. Ajánlom mindenkinek a helyet, kiváló kávéélményben lehet része annak, aki betér.

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film rossz. És most nem arról van szó, hogy nekem nem tetszik, és emiatt rögtön rossz, hanem egyszerűen rossz, mert ezt egyébként is ellenzem, hanem arról, hogy több szempontból is vállalhatatlan. Pedig már megint az van, hogy lehetett volna sokkal-sokkal jobb is. Emlékszem, hány meg hány ember várta a The Happening-et, mondván hogy végre valami új, végre valami más, végre valami igazán jó film lesz! Mind tévedtek, de legalábbis sokan csalódtak.

Az van, hogy hirtelen az emberek elkezdik magukat megölni – nem tudni miért. Persze mivel Amerikában vagyunk, mindenki rögtön a terrortámadásra gondol, de aztán később rájönnek, hogy erről szó sem lehet. Az első tíz-tizenöt perc érdekes, a legpozitívabb értelemben. Úgy néz ki, valami izgalmas fog kisülni belőle. De nem így történik. Én a harmincadik percnél konkrétan elaludtam. Nem túlzok, szabályosan arra keltem másfél órával később, hogy a nyálam elcseppent a szájam szélén, valamint hogy mindenem elzsibbadt, a macska meg az ölemben dorombol. Aztán nekiveselkedtem a maradék hatvan percnek, de komolyan mondom: csak szenvedés volt.

Mi zavart benne legjobban? A kidolgozatlansága. Hogy egy ennyire jó alapötletet ennyire összecsapnak. Hasonló volt mint a »Világok harca« filmváltozata, ahol történnek az események, aztán hopp vége, és nem tudod igazából hogy mi történik. Itt mondjuk megtudod, de hozzáteszem, hogy a befejezés nevetségesen gyönge lett Mintha nem lett volna idejük befejezni. Továbbá rég láttam már filmet, ami ennyire átlátszóan, ennyire gagyi módon közelíti meg a környezetvédelem egyébként is puskaporos témáját.

Ami miatt végignéztem, az leginkább Zooey Deschanel, aki szimplán szép, továbbá az, hogy minden percben elkezdtem bízni benne, hátha jobb lesz, aztán rájöttem hogy nem, ilyenről szó sincs, ez a film el lett cseszve, a legfinomabb kifejezéssel is. Mondjuk érdekes, az IMDb-n 5,4 pontot kapott, lehet csak nekem más az ízlésem, de én háromnál több pontot nem adnék neki tízes skálán. Itt az ötpontos osztályzásban az egy és a kettő között vacilláltam, de jobban belegondolva végig néztem, és Deschanel miatt annyira nem bántam meg. Mint film viszont fertelmes volt, többet sose.

Értékelés: 1 pont

Egyetlen szóval, röviden: zseniális évadnyitány volt, réges-rég nem röhögtem ennyit, utoljára talán az első évadon összesen, potyogtak a könnyeim, és rekedtre kacagtam a torkomat. Ez három szó, szóval legyen egyszerűen csak zseniális. A How I Met Your Mother visszatért, és szó szerint nevetve tartja az eddigi szintet, sőt: inkább magasabbra tette a lécet. Azt hiszem a hetedik percnél vettem le a szemüvegemet, és nyúltam a papírzsebkendők felé. Ha ezt a szintet végig hozza, akkor sok-sok kacagós este lesz, de ha kicsit enged, akkor is bőven jó.

