Na szóval, nem lett feltörve a blog. Régebben szokás volt április elesején megjátszani ezt a megszűnik-feltörték dolgot, de gondoltam az egyszerű feltörtem a blogod témában semmi vicc nincsen, így csináltam egy kamu adminfelületet, ahol két másodperc múlva egy RickRoll'd videó és a HAHAHAHAHA! felirat jelent meg, bizonyítandó, milyen vicces gyerek is vagyok én.
Többet valószínűleg nem lesz ilyen.
Ellenben az EZSPORTS átalakulása remélem hogy csak vicc, elég morci lennék ha megszűnne az egyik legjobb sorozat-torrentgyűjtő oldal.
Leírni bizonyos dolgokat. Nem fogom persze, mert egyrészt nem szívesen írnék le ilyesmit, másrészt nem szívesen olvasnék ilyesmit, még a legeslegszemélyesebb hangvételű blogokban sem. Ráadásul az átlag mefiblog-olvasó nincs hozzászokva az ilyen konkrét érzelmi kirohanáshoz, úgyhogy megkímélem a népet. Nem vesztem össze senkivel, nem emberekre utaló dolgokat mondanék, pusztán annyi csak, hogy reggel nyolctól este nyolcig géptermi gyakorlaton voltam (utálom a Java nyelvet; értem és tudom használni, de utálom, pedig jelenleg ebben van az arany, így muszáj tanulni és foglalkozni vele), mindezt egy enyhe gyomorrontással. Szóval azt a bizonyos mondatot képzelje el mindenki maga.
Ellenben Tomi nemrég telefonált, hogy megjött a Hongkongból rendelt kis csomagom, légipostával, pontosan négy nap alatt. De erről majd később.
Most viszont diétás vacsorát fogok elfogyasztani, ami egy ujjnyi vastag Bacon-szalonna lesz, jól átsütve, sajtszószos tésztával, mert ha már lúd, legyen kövér.
Megmondom őszintén sosem zárkóztam el a keleti kultúra ékes gyöngyeitől, az animéktől és a mangáktól, sőt, egy-két darab kifejezetten tetszett, néha eljátszottam a gondolattal, hogy majd megnézem vagy elolvasom, de megmondom őszintén hogy ennyi sorozat és film mellé tényleg nincs időm még rajzfilmeket is nézni.
Viszont múltkor Tomi kezembe nyomta a Death Note első könyvét magyarul, hogy tetszik-e. Nagyjából az ötödik oldal után nem tudtam letenni, már elolvastam öt könyvet és egyre izgalmasabb. Tényleg kiváló darab, ráadásul a képregény-olvasás kicsit nosztalgikus érzéssel is jár.
A történet röviden, hogy a halálistenek bárkit megölhetnek, akinek nevét beleírják az úgynevezett halállistába. Az egyik lista viszont egy emberhez kerül, egy tizenéves fiúhoz, aki elhatározza, hogy ezzel a listával szabadítja meg a gonosztól a világot. Minden bűnöző nevét beleírja a listába, és sokáig észrevétlenül tevékenykedik, mígnem a rendőrség és egy különleges, L névre hallgató titokzatos alak fel nem figyel az eseményre.
Amiért leginkább tetszik, az a valóságtartalom és földöntúli dolgok számomra is emészthető aránya. Úgy értem, hogy a halálisteneket leszámítva gyakorlatilag semmi földöntúli nincs benne, a való világban játszódik és nem megy át a néha nagyon nevetséges és nagyon gyerekes stílusba, mégis ezzel együtt képregény, ami humoros, amiben van egy pici misztikus és gyakorlatilag letehetetlenül izgalmas, bárkinek bátran ajánlom.
Idén is megrendezik a »Mozifanatikusok éjszakáját«, amin mi idén is ott leszünk. 1 990 forintért, 47 film, 12 óra, 5 mozi. Én ezekre tervezek menni, bár a tavalyiból kiindulva más lesz a lista, meg igazából mindegy is, a társaság a lényeg. (Jótanács: egy órával előbb nem árt odamenni, mert tavaly a WestEndben hatalmas tömeg volt, egyik első filmre se fértünk be.)
Az igenember;
Dragonball: Evolúció;
Made in Hungária;
Alkonyat;
A túlvilág szülötte;
Nem kellesz eléggé.
A hivatalos oldal címe most , úgy látszik elhagyta őket a Red Bull, mint szponzor, bár nem lepődöm meg, talán nem nyolcszáz forintért kellett volna árulni azt a tuttifrutti szutykot.
A Kaukázust hallgatóknak bizonyára nem ismeretlen a Magashegyi underground zenekar, mely gyakorlatilag a Kaukázus, kiegészítve Bocskor Bíborkával. A méltán népszerű Anglia és Szeplős váll című számaikról ismerhetjük őket, utóbbihoz Gróf Balázs csinált rákenrollos videóklipet, akárcsak a »Heaven Street Seven - Dél-Amerika« című számához:
Szóval nagyjából egy éve a Magashegyi undergroundot berekesztették, és inkább a Kaukázus ment előre a nagyobb népszerűség felé; most viszont ismét összeállt a , tegnapelőtt volt az első koncert és hamarosan megjelenik az első igazi lemezük is.
Szeretnél utazni egy ilyen régi földalattin? Vagy csak csinálnál egy metróbulit, úgy, hogy a biztonsági őrök ne végezzenek kísérletet a végbélnyílásod és a gumibot közötti kapcsolatokról? Ehhez mindössze a céggel kell felvenned a kapcsolatot, és ha van nagyjából százötven-háromszázezer forintod, már mehet is a móka!
Vannak egyszerű mezei különjáratok, üzemidőben és azután, illetve nosztalgiajáratok. A Kelet-Nyugati (kék, hármas) vonalon például bruttó 378 000 forintos irányárét lehet menni üzemidőben egy kört oda és vissza (itt nosztalgiajárat nincsen), míg például egy nosztalgia földalattizás, korhűen öltözött kalauzzal, maximum harminc főre 200 340 forintos irányárért lehetséges. Ezen kívül lehet még HÉV, villamos és egyéb járművekkel is utazni, hasonló árakért.
Nem tudom mióta létezik ez a lehetőség, de én még egyáltalán nem láttam sem metró, sem villamos sem pedig földalatti különjáratot. Viszont érdekes, biztosan buli lenne egy nosztalgia földalattizás, de gyakorlatilag senki, vagy csak nagyon-nagyon kevés ember teheti ezt meg ilyen áron. Ellenben ha például üzemidő után indítanának, mondjuk ötszáz forintos belépővel hasonlót, kedvezmény nélkül (úgy értem hogy nincs diák, nincs nyugdíjas, stb.) biztosan nagyobb érdeklődés és nagyobb üzleti lehetőség lenne az egész.
Megvolt végre az első idei nagyobb kerékpározás is, Salgótarjánnak gyönyörű környékén. Vicces egyébként hogy mennyit változik egy város, vagy legalábbis Salgótarján kábé fél év alatt, két új épületet fedeztem fel, ráadásul múltkor mikor a városba is bementem teljesen meglepett, hogy gyakorlatilag minden változott egy kicsit (vagy egy nagyot) mióta utoljára jártam arra. Hozzáteszem egyáltalán nem hiányzik Salgótarján, mely sajnos a nyolcvanas évek óta halott hely, és bár látszik hogy próbálnak ezen változtatni, de sok esélyt nem látok a tartós és látható fellendülésre. Ráadásul addig nem, amíg bizonyos emberekről nem gondoskodnak errefelé.
