Hétvégén apum egészen hasonlót csinált, annyi különbséggel hogy ő szakács, meg hogy ő rokfortsajttal készítette. Én viszont csak így szerényen goudát választottam. Ha esetleg valami bátor legény erre adja a fejét (bátran, egyáltalán nem nehéz), akkor bő két adagot maximum egy óra alatt tud elkészíteni, de nem árt ha talál otthon olyan dolgokat hogy:
fél kiló pulykamell: ezt hasra ütve mondom, nem tudom mennyi volt pontosan, de saccra tetszem és jó vagyok ebben, szóval;
négy-öt szelet angolszalonna: vagyis bacon, Bacon-szalonna, ahogy tetszik, a nagyobb szeletből elég kettő is;
tíz deka gouda sajt: végső soron persze másféle is jó;
fűszerek: só, (fehér)bors, oregánó, bazsalikom, majoránna, rozmaring valamint egy darab ilyen szétnyomható ízbombaizé, abból is a fokhagymás és szárított/friss petrezselyem;
négy deciliter főzőtejszín: lehetőleg ne romlottat, hö-hö;
rizs: a szószos dolgokat én rizzsel szeretem, de hasábburival is tökéletes lesz.
Szóval, először elkészítjük a szószt. Lereszeljük, vagy egészen apró darabkákra vágjuk a sajtot (olyan tényleg nagyon apróra, a reszelés a legjobb). Az angolszalonnát csíkokra vágjuk, és elkezdjük egy nagyobbacska serpenyőben sütni. Kenőanyag nem kell alá, a saját zsírja bőven elég. Mikor már nagyjából megsült, de még nem ropog, ráborítjuk a tejszínt, hagyjuk picit rotyogni, majd beleöntjük a sajtot. Néhány perc kavargatás után, mikor a sajt már kellően elolvadt, belemorzsolunk egy könnycseppet fokhagymás ízbombát, picit megsózzuk, megborsozzuk szájíz szerint. Amikor már olyan állaga van, amit nem húznánk le a vécén, levesszük a tűzről (vagy a forró kerámialapról, figyeled, Mefi Tefal, te mindenre gondolsz!). Egyelőre más dolgunk nem lesz vele.
Ezután, vagy közben jöhet maga a hús. Miután leszedtük róla a mócsingot és odaadtuk a kutyának-macskának, felkockázzuk, és megszórjuk kis majoránnával, oregánóval meg a többi fűszerrel amit fentebb írtam. Én úgy csináltam, hogy a serpnyőből átöntöttem a szószt, és nem töröltem ki, hanem a kis szószmaradékra öntöttem annyi olajat, hogy ellepje. Ebben sütjük amíg sütjük. Mikor már majdnem elkészült, feltesszük a rizst is.
A petrezselymet apróra vágjuk, és beleszórjuk a szószba, majd jól összekeverjük. Ez kicsi ízt, de inkább színt ad neki. És gyakorlatilag meg is vagyunk, csak tálalni kell, mondjuk így:
Az első mindenekelőtt A Világ Legjobb Számítógépes Játékának*, vagyis a »GTA IV-nek a megjelenése« PC-re. Mondjuk ez abban a tekintetben fájó pont picit, hogy Wii-re nem adták ki, a gépem pedig valószínűleg nem fog vele boldogulni. Hüpp.
A másik esemény legalább sokkal közelebb áll hozzám élményileg. Ez pedig nem más, mint hogy megjelent Merényi Grafitember Dániel legújabb könyve, melyben a 2007-es láthatók-olvashatók, e! A mester öt napon keresztül dedikált, ráadásul a helyszínen ötszáz forinttal olcsóbban lehetett hozzájutni a művekhez.
Eddig is úgy voltam vele, hogy le a kalappal Grafitember előtt, de a mai nap után csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Legyen elég annyi, hogy a tehetségről akkor beszélünk, amikor órákon át képes vagy mások kérésére rajzolni a könyv borítójára, ott helyben kitalálva valami poént, mindezt öt napon keresztül, nem számítógéppel, hanem filccel, élesben, mosolyogva – hát minden tiszteletem. A kötet 2 500 magyar forintba került (a boltokban 3 000), és ennyit nagyon megért, kiváló minőség, kiváló tartalom. Még idén gondolkodom a tavaly kihagyott első könyv beszerzésén is egyébként.
Az esemény egy szimpatikus helyen, a Castro Bisztróban volt. A képanyagot Zsuki vadonatúj fényképezőgépe, a Canon PowerShot A590 IS biztosította. Többek között az én biztatásomra választotta ezt a masinát, amit nekem Axes ajánlott, és így kipróbálás után is csak azt tudom mondani, hogy mindenkinek bátran ajánlom, aki kicsi, de manuálisan is használható és szép minőségben dolgozó gépet szeretne. (Huszon-akárhányezer forintért képstabilizátoros, Digic III procival megáldott gép mindenkinek megéri, aki erre költeni akar.)
Kettőt méghozzá, a csodálatos svéd Kvart és Lampan nevezetűeket. A Kvart egy falra rögzíthető vagy csíptethető lámpa, a galériába vettem, mert semmi fényforrás nem volt ott ezidáig, engem meg az őrületbe kergetett, hogy nem tudok olvasni. Reméljük »Kázmér« nem fog vele barátkozni, mert a burája kicsit meleg. (Most nem a szexuális beállítottságára gondoltam.) A Lampan pedig. Hát ez egy kicsit macerásabb sztori, mert. Megveszek egy olyan asztali lámpáért, amin ilyen papír-szerű hosszúkás bura van, mindenféle színes mintával és változtatható fényerősséggel. Lett is volna, de most öt-hatezret nem akartam ilyenekre elszórni így karácsony előtt, ellenben az asztalra szerettem volna valami gyengédebb lámpát, ami nem olvasáshoz, csak a gép nyomogatásához tökéletesen elég. Ez a Lampan meg valami hétszáz forintba kerülő műanyag, klasszikus dizájnú kis fényforrás, a célnak tökéletesen megfelel, előbb-utóbb meg úgyis beszerzem azt a másikat.
Egyébiránt sokak leszólják, de nekem teljesen bejönnek az IKEA-féle svéd dizájnok. Konkrétan most láttam az Örs vezér téren lévő üzletben egy olyan durva konyhát, hogy ha lett volna nálam cirka egymillió forint, biztosan megveszem. Persze ez hűtővel, mosogatógéppel, mikróval, amerikai stílusban. Ráadásul tele van olyan apró ötletekkel, amikért én mindig megvesztem: például a fiókokba teljesen szabadon beállítható kis rekeszek, vagy az a szokás, hogy minden egyes centimétert megtöltenek valami tárolórésszel, így gyakorlatilag a teljes tér kihasználásra kerül.
Haj, de messze van míg berendezhetem a saját lakásom.
Nem csalás, nem ámítás. Oké, hogy dübörög a gazdaság, de azért ennyire nem:
Egy 17 éves kétpói srác fizetett ki egy ilyennel két birkát, a 62 éves bácsika pedig meg sem nézte, csak elrakta. Mikor be akarta vinni a postára, kiröhögték, aztán mikor rájöttek, hogy ez nem vicc, már annyira nem nevettek, és mondták neki, hogy itthon nincs ilyen fizetőeszköz.
A rendőrség még 23 darabot talált a fiú otthonában, aki elmondta, hogy egy szeméttelepen találta az egyébként rendkívül gyenge minőségű, 20 000 forintos bankóból átalakított hamisítványokat.
Szeretnék két dolgot kijelenteni. Az irányítástechnika című tantárgy az eddigi legrosszabb, amivel másfél év alatt találkoztam főiskolai kalandjaim során. Egyszerűen nem értem, de a legrosszabb, hogy még puskázni sem lehet teljes sikerrel. Komolyan, visszasírom az analízist és a fizikát. Gyász.
Viszont szeretném ajánlani , ahol Ninteno DS-hez és Nintendo Wii-hez lehet mindenféle dolgokat vásárolni, amik lehetővé teszik, hogy a gép a biztonsági másolatokkal is elboldoguljon. Vagy például letöltheted a játékot megnézni, hogy tetszik-e, aztán ha nem, kidobod a kukába, ha pedig igen, megveszed. Én most úgy tíz játékot kipróbálok, köztük a kodötöt is, amire már csurgatom a nyálam egy ideje.
A laptop pedig »változatlanul« működésképtelen. A szitu úgy néz ki, hogy még a live linux CD-k és a Windows telepítő sem indul el rajta, valószínűleg valamilyen vinyóprobléma lesz. Még azt megpróbálom, hogy nekiesek Partition Magiccel, hátha. Abból is csak próbaverzió, ugye. A dologban az a legcsúnyább, hogy a blog készülő új verziója {ami lassan már dúknyukem projekt, pedig nem szeretném, és tényleg dolgoz[gat(gat)]ok rajta} is azon volt, és ha nem sikerül róla lebányásznom, akkor az eggyel korábbi mentéstől kell folytatnom. Nem sok kihagyás, de nem szeretem én az ilyet. A pendrájvról meg letöröltem a biztonsági mentést, mert kellett a hely. Jellemző. Számítógépen igazából egy dolgot féltek: a fényképeket. Majdnem tizenhat gigabájtnyi kép van a gépemen, leginkább családi és baráti eseményekről, és ezek pótolhatatlanok. A zenék, filmek, játékok, forráskódok ha nehezen is, de mindenképpen megszerezhetők újra. A macskám és a kutyám viszont nem fog újra élni, az unokaöcsém nem lesz újra négyéves, nem lesz megint egy ugyanolyan buli és még sorolhatnám. Pó-tol-ha-tat-lan. Jó lenne beszerezni egy Western Digital My Bookot, a hálózati fajtát.