Egy több mint tízéves forgószéken ücsörögtem a pesti lakásban, és ezzel egyetlen probléma van: fáj tőle a hátam. Ugyanis kicsi a támlája, és nincs karfája. Nem finnyás vagyok, avagy mégis, viszont nem erről van szó most, hanem arról, hogy fájó derékkal meggondolja az ember hol ül naponta minimum öt-hat órát. Ráadásul az otthoni szék csúfos halált szenvedett: kettétörött a háttámlája (tízezer forintért azért két évig hűen szolgált), így most beruháztunk egy ilyenre:

És ezúton is szeretném mindenkinek ajánlani az RS Bútoráruházat, ami nem olyan szépen néz ki, és nem olyan (látszólag) vevőbarát, mint mondjuk az IKEA vagy a kika, ellenben előzékeny és segítőkész eladók, gyors és precíz munkavégzés valamint jó árak jellemzik.

Ennyit tudtam ma produkálni.

Az van, hogy a fantasztikus »Az esemény« után sikerült egy másik remek filmet is megnézni, mégpedig ezt. Mondjuk ha ott lettem volna jegyvételnél, lehet integetek hogy inkább menjünk vidámparkba. Megmondom őszintén, gondoltam rá: le se írom, hogy én ezért kiadtam négyszáz-akárhány forintot, de hát ez van. Elvileg a Trópusi vihart néztük volna, de semmire (értsd, semmire) nem volt jegy, csak erre, mert hát moziünnep, gyere Gazsi olcsó a jegy.

Szóval, ez a film gáz. Nem azért, mert kilencven percből nyolcvannyolcat rezzenéstelen arccal ültem végig; nem azért, mert olyan szövegek vannak benne, amik egyszerűen gázok, és megkérdeztem, hogy most ez tényleg vicces-e, pedig ha valaki, akkor én tudok bármin röhögni és azért sem, mert minden fordulat az első öt percben sejthető volt. Egyszerűen azért, mert Eddy Murphy sokkal jobbat is tudna. Valami olyasmit hallottam, hogy most azért ilyen filmeket csinál, mert ezek bejönnek a gyerekeinek. Hát ha ez igaz, akkor egyrészt gnóm gyerekei vannak, másrészt meg elpazarolja a tehetségét. Mert az van neki, elég csak annyit mondani hogy Beverly Hills-i zsaru. Persze voltak gáz filmjei is. Oké, a gáz talán erős, mert ha tízéves lennék, biztosan röhögtem volna többet. Viszont nem tíz vagyok, így csak ötször sikerült röhögnöm, akkor sem a poénon, hanem az idióta arcokon mondjuk.

Annyit lehet még elmondani, hogy sztori az nincsen. Logikai bakik hegyén-hátán, egyik dolog üti a másikat és minden ilyesmi, ami egyszerűen arra utal, hogy igénytelen. Pedig azért mert röhögős (szerintem inkább családi) filmet csinálunk, nem feltétlen kell azt jelentse, hogy fos filmet csinálunk.

Jóindulattal kap rá két pontot, mert néha-néha tényleg röhögtem, meg mert ezen legalább nem aludtam el. Eddy Murphy meg remélem nem fogja ezekkel az alkotásokkal bombázni a mélyen tisztelt nézőközönséget a továbbiakban.

Értékelés: 2 pont (Azért néha röhögtem.)

Történt ma, hogy háromórányi alvás után, enyhén… nos mondjuk úgy hogy enyhén kialvatlan arckifejezéssel bandukoltam az utcánkban, és előttem egy anya épp kézenfogva sétált elsőéves-forma fiával. A jelenet szokásosnak tűnt: hűvös volt, az autósok dudáltak, az árusok pakoltak, a rendőrök morcos fejjel kávéztak az őrs előtt, anyuka valamit nagyon hevesen magyarázott a fiának, a fiáról meg lerítt, hogy inkább máshol lenne, nem úton az iskola felé.

Aztán mikor közelebb értem hozzájuk, az egyébként sem Hollywood-kompatibilis arcberendezkedésem kettő egész és három tizedmásodperc alatt megváltozott, ugyanis meghallottam az alábbi rövid párbeszédet:

– …és egyébként is, meglásd mi lesz, meglásd!
– Ez nem igaz, anyu, ne mondj ilyeneket!
– Nem a fenét nem igaz, Tetűke, majd meglátod!
– Megmondtam már többször is, hogy ne szólíts Tetűkének!
– Mért, minek hiszed magad?
– Minek-minek? Embernek!
– Embernek? Pfejj! Szar vagy, nem ember. Nézd meg milyen szemétdombon laksz!