Ma már láttam krumpliárust meg tollat vásároló autósokat is, a sok virág és egyéb jeleken túl már tényleg egyértelmű, hogy tavasz van, sőt, néhol rögtön nyár.
Azt vettem egyébként észre, hogy tavaly mintha nem lett volna ennyire zöld a fű. De még 'pesten is a villamos mellett lévő kis csomók is sokkal-sokkal zöldebbek, mint tavaly. Lehet persze hogy csak rég volt már jó idő, és emiatt van a dolog, de nem hinném. Talán ahhoz lehet köze, hogy idén februárban még ennyire nem volt jó idő, a tavalyi évvel ellentétben.
Szóval, megjött a Hongkongból rendelt csomag, az előírt 10-16 nap helyett négy nap alatt ideért, kereken kilencezer forintba került, kettő darab vevőegységgel, Canon vakukhoz. Kellemesen csalódtam egyébként, rengetegen szállítanak itthonra ingyenesen, vagy néhány dolláros áron az Ebayről, nem is értem eddig miért nem néztem meg ott. Tominak pedig ezúton is köszönet a segítségért.
Szóval, vakukioldás. Miből él az, aki Canon géppel, nem stúdióvakukkal vagy nem olyan vakukkal dolgozik, aminek van szabványos jackdugós szinkronkábelhez való bemenete? Nikonosoknál például az egész rémesen egyszerű, mert a gépbe van építve az elsütéshez szükséges technológia, Canonéknál viszont ez annyira nem dívik. Szóval, mi az alábbi dolgokból válogathatunk:
Canon vakukábel-hosszabbító: akit nem zavar a kábel, annak ez a legjobb, ugyanis így minden ugyanúgy működik, van E-TTL, nem probléma a záridő, ellenben egy kétméteres kábel kerül nagyjából tízezer forintba, nem túl előnyös;
Canon ST-E2: a Canon hivatalos vakukioldója, képes bármilyen Speedlite vaku infravörös vezérlésére, a záridő és az E-TTL nem akadály. Ez a legjobb megoldás, viszont az ára miatt annyira nem, hatvanezer forintért már egy Speedlite 430EX II-t kap az ember, nem hogy csak egy kioldót;
Canon Speedlite 580EX: a nagyobb vakuk képesek ugyanezzel az infravörös technológiával elsütni több másik Speedlite vakut, de ez a vaku ugye majdnem 130 000 forint, aki enélkül játszik, szintén kiesik;
fotocellás kioldó: elég tré megoldás, egy kis fotocellás kioldót (~3 000 forint) rácsatlakoztatsz a vaku aljára, és utána bármilyen egyszerű infravörös kioldóval (~10 000 forint) vagy egy másik vaku villanásával elsütheted. Tré, de ez is egy megoldás;
X-kontaktos csatlakozó, rádiós vakukioldó: egy átalakítót (~3 000 forint) csatlakoztatunk a középérintkezős vakura, amin van PC-csatlakozó, ebbe dugjuk a rádiós kioldót (~16 000 forint) és már mehet a móka. E-TTL nincs, leggyorsabb záridő általában 1/250 másodprec;
Pocket Wizard: az amcsi strobistok kedvelt eszköze, E-TTL infókat is közvetít, záridő nem akadály, nagy hatótávolság, rádiós technológia. Csak szintén az ár, elég magas, sőt, nagyon magas, de tegyük hozzá hogy ez inkább megéri, mint az ST-E2.
És ezekkel nagyjából kimerültek a lehetőségek. Lehet kapni Vaterán és egyéb helyen Japánból behozott rádiós kioldókat nagyjából tizenkétezer forintért, egy vevővel, ezeknek viszont a hátránya hogy elég instabil, és ugye nem igazán szeretnénk ha a drága vaku háromfelé törne; ráadásul ernyőtartó foglalattal már nem igazán működnek együtt, ami miatt szintén sokak számára kiesik.
A Cactus-féle olcsó rádiós vakukioldó egyébként többféle változatban létezik, a fentebb említett a PT-04N, a PT-04CN elég ritka, de 1/1000 a leggyorsabb zárideje, a PT-04GY pedig alacsony, így masszívabb, és ernyőtartó foglalattal is együttműködik, de sima állványmenet is van rajta, így minden helyzetben tökéletes. Egyelőre elég jól működik, kettő darab vevővel jött, az adóban volt elem, négy csatornás, kettő darab kapcsoló kombinálgatásával váltható a csatorna, a legnagyobb záridő 1/250 másodperc, extrémebb dolgokra természetesen nem jó, de amire én fogom használni, arra tökéletes lesz.
Ennyit szerettem volna. Mostanában a létező összes elérhető onlájn anyagot átnyálztam rádiós vakukioldók terén, szóval ha van valakinek kérdése, szívesen válaszolok legjobb tudásom szerint.
Tudom én, jaj, Mefikém, ne politizáljál, úgy sem értesz hozzá, úgysem ért ahhoz senki, meg úgy sem változik semmi, ha te is belesírod a véleményedet három mondatba. Meg hát amúgy is. Blogot írsz? Tök gáz. Szóval oké, nem fogom leírni, hogy most mennyire fölösleges ez az egész hercehurca ami itt napok óta megy, és hogy mi a véleményem Bajnai Gyurcsány II. Gordonról (már előre hallom a Gordon takarodj skandálásokat az Oktogon felől, és bárkivel bármennyiben fogadok, hogy Gordonka lesz a(z egyik) csúfneve).
Ellenben azt azért viccesen elszomorítónak tartom, hogy 2009-ben Internacionálét énekelgetünk:
Nem igazán értem, hogy miért ez a nagy gyorsétterem-ellenesség. Értelemszerűen aki naponta háromszor eszik McDonald'sban, valószínűleg nem fog tíz év múlva is egészséges bélrendszerrel rendelkezni, de jobban belegondolva egy Big Mac vagy egy Whopper semmivel nem egészségtelenebb, mint egy jó adag marhaperkelt nokedlivel és kovászos uborkával. Előbbiben ugye két zsömle között van egy hús, saláta, paradicsom, ketchup, mustár és ennyi, utóbbiban meg háromszor ennyi hús, egy rakat zsír, bor, fűszerek tömkelege, tojás és így tovább. De isten ments hogy a magyar konyhát kezdjem támadni, imádom én a Whoppert és a marhapörit is, csak hát jó volna látni, hogy a gyorséttermek nem feltétlenül az ördög lelőhelyei.
Rendben, bizonyára igaz, hogy belekerül néha patkány is a marhahúsos vödörbe, de a hentes, akitől a piacon vásárolsz szintén nem a legmegbízhatóbb ilyen téren, sőt, hallottam már olyan történetet, hogy körülbelül tíz rúd márkás párizsiba került bele egy egérke, és az üzemvezető azt mondta hogy bizony nem fog kidobni ennyi húst egy darab egér miatt.
Arról nem is beszélve, hogy velem sajnos többször fordult már elő étteremben és egyéb helyeken, hogy flegma, nemtörődöm pincér mellett vállalhatatlan minőségű ételt kaptam (akár elsőosztályú helyen is, ahol ilyet azért nem illene). Emellett a Mekiben és a Börger Királyban ugyanúgy mosolyognak rád és ugyanolyan udvariassággal szolgálnak ki, mindig ugyanazt kapod és ha esetleg mégsem, akkor ha valahol bejelented panaszod, látod is, hogy következménye lesz. Sőt, az egész konyhán hajszálpontos szabályok szerint kell haladni, és bizonyára nem mindig tartják be, de az esetek többségében igen. És én mondjuk ilyen viszonyok mellett inkább szaladok be tanulás közben egy hamburgerért, mint ülök be mondjuk egy tálcás étterembe.