Durva, hogy mennyire hozzám nőtt már a számítógép meg a mobiltelefon. Én tudnék élni nélkülük, de az élet nem hagyja, hogy megtegyem. Persze nem bánom, hogy van, de ilyenkor, amikor csak a bosszússágot okozza, akkor azért elgondolkodom, hogy mennyivel jobb lenne nélküle. Vagy mégsem.
Röviden: szét van esve a filmnézésre és szerverként használt laptopom így nem tudok haladni a mefibloggal, napközben tanulok és néha sorozatnézek, éjszaka pedig Wii-vel játszom. Így már érthető, mért írok sok ilyen jelentéktelen fost mostanában.
Efi blogján találtam a tovább mögött található automatikusan induló(!) ám annál érdekesebb videót. És most nézem közben, hogy Reja drága is elküldte nekem.
Mármint szinkronnal. Nem gondoltam volna, hogy leszinkronizálják a nyár egyik legnagyobb durranását, az »A sötét lovagot«, de mégis. És ráadásul elég jó lett. Szigorúan a körülményekhez képest, persze. A fordítás legalábbis egyértelműen jobb, mint a moziban olvasható feliratban volt. Le a kalappal.
Az alábbi videóban lehet fülelni. Aki nem látta, annak viszont szpojleres lehet:
Mielőtt megindulna a szokásos jaj de szar lett hullám, azért tegyük hozzá, hogy ennél jobbat tényleg nem tudtak volna csinálni. Az eredetit figyelembe véve persze gyenge, de annak, aki nem látta azt, majdnem ugyanolyan élményt nyújthat a film. És ez volna a lényeg. (A tanulj meg inkább angolul beszólást pedig szintén másnak tartogassuk, köszi.)
Bár úgy volt, hogy »idén csak én kapok ajándékot«, ám a Mikulás csak jövő hét környékén ér ide, magam sem tudom mit fog hozni, de mivel most több mindennek örülnék, szinte biztos, hogy annak is fogok, amit hoz majd. Akár egy falat szafa csokoládéról, akár egy Maserati Granturismo S-ről legyen szó. Ellenben ittam ma szakét. Mondjuk úgy, hogy nem lesz a legkedvencebb italom, de nem tartom lehetetlennek, hogy máskor is fogok majd inni.
Viszont azon agyaltam miközben hazafelé sétáltam, hogy szép dolog este végigsétálni az ünnepi díszvilágításban úszó Andrássy úton, de.
Ha már mindenhol arra buzdítanak minket, hogy »spóroljunk«, mért nem lehet ilyeneken spórolni? Tényleg gyönyörű, tényleg hangulatos, de ha jobban belegondolunk, teljesen haszontalan. Szép-szép, de minek.
Nem kukacoskodni akarok, pusztán arról van szó, hogy mért kell például az összes fára égősort, majd minden oszlopra világító csillagot akasztani. Az égősor bőven elég lenne, és kiszámolva hogy hány csillag van, már megspórolnánk nem kevés pénzt. Vagy mondjuk csak éjfélig világítsanak, ne reggelig.
Tényleg nem szeretnék az lenni, aki semminek nem örül, de ha választanom kell a 30 °C-on való mosás és az Andrássy út díszvilágítása között, akkor egyértelműen az utóbbin spórolnék.
Ha már »Doktor No« megvolt múltkor, akkor legyen meg az összes többi is, sorrendben méghozzá. Így lett hogy valamelyik este megnéztem az 1963-as Oroszországból szeretettel című második 007-es filmet.
A film története kapcsolódik az előző részhez. Bondnak Isztambulba kell utaznia, hogy megszerezzen egy Lektor nevű szerkezetet, mely ha rossz kezekbe kerülne, bajt hozhatna a világra. Csak a szokásos. A gépre viszont nem csak ő pályázik, hanem egy terrorista csoport is, akik Bonddal két legyet ütnek egy csapásra: kihasználják, hogy megszerezze számukra a gépet, valamint bosszút állnak Dr. Nó miatt is.
A Rosa Klebb nevű orosz hölgyeményen kívül leginkább a csúcstechnológiás táskán mosolyogtam, amit Bondnak adtak, benne könnygázgránáttal meg egy rejtett késsel. Hiába, na.
Eredeti cím:
Műfaj:
akció
Időtartam:
115 perc
Megjelenés éve:
1963
Főszereplők:
Sean Connery, Daniela Bianchi, Pedro Armendáriz, Bernard Lee
Az alábbi dolgokat szeretném az én drága »fényképezőgépemhez« beszerezni, mondjuk végső határidőként jövő ugyanekkorra, fontossági sorrendben:
Canon BP-511 akkumulátor (ebből három darab);
Canon BG-E2N portrémarkolat;
Sigma 10-20 F/4-5.6 EX nagylátószögű objektív;
Canon Speedlite 430EX rendszervaku;
Canon EF 70-200 F/4 L USM teleobjektív.
Bár az utóbbiban nem vagyok biztos, mert egyrészt ez a legdrágább, és azt leszámítva is elég húzós kör lesz, valamint egyelőre a teleobjektív annyira nem hiányzik, ha nagyritkán mégis, akkor meg a célra megfelel a Sigma 70-300, ami gagyi, de annyi pénzt megért. Valószínűleg a belem kidolgozásával és jobb esetben ösztöndíj segítségével fogom összeszedni ezt a cirka négyszázezer forintot.
Azt is néztem, hogy vegyek-e inkább L-es objektíveket, de arra jutottam, hogy fölösleges. A 40D tart míg tart, utána valószínűleg egy 50D-re (vagy az éppen azt követő modellre) ruházok be, de az is lehet, hogy csak ebben cseréltetem a zárat, ha eljön az ideje. Persze jó dolog a fullframe világ, mondjuk egy Canon EOS 5D Mark II, de ez jelenleg megfizethetetlen kategória számomra, nem csak a gép, hanem az objektívek miatt is. És valószínű hogy az elkövetkező két évben is az lesz. Utána pedig meglátjuk, bár egyelőre tényleg nem vonz annyira a dolog.
Szerény képességekkel megáldott agyszerkezetem nem tudta megérteni, hogy a bemutatóteremben kipróbált és tökéletesen kényelmes »Tom-Chrome vezetői forgószék« itthon miért kényelmetlen, miért nem tud hintázni, és miért dől minden irányba, csak hátra nem. Aztán ma közelebbről is megnéztem, és a problémát az okozta, hogy egy rendkívül humoros vagy rendkívül fejlett logikai képességekkel megáldott gyári dolgozó (irónia akart ez lenni) fordítva helyezte el a váz alján a FRONT feliratú címkét, ebből pedig az következik, hogy fordítva raktam össze a széket. Most megcseréltem, és mindjárt más.
Meghaltam volna, ha ezt nem oszthatom meg Veletek, kedves olvasók.
Most éppen két makroökonómia (utálom) tétel között azon filozofálgatok, hogy vajon milyen ördögi összeesküvés-elmélet eredményeként lehetséges, hogy a szén-dioxiddal enyhén dúsított »Szentkirályi természetes ásványvíz« kupakja pontosan illeszkedik a Dell monitor előlapján elhelyezett félgömb alakú logóra.
Avagy hogyan tud egy szövegértési problémákkal rendelkező dolgozó hatalmas káoszt csinálni. Vagy: hogyan próbálnak eltussolni egy apró munkahelyi figyelmetlenséget, mely másoknak komoly károkat is okozhat.*
Tegnapelőtt megjelent egy a korábban már említett és ajánlott »Jézus Szíve Partizánbrigád« közösségi blogon, miszerint a Veszprémi Egyetem több ezer hallgatójának bizalmas adatai (mint lakcím, telefonszám stb.) kerültek véletlenül publikus, mások által is könnyen megtalálható helyre az intézmény számítógépes hálózatán. RaszP. küldött egy levelet a Független Hírügynökségnek ezzel kapcsolatban, a levél így nézett ki:
Sziasztok!
Tömören: a veszprémi egyetem rendszergazdája egy publikus könyvtárba töltötte fel a neptun 6000 hallgatójának személyes adatait. Innen több hónapon keresztül bárki letölthette. Link: [eltávolítva]
Ez egy szept. 29-i mentése a guglinak, az én mentésem tegnapról sokkal részletesebb. Mail címek mellett minden adat: anyja neve, lakcím, jelszó(!).
Több infó itt:
http://jezusszive.crpl.hu/a-fantasztikus-neptun-es-uzemeltetoi/
Ekkora adatvesztés Magyarországon évek óta nem volt. A cikkek végén megköszönnénk egy forrásmegjelölést. (pl.: "A farkashibát a JSZP vette észre" link a cikkre)
Kérésre elküldöm az elmentett adatbázisfájlt vagy részletét.
Üdv,
[polgári név] (RaszP.)
Ebben persze semmi félreérthető nincs. Rendszergazda vétett, RaszP. észrevette, jelezte, jó kisfiú, leülhet. Ellenben a Független Hírügynökség téves hírének köszönhetően annak legtöbb előfizetője az alábbi, vagy egy ehhez rendkívül hasonló hírt közölt:
Az adatlopást a Jézus Szíve partizánbrigád vállalta magára, a Független Hírügynökség levelezőrendszerébe is egy ilyen nevű email-címről érkezett levél. A küldő egy internetes honlap linkjét mellékelte, ahol többek között a következő olvasható: »A kollégiumi jelentkezéssel foglalkozó adatbázist kaptuk el« […]
Persze miután mindez kiderült, ők rögtön szóltak a legtöbb oldalnak (nem kevés munkával gondolom), hogy ez mégiscsak téves információ, és a többség javította is a félreértést, az információt később viszont a Magyar Távirati Iroda is átvette, szintén tévesen.