Az utolsó mondatot heves karlendítéssel (nem olyan hejhózóssal, csak azzal a körbemutatóssal) zárta, ekkor értünk ki az Andrássy útra.

Egyrészt rég hallottam elsős (maximum hétéves) gyereket ilyen szépen artikulálva, választékos szavakkal, ízesen beszélni. Leírni nem lehet, de sok érettségiző, sok diplomázó, sőt, sok doktorandusz megirigyelné, ha így tudna beszélni.

Továbbá. Milyen anya az, amelyik így beszél a gyermekével? Nekem is volt sok vitám a szüleimmel, mi is haragudtunk egymásra, de hogy hétévesen leszarozzanak, az nekem kicsit erős. Mi mindig tudtuk, bármilyen vitáról is volt szó, hogy vannak kötelékek, amelyeket nem lehet megszakítani. Ilyen az anya-gyermek-kötelék. Talán az egyetlen, ami tényleg megszakíthatatlan. Ami pedig pláne meglepett, hogy nem egy putriból érkező anya-fia párosról volt szó, hanem egy elegánsan öltözködő, tiszta és kulturáltnak tűnő anya-fia párosról. Bár utóbbi kulturáltsága felől nincs kérdésem.

A jelenet elsőre szokásos reggeli jelenetnek tűnt: hűvös volt, az autósok dudáltak, az árusok pakoltak, a rendőrök morcos fejjel kávéztak az őrs előtt, anyuka valamit nagyon hevesen magyarázott a fiának. De nem a szokásos hányszor mondjam el, hogy gombold be a kabátod vagy tudom is én. Nem. Ez épp egy gyerekkor tönkretételének apró jelenete volt. A fiúról lerítt, hogy inkább máshol lenne, nem úton az iskola felé. Nem ebben az utcában, nem ebben a testben. De legfőképpen mással lenne. Bárkivel, csak nem azzel az anyának nevezett nőszeméllyel.

Kázmér II. – Mefi videója a Vimeón. Ha megfogja a gépet, vagy nincs Flash-lejátszód, le is töltheted.

Furcsa belegondolni, hogy amikor 1998-ban bekötötték hozzánk az ISDN-t, és én beléptem az internet új és különös világába, tízévesen, akkor Larry Page és Szergej Brin megcsinálták a Google-t, mondván hogy össze akarják foglalni az egész internetet egy katalógusba. Meg is csinálták a céget, ami akkor négy számítógépből állt.

A vicces az, hogy a Google-re később lett volna vevő, és Page-ék komolyan fontolgatták az eladás lehetőségét. A százezer dolláros befektetést ki tudja mennyiért vették volna meg, de biztosan nem száztízezer dollárért. Érdekesség, hogy a Yahoo! ekkor már három éve volt a piacon, és David Filo, annak alapítója és jelenlegi vezetője az egyetemen azt mondta Page-nek és Brinnek: csináljátok csak, ne adjátok el, meglátjátok, jól jártok.

Aztán nézzük meg hol tart most a Yahoo!, a folyamatos Yahoo!-Microsoft mizériával, és nézzük meg hol tart a Google. Nem hülyeség azt mondani, hogy uralja az internetet. Egyrészt tíz felhasználóból szerintem nyolc Google keresőt használ (nincs pontos adatom); a legtöbb oldalon van Google AdSense-hirdetés; szinte mindenkinek van GMail-fiókja; a Google Readert bár nem használják annyian mint mondjuk a Netvibes-ot, van felhasználója így is elég; a Google Docs egy zseniális ötlet volt; a Google Maps és a Google Earth-ről nem is beszélve; az időközben felvásárolt YouTube pedig egy kisebb aranybánya lehet (bár ha videót szeretnék feltölteni, akkor ugye »Vimeo«).