Tényleg nem a gyorséttermeket akarom fényezni, mert azért nem kell őket sem félteni, csak egyszerűen nem értem, hogy mért tekintenek rengetegen (és ráadásul egyre többen) egyfajta többfejű szörnyként egy-két étteremláncra.
Meglepetésbulit csináltunk ma, mostanában a harmadikat. Van az a közhelyes mondat, hogy jobb adni, mint kapni. Ha ez így nem is igaz, de mindenesetre ugyanolyan jó érzés látni az örömet más szemében egy ajándék vagy egyszerű kis baráti találkozó alkalmával. Apró dolgok ezek, amik fontosak egy ember életében. Sok-sok ilyen emléket kell összegyűjteni, én úgy látom, és éppen ezért igyekszem sok ilyen pillanatról gondoskodni is. Nyáltenger, aha. Mondjuk azt nem tudom eldönteni hogy vicces vagy inkább kétségbeejtő-e, hogy nagyjából egy év alatt ez a második buli, ahová mentő is jön. Majd csinálok egy ilyen füzetet, amibe kérek matricát a mentősbácsiktól, és ha kigyűlik tíz, akkor kapok egy ingyen lidokain-injekciót.
Viszont ma ünnepélyesen a kis villámból a nulla állásba csavartam a HÉRA-kályhát, véglegesítve ezzel a tavasz státuszt.
Ezt meg lávolom, bár a filmet nem láttam még, de majd. ;]
Vessünk egy pillantást a rendkívül gyenge minőségű csúcskategóriás mobilkészülékkel készített fénykép-szerűségre:
Ez a fehér kütyü, több társával együtt (a továbbiakban: kütyü) néhány hete jelent meg a Kelet-nyugati (kettes, piros) metróvonalon. Minden állomáson kettő (azaz 2) darab van, az egyik az állomás hátsó részétől tíz méterre, a másik pedig az állomás első részétől ugyanekkora távolságra. Rendeltetése: ismeretlen.
Magam metró- és kötöttpályás közlekedésért rajongó (kököráj, ez olyan jappános, höhö) személynek tartom. Nem értek annyira hozzá, nincsen óriási lexikális tudásom, de nagyjából van egy átfogónak mondható ismerem a magyarországi metrók történetéről, működéséről és életéről. És amiben biztos vagyok, hogy ezek a cuccok eddig nem voltak itt.
Kérdésem tehát a következő: mik ezek? Tippjeim:
a Skynet által telepített önmegsemmisítő berendezés alkatrészei;
apró szerkezetek, melyek külső irányításra képesek a magasba emelkedni és különféle fegyverzetekkel támadni;
az új Alstom-szerelvények egyik szükséges alkatrésze (például az annak megfelelő AVR, vagy valami hasonló vonatvezető rendszer).
Kérném a tisztelt kököráj elvátrsakat, hogy az internacionálé eléneklése után (föl, föl, te villany trolibusz) legjobb tudásuk szerint válaszoljanak kérdésemre.
Megmondom őszintén, nem igazán vagyok nagy újságos, mióta az RSS-t megismertem, és mióta az RSS és az onlájn tartalmak ennyire elterjedtek. Sokáig olvastam Computer Panorámát, de már erről is leszoktam, napilapot nem találni jót és igazából mire bekerül az újságba, már elolvastam a neten a cikket. Arról nem is beszélve, hogy az angol nyelvű források még előbb közlik az újdonságokat például technikai vonatkozású hírekben. Szóval maximum az újságolvasás hangulata miatt kapok el néha ezt-azt, tömegközlekedés közben vagy hasonló.
Ellenben mutatta a , átfutottam néhány számát, és meglepődtem, mennyire jó anyag. Persze a fotózással kapcsolatban is hihetetlen mennyiségű információt talál az ember a hálón, még keresni sem kell, de ez az anyag mégis megfogott. Ezerkétszáz forint harminc oldalért, vannak benne (tényleg) érdekes és jó képek, objektív- és géptesztek, újdonságok, valamint amin pláne meglepődtem, nagyon jó minőségű magyar Photoshop segédletek. Valahogy az ilyesmiket magyar nyelven mindig sutának, összecsapottnak éreztem, ez az újság viszont minden betűjét megéri, nagyon komolyan gondolkodom az előfizetésen.
Minden fotósnak ajánlom, sőt, talán kötelező, de azoknak is elnyerheti tetszését, akik csak éppen ismerkedni, tájékozódni akarnak a digitális fotózás világában.
Tudom, hogy az a pár ember aki még figyel rám, ki van készülve idegileg, hogy mindig a Java anyját, sőt, mit anyját, rögtön a családját szidom, de hát a tizenkét órányi géptermi gyakorlat előhozza belőlem a rosszt. Szóval, ez a legnagyobb bajom az egésszel (kódrészlet következik, a témáért kevésbé rajongó olvasóknak javaslom a továbblapozást):
Teljesen egyszerű gyakorlati feladat, létrehoz egy ablakot, amit a képernyő közepére helyez, és az X-re való kattintáskor lelövi az alkalmazást. Mégis, egy rakatnyi importálás, definíciók és miegymás, holott ez még butább nyelvekben is egysoros műveletnek számít. Arról nem is beszélve, hogy dög lassú. Elég erős, sokmemóriás-duálkóros gépek vannak itt a suliban, mégis tíz-húsz másodperc, mire elindul. És ez még semmit nem csinál. Értem én hogy platformfüggetlenség, de valami miatt hihetetlenül irritál az egész környezet. (Tudom, nem értek hozzá.) És nem is az hogy tanítják, ennek örülök, sokkal inkább az, hogy – mint azt már sokszor említettem – ebben van a pénz, ebben van rengeteg lehetőség.
Ettől függetlenül én u-t-á-l-o-m.
Oké, nem sírok tovább, este úgyis lesz Lost. (woot)
Mindössze csak azért ám, mert reggel nem volt időm kiütni a CSS-t, iskolából meg nem illik FTP-n keresztül csatlakozni, nem is igazán lehet. De ettől függetlenül – »akárcsak tavaly« – ma, április kilencedikén van a .
Nyamm, a GTA IV megjelenése óta most először éreztem igazán, hogy szeretnék egy jobb konzolt vagy gépet, mert bár tényleg nem játszom, de ilyeneket bűn kihagyni:
Brutálisabb játékélmény, zúzás, több helyszín (pölö Kuba is), saját magad által felépített és vezetett család, robbanások, lövöldözések, halakkal alszás és hasonló dolgok. Van róla videó is:
Mondjuk az elgondolkodtató hogy Gamespoton négy és fél pontot kapott a tízből.
Ti ott, akik a hadd ne mondjam, vagyis írjam már le, hogy melyik nagy-nagy bécsi, Első pénzintézetnél dolgoztok!