A TV2 Tények című hírműsorának az alábbi hírt olvasta fel Máté Krisztina (szokás szerint el is rontotta azt a kemény egy mondatot):
(Félreértés ne essék, én szeretem a Tényeket, ha híradónézésre kerül sor nagyritkán, talán éppen ezért is fájt kicsit ez a videó.)
Erről van tehát szó. Mint ahogyan korábban is mondtam: vagy egy egyszerű félreértésből ered az egész hatalmas káosz, vagy abból, hogy egyszerűbb ráfogni valami partizánbrigád nevű fiatal huligánokból álló terrorista csoportra** az egészet, minthogy valaki kiálljon azt mondani, hogy bocsi srácok, ezt én rontottam vagy mi rontottuk el.
Így vagy úgy: ez a legfinomabb szóhasználat esetén is felháborító, botrányos és abszurd. Vagy az, hogy gyakorlatilag nulla nyomozással egy hírügynökség minden felelősségtudat nélkül publikál egy téves információt, megvádolva ezzel ártatlanokat; vagy pedig az, hogy tényleg ennyire naivnak nézik az embereket. És akkor lehetne írni egy olyan közhelyt, hogy nem minden igaz, amit a tévében mondanak.
Úgy hallottam ez lesz a címe a Terminator: Salvationnek. És van előzetes végre! A YouTube-ról persze levágta rögtön szerzői jogi blablával a kiadó (de érted milyen idióták, csak még több emberhez eljutna) de legalább a japán verziót (így még is örülhet).
Amit igazán mondani akartam, az nem más, mint hogy várom a májust. Már elkészítettem magamnak a terminátoros csengőhangot is, hogy még jobban hangolódjak, sőt, az utcán igyekszem vörösen vagy kéken villogó szemekkel közlekedni, és néha még elsütöm azt a mondatot is, hogy I'm looking for John Connor..
Komolyan, megkockáztatom hogy a budapesti tömegközlekedési csomópontok egyik legrosszabbika. Az egész hely alapjáraton csövesek, seftelők, kurvák, pitiáner bűnözők melegágya, különösen az aluljáró. Aki járt a Blahán, az meg tudja, hogy gyakorlatilag csak az aluljárón keresztül lehet közlekedni. Ráadásul ott volt/van a köztudatba csak Maugli néven befutott undorító kis purdé is. Most is sétálok elvonatkoztatva a külvilágtól, az átlagos járókelőnek igyekezvén a rendkívül sietek, nincs apróm, nem kell szórólap, atombomba van a táskámban és ha nem érek oda időben azonnal felrobban, ráadásul viszem anyádnak a veséjét arckifejezést mutatni, de azért csak megszólít egy nagydarab bőrkabátos, hát mondjuk úgy hogy nem idén barnult fess fiatalember, hogy bocsi. Mennék tovább, erre elkapja a karomat, amire már-már majdnem előkaptam kétéves dzsúdótanulmányaim emlékét egy gyors leszerelés erejéig, de inkább átkapcsoltam Mefi vagyok az udvarias üzemmódba, és mondtam neki, hogy bocsánat, de sietek, persze őt ez nem érdekelte. A szokásos el kéne menni venni egy telefont és kapnál érte nyolcezer forintot téma volt, és mondtam, hogy én tényleg sietek. (Tényleg siettem, tényleg.)
Volt már ismerősöm aki majdnem két évet kapott egy ilyen el kellene menni egy csomagért típusú kalandért, és bár tényleg kifizették neki a pénzt, de hát ennyit nem ér meg a dolog. Jó, persze a vásznon ezek izgalmas dolognak tűnnek, de amíg lehet, megmaradnék szerény budapesti főiskolásként, akinek legnagyobb problémája az, hogy hány kreditet szerez, nem pedig az, hogy mikor ér oda a csomaggal, és mikor lövik le. Érted.
Máskülönben elszomorító tény, hogy az összes pesti pályaudvart gettó veszi körül, a szó legszorosabb értelmében. Egyszerű példa: Nyugati pályaudvar. Próbálj meg úgy átmenni rajta mondjuk metrótól, hogy egyszer nem akarnak rád sózni zoknit/kesztyűt/harisnyát/szotyit/cigit/feltöltőkártyát/viperát/lőfegyvert. A Keleti pályaudvarról nem is beszélve. Vagy mondjuk említhetném »Kőbánya-Kispestet«. Most érted, idejön a külföldi Ferihegyről, látja a szép csillogó-villogó angolul is beszélő buszt, meg a szupersteril repteret, aztán mire beér a Kökire, olyan gyorsan el akar innen tűnni, mint a csokifagyi a nyári napsütésben. A Déli és a Kelenföldi pályaudvar talán a legkorrektebb, ezek viszont olyan undorítóak, hogy öröm nézni.
Komolyan, egyáltalán nem csodálom, hogy rengetegen utálják Budapestet. A fővárosunkat.
Biztonságtechnikai felhívás következik, tapasztaltabb felhasználók nyugodtan tekerjenek tovább, és szidják velem a »Blaha Lujza teret«.
Miről van szó?
Előfordult már veled, hogy mikor bejelentkezel MSN-re, egyszercsak megszakad a kapcsolat, és kiírja a Live Messenger, hogy egy másik gépen bejelntkeztél?
Ismerőseid panaszkodnak, hogy mindenféle ismeretlen oldalakra vezető hivatkozásokat küldesz nekik, miközben ki vagy jelentkezve?
Új, olyan partnerek jelentek meg, akiket nem is vettél fel, és szintén ismeretlen oldalakra vezető hivatkozásokat küldenek?
Ez valószínűleg azért van, mert rossz helyen adtad meg az MSN-címed és jelszavad, így az el lett mentve egy rendszerben, és véletlen időközönként bejelentkezik, hogy a fentebb olvasható dolgok egyikét művelje. Persze ez nem vesz több időt igénybe egy másodpercnél, ráadásul sokszor késő éjszaka történik, amikor nem feltétlen van bejelentkezve az ember.
Honnan tudom hogy ilyen üzenetről van szó?
Az üzeneteket általában saját partnereinktől kapjuk, és valahogy így néznek ki:
Hey Mefi! Check this out this site tells you who has a crush on you, i found out the person i knew had a crush on me actually does, this is great try it out you'll be surprised: http://mefi.illzingya.com
Ez a könnyebben felismerhetőbb fajta, de van már sajnos magyar változat is:
Szia Mefi! Tök jók lettek a képek a buliról, majd nézd meg őket: http://mefi.crazy-party-pics.com/
Vagyis egy üzenet, benne egy hivatkozás, melyben a saját MSN-címünk is szerepel. (Tehát a jozsi@msn-cim.hu esetében jozsi.)
A legfontosabb aranyszabály, ami nem csak itt igaz:
SEMMILYEN ISMERETLEN OLDALON NE ADD MEG A JELSZAVAD!
Az MSN-jelszóra csak az MSN központi oldalain, vagy az azonnali üzenetküldő alkalmazásban (pl.: Live Messenger) van szükség, sehol máshol. Ne add meg jelszavadat, csak ha be akarsz jelentkezni, vagy valamilyen módosítást szeretnél végrehajtani.
Honnan tudom hogy jó helyen járok?
Általában a https:// kezdetű oldalakban lehet bízni, valamint érdemes figyelni a biztonsági tanúsítványra, mely a Microsoft oldalain található csak meg. Így ha egy olyan oldalra látogatunk, mely csak az adatainkat akarja ellopni, annak a címe előtt valószínűleg csak http:// látható, illetve nincs, vagy hibás a biztonsági tanúsítvány.
Mit tudok tenni, ha már megkaptam?
Figyelem: attól hogy a Messengert, vagy az operációs rendszert újratelepíted a baj ugyanúgy fennáll, ugyanis nem a te gépedben van a probléma. A jelszavadat ellopták, és több másik gépen tárolják. Ez ugyanis valójában nem vírus, nem is féreg, hanem az emberek jóhiszeműségét és sokszor naivitását kihasználó adatlopás. A megoldás viszont rendkívül egyszerű.
Látogass el a oldalra, ahol a beállítások résznél változtasd meg a jelszavad!
Célszerű egyébként havonta-kéthavonta megváltoztatni a jelszót, az ilyen balesetek elkerülése végett. Mondanom sem kell, hogy jelszónak ne a jozsika és hasonló könnyen kitalálható dolgokat válasszuk, hanem valami bonyolultat, nagybetűkkel, számokkal esetleg különleges karakterekkel. A jozsiAzEnNevem123_ például egy sokkal jobb lehetőség.
Onnantól hogy a jelszavad megváltoztattad, a régi jelszóval nem tud bejelentkezni a féreg, így a probléma megszűnik.
Szokás szerint szeretném elmondani, hogy nem okoskodásról van szó, és biztosan Te, kedves olvasó tisztában vagy a fent leírtakkal, ellenben nagyon sokan vannak, akik nincsenek. Mert lehet, hogy nekünk, akik a számítógépek világába születtünk teljesen természetes, hogy ilyen dolgokra ügyelni kell, addig például szüleinknek nem biztos.