Ez ma a Google: több ezer embernek munkát adó, hatalmas és befolyásos vállalat. Akárhova mész az interneten, szinte biztosan találkozol vele. Tíz év munkájának gyümölcse ez – gondolom Page és Brin valami hasonlót mondhattak.

Boldog születésnapot neki!

Nos, egy dolog biztos: többet röhögtem ezen a filmen, mint a kevésbé vicces »Az üresfejűn«. A probléma csak az, hogy ezt úgy árulják, mint egy horrorfilmet, nem pedig úgy, mint egy vígjátékot. És a teli moziteremben többen is ezen a véleményen voltak, kifelé menet nem egy és nem két ember mondta: még jó, hogy nem teljes áron néztük. Még jó. Mondjuk annyira nem lehet rossz, mert Gigi például remegett alatta. Igazából egyetlenegyszer sikerült megijednem, a film végén, akkor is csak azért, mert épp az üdítővel babráltam.

Mostanában mindig konstatálnom kell, hogy sajnos nem tudnak jó horrorfilmeket gyártani. Ott volt anno az egészen elfogadható »A Fűrész«, ahol persze ugyanúgy ment a vérengzés (horrorfilm erről szólna elvileg), de nem értelmetlenül. Az események okkal történtek. Itt viszont nincsenek okok, vagy ha vannak is, akkor azt a következő részre tartogatják, szinte biztos, hogy lesz, mert erre több utalás is van a végefelé. Viszont kevésbé valószínű, hogy azt megnézem. Egyébként megtörtént események alapján történt, de azt hiszem a valóságban ez nem ilyen vicces volt. Tehát rosszul nyúltak hozzá.

A történet annyi, hogy a csaj nemet mond a csávónak, de azért leutaznak a házba vidékre, ahol várja a csajt a rózsaszirom, a pezsgő és miegymás. Csak most szomorkodás van, a boldogító nem után. És ekkor jönnek a bábus emberkék, akik először jól legyalulják az idegeket, aztán megölik őket. És itt van vége a filmnek.

A másik ami zavart, hogy az ember nem fél hanem megijed. Nem azért rettegsz, mert nem tudod mi fog történni, mert nem tudod mi vár rájuk, mert nem tudod miért csinálják velük azt, amit. Egyszerűen azért félsz, mert síri csend van, aztán egyszercsak belekúrják a konyhakést a kamerába, és ezt egy maximális hangerejű basszus és falvakarós hanggal együtt teszik.

Nem mondom, hogy rossz volt, mert tényleg sokat röhögtem rajta (meg a fél terem is), csak az a baj vele, hogy a mostanában szokásos horrorfilmek vonalát követi. Pedig egy jó horror nem ilyen.

Az pedig, hogy a The Strangers címből miért Hívatlanok lett - rejtély. Feliratosan néztük, bár sokat nem beszélnek benne, és akkor is leginkább a shit, a fuck, a shit the fuck és a what the fuck szavak fordulnak elő leggyakrabban. Ami még furcsa, hogy IMDb-n 6,5 pontot kapott, és több kommentben is kiemelik, hogy mennyire félelmetes egy film. Hát nem tudom, lehet velem van a baj.

Értékelés: 2 pont (Inkább vicces, mint ijesztő.)

Nos, a mostanában látott gyengébb filmek utáni kiváló kárpótlás az MR 73, ugyanis egy remek filmről van szó. Először kicsit megdöbbentünk, hogy hát franciául beszélnek, de engem teljesen elvarázsolt a hangulata, és azt leszámítva, hogy a fehér feliratot háttér nélkül vetítették, nem volt probléma. (Arra gondolok, hogy a fehér ingen például lehetetlen volt elolvasni, a filmben pedig sok fehér ing van.)