Szóval ha egy másik nagy-nagy bank bácsikból és nénikből álló marketinges csapatja, jaj, TÍMJE bemutat egy reklámot – még ha átvett reklámról van is csupán szó – amiben egy buzgómócsing banki alkalmazott szerepel (nevezzük mondjuk Emesének), és a népnek ez tetszik, és bevonul a köztudatba, hovatovább mém lesz belőle, emlegetjük, utalgatunk rá, akkor mondhatjuk, hogy a reklám marketing szempontból sikeres, mert az emberek emlegetik Emesét, emlegetik a bankot ahol dolgozik és talán ezáltal a bank szerez néhány új ügyfelet. A munka elvégeztetett.
És ha a nálatok magasabban álló (ülő-fekvő-akármi) bácsik és nénik azt mondják, hogy nekünk is kell ilyen jó reklám, akkor ne azt csináljátok már, hogy fogtok néhány ismert magyar színészt, beöltöztetitek mondjuk Mátyás királynak vagy Mozartnak, majd összecsapott, erőltetett, nagyon-nagyon gáz és már-már vállalhatatlan szövegekkel és helyzetekkel fárasztjátok a népet. Mert ezzel nem csak felidegesítitek az embereket, elérve ezzel hogy fejüket lehajtsák, és homlokukat tenyerükkel finoman megérintsék (az internetes jelenség neve: facepalm). Persze marketing szempontból lehet hogy ez is jó, mert már rólatok beszél mindenki, vagy legalábbis én, de nekem mégis az előző megoldás tetszik jobban.
Szóval nem koppintani kellene a másikat, hanem letenni valami legalább olyan jó cuccot. Mert ez attól messze van. (Közhely-hely-hely.)
Hehe, találtam ezt a videoklipet, melyben Shirley Manson énekel és szerepel, aki jelenleg a »Terminator: The Sarah Connor Chronicles« című sorozatban játssza a vörös hajú cseppfolyós robotnénit. Ennek tudatában, és hogy a szám az A világ nem elég című Bond-film főcímdala, érdekes megtekinteni.
A húsvéti sonka és a több liternyi alkohol elfogyasztása közben csendben emlékezzünk meg két emberről, így a magyar költészet napjának alkalmából. József Attila A Dunánál című versét Kaszás Attilától hallhatjuk:
Szeretném mindenkinek ajánlani Sura legújabb blogját, melyben a nagyvárosi közlekedéssel foglalkozik. Ami miatt különösen jó, hogy néhány régi videó is látható, melyeket Sura saját szabadidejében konvertálgat és töltöget fel YouTube-ra.
Az 1972-es felvétel a például kifejezetten érdekes, nem árt belegondolni mennyi mindennek kell rendben lennie ahhoz, hogy egy szerelvény beérkezzen a megállóba, és szabályosan, menetrend szerint továbbhaladjon. Az emberek mégis sokszor a legkisebb baki miatt is idegeskednek és háborognak, holott egy aprócska késés hátterében lehet hogy valami hatalmas műszaki probléma áll, csak ebből az utasok nem érzékelnek semmit. Azt hiszem, ezekből lehet látni, hogy a rendszer azért javarészt működőképes. És elnézve a videót, mindez diákáron havi 3 550 forintért ingyen van. (Persze a technológia nagy része azóta rengeteget változott, de a lényeg ugyanez.)
Az persze megint más kérdés, hogy jobb eseteben is még legalább öt-hat év, mire átadják az tazóközönségnek a négyes metrót. Emlékszem mikor kezdtük az iskolát, azt mondták hogy az utolsó évben talán már metróval tudunk iskolába menni. Nagyon remélem, hogy addig nem húzódik el a tanulás.
Sok esetben nem értem az engem körülvevő embereket.
Mondjuk nem értem őket, amikor vasárnap déltől este fél egyig bömböltetik (a máskülönben undorító technómulatós) zenéjüket, a kertben. Teljes mértékben megértem, amikor valaki bulizik, és ezt zenével teszi, mi is szoktunk ilyet csinálni, de azért legkésőbb este hétkor-nyolckor abbahagyjuk, vagy visszavesszük a hangerőt. Pláne vasárnap.
Mert én például olyan ember vagyok, aki az esetek többségében magából indul ki. Ha én abbahagyom időben a zene bömböltetését, hogy azzal másokat ne zavarjak az esti pihenésben, akkor feltételezem, hogy valószínűleg más is hasonlóképpen jár el az adott esetben. Természetesen a feltételezésem egyáltalán nem helytálló.
Az is érdekes jelenség, hogy a kedvenc szomszédunknál mindig pont akkor vannak kint a kertben, labdát dobálva, hangoskodva, kutyákat hergelve, mikor nálunk zárva az üzlet, a kertben vannak a kutyák, mi az ebéd utáni, édesapám pedig a munka előtti félórás pihenését töltené el. És eleinte azt hittem, hogy ez pusztán véletlen, de amikor többször meg lehetett figyelni, hogy óramű pontossággal délután kettő előtt öt perccel, mikor a kutyákat bezárjuk, eltűnnek a kertből és visszavonulnak a házba, feltételezésem ismét tévesnek bizonyult.
Vagy például én azzal is tisztában vagyok, hogy bunkósság más kerítésének ajtaja elé állni autóval, pláne ha van vagy tizenkét méternyi kerítés a házam előtt, ezért sosem állok más portája elé, és feltételezem, hogy más sem áll az én portám elé, csapkodni az ajtót meg hangosan zenét hallgatni. Feltételezésem ismét téves.
Az egyetlen dolog, aminek örülök, hogy az albérletben legalább kiváló szomszédaim vannak. Bár van egy fiatal pár, akik szeretik hangosan csinálni, de ez még belefér. (Mondjuk vicces dolog, amikor nyáron a nyitott ablaknál azt hallod, hogy valaki a szintén nyitott ablak mögül üvölti, hogy Feri, EZ AZ, még, még ÍGY JÓ! és hasonlók.)
Sőt jobban belegondolva van még valaki, aki gyakorta este tizenegykor indítja be a mosógépet, és bár tudom, hogy én öt után már nem indítom be, mert feltételezem hogy ez mást zavar, és feltételezem hogy más sem tenne ilyet, annyira mégsem zavar, mert biztos éjszaka ér haza, vagy tudom is én.
Sok esetben tényleg nem értem az embereket. Nem értem meg, hogy mért nem képesek úgy élni, mint én. Nem a saját vállamat akarom veregetni, még ha így is tűnhet, de ha én képes vagyok emberek között emberként élni, egy kicsit, tényleg csak egy kicsit figyelve másokra is, figyelembe véve például azokat a bizonyos morális szabályokat, amelyek az egymás mellett való élést teszik békéssé, amelyeket illik betartani, vagy csak néha megszegni. Élni és élni hagyni, ha úgy tetszik.
Voltaképpen a mondatot írhattam volna virágnyelven is, mondjuk úgy, hogy Érdekes dolog a székelés folyamata. vagy például úgy, hogy Érdekes tevékenység barnamedve porcelánon való terelése., és akkor talán egy mondattal nem értem volna el, hogy rögtön tíz ember kattint rá Google Readerben a leiratkozás linkjére. Sőt, a mefiblogurban-dictionaryvel élve akár a »darálás« kifejezést is használhattam volna. De nevezzük nevén a dolgokat, ráadásul ez a kifejezés a mai világban és az ORTT hivatalos álláspontja szerint nem is minősül igazi káromkodásnak, legföljebb szitokszónak. Szóval aki mégis maradt, félelemmel vegyes kis bizodalommal, annak kifejtem ezt a kijelentést bővebben.