Kérlek, hogy ezért terjeszd ezt a blogbejegyzést ott, ahol tudod. A legegyszerűbb talán az, ha kiírod az alábbi címet személyes üzenetként MSN-en:
http://mefi.be/msnfereg/ - Tedd ki te is!
Mert remélem nem csak én unom, hogy félpercenként hasonló üzeneteket kapok.
Rovatunk következő részében: Segítség, feltörték az iWiW-emet!
Azért nem csak a »Blaha Lujza tér« tud érdekes látványt nyújtani a gyanútlan utazónak
Arra például nem sokáig tudtunk ésszerű magyarázatot adni, hogy mit keresett egy kopasz ember, viperában a kezében ücsörögve az M3-as autópálya jobb oldali sávjában, a leállósávban elakadásjelzővel parkoló BMW terepjárójától mint egy öt méterrel tovább. Persze rögtön kiugrottak hárman segíteni neki (jellemző, hogy mindezt a forgalom teljes blokkolásával, ami kilóharmincas óránkénti sebességnél nem feltétlen vicces).
Később aztán közúti ellenőrzés miatt megállítottak minket a rendőrök, és pont hallottuk ahogy táviratozzák nekik rádión az információt, miszerint a csávó összekoccant egy nővel, elkezdte rugdalni és viperával ütni, ezt a tevékenységét pedig a nő testén folytatta, miután az kiszállt a saját autójából. Aztán feltehetőleg valaki egy jól irányzott ütéssel elsötétítette a képet csávókánknál, aki az út közepén tért magához, szerencséjére élve. Szép világ. Hozzáteszem hogy én segítőkész és hazafias állampolgár vagyok, de a kopasz ember, komoly testi sérüléseket okozó ütőszerszám és a BMW terepjáró egyszerre való jelenléte meghúzza a vészriasztót, és működésbe lép a menj tovább, nem láttál semmit, jobb lesz így üzemmód.
Eddig lehetett az M3-ason haladni, és nem volt annyi baleset, mint egy M0-son teszem azt, de mostanában minden áldott pénteken kifogunk valamit, aminek köszönhetően hatvannal lehet csak menni, jobb esetben, ha nem állni kell hosszú ideig.
Az egyébként megvan, hogy a piti őrmestereknek van mindig a legnagyobb arcuk? Érted, elvégezte a rendészeti szakközepet, és már minimum egy kisistennek képzeli magát hozzád képest, mert neki ott van az áldott ezüst csillag meg a fényvisszaverős nyíl a vállapján. Nem azt mondom hogy minden rendőr buzi meg hogy baszd fel a kéket, de tényleg idegesít, mikor a rendőrség kenyerének egy apró morzsája izmozik. Hát öcsém, majd ha egy csillag lesz nyíl nélkül, vagy valami aranyszínű fonott minta azon a vállapon, akkor esetleg.
Kivételesen nem én voltam a beteg, hanem »Kázmér«. Avagy nem is beteg volt, csak védőoltás, meg szokásos évi rutinvizsgálatok.
Hízott a májam, mert a doktornő össze-vissza dicsérte a lelkemet, mondván hogy rendkívül jól viselkedik, kipattanó egészségnek örvend, és jó értelemben egy teljesen kifejlett négyévesnek tűnő férfias sziámimacsek. És tényleg. A legmókásabb az volt, hogy minden vizsgálatot-oltást tűrt nyugodtan, még érdeklődött is, de a féreghajtó beadására tett kísérlet során nagyjából két méter magasra pattant fel, majdnem kollozionálva a vizsgálóasztal fölé rögzített lámpával. Aztán mondta az asszisztens, hogy ezt akkor ne erőltessük. (Bár hozzáteszem hogy a herevizsgálat és a végbélben történő lázmérés közben és után elég furcsán nézett a dokira.)
Azt szeretném megint elmondani, hogy ha háziállatotok van, és 'pesten laktok (vagy annak környékén, vagy megéri utazni emiatt), akkor csak a menjetek. Elismert szakemberek, kiváló felszerelés, különleges bánásmód, elérhető rendelési idő és olyan apróságok, mint a kártyával való fizetés teszik az ország legjobb állatorvosi rendelőjévé. Ezt minden kétséget kizáróan állíthatom.
Egy kép a rajongóknak (mármint Kázmérról, höhö):
Imádom ezt a kis dögöt egyébként. Amikor megérkezett akkora volt, mint most a fejétől a nyakáig, és ha elnyújtózkodott az asztalon, éppen hogy végigérte a 13,3"-os laptopot, most meg lelóg a lába. Amikor megérkezett, akkora volt, hogy a tévé tetején kényelmesen elfért, most meg lelóg a lába és a farka. A szeme viszont változatlanul ragyogó kék, és olyan gyönyörűen tud vele nézni, hogy néha csak percekig szemezek vele, és áldom azt a »decemberi napot« amikor az expressz.hu keresőjébe beírtam, hogy macska, és első találatként kidobott három kiskandúrt, majd miután felhívtam a csajt, és küldött képet, közöltem, hogy nekem az kell, az amelyiknek görbe a farka, és kis fehér folt van az egyik lábujján.
Eltelt azóta lassan egy év, és egyáltalán nem bántam meg. Olyan mintha a gyerekem lenne, egy darabka belőlem, a nagy kék szemeivel, meg az éles karmaival, amivel a bőr forgószéket kapirgálja, az éles hangjával, amivel nem hagy aludni éjszaka, és a piha-puha bundájával, amivel dorombolva hozzámdörgölődzik minden nap.
Hogy miért éri meg macskát-kutyát tartani?
Mivel tudom, hogy érdemes hazaérnem, akármilyen elcseszett is volt a napom, mert ez az három-négy-ötkilónyi instant szeretetbomba szőrös bevonattal és ellenálhatatlankék™ szemekkel csak rám vár, meg arra hogy hangosan dorombolhasson, miközben becézgetem, mint ahogyan a hatéves kisgyerekek, a szülők, meg a szerelmesek szoktak becézgetni.
Nem tudom ki hogy van vele, de szerény meglátásom szerint az egyik legjobb ajándék a könyv. Nem kerül sokba, hasznos és biztosan találni olyat, ami tetszik az illetőnek. Már ha olvas egyáltalán, ami az utóbbi időben látszólag ritkaságszámba könyvelhető tevékenység.
Máskülönben érdekes, hogy mostanában mennyi selejt(nek tűnő) könyv jelent-jelenik meg. Ha például szokott valaki metrózni Budapesten, az biztosan látta már a mozgólépcsőkben elhelyezett reklámokat, melyek egy-két kivételével mind-mind könyveket hirdetnek. De általában nem szépirodalmat vagy ismert írók legújabb köteteit, hanem olyanokat, melyekre legtöbbször három szó jellemző: pénz, siker, szex. Van cukormázas szájat nyalogatós meg G-pontos; van tucatszámra hogyan legyünk sikeresek ebben-abban; és persze a pénz, hogy mit csináljunk vele, hogy szerezzük meg és hová tegyük ha megvan. Ezeket talán leginkább csak azok az emberek olvassák el, akik először és utoljára a KRESZ-könyvvel jártak el nagyjából hasonlóképpen.
Valamint régóta foglalkoztat, hogy vajon melyik sokat szidott anyuka gyermeke lehet az a marketinges, aki kitalálta hogy december elejétől karácsonyi dalok szóljanak minden üzletben. Értem én a trükköt, hogy ha hallom a rendkívül hangulatos Jingle Bells című nótát, akkor kedvet kapok venni egy plazmatévét százezerér', de a valóságban inkább úgy működik, hogy az ilyenkor amúgy is emelkedett hőmérséklettel bíró emberfiának-lányának nemhogy a vásárlástól, de még az élettől is elmegy a kedve.
És akkor ide lehet képzelni a szokásos közhelyet, ami valóban közhely és való igaz is, hogy a karácsony egy őrültekháza, aminek néha nem is az eljövetelét, hanem inkább a végét várja már az ember. Jobb esetben persze nem így van.
A hétvégémet javarészt sorozat- és filmnézéssel szerettem volna eltölteni, az ágyban eldőlve, egyik oldalamon doromboló macskát, másikon pedig szőke cicát cirógatva, a kettő között valahol pedig édességgel. Ehelyett kétnapos tanulás (avagy számítógépes grafika házi feladat készítés) volt a program.
Ellenben most egy tál tejbegríz elfogyasztása közben két dolog foglalkoztatja kicsiny agyacskámat. Az egyik, hogy bár mindenki ellenzi, én a kakaót-fahéjat-porcukrot mindig összekeverve, nem pedig a szélétől befelé haladva fogyasztom. Tudom hogy úgy néz ki mint a fos, és lassabban hűl ki, de ez már megmarad.
A másik pedig, hogy Shamalt régi blogját olvasgatva újra azt éreztem, hogy a régi sHaMaLtbLOG megszűnésével más lett kicsit az a blogvilág (blogszféra, ha még szabad ezt mondani), amit én megismertem és amiben én elkezdtem írni.
Furcsa dolog néha belegondolni, hogy mikor lassan öt évvel ezelőtt elkezdtem a kis HTML-alapú blogomba tehetségtelenül, mindenféle mások számára teljesen jelentéktelen témákban bejegyzéseket (tudom, ez nem változott) irkálni, mikor még gőzöm sem volt mi az a komment vagy mi a »gravatar«, és naponta két egyedi látogatót könyvelhettem el, ebből egyik a Google keresőbotja volt. Akkor annyira nem hatott meg a dolog, csak csináltam, mert jópofa dolognak tartottam.