Ahogyan néztem, az »Őfelsége pincére voltam« ugrott be. Ugyanis itt is azonnal lerí, hogy nem amerikai filmet nézünk. Lehet, hogy az európai filmekből kevesebbet kapnak fel, de egy biztos: teljesen máshogy állnak a filmkészítéshez, mint az amcsik, és ez a másfajta hozzáállás szinte mindig a film előnyére válik. Gondolok itt a zenére, a hanghatásokra, a színészi játékra és különösképpen a teljes képi világra. Továbbá számomra a francia nyelv is sokat emelt az élményen.

A történet középpontjában egy olyan rendőr áll, aki többet iszik alkoholt mint vizet, pedig kiváló zsaru lenne; egy fiatal lány, akinek a szüleit kegyetlenül meggyilkolták; az ő szüleinek gyilkosa, és egy az ő módszeréhez hasonló módon gyilkoló ismeretlen áll. E három szál természetesen összekapcsolódik, de ami nagyon tetszett, hogy szinte minden részletet neked kell összeraknod, semmit nem mondanak el konkrétan, csak apró utalásokból kell következtetned.

Lehet hogy perverz, de muszáj megemlítenem a szüléses jelenetet. Nem igazán emlékszem olyan filmre, ahol láthattuk magát a szülést, és nem csak az anya valamint a doktor fejét, hanem konkrétan a kibújó gyermeket, a köldökzsinór elvágását, a gyerek mosdatását stb. Kicsit hátborzongató volt, akár az egész film, melyet ez a megmutatunk mindent hozzáállás végig kísér. És ami még tetszett, hogy sokszor jelennek meg a háziállatok a történetben. Nem tudom miért, de egyszerűen jó volt látni ahogyan a macska vagy a kutya ugyanúgy ott van az emberek mellett, mint a valóságban.

Kiváló élmény volt, egyetlen dolog zavart csak, hogy talán a kelleténél picit hosszabb volt így moziban. Ha itthon nézem, nem gond, de ott valahogy ebből kicsit sok volt a 120 perc. Ettől eltekintve bátran ajánlom mindenkinek!

Értékelés: 4 pont (Hátborzongató, kicsit hosszabb volt a kelleténél, de így is remek.)

Ezt a videót igazából már tegnap »bejegyeztem«, viszont többen szóltak, és én is láttam, hogy a »vimeo« egyszerűen szaggatja a képet, magam sem tudom miért. Nem teljesen akadozik, pusztán néha lemarad, csúszik a vágás, megfagy a kép, stb. Lehet a konvertálásnál van valami gebasz. Mindegy, a lényeg hogy most felraktam YouTube-ra, így gyengébb minőségben, de működőképesen lehet megnézni. Ezt azért sajnálom, mert a vimeón egyszerűen jó nézni a szép minőséget (640×480, az viszont amennyire lehet, tűéles és részletes), míg a YouTube szétroncsolja, még akkor is, ha a HiQ-opciót bekapcsolja az ember.

Valamint egy tízperces játszadozás eredményeként született egy néhány másodperces intró, amit majd a videók elejére berakok. A Sony Vegas jó cucc, egyre jobban kezdem kiismerni, és bár vannak kényelmetlen dolgai, de a célra nagyon megfelel. Mondjuk egy nagyobb monitoron (13" nem erre lett tervezve) jobb lenne, a mámor pedig egy videóvágó készülék volna, amin lehet tekerni, jelölni stb., de ez egy kisebb vagyon.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nem kicsit volt izgalmas, és méginkább látványos az első éjszakai Formula-1-es nagydíj. A Wikipédia szerint 1 500 lámpa és 24 generátor gondoskodott a megfelelő látási viszonyokról. Eleinte kételkedtem, hogy élvezhető lesz a dolog, de fölösleges volt, és jobban belegondolva a mai világítástechnikával bármi lehetséges, nem is beszélve azokról a kamerákról, amik ott voltak.