Szóval, érdekes dolog. Jobbára az ember igyekszik otthon elvégezni, ki-ki a maga módján, reggel vagy este, esetleg mindkét alkalommal. De vannak pillanatok, amikor nem éppen a legmegfelelőbb szituációban jön ránk, például utazgatva a sárgavillamosok egyikén Budapest utcáin. Ilyenkor józanul és rendkívül gyorsan mérlegelve az alábbi lehetőségek közül válogathatunk:
szklerózis multiplex: vagyis valamelyik plázába beszaladni. WestEnd, Duna, Aréna, Pólus, Árkád – a lehetőségek gyakorlatilag végtelen számban jönnek, bár a várakozási idő miatt annyira nem szerencsés, ráadásul a minket körülvevő emberek rögtön leszűrik, hogy hamarosan lesz mit leszűrnünk, ha nem sietünk;
gyorsétterem: ha mázlink van, akkor a legolcsóbb termék elfogyasztása, vagy száz darab magyar királyi korona ellenében viszonylag kulturált körülmények között, remélhetőleg van papír is, amivel gyorsan kipárnázhatjuk az ülést, no nem a kényelem, mint inkább a kórokozók miatt ugyebár;
ismerős: kellemetlen szitu, de ha jön az ár, nincs mit tenni, Szia Peti, itt vagyok a ház előtt, és szeretnék bemenni, vécédbe ezt-azt beletenni!. Talán ez a legjobb megoldás, hátránya hogy komplikált kapcsolati hálót, és szoros egy-az-egyhez kapcsolati viszonyt igényel;
iskola, munkahely: tudnék példákat mondani a villamostól gyors léptekkel visszatérve az iskolába, bólintani az őröknek, majd a lehető legnyugodtabb és legátlagosabb lépésekkel elindulni a kerülőúton, hogy az emberek mit sem sejtve azt higgyék, hogy te mint fontos ember éppen valakihez sietsz, nem pedig a harmadikra szaladsz, hogy feleslegedtől megszabadulj, különösen ügyelve a lépésekre, hogy véletlen se legyen feltűnő. (Gondoltam már rá, hogy ha egyszer elkapna a biztonsági őr hogy ugyan mért megyek vissza ha már kimentem, akkor burkoltan közölném neki, hogy drága barátom, ha nem engedsz fel, bizony mondom néked hogy a szőnyeg amin állsz, nem lesz többé a régi!);
nyilvános vécé: biztosan kevesen emlékeznek rá, de régebben kis hazánkban rengeteg nyilvános vécé volt, olyan régen, hogy csak húsz forintot kellett bedobni, kinyílt az ajtó, beültünk egy teljesen tiszta porcelánvécére, ahol volt papír, kezet lehetett mosni, majd távoztunk. Talán az utolsó ilyen darab az Erzsébet híd lábánál, a Váci utcán található, a vandalizmus és egyéb okok miatt legtöbbjük eltűnt, pedig egy európai városban ez szerintem elvárható dolog lenne.
Lehetőségeink itt ki is merültek.
Ám sok helyzetben még kellemetlenebb a szituáció. Vegyük például az iskolát vagy a munkahelyet, ahol több egymás mellett található fülkéből álló (több slotos) mosdók vannak. Sokszor nem teljesen, csak egy kicsit megemelt könnyű szerkezetű fallal elválasztva, amelyek a hangokat könnyedén továbbítják, a szagokról már nem is beszélve. És ilyenkor bizony sokan kényelmetlenül érzik magukat, én sem szívesen engednék ki egy hangosabb gázhullámot ha a mellettem lévő fülkében valaki éppen küzdene a görcsökkel.
Nem is beszélve arról, amikor ketten-hárman berontanak hogy elfoglalják a piszoárokat, és hanyag módon elfelejtik megnézni, vannak-e a fülkében, majd mindenféle magánéleti dologról beszélnek, és még te érzed magad kellemetlenül, mert miután megtudtál három államtitkot, hogy Sanyi Beát kikkel csalja, és hogy mért nem jött ma Géza iskolába, valószínűleg már nem mered ledobni a csomagot, nehogy berontsanak rád, hogy te ugyan mit hallgatózol.
Arról már tényleg nem is beszélve, hogy milyen undorító dolog a csobbanós típusú vécé, ahol nincsen egy kis lépcső, ahová a csomagot először csak stand-by üzemmódban elhelyezzük, majd lehúzáskor (szükség esetén kis kefével történő rásegítéssel) terelgetjük a helyi csatornázási művek, vagy saját derítőnk felé, hanem rögtön lent a víz, amibe előtte István beleverte, Tamás belefújta, József belehányta, és még ki tudja ki-mit bele-rá. És ez a gusztusos fantáziájú víz a csomag (ping) megérkezésekor küld egy visszaigazolást (pong), aminek annyira nem örül az ember, mert hát amúgy is tudja, hogy a csomag a helyén van. Meg ki szeretné a csomagkiadónál mondjuk István beleverése eredményének akár töredékét is érezni. Még a gondolattól is hidegrázást kapok.
Szóval, visszatérve az eredeti mondatra, és talán lezárva ezt a kissé hosszabbra sikeredett gondolatsort: a szarás érdekes dolog. És hogy még egy klisés-közhelyes-közmondásos-viccesnekszánt mondókát is ide írjak: az élet szép, az élet jó, de az élet csak egy nagy ráRAKás, ha rosszkor jön rád: a szarás!
Az esetleges következő részben megtárgyaljuk a torpedózás (magazin olvasás, tárgyalás, megbeszélés, ezek szlengkifejezések) menetét is, mely a fent említett problémák kezelését megkönnyítheti!
Ezúton is köszönöm, ha a bejegyzés elolvasása után még visszatérsz, és esetleg kedvenc hírcsatorna-gyűjtődből sem töröltél!
Sajnos vannak olyan esetek, amikor egy bejegyzés megírását, avagy inkább publikálását személyes okokból mellőznöm kell. Most sem lenne ez másként, de vannak olyan esetek is, amikor inkább megvonom a vállam, és nem törődök vele. Mert például amiket most leírok, ugyanúgy megmondanám az illetőnek is, csak sajnos nem vagyok benne biztos, hogy megértené mondandóm lényegi részeit. Meg azért is, mert nem vagyok én pornószínész, hogy csak nyeljek. Néha kell a vér is.
Van az isiben egy srác. Nevezzük mondjuk Károlynak, mert a Károly egy k-betűs név, amelynek valójában most nincs is jelentősége, de ez jutott eszembe. Károly természetesen fiktív személy, bármilyen vélt vagy valós kapcsolat élő személlyel csak a véletlen műve lehet.
Hazugság volna azt vagy csak hasonlót állítani, hogy Károllyal valaha is különösen jó viszonyt ápoltunk volna, de mondjuk úgy hogy köszöntünk egymásnak, és akinek én köszönök, és akivel nekem különösebb bajom nincsen, azt a háta mögött nem röhögöm ki, nem mutogatok rá ujjal, és nem bólogatok lekezelően. Különösképpen akkor nem, ha a kinézete miatt többszörösen veri őt az élet. Nem úgy értem hogy jaj csúnyácska, hanem hogy olyan igazán ronda valaki. Nem vagyok kétszínű ember, aki nem szimpatikus, annak nem is köszönök, vagy csak nagyon kimérten viselkedem az illetővel.