Ma lassan ötezer-körüli megírt bejegyzés után teljesen máshogy áll a dolog. Azért csinálom az egészet, mert egyfajta kötelességtudat alakult ki bennem. Hülyén hangzik tudom, meg get a life, nerd, de tényleg. Úgy vagyok vele, hogy ha már elkezdtem, és az évek úgy hozták, hogy látszólag van néhány ember, akit tényleg érdekel amit csinálok, akkor azért is csinálom, és igyekszem maximálisan csinálni, kritikákkal játékokról, zenékről, filmekről, sorozatokról, könyvekről; tudósításokkal, receptekkel, nagyobb(nak szánt) gondolatokkal és esetleg másokat segítve.
És mindezt miért? Mert egyrészt jól esik látni az érdeklődést, jól esik néha elolvasni egy-egy pozitív visszajelzést, és mert úgy általánosságban jól esik kijelenteni, hogy van valami az interneten, ami csak az enyém, amit én csinálok, amit én irányítok, és ami ha jó, akkor az én érdemem, ha pedig rossz, akkor tudom hogy én miattam az. Talán ezért éri meg legjobban számomra csinálni, még akkor is ha időt vesz el, még akkor is ha sokszor nyűg, és még akkor is, ha sokszor a fejemhez vágják, hogy beteg vagyok.
És persze lehet azt mondani, hogy engem nem érdekel hányan olvasnak, ez valahol igaz is, mert én is folytatnám rendületlenül akkor is, ha megint a Google és egy ember figyelné, de azért tényleg jól esik egy-egy pozitív e-mail, vagy ha egy blogban azt írják, hogy amit csinálok, az jó.
Bár észrevettem, nem említettem meg, de az elmúlt időszakban két visszajelzés esett nagyon jól. Az egyiket (mely egyébként ettől függetlenül az egyik kedvencem) találtam, és így szólt:
A Kreatív blogger díj meglehetősen szubjektív dolog, nálam is. Ha figyelembe veszem a blogkülsőt-blogbelsőt, Mefit tartom kreatív bloggernek, mert olyan tartalmas, komplex és egyedi dolgot hozottt össze (és hoz össze napról napra), amivel még nem találkoztam az általam ismert blogberekben.
A másikat pedig írta:
Mefi, aki fiatal és tele van lendülettel, ötletekkel és szerintem tök jól csinálja amit csinál. Iszonyat tempóban küldi fel a posztokat, ráadásul nem is rosszakat. Befogadó, a világra nyitott, empatikus emberke és a posztjai ezért hol vidámak, hol szomorúak, hol pedig rém izgalmasak. Csak el kell olvasni azokat. Filmek, könyvek és napi történések vegyesen.
Köszönet nekik ezúton is.
Valamint Zsuki nagy örömére szeretném bejelenteni, hogy a halottnak tűnő »blogboncnok« téma hamarosan folytatódni fog.
Ezúton is köszönöm ha elolvastad, Kedves Olvasó, ha pedig már harmadik-negyedik-ötödik éve olvasod folyamatosan, akkor különösképpen. Még akár egy olyat is írhatnék ide, hogy kettőspont-csillag.
Megint sztrájkolnak a vasutasok, az összes pályaudvaron leállt a forgalom és a legszebb az egészben, hogy ha valamilyen csoda folytán a mai nap során megegyezésre kerülne sor, a sztrájk akkor is folytatódna, a MALÉV szakszervezeti sztrájkja miatt. És ha ez nem volna elég, csütörtökön a BKV is sztrájkol, hajnali négytől délután egyig, bár egyelőre csak a buszvezetők jelentették be hogy nem közlekednek.
Megmondom őszintén a vasutasok sztrájkjákal egyáltalán nem értek egyet. Nem tudom milyen jogon követelnek fejenként 250 000 forintot a MÁV Cargo eladásának árából. A tízszázalékos béremelést még megértené az ember, de ez abszurdum. (Értem én, hogy valaki elhúzta a mézesmadzagot, de nem hiszem el, hogy még mindig ezen megy a vita. Ráadásul szinte biztos, hogy a MÁV nem fog engedni.)
Az egészben pedig az a legszebb, hogy az ünnepek előtt egy héttel bénul le a közlekedés szempontjából egyébként sem rózsás Budapest. Nem is beszélve az esetleg itt ragadt külföldiekről.
A sztrájk persze mindenképpen és bizonyos tekintetben mindenkinek rossz, de nem értem, miért kell pont a legrosszabbkor kitalálni. Illetve értem én, csak nem tudom elfogadni.
Agyonvertek egy 46 éves eladónőt egy üllő úti trafikban, a mentő életveszélyes sérülésekkel szállította kórházba, ahol belehalt sérüléseibe. Úgy tudni, az elkövető mindennapi vásárló volt, egyelőre nem tudni miért tette.
Komolyan mondom hihetetlen. Harmincezer forintért? (Több nem lehetett a pénztárgépben). Persze nem ismertem a trafikost, lehet egy rettenetesen rossz ember volt, de azért agyonverni egy nőt aprópénzért nekem nagyon-nagyon erős.
– Közepessel megelégszik?
– Nem. [Hosszas okfejtés, hogy mért nem.]
– Meggyőzött, négyes.
Ma délelőtt levizsgáztunk számítógépes grafikából. Még a hétvégén készültem el a beadandóval, a minimumot bőven túlteljesítettem, ráadásul igyekeztem nem összekúrni. Úgy vagyok vele, hogy ha már a matematikához hülye vagyok, a közgazdaságtan nem érdekel, akkor legalább a tényleg szakmai tárgyakból igyekszem maximális teljesítményt nyújtani. Máshogy nem is érné meg az egész. Szóval, a feladat úgy szólt, hogy:
A POV-Ray vagy a Blender alkalmazással készítsen animációt, amely tartalmaz egy mozgó, összetett (tehát több, szükség szerint módosított 3D-primitívből álló), textúrázott testet alapsíkkal és háttérrel. A 3D jelenetbe szöveges objektumként be kell illeszteni a feladatot megoldó hallgató EHA-kódját.
A végeredmény ez lett (animáció van persze, ez csak a lényeg; raádásul a POV-Ray képkockánként generál egy BMP-fájlt, és azt kell összefűzni, szóval a renderelést vizsgán mutattam be):
Persze lehetett volna ennél ezerszer bonyolultabbat, többszáz effekttel, de így is átlagosan egy másodperc alatt renderel egy képet, és van minimum 24. Ami mozog az a kamera, illetve a végén a ház falából előbújik a hallgatói azonosító, ami itt most Mefi. Mielőtt még itt megindulna a jaj hát xy programban ezerszer jobbat tudnék, jelzem, hogy ez nem kattintgatós játék, hanem forráskódban programozós. Persze nem panaszkodom, én választottam.
Egyébként még komolyabban sosem foglalkoztam a 3D-vel, és bár a kitűnő alkalmazás, nekem a szimpatikusabb volt, lévén itt C-szerű forráskóddal rakjuk össze a dolgokat, tehát az egész inkább programozás, amihez inkább előrelátás és képzelőerő szükséges, mintsem grafikai munkák igényei. Máskülönben érdemes körülnézni a szoftver oldalán található , van egy-két alkotás, ami után garantált az állkeresgélés.
Mind a Blender, mind a POV-Ray ingyenes szoftverek, akit érdekel, letöltheti és kísérletezhet vele. Én ide feltöltöttem a feladatot, ha esetleg.
Ami mondjuk nagyon nem tetszett, hogy szopatás ment vizsgán. A tanár (aki egyébként sosem tartott még sem gyakorlatot, sem előadást) úgy jött be, hogy már előre tudta a jegyünket. A dolog úgy nézett ki, hogy aki az egyszerűbb utat választotta (ne értsen félre senki, tisztában vagyok vele, hogy a másik út sem könnyű), vagyis Blenderben kattintgatott, az szinte a legegyszerűbb néhány percet igénylő munkákra is kérdés nélkül ötöst kapott, mi, akik POV-Rayben dolgoztunk pedig szívtunk. Írja át ezt, írja át azt, talán meg lesz a hármas így. És tudom hogy a felsőoktatásban résztvevők már hozzászoktak ehhez, nálunk ilyesmi eddig nem volt, így engem igenis bosszant. Pláne, hogy a többi munkához képest tudom, hogy igenis sokat dolgoztam vele, igenis nem összecsapott tré munkát adtam be és még sorolhatnám.
Végső soron meg lett négyesre, öt kredit. Olyan jegy ez, aminek annyira nem örülök, de tudom hogy a négyesért megdolgoztam, és nagyon kevesen kaptak hármas feletti jegyet. Januárra még jut kettő vagy három vizsga, és aztán hawaii bugi meg bermuda bugyi.
Viszont rég voltam már annyira ideges, mint ma. Eszembe jutott milyen volt, amikor anno sokkal könnyebben felidegesítettem magam, és a legkisebb inzultusra is azonnal agresszív lettem. Nem volt vicces. Most sem volt az. És az bosszantott a legjobban, hogy az utóbbi időben komolyabb dolgok miatt nem lettem ennyire ideges. Tudni kell kontrollálni az ilyen jellegű érzéseket, máskülönben sosem lesz jó vége.