Volt egy-két tényleg rázósabb szituáció, az egyiknél ráadásul Palik Hová tűnt Damon Hill László ismét nagyot alkotott:

Az ott befeszült! Le fog kelleni állítani a motort!

Továbbá Talmácsi Gábor sérülten is versenyzett, sőt: harmadik helyezett lett Japánban.

Létezik ugye az olvasók számára ingyenesen elérhető, korábban fémládákból ámérikái-stílusban CSAK EGYET VEGYEN EL módon beszerezhető metro; manapság pedig zöld inges (hidegebb napokon garbós) fiatalok által Szépjóreggelt, itt az újság metropol címmel osztogatott írott papíranyag. Az újság olyan-amilyen: ahhoz képest, hogy ingyenes, szerintem kifejezetten jó. Általában a fő téma nem a politika, és a politikai írások sem bűzlenek az elfogultságtól, viszont nem megy át a Blikk-stílusába, azaz nincs rögtön a főoldalon három pina, és nem Győzike fingása a címlapsztori. Sőt, a metropolban van internetes rovat, ami kifejezetten korrekt, ahhoz képest, hogy nem onlájn médium. (Valahogy az ilyen újságokban sosem szokott jól elsülni, ha az internetről írnak.)

És a metropol újságban szokott lenni egy kis hasáb, amiben a metrom nevezetű portálra hívják fel a figyelmet. Az ötlet kiváló: arról van ugyanis szó, hogy az olvasok által beküldött igényesebb írásokat gyűjtik itt össze, és elvileg elérhetővé teszik nagy tömegek számára. Ma teljesen véletlenül odatévedtem, és hát mondanom sem kell, hogy az oldal gáz. Erről a kép lentebb tanúskodik. A legnagyobb probléma az, hogy kitaláltak valamit, ami egy egész jó ötlet, viszont a végeredmény annál gyengébb. Arról van szó, hogy csináltak egy rém egyszerű blogot (ahol még a logót is elrontották, szerintem egy ilyen vállalkozásnál megengedhetetlen hiba), ahová bárki írhat regisztráció után.

Persze látszik is a beérkezett kommentek, megtekintések és értékelések számából, hogy az érdeklődés csekély. Így viszont nincs értelme, mert olyan blogot manapság bárki tud csinálni, amit senki nem olvas. Szóval ennyit arról, hogy a nép szava milyen fontos. Pedig ez tényleg lehetett volna egy jó ötlet is. Akár.

Nos, ennek a remek időjárásnak köszönhetően, avagy nem is igazán az időjárásnak, hanem annak, hogy a szabadban átlag 16°C, a metróaluljáróban meg 30°C uralkodik, és így tovább, szóval ezen összeesküvések következményeképpen másik százezer emberrel egyetemben sikerült elkapnom ezt a kellemes takonykórt. Annyira hiányzott már a tüsszögés, az orrdugulás, a fej- és szemsajgás valamint a folyamatos krákogás. Tényleg.

Viszont gondoltam, hogy ha már mindenki beteg, csináljunk valami kollektív tudást náthagyógyítás terén. Azt hinné az ember ugyanis, hogy mindenkinél azonosak a módszerek, és azok hatékonysága, pedig nem.

Én a sok-sok meleg citromos Earl Gray tea, lehetőleg valódi citromból, nem léből; és a napi három Neo Citran elfogyasztása mellett teszem le a voksomat, szigorúan ágyban fekve. Ez a legkeményebb megfázást is elűzi maximum egy hét alatt, de én három nap után már sokkal-sokkal jobban szoktam magam érezni. Továbbá kedvenc trükköm, az ezeket megelőző külső kezelés, mely az irgalmatlan forróvízzel (épp olyan forró, hogy ne égesse le a bőrt az emberről) megtöltött lavórban tíz-tizenöt percig áztatott lábikó. Ezek jöttek be nekem, és neked?