Ám amikor ő minden különösebb ok nélkül elkezdte az előbb felsorolt tevékenységeket űzni, ráadásul a hátam mögött, amire valamilyen okból kifolyólag különösen érzékeny vagyok, úgy döntöttem, hogy a dolog bosszúért kiállt. Nem vagyok valami nagy bosszúálló típus, néha megesik az efféle, de az esetek többségében idiótaságnak tartom. Most viszont – magam sem tudom mért – de amikor bizonyos információkhoz hozzájutottam, azonnal megvolt a konkrét haditerv az egész műveletre.
Holnap. Holnap csata lesz. Verbális, természetesen, mert az erőszak a gyengéknek való. (Ha-ha.) Gyors és kíméletlen. Utána meg nem tudom, talán bekapok egy meggyes pitét.
Nagyon régóta szemezgetek a Móricz Zsigmond körtéren található Pár Perc Krumpli elnevezésű kis büfével. Emlékszem, korábban egy pizzaszelet árusító akármi üzemelt ott, arra rá sem néztem persze, mert a pizzaszelet egyébként is a Sátán aljas találmánya, meg víziló. Ellenben mint okleveles krumplász, szabadidőmben pedig nagy krumplirajongó, erős kíváncsisággal voltam a placc iránt. (Emlékszem, gyerekkoromban volt egy időszak, amikor minden nap sült krumplit ettem vacsorára, fűszersóval és ketchuppal. Még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok.)
Ma pedig úgy hozta a sors, hogy ide szaladtunk ki ebédelni. Bár elsőre elég csúnyának tűntek az árak, mikor a srác kirakott egy mekis tálcányi sültkrumplit a pultra, majd kiszólt az előző vendégnek, hogy közepes adag krumpli, kezdtünk bizakodni.
Retro menüt fogyasztottunk, mely egy Moszkva tér fantázianevű hamburgerből, egy közepes adag krumpliból és egy fél literes Traubiból állt. Mindezt 990 királyi váltóért.
A krumpli tényleg hihetetlenül sok, és hihetetlenül finom. A felénél jártam, mikor gyakorlatilag jól laktam, és utána ettem meg a hamburgert, ami egy igazi, klasszikus óriás, fényestetejű buciba csomagolt, jól megtömött szendvics volt. A hús íze kicsit a fasírozottéra emlékeztetett, viszont a bucit a kelleténél kissé ropogósabbnak találtam, bár hozzáteszem hogy fél óra telt el a fogyasztás és a vásárlás között.
Szóval, a Pár Perc Krumpli egy kiváló hely, más gyorséttermek árkategóriájában sokkal finomabb, és kb. kétszer-háromszor akkora adagokat lehet fogyasztani. Bátran ajánlom tehát, engem meggyőzött!
Kövezzen meg bárki, de nekem tetszik. Persze még közel sem tökéletes, de sokkal letisztultabb és elegánsabb, már-már azt mondanám hogy méltón trendi lett. Meg kapott egy-két effektet is, például homályosodó dobozbecsukás. (Vagy ez volt eddig is?) Persze ettől még a rendszer nem lesz jobb, bár elvileg , hah! Az új külső egyébként az iWiW hétéves születésnapjának alkalmából jött.
Hihetetlen, milyen kevés ember tud parkolni. Persze én sem vagyok a parkolás díszokleveles mestere, ráadásul nem is nagyon vezetek. Meg ha egy nőt látok próbálkozni tíz perce sikertelenül, azt is megértem végső soron, nem a sovinizmus és a nők nem tudnak vezetni hozzáállás miatt, hanem mert túl gyakran látok nőket, akik mindenesetre parkolni nem, vagy csak gyon nehezen tudnak.
Meg aztán a kedvenc szituációm, amikor az egyszerű, útburkolati jelzéssel ellátott, autókat hosszában egymás mellé sorakoztató parkolóban egy autó elfoglal három helyet, mert teker egyet a kormányon lendületből, ahogy megérkezik a Teszkóból, aztán kiszáll, pitty, majd otthagyja a francba. Ahol még vonal sincsen, az pedig maga a káosz. Akkora helyeket hagynak ki, hogy ha rendeződnének elférne még három Hummer is. Nem is beszélve a felelőtlen ajtónyitás és egyéb viselkedésformák okozta apró sérülésekről az autón.
Mondjuk ha belegondolok, hogy míg vezetni tanultam összesen négyszer parkoltam, akkor annyira mégsem lep meg, hogy tízből egy autós tudja normálisan lerakni a verdát.
Valaki igazán rádöbbenhetne már, hogy talán egy átlagos fiatal azért tölt le játékot, mert nincs öt-tíz-húszezer forintja, hogy megvásárolja, és mert valószínűleg ha a szülei tudnának ennyi pénzt adni, akkor inkább teszem azt könyvet vennének belőle.
Valaki igazán rádöbbenhetne már, hogy talán az emberek azért töltenek le filmeket, mert nincsen hat-hét-tízezer forintjuk, hogy megvegyék, vagy mondjuk ezer-kétezer forintot mozizás helyett inkább ételre költenek.
Valaki igazán rádöbbenhetne már, hogy talán az emberek azért töltenek le zenéket, mert nincsen öt-hat-tízezer forintjuk, hogy megvegyék, mert mondjuk ezen az áron inkább ruhára költenek.
Valaki igazán rádöbbenhetne már, hogy a letölthető dolgokat azért töltik le sokan mert (és most bocsánat) kibaszottul drágák, különösen igaz ez egy átlagos magyar pénztárcával rendelkező letöltőre.
Valaki arra is igazán rádöbbenhetne már, hogy hiába ítélnek el néhány fiatalt, egy ötvensoros kód és egy gagyi szerver beüzemelése miatt. Ha nem lett volna rá igény, nem lett volna ekkora sikere a The Pirate Bay-nek. Hiába ítélik el őket, mert a szekér ugyanúgy megy tovább, és hiába követelnek tőlük nevetségesen horribilis pénzösszeget, amit elvileg a filmipartól vettek el, a filmipartól, ahol a legszegényebb ember is legalább ötvenszer jobban él, mint egy átlagos letöltő, mert úgysem tudják megfizetni.
Hogy miért?
Mert a torrent nem a pénzről szól, sosem szólt arról. Persze, a reklámból biztosan befolyik valami összeg, amit valószínűleg vissza is forgatnak. Nem lehet ugyanis olcsó mulatság eldugni a világvégére egy szervert.
Ráadásul a The Pirate Bay alkotói nem tettek közzé semmit, nem töltöttek fel semmit és így tovább.
Más a helyzet azokkal a magyarokkal, akiket hamarosan előállítanak, a mostanában lefoglalt tucatnyi szerverről, melyek tartalma egy emeltdíjas SMS ellenében volt elérhető. Itt mivel adatot tároltak (nem is keveset, 250 terrabájtnyi filmet, zenét, játékot és egyéb szoftvert), valószínűleg könnyebben elítélik őket.
Ha például a T-Home tévével vagy a UPC digitális herkentyűivel normális havidíj mellett három-négyszáz forintért lehetne megnézni egy filmet, valószínűleg fele ennyien warezolnának. Hollywood meg ugyanúgy megkapná a zsáknyi aranyat.
A világhírű szerző, Robin Cook új bestsellere, amit magam is »nagyon vártam«, ráadásul a borítója is szép.