Először volt ugye az »Airis T620-as«, első Windows Mobile-alapú PDA-m. A dolog nagyon tetszett, pláne a névjegyek kezelése miatt, és hogy pillanatok alatt tudtam összehangolni a géppel. Gondoltam oké, próbáljunk ki valami telefonos PDA-t. Így történt hogy jött a Fujitsu Siemens Pocket LOOX T830. Tetszett. Volt QWERTY billentyűzete, 3G-t is vágta, GPS és Wi-Fi meg Bluetooth sem volt számára akadály. Egészen két hétig szerelmes voltam, míg ki nem derültek dolgok. Például hogy hívás fogadása után három másodpercig nem hallott engem a hívó fél. Kevésnek tűnik, de három másodpercen belül hangzik el a halló, tessék, és sokszor süket volt a vonal, majd mikor ismét hallóztam, meglepődve mondták hogy jaj, először csak süket volt. Vagy például az, hogy az internethez való csatlakozáskor a jelszó nem ette meg a nagybetűket, rögtön kisbetűssé alakította (nonszensz). Vagy például az, hogy billentyűzár közben ha hívás jött, nem tudtam semmit nyomni, csak ha kioldottam a billentyűzárat, ahhoz viszont bontanom kellett a hívást. Vagy például nagyon sok ilyen apró-apró hiba, amik végül használhatatlanná tették. Azt elcseréltem egy ASUS P525-re. Szép volt, jó volt, bár recsegett-ropogott a váz, nem volt benne GPS és csak számbillentyű volt rajta, ráadásul nem lehetett vele írni (nonszensz) csak számokat.
Aztán találtam nagyon jó áron egy féléves Kaisert (újonnan 145 ezer forint, én ennek kevesebb mint a feléért vettem meg), sikerült eladnom az ASUS-t, és ma el is szaladtam a másikért. Nem különösebben szokásom mindenféle tárgyakat elnevezni, de ez a készülék kiált a becézgetésért, úgyhogy hirtelenségében a Vilmos Császár nevet kapta.
A gép egyszerűen zseniális. Egyrészt masszív, végre egy telefon ami nem lötyög, nem zörög, nem csörög, pedig széttolható, és a felső része 40°-ban dönthető, így asztalra letéve olyan mint egy picike laptop. Van benne Bluetooth, Wi-Fi, GPS, 3G és HSDPA, kapott egy 3 MP-es kamerát meg sok-sok memóriát. Gyors, kényelmes, ráadásul a HTC csinált hozzá egy-két szoftvert is, ami a Windows Mobile apró hibáit javítja. És még egy TOM-TOM navigátor szoftver valamint egy darab ajándék (Budapest) térkép is jár hozzá.
Szóval egyelőre nagyon imádom, nem igazán találtam még semmi olyat, amibe beleköthetnék. Na jó, talán T-Mobile 3G áraiba mégis (jut is eszembe, aki legközelebb azt mondja hogy az Ikon díjcsomagok iPhone-nal nem éri meg, azt megetetem egy szilikon iPhone-tokkal, ugyanis más díjcsomagokban csak az internet feleannyiba kerül).
Mefikém baszki, innen a múltból mondom, hogy ugyan vegyél már egy műanyag kábelterelőt, vagy mondjuk kapásból tíz darabot, ha legközelebb elektronikai áruházban jársz, mert itt 2008-ban kibiri-kibaszott uncsi minden péntek este megtekinteni a Kábel a Rengetegben című szappanopera újabb lebilincselő epizódját. Puszi.
Ma belenéztem a Megasztár döntőjébe, és úgy érzem nem sokról maradtam le. Friderikuszt meg lehet utálni, de amiket mondott, mind-mind jogos volt. Ez viszont teljesen lényegtelen, és egyébként is másról szeretnék írni, méghozzá olyan dolgokról, amik nekem könnyeket csalnak a szemembe (pedig egyébként rendkívül kemény alkat vagyok ilyen téren, csak a hagyma tud hasonlókat elérni nálam). Aki persze nem szeret hosszú és mondhatnám mefilozófiai bejegyzéseket olvasni, az nyugodtan lapozzon, én mindenesetre ezt a bejegyzést érzelmek által vezetve írtam. Mint ahogyan érzelmek által vezetve írok minden egyes sort, csak ez most kicsit mélyebb. Talán.
A lényeg hogy van itt egy kép, amit ma találtunk karácsonyi nagytakarítás közben (a szkennelésért köszönet Tiginek). A képen – mely egyébként 1997-ben készült, vagyis majdnem tízéves voltam akkor – rajtam kívül hárman vannak. Hárman, akik fontosak voltak, hárman azon kevesek közül, akiknek a hiánya tényleg fáj. Még ha kívül mosolygok is.
Furcsa dolog egy fénykép, és most nem mint fotós (értsd: fényképeket készítő entitás), hanem mint átlagos szemlélőként írom ezt le. Az ember jobb esetben rengeteg képet halmoz fel az élete során, eseményekről, családtagokról, barátokról, háziállatokról és egyéb másoknak teljesen jelentéktelen, az ember számára viszont milliárdnyi adatot, emlékeket, érzéseket, gondolatokat idéz. Ha véletlen a kezedbe akad valamilyen régebbi fotóalbum, szinte biztos hogy nem tudod letenni. Megnézed az egyik képet, eszedbe jut az emlék, felidézed az ízét, kicsit visszamész oda, megöleled akit szeretsz, majd mikor megérkezel újra a nappali szőnyegén ülsz, és már átbogarásztál három albumot, a csavarhúzó amiért jöttél még mindig nincs meg, és igazából nem is fontos – nem tudod miért is kerested. Csak te vagy, és az a világ, ami a fényképen van. Egyik kép a másik után. Míg végül az összes el nem fogy, és te ismét ott ülsz a szőnyegen, a lábad már elzsibbadt, és ideje visszatérni a jelenbe. A csavarhúzó keresésébe, a többi kisebb-nagyobb problémákra, a mostani világba, mely néhány hónap, néhány év múlva szintén csak érzéseket idéző emlékképpé válik majd.
Nem fontos milyen minőségben (nekem egy rakat vállalhatatlan képem van, mégis mingyiket szeretem, mindegyik pillanatát fel tudom idézni), a lényeg, hogy készítsetek rengeteg fényképet. Legyen az digitális vagy sem; fényes vagy sötét, éles vagy homályos, csak kattintsatok, és örökítsétek meg az emlékeket. Mert bár ott van fejünkben is, de néha nagyon el tud bújni, és három telekönnyezett zsebkendőhöz elég csak egy fénykép, ami bármilyen számítógép sebességét lepipálva rántja elő azt a bizonyos képet, ízt vagy illatot emlékezetünk mélyéről. Készítsetek képeket mindenkiről és mindenről, amit szerettek.
És köszönjetek el mindenkitől akit szerettek, úgy, hogy az illető érezze azt a szeretetet, mert nem tudni mikor mondhattok neki legközelebb akár csak annyit, hogy szia. Egy nap – vagy egy élet múlva.
Itthon száznapos tojásként ismert, de sokszor ezeréves tojásnak is nevezik.
A nem túl bizalomgerjesztő csemege úgy készíthető, hogy hamu és oltott mész keverékéből egy krémes jellegű anyagot keverünk, majd ezzel bevonjuk a kacsatojást. Aztán valami hűvös helyen másfél hónapig nyugodni hagyjuk, végül meghámozva az alábbi látvány tárul elénk:
Negyedekre vágva szokják tálalni, ammóniaszaga van, és elvileg nagyon finom, jellegzetes ízű étel. Utóbbi egyértelmű, előbbiben kételkedem csöppet.
Mostanában ha lesz szabadidőm, szerzek kacsatojást, és csinálok egyet, mert kicsit azért hajt a kíváncsiság, hogy milyen lehet, de megmondom őszintén a kép alapján nem érzek vágyat most három darab százéves tojás elfogyasztására. Ráadásul múltkor sikerült megtapasztalni »milyen is a záptojás«, és én egyébként is elsődlegesen a nem büdös és nem mozog alapelveket tartom fenn ételválasztáskor.
Szóval, te megkóstolnád? Vagy esetleg ettél már ilyet?
Már nagyjából két vagy három hete olvastam el, nem is tudom pontosan mikor, de csak most jutottam el odáig, hogy össze is szedjem a gondolataimat a második Dexter-regénnyel kapcsolatban. Igazából azt nem mondhatom, hogy rossz lett, mert bár megérte elolvasni és tetszett is, de mindenképpen gyengébb picivel az »előző kötetnél«. Ez a gyengeség számomra leginkább abban mutatkozott meg, hogy végig semmi különleges nincsen, csak teljesen kikövetkeztethető, egyértelmű és logikus események egymásutánisága.
Nincs is ezzel baj akkor, ha nem a váratlan fordulatok és az izgalmas részek miatt kedvelnénk Dextert – sorozatban és könyvben egyaránt. Ráadásul nekem kissé szúrta a szememet, hogy a konkrét akció az utolsó húsz oldalon zajlik, kicsit sután ér véget és inkább a folytatásra hangolja rá a mit sem sejtő olvasót, mindezt úgy, hogy közben nem tartja annyira az izgalmi szintet.
Tényleg nem volt rossz, csak mást vár el az ember. Ettől függetlenül ugyanúgy ajánlom olvasásra, mert egy-két érdekesség kiderül, és ha a folytatás olyan lesz, amilyennek elképzelem, akkor érthető hogy miért is lett kicsit más ez a történet.
Akkor szokás szerint itt is szeretnék minden kedves olvasómnak és barátomnak nagyon boldog, süteményekben, finom ebédekben és vacsorákban, rokonokkal együtt töltött vidám pillanatokban és ajándékokban gazdag karácsonyi ünnepeket kívánni!