Viszont nem tudom, hogy az orrdugulás ellen van-e valami hatásos létező megoldás. A kamillateás inhalálástól jó lesz fél óráig, de ahhoz túl kellemetlen az egész procedúra, hogy gyakran csináljam. Valami orrcseppre gondoltam például, de ezen a téren a tapasztalataim a nullával egyenlőek. Ki mit ajánl?

Tesztelve: Rhinospray Plus orrcsepp, egy fújásra két óráig kidugult az orrom, és nincs kellemetlen érzése. El se hiszem, hogy ilyen létezik: megfázás orrdugulás nélkül. Elért hozzám a fejlődés. :]

Ha az ember Szegeden jár, meg kell néznie kismillió dolgot, felsorolni sem érdemes. Az egész várost szívnia kell magába, mint a friss levegőt. És az egésznapos szívás után bizony megéhezik az emberfia, és ha megéhezik, akkor bemegy enni, mondjuk a Szécsényi téren található Tündér Konyha önkiszolgáló étterembe.

És itt rögtön egy közbevetés. Mit vár egy ember, ha önkiszolgáló, tálcás étterembe megy?

• alacsony árakat;
• nagy adagokat;
• finom ízeket.

Persze mondhatná az ember, hogy máshol is ezt várja, de van különbség munkaebéd és romantikus vacsora között. Ne kérjenek el tőlem egy munkaebédér kétezer forintot, pláne ha még középkategóriás is. Sok-sok tálcás étteremben ettem már Budapesten, ami egyszerűen említésre sem méltó. Odakúrják eléd a kaját, megveszed háromszázér' az ásványvizet, zajos, koszos, és az étel jócskán hagy kívánni valót, pláne ezen az árfekvésen. És e tekintetben a Tündér Konyha (korábban Boszorkány Konyha néven futott) egy teljesen új élmény volt.

A hely maga roppant dizájnos modern kinézettel bír, hangulatos asztalig lelógó lámpákkal, kellemes és étvágygerjesztő képekkel, olyan az egész, mintha valami trendi fotosoppos weboldalon ebédelnénk. A kiszolgálás gyors, és ha épp leállsz tökölni, hogy mit is egyél, nem fogják leharapni a fejed. (Nekünk kétszer legalábbis nem harapták.) Az adagok óriásiak, a lentebb látható rántotthús három szelet volt, és már a másodiknál fogtam a hasam, a köretről nem is beszélve. A pénz meg nevetséges, egyszerűen nem sikerült ezer forintnál többet otthagyni, pedig ettünk levest, főételt és még hideg ásványvizet is ittunk hozzája, négy decilitert. Átlag ezer forintért, afelé nem mentünk. (Persze lehet, ha mondjuk félliteres üdítőt vesz az ember, nem gépit.)

Azt kellene most mondani, hogy aki tálcás éttermet keres, menjen ide. De én úgy mondanám, hogy akit nem zavar a tálcás jelleg, mindenképpen próbálja ki, mert tényleg megéri. Biztosan van rengeteg jó csárda szegeden, sajnos az idén kimaradt (majd jövőre!), és biztosan más-más helyek is kiválóak, de ez egyrészt kategóriájában tökéletes, másrészt érdemes megnézni, hogy azért mert egy hely olcsó, lehet még finom és kulturált. Így kell ezt csinálni, a tulajdonostól egy fillért sem sajnálok, mert az biztos, hogy jól megy neki a bolt.

Egyébként van itt még mindig »ilyen cucc«, ami egyelőre használhatatlan, de fejlődik, viszont ami a lényeg, hogy van ott egy Google Maps befeszítve, és azon folyamatoson jelölöm az általam favorizált helyeket.

Két kép a tovább mögött.

Még nincs vége, olvasd tovább »