Ehhez képest az van, hogy nem hogy nem igazán tetszett, hanem inkább csalódás volt. Négyszáznegyvenhat oldal, ebből kb. tizenkettő volt, jóindulattal tizenöt volt, ami tényleg izgalmas, a többi saláta, de abból is a fonnyadtabb fajta. A történet kimenetelét pedig nagyjából a századik oldal körül meg lehet sejteni.
Robin Cook jól írt. Viszont az utóbbi néhány könyvében azt tapasztaltam, hogy semmi újdonságot nem érezni, ami nem is lenne baj, de elmúlt már a régi szikra is. Nincs meg az az izgalom, az a fajta eseménytelen, ám mégis hihetetlenül feszült és nyomozós történetvezetés, mint mondjuk egy tíz évvel ezelőtti regényben, ami miatt fennmaradtam éjszaka több órát, hogy még-még-még.
És persze valamilyen szinten ez a könyv is tetszett, jó volt egy kis szünet után ismét Laurie, Jack és Soldano nyomozó kalandjait olvasni, de kicsit már unalmas volt az n+1-ik biztosítási összeesküvés-elmélet és az n+1-ik az orvoslást ne keverjünk pénzzel főtanulsággal záródó egyébként eseménymentes sztori.
Többet vártam, na. Bízom benne hogy az új regény jobb, de leginkább másabb és izgalmasabb lesz.
Olyan nagy nevekről van szó, mint például az MGM, a CBS, a BBC vagy hogy jobbat ne mondjak a Sony Pictures. Az egészben az a jó, hogy most már nem kell vadászgatni a tévéből átvett sorozatrészeket például, hanem a CBS maga fogja feltölteni teszem azt a »How I Met Your Mother« legújabb részeit. De rengeteg film is felkerült és fog még felkerülni. Szóval a dolog mindenképpen jó, pláne a »tegnapelőttiek« fényében.
Az egyetlen bökkenő, hogy a Google értelemszerűen ebből pénzt szeretne látni, így egyelőre bizonyos műsorok elején végig kell nézni egy kis reklámot. Mondaná az ember, hogy oké, belefér, elvégre a tévében is látunk reklámot, de még így is eljut hozzánk pór magyarföldön élőkhöz a minőségi hollywoodi anyag.
Na, itt néztem én be a dolgot.
Mert nekünk magyaroknak két bökkenő is van, nevezetesen a második:
Komolyan mondom, nem hiszem el, hogy 2009-ben proxykkal meg egyéb hülyeségekkel kell szenvednem, hogy megnézzek egy áldott videót. Minden viccet mellőzve olyan ez mint a kommunizmus. És ez nagyon nem vicces.
Értem én, hogy az amerikai viagrareklámot a magyar hiába nézi meg, de nem hiszem el, hogy egy Google ne tudna itteni reklámokat becsempészni az ottani videók elé, amiből ugyanúgy profitálna. De nem, egyszerűbb azt mondani, hogy ezt te nem nézheted meg, csá.
Vicc az egész.
Viszont egyelőre van megoldás, annak aki látni szeretné a videókat. A nevű oldal viszonylag gyors kapcsolattal rendelkezik, és lehet vele nézni mindent.
Szóval, hétvégén megint egyedül voltam, így megint gasztroproletárkodtam egy keveset. A mostani menü az IKEA-ból jól ismert »svéd húsgolyókból«, hasábburgonyából és majdnem barnaszínű szószból állt. Hogy mért nem lett barna, arra egyszerű a válasz: nem volt itthon szójaszósz.
A neten kismillió recept van, én nagyjából mindegyikből merítettem ötletet, így most nem hivatkoznék egyikre sem (azt hiszem hat receptből csináltam egyet). Kell hozzá:
60 dkg vegyes darálthús: fele marha, fele sertés;
2 dl főzőtejszín:még mindig egy vagyon;
3 dl tej: az a fehér lé;
2 db leveskocka: helyettes húsleves is jó, ha van;
1 db kis tejföl: nem tudom hogy ez mennyi deciben, durván kettő lehet;
1 szem főtt krumpli: vagy több, ha valaki ezt fogyasztja köretnek;
1 db tojás;
1 szem vöröshagyma;
őrölt fehérbors
zsemlemorzsa;
szójaszósz;
kis fehérbor;
liszt;
vaj;
só.
A hús elkészítése
A zsemlemorzsát (egy kétdecis pohárnyit) beleöntjük a tejbe, és várunk néhány percet míg megdagad. Eközben a hagymát egészen apróra vágjuk, majd»francia hagymakrémleveshez« hasonló módon üvegesre dinszteljük, lehetőleg vajon. A kétféle húst összeöntjük, ráütjük a tojást, megszórjuk fehérborssal és sóval, öntünk bele kis szójaszószt, belemorzsolunk fél leveskockát, összetörjük-nyomjuk-aprítjuk a krumplit, majd ezt is hozzáadjuk a húshoz. Hozzáöntünk egy deci tejszínt és a már megdagadt zsemlemorzsa-koktélt, majd az egészet finoman összedolgozzuk. Kis golyókat formálunk belőle, majd enyhén megforgatjuk egy kis lisztben. (Lehet zsemlemorzsában is, de akkor fasírt-szerű lesz.) Fél órát legalább barátkozzanak egymással a hűtőben, eztán a hús sütésre kész.
A szósz elkészítése
Eközben vajon pirítunk lisztet, hozzáadunk egy vagy másfél (ízlés szerint) leveskockát, kevéske fehérborsot és ráöntünk szintén egy kevés fehérbort majd a maradék egy deci tejszínt. Folyamatos kevergetés mellett főzzük egy ideig, utána felöntjük kevéske tejjel és egy kis doboz tejföllel. Végül hozzáadjuk a szójaszószt, ez adja meg neki a barnás színét, de lehet kísérletezni ketchuppal vagy paradicsompürével is (inkább szójaszósz). Én még néhány újhagymának a zöldjét is beleaprítottam. Ha nem elég sűrű, akkor tejfölt tegyünk még hozzá.
A húst megsütjük annyi olajban, hogy félig lepje el a golyókat, időnként persze megforgatjuk. Lehet rá esetleg szórni. Köretnek burgonyapürét, sültburgonyát vagy pirított-főtt újkrumplit készítünk, aki pedig kedveli, önthet hozzá áfonyalekvárt (én azzal annyira nem szeretem).
Nem nagy macera, viszont finom és laktató. A képen nem igazán hasonlít a tradicionális svéd cuccra, ez leginkább a szósz kevésbé barna színe miatt van, de szójával tökéletes. Az egész kb. két órát vett igénybe. (A fotó elkészítése is majdnem ennyit mondjuk, de ez más kérdés.)
Idén is volt »kritikus tömeg«, most videó nincs, csak képek vannak, vagy lentebb látható a galéria.
Nehéz megsaccolni hány ember volt, szerintem kevesebben voltak a tavalyi nyolcvanezernél, úgyhogy legyen mondjuk hetvenezer, bár lévén a végefelé voltam csak ott, nem biztos. Idén rendeztek babakocsis felvonulást is, arról mondjuk pont lemaradtam, de Gergő szerint jó volt az is. A képek többsége a végefelé készült a Kodály körönd és a Hősök tere környékén, viszont pont a bringaemelés után értünk oda, így arról nem igazán van kép.
Láttuk az indexvideós srácot is, gondolkodtam rajta hogy kérek autogramot. (Kövezzen meg bárki, de én bírom az index videóit.)