CASIO Fx-82ES típusú tudományos számológépet, aminek lineáris algebra, és egyéb undormányok alkalmával nagy hasznát fogom venni, lévén rendkívül kényelmes és okos kis gépezet;
Robin Cook »legújabb regényét« aminek pláne örülök, mert a megjelenése óta szerettem volna megvenni, aztán mégsem jött össze;
dezodort mert ha már fürdeni nem szoktunk, akkor a szagunk legyen jó, igaz, Gazsi? Tavaly parfüm is jött, de abban még mindég van;
könyvutalványt szintén jóság, azt hiszem az új Dexter-regény is érkezni fog hamarosan;
bokáig érő szövetkabátot mert erre buknak a szép lányok nagyon tetszik és szintén régóta szemezek vele;
továbbá ha úgy vesszük »Vilmos Császár« is a fa alatt volt, bár őt az előző telefon eladásával vettem meg, ettől függetlenül örültem neki.
És persze a tradicionális kedvenceket, mint például narancsos kacsasült hajában sült burgonyával cseréptálban, töltött káposzta, diós és mákos bejgli meg hasonló jóságok, ráadásul Tigi anyukájától kaptunk egy jó adag hangyaboly nevű süteményt, meg egy kifli alakú aprósütit is, aminek nem tudom a nevét, de finom.
Nem kellett volna megnéznem ezt a filmet, azt hiszem. Igazából az a legnagyobb bajom, hogy mostanában egyre gyakrabban kerül elő a Mentsük meg a Földet! téma és amíg ez finom utalás szintjén mozog, addig persze teljesen rendben van, de amikor minden második film részben vagy teljes egészében erről szól, ráadásul átlátszó módon akkor kezd kínos lenni. Értem én hogy azért érezni lehetett miről fog szólni a film, és azt is, hogy tényleg sürgető a helyzet, de nem a kikapcsolódásra vágyó filmnézőt kéne folyamatos jelleggel cseszegetni, hogy hallod »mossál már 30°C-on«.
De oké, tekintsünk el attól, hogy buta módon és nagyon átlátszóan próbálják nevelni a népet. Ettől függetlenül is csak annyit lehet elmondani, hogy a film roppantmód gyenge, jobban belegondolva semmi kiemelkedő nem volt benne, sőt talán még a középszerű kategóriába sem igazán csúszott bele. Az idegesítő kisgyereket én már WoW-ozás közben tarkóncsaptam volna (e vágyamat szinkronhangja csak fokozta), a főhősnő szikrázóan tűéles és könnybelábadó szemein valamint hátborzongató sipákolásán túl semmi extrát nem tud felmutatni, amikor pedig megláttam a Robotzsaru-fazont, konkrétan felröhögtem. Reeves az, aki az egészet felhúzza kicsit, mert ugye a hallgatag világmegváltó szerep jól szokott neki állni, jól állt a Mátrixban és jól állt a »Street Kingsben« is.
Két dolog viszont tetszett. Az egyik, hogy sok jelenetnél apró részletekből kellett összehozni dolgokat, nem feltétlen toltak mindent az ember arcába (bár kevés ilyen jelenet volt sajnos), a másik pedig, hogy a tévés bejátszásokkal folyamatosan mutatták, milyenek is az emberek ha baj van. Ez a két dolog volt, amit nagyon eltaláltak.
És körülbelül így ennyi is a film. Gyakran használom azt a szót hogy közhelyes, ez viszont egymagában egy kilencvenperces közhely, kár még leülni is elé. Lehet, hogy az eredetit kellene megnézni, mert arról bevallom derekasan semmit nem tudok, de hogy ez nem lesz kedvenc, az száz százalék.
Családi DVD-zés volt, bár megmondom őszintén hogy a film kicsit amúgy is érdekelt, mert egyrészt vagyok olyan elvetemült hogy bejön nekem az ABBA, másrészt Meryl Streep meg Pierce Brosnan neve együtt elég csábítóan hangzott.
És gyakorlatilag a filmben nem lehet csalódni, már ha a megfelelő oldalról közelítve nézzük. Langyos, egynyári limonádé, néha egy-két vicces beszólással, meg visítozós csajokkal. Semmi világmegváltás, semmi elgondolkodtatás, semmi, csak napsütés, ABBA számok éneklése a főszereplők által. Az a fajta, amit inkább a barátnőddel nézel meg, és neki valószínűleg jobban fog tetszeni. De e tekintetben nem fog csalódást okozni.
Viszont ezt teljesen komolyan: csak eredeti nyelven nézzétek, felirattal. Aki ugyanis nem tud angolul, az feltehetőleg a dalszövegeket sem fogja érteni, így a nagyrészét amúgy is feliratozza, a magyar szinkron pedig rendkívül elcseszett lett, Kautzky Armand mint Brosnan szinkronhang persze tökéletes, de a főszereplő kiscsaj eredeti hangja valami hihetetlenül kellemes, a szinkronhang pedig egy tizenéves, picsogó-visítozó nyafka lánykáé, ami egy idő után tudat alatt arra készteti az embert, hogy a távirányítót ékelje a televízió közepébe bele.
Ellenben ha már eredeti hangok: csalódtam picit Streep és Brosnan énektudásában, egy-két jelenetnél annyira nevetséges hangokat adtak ki, hogy kezdtem azt hinni, koncepcióból énekelnek szarul. Pedig nem, egyszerűen ennyi a tudás. Ezt leszámítva teljesen rendben volt. [Igen, én még ennyire sem tudok énekelni, a különbség csak annyi hogy nem is szerepelek filmvásznon (egyelőre ;]).]
Eredeti cím:
Műfaj:
musical
Időtartam:
108 perc
Megjelenés éve:
2008
Főszereplők:
Meryl Streep, Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgård, Amanda Seyfried
Azt hiszem, bajban vagyok. Nehéz egy olyan filmről írni, ami nagyjából egyéves már, és szinte csak pozitív kritikával illették, rosszat nagyon kevesen mondtak róla. Ha egy ilyen filmet ül le megnézni az ember, akkor vannak bizonyos elvárásai, és tudat alatt elkönyveli, hogy ez jó lesz.
A Nem vénnek való vidék viszont egy olyan mű, amit nem lehet jónak vagy rossznak nevezni, mert igazából az általános értékelési rendszerből hogy úgy mondjam teljes mértékben kilóg. Ez ugyanis más, és az efféle másság nem biztos hogy mindenkinek bejön.
Bevallom derekasan, első megnézésre nem igazán tudtam hová tenni. Aztán éjszaka-hajnalban végignéztem másodszor is, és arra jutottam, hogy ez egy hihetetlen darab. Tényleg. Pörgős akcióra számítottam (semmit nem olvasok filmekről mielőtt megnézném őket, általában csak a jó-rossz szintű véleményeket tudom), ehelyett egy eleinte vontatottnak tűnő, közben pedig hátborzongatóan izgalmas, elgondolkodtató művet kaptam az arcomba. Persze csak finoman, mondhatni olyan nem vénnek való vidékiesen.
– Ha nem jövök haza, mondd meg anyámnak hogy szeretem!
– De hát anyád meghalt!
– Igaz. Akkor majd megmondom neki én.
Kicsit tényleg hasonló a helyzet, mint a »Vérző olaj« esetében. Ugyanis maga a film elég fárasztó, ráadásul nagyon-nagyon sok részletet hagy rád, a nézőre, ahelyett hogy mindent elmondana és megmutatna, inkább csak apró részleteket, gondolatokat mutat, ezekből neked kell meghatározni az összképet, amire meg idő van bőven, minden értelemben. És az ilyesmi ritka, nagyon ritka. Ami ezen kívül nagyon bejött, hogy bár a két óra alatt összesen tízpercnyi (pár)beszéd lehet, de ezek többségéből árad a tömény szarkazmus.
A pontot az i-re pedig egyértelműen Javier Bardem zseniális alakítása tette fel, akiről az igazat megvallva semmit nem hallottam még. Végig olyan fapofával és jeges higgadtsággal játssza a szerepét, hogy még az én hátamon is felállt a szőr.
Szóval igen, a Nem vénnek való vidék egyáltalán nem mindennapi film. Megérdemelte az aranyszobrocskát, és mikor másodszorra néztem, még a felénél sem jártam, mikor tudtam hogy ötpontos lesz.
Na most, mindenekelőtt: mi is az a HTPC? Hivatalosan a Home Theater és a Personal Computer szavak rövidítése, vagyis egy olyan számítógépről van szó, amit házimoziként használunk. Zenehallgatásra, filmnézésre, képek mutogatására. Ezzel a kifejezéssel nagyjából két éve találkoztam először, nem tudom már pontosan hol, és durván egy éve érik bennem, hogy jó lenne építeni egy izmos vasat kifejezetten erre a célra.
Itt a mefiblogon mármint. Itt lentebb lehet beírni a bejegyzés URL-jét az other résznél a szürke részbe (például: http://mefi.be/muti/3465/fenykepek/). A kattintósak csak azért vannak, mert kettő választ legalább meg kell adni szavazás indításakor.
2008. december 29., 00.00.31 – kiegészítés
Hallod, Humor Herold!? Ha senkit nem érdekel és az egyik sem szavazatot adod le, akkor gondolom tényleg tényleg ennyire szar, meg tényleg nem érdekel. Viszont felvetődik a kérdés, hogy mégis vagy még mindig itt, sőt, miért szavazol? Olcsó az internet vidéken is, mi? Remélem azért a kuki nőt három centit. :]
Végül csak megnéztem, pedig a plakátok alapján valahogy úgy éreztem, nem ez lesz az idei kedvenc röhögős, főleg hogy Steve Carellről a katasztrofális »Evan a minden6ó« jutott az eszembe, abból pedig még egy alkalom is sok volt.
Éppen ezért is lepődtem meg, ugyanis a film kellemes csalódás. Persze nem ez lesz 2008 vígjátéka, és nem potyogtak a könnyeim két órán keresztül, de az egyszer megnézhető és sokszor kacagós kategória követelményeinek tökéletesen megfelel.
Az egész nem titkoltan a kémkedős-ügynökös akciófilmeket figurázza ki, meglepően jól, egyébiránt. Egy-két jelenetnél másodpercek alatt annyira nevetségessé tették az egész Bond-kultuszt – zenében, szövegben és képekben egyaránt – hogy amiatt külön pirospont jár. A néha-néha megjelenő Trabantokról, Wartburgokról és Ladákról nem is beszélve.
Ráadásul nekem bejön Anne Hathaway, aki azon túl hogy jól alakította a magabiztos és ki-ha-én-nem ügynöknő szerepét, még jól is néz ki. És maga Steve Carell is kellemes csalódás volt, valahogy ez a bogaras, rend- és szabálymániás, mindig pontos már-már Monk-szerű figura jobban állt neki, mint Noé a bárkával.
Voltak persze egyáltalán nem vicces, meg nagyon vállalhatatlan poénok, de többségében azért inkább nevetős film, egyszeri megnézésre ajánlható.
Tavaly novemberi film, nem is igazán hallottam még róla, teljesen véletlen akadtam rá most, és mivel a leírás szimpatikus volt, gondoltam miért ne.
Az egész úgy kezdődik, hogy az egyetemi tanárokból álló baráti társaság egyik tagja éppen költözik, és búcsúzkodás közben bevallja: ő egy tizennégyezer éves ősember, aki harmincöt éves kora óta látszólag egyáltalán nem öregedik. És elkezdi mesélni miket és hogyan látott, élt meg a tizennégyezer év során. Ráadásul kapóra jön, hogy pont az érintett tudományágak képviselői vannak jelen: egy antropológus, egy pszichológus, egy biológus és így tovább.
Bizarrul hangzik, ráadásul kicsit megtévesztő is lehet, és ugyan műfaját tekintve sci-fi, de egyáltalán nem kell nagy költségvetésű látványos aláfestést meg színes tálalást várni, gyakorlatilag elejétől a végéig ülnek a kanapén és beszélgetnek. Bár eleinte kicsit vontatottnak és hosszúnak tűnik, (másfél órás, de elég tömény, pont mert csak mesélnek) de ettől függetlenül hamar magával ragad, ami leginkább annak tudható be, hogy sikerül hihetően tálalni az egész történetet.
Többet nem is akarok róla elmondani, tényleg érdemes megnézni, nem a látvány, nem a rendezés sőt még nem is csak a színészek miatt. Igazán dicséretet Jerome Bixby érdemli, aki megírta a történetet, amin a film megtekintése után is nagyon sokat töpreng az ember.
Eredeti cím:
Műfaj:
dráma, sci-fi
Időtartam:
87 perc
Megjelenés éve:
2007
Főszereplők:
David Lee Smith, Tony Todd, John Billingsley
Értékelés: 5 pont (Eleinte négy pontot akartam adni, de ez simán megér ötöt.)
Gyakorlatilag mikor a legelső előzetest megláttam, már nagyon érdekelt a Lepattintva, leginkább azért, mert Kristen Bell (többek között »Heroes«), Jason Segel (»How I Met Your Mother«) és Jack McBrayer (»30 Rock«) a jelzett sorozatokban mind-mind szimpatikus volt, és a Hősöket leszámítva ráadásul nevetős darabokról van szó, gondoltam így ez sem lehet olyan rossz, mármint nevetés tekintetében.
Rosszul gondoltam. Talán túl sokat, vagy teljesen mást vártam, de a nagyjából két órában ötször ha összesen röhögtem, és akkor is inkább a nagyon buta szóviccek, sem mint a tényleg vicces dolgon. Bár ez talán kicsit a szinkron hibája is lehet, mert például az egy-két éneklős rész (nem kell megijedni, nem az egész az) hol le volt fordítva, hol meghagyták eredeti hangokkal. Szóval nálam egyáltalán nem volt röhögős, ami egyrészt egy vígjátéktól, másrészt az előzetesek alapján azért meglepő újdonságnak számított.
Igazán az érdeklődést talán ott vesztettem el, mikor az első öt percben háromszor mutatták meg Segel farkát, és nem ám olyan udvarias képzeld oda stílusban, mint anno az AXE-reklámban, hanem telibe a kamerába, majdhogynem premierplánban integetett Lompos Lajos, egymás után háromszor. Amit talán ki is hevert volna az átlagos férfi néző, ha kap cserébe mondjuk Bell-féle puncit, háromszor, de nem hogy puncit, hanem magát Kristen Bellt is alig látni, és amikor látni, akkor sem igazán villogtatja szép testrészeit színészi tehetségét, pedig akadna neki bőven. Cserébe legalább ott volt Mila Kunis, aki szerintem jól néz ki, és még egy részeges bimbómutogató képet is láthattunk róla, bár ez sovány vigasz Lajos után.
Ennyi volt nagyjából a kontra része. Ami tetszett, az a CSI-paródia, meg burkoltan az egész filmvilág finom fikázása (így jött ki az alliteráció, na). Továbbá jó dolog volt, hogy bár az alaptörténetből kiindulva számíthat az ember romantikára, mégsem lett az egész egy nyáltól és rózsaszín gennytől csöpögő tucatsztori, meg a romantikus jelenetek többségét is inkább viccesen mutatták be, mert azért tényleg volt egy-két vicces jelenet, de sajnos kevés.
Viszont így azért vagyok bajban, mert a film nem romantikus, de nem is egészen vígjáték. Valahol a kettő között áll, a tetején reszelt citrommal. Annyira katasztrofális nem volt, én kicsit többet vártam tőle, de ez leginkább azért volt, mert másként álltam hozzá. Nem mondom azt, hogy kerülje bárki, mert azért barátnővel megnézős filmnek, vagy csak a szokásos könnyed esti kikapcsolódásnak azért nem rossz. Tényleg csak annyi, hogy én másra számítottam, de ezt nem írom le megint mert megköveznek.
Eredeti cím:
Műfaj:
vígjáték, romantikus
Időtartam:
112 perc
Megjelenés éve:
2008
Főszereplők:
Jason Segel, Mila Kunis, Kristen Bell, Jack McBrayer
Eljött hát ez is. Már persze rég aludnom kellene, de nagyjából összeszedtem fejben, hogy mikről szeretnék írni az idei mi történt 2008-ban jellegű bejegyzésben. És ahogy olvasgattam a tavalyit, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy »ez a bejegyzés« most is teljes mértékben igaz, sőt, ahogy leírtam tavaly is: talán kicsit jobban. És visszaolvasgatva sokszor elgondolkodom, hogy egy-két bejegyzésnek jobb helye lenne a blog mappában, a sok-sok nem publikált bejegyzés között. És sokszor tényleg megremeg a kezem, de gyakorlatilag ma jutottam el odáig, hogy tényleg nem érdekel. Egyszerűen ilyen voltam, és idővel úgy hiszem mindig furcsa lesz visszatekinteni, milyen voltam. Mert értelemszerűen a húszéves Mefi szeretne visszamenni és néha-néha pofán vágni a tizenhét éves Mefit, hogy dolgokat másként csináljon. De nem teheti meg, a dolgok megtörténtek, és így vannak rendjén. Akinek nem tetszik, nyaljon sót. Ez vagyok én, az is én voltam, és amikor jövőre az év utolsó napján egy hasonló bejegyzést fogok írni, az is én leszek, aki valószínűleg megint máshogyan néz vissza erre az énre.
A másik ami feltűnt, hogy év közben bizonyos dolgok ugyanakkor jönnek rám. Egészen apróságok. Például idén majdnem ugyanakkor néztem végig az imádott »nyolcvanas évekbeli magyar reklámokat«, mint idén. De ez csak egy a sok apró dolog közül.
A két dolog pedig ugyanoda vezet: szeretem ezt az egészet csinálni. Szeretek írni; szeretem megnyomni itt lent a Nyomógomb feliratú gombot; szeretem visszaolvasgatni; szeretek még hajnali háromnegyed kettőkor is ezzel foglalkozni, szeretem hogy minden fontosabb esemény, amiről írok (legyen az publikus vagy sem) dátumhoz kötve azonnal elővehető hónapokkal-évekkel később; szeretek bármiről írni, legyen szó egy elköltött egyszerű vacsoráról, vagy akár egy megnézett mozifilmről és még mindig jó dolog arra gondolni, hogy van egy apró sziget, ami az enyém.
Az enyém. Itt voltam, itt vagyok és itt is leszek. Gondolataim között mindig ott van, hogy miről fogok írni, miről nem, és mindig fogok erre időt szakítani, még akkor is, ha nagyon kevés lesz. Még akkor is, ha sokan bolondnak tartanak emiatt.
És ahogy »tavaly ilyenkor«, úgy idén is szokás szerint ez az utolsó bejegyzés, mi hamarosan megkezdjük az ektivitizős, malacsült és virslievős szilvesztert, így szeretnék mindenkinek nagyon boldog, sikerekben, kalandokban, örömteli pillanatokban, kapcsolatokban, anyagi és mindenféle jólétben, szexuális aktusban, sikeres vizsgákban, napsütésben vagy hóesésben és minden olyan dologban gazdag 2009-es évet kívánni, amilyet szeretne. Kivéve a petárdázóknak, mert nekik bizony lófütyit a fenekükbe. ;]