Jesszusom, Sura osztotta meg Readerben ezt a videót. Rettenetes. Emlékszem hogy általános isiben valami farsangi mulatság erre zajlott, el lehet képzelni, mennyire komoly jelenet lehetett.
Ez nem egy elfuserált házi feladatnak szánt párszavas esszé, még ha annak is tűnik a cím alapján.
Akartam egy hosszabb lélegzetvételű posztot a jelenlegi technikai világ számomra kedvező jövőbeni alakulásától (néha meglepődök milyen körmönfontan tudok fogalmazni!). Mondjuk eléggé zokni vagyok agyilag, de megpróbálom.
Szóval. Vannak ugye olyan hétköznapi dolgok, amik már-már őstechnológiáknak számítanak, és tényleg természetes, és tényleg fillérekért előállítják az eszközt, amivel elérhető. Mobil- és vezetékes telefon, televízió, rádió.
Hogy néznek ki most ezek a dolgok? Bekapcsolod a rádiót, rátekered a száz iksz pont ipszilon MHz-re, majd hallgatod az adott rádió adott, előre beállított, számodra alapesetben változtathatatlan műsorát. (A változtatás esetleg a betelefonálós számkérés lehet, ügye.) És reménykedsz, hogy nem kezd recsegni. Bedugod a kábelt a tévébe, és nézed az adott csatorna adott, előre beállított vagy esetleg persze élő műsorát. Bepötyögöd a telefonszámot, és reméled hogy nem kelted fel a vonal túl oldalán lévőt.
A tévé és a rádió javarészt már kezd egyre digitálisabb és ami még fontosabb: a felhasználó által irányíthatóbb, kétirányúbb lenni, meg visszatekerhető, felvehető és miegymás, sőt, van már videotéka is, ahol gombnyomásra (kisebb pénzösszegért) jó minőségben nézheted a filmet, pamparam. Meg van már digitális rádió. Ami szebben szól és nem recseg.
Node, én valahogy úgy képzelem el az egészet, hogy kicsit internetközelibb. Felejtsük el konkrétan az internetet és a bonyolult műszaki magyarázatokat és szakmai elnevezési kérdéseket. Csak gondoljunk a netről ismert szolgáltatásokra. YouTube, last.fm és »Deezer« mondjuk Skype.
És képzeljük el a szituációt, hogy ülünk a tévé előtt, ráállunk a kedvenc csatornánk (TV-csatorna) kedvenc műsorára (TV-műsor), elindítjuk a legfrissebb részt, és megtekintjük. Persze előtte-közte-utána reklámmal, áttekerhetetlen reklámmal, mert a gazdasági modell ezt követeli.
Vagy mondjuk utazunk a metrón, elővesszük a kütyüt és kiválasztjuk hogy most rock zenét szeretnénk hallgatni, mondjuk Guns N' Rosest, és már indul is a zene, mindezt úgy, hogy a kütyünkön egy árva szám sincsen. Vagy csak elindítunk egy rádióadást, amit leszálláskor megállítunk, és később folytatunk.
Netalántán képzeljük el azt is, hogy megfogjuk a telefont, és egy kicsit más képernyő fogad. Nem számokat vár tőlünk, hanem egy listát látunk, rajta az ismerőseinkkel, ahol a nevek mellett apró jelzések mutatják, hogy az illető elérhető avagy elfoglalt-e. Kiválasztva pedig rögtön hívhatjuk, videóhívhatjuk, csetelhetünk vele (halál az SMS-re!) vagy küldhetünk neki e-mailt.
Ilyen dolgok.
Persze tudom, hogy ezek többsége sajnos javarészt kivitelezhetetlen, főleg a mozgatórugó miatt, ami értelemszerűen a pénz. Egy szolgáltatónak pedig nem áll érdekében, hogy havi x ezer forintért legyen egy Skype-szerű szolgáltatás a telefonunkon, amivel kvázi bárkit ingyen hívhatunk vagy bárkinek ingyen üzenhetünk. Mint ahogyan a kiadóknak sem feltétlen érdekük, hogy ne vegyünk CD-t, ha bármilyen számot meghallgathatunk útközben is. És így tovább.
Ettől függetlenül reménykedem benne, hogy egyszer megvalósul egy ilyen, ehhez hasonló vagy ennél akár lényegesen jobb modell, ami ezernyi új lehetőséget és ezernyi új élményt nyújthat, valóban kényelmesen és a jelenleginél akár töredéke áron, már meglévő technológiákat kis átalakítással igénybe véve.
Az igazat megvallva sokáig úgy voltam a Family Guyjal, hogy egyáltalán nem igénylem. Nézem a The Simpsonst néha-néha elkapok egy-egy South Parkot is és ez a kettő bőven kielégíti a vicces rajzfilmekre vonatkozó szükségleteimet.
Aztán amikor megjelent a »Comedy Central« kishazánkban, véletlenül elkaptam egy részt, végignéztem, és a húsz percből legalább tizenötöt végigröhögtem.
Konkrét poénok, oltások, burkolt utalások, abszurd helyzetek és az egész meghintve egy kis Amerikát és az amerikai átlagcsaládot fikázó, mégis amerikai átlagcsaládi hangulattal.
Ami miatt pedig pláne megéri, az Stewie, a kisbaba aki beszél és mindig valami ördögi terven agyal. Ha pedig megszólal, biztos hogy könnyesre röhögöd magad.
Eddig három rész volt meg, plusz a kóbor epizód a tévéből, de csak ajánlani tudom, húszpercnyi garantált kacagás!
Írtam múltkor egy levelet »Tim Kringnek«, hogy kapja össze magát, mert a »Heroes« nem olyan már, mint régen volt. És nem az a baj, hogy nem olyan, hanem hogy konkrétan sokkal rosszabb, mint régen.
Aztán jött az új kötet, ami sokkal izgalmasabbnak tűnt, sőt, a harmadik évad 21., 22., és 23. epizódja konkrétan zseniális volt, ismét éreztem azt, amit anno utoljára az első részeknél.
És akkor az utolsó előtti rész. Gyomorremegés, bodzaszörp, csipsz, miegymás. Ülök érted, tömöm a pofámba a fáradt olajban megsült majd szárított szennyet, és várok rá hogy átjárja testemet az izgalom. Erre mit kapok?
Lófaszt, kedves Tim!
Komolyan, az volt a rész címe, hogy I am Sylar. És ebben annyi, de ANNYI jó dolog lehetne, hiszen Sylar az, aki miatt még az is néz Heroest, mint én, aki már igazán felidegesítette magát azon, hogy milyen gyenge lett az egész. Sylar viszont más, ő a halvány reménysugár ebben a sorozatban, az egyik legjobb karakter. És akkor összeraknak egy ilyen gyenge részt, ami Sylarhöz különösképpen gyenge.
Szóval Tim, most már tényleg: az ötödik évadra kapd rendbe a gárdát, mert ez így pang.
Például az első évadban voltak még olyan rejtett kis dolgok, amik miatt törtem utána a fejem. Például a Godsend jele (az s-betű-szerű akármire gondolok). És hasonlók, amik mostanra teljesen eltűntek, és kezd az egész olyan lenni, mintha tényleg az írók sem tudnák, hogy mit akarnak belőle kihozni.
Ment múltkor valami műsor a tévében (hol máshol persze), amiben arról folyt a nagyon komoly diskurzus, hogy ezek a mai fiatalok milyen bohém életet élnek, már tizenévesen alkoholizálnak és egyébként is.
Talán írtam már erről, de biztosan emlegettem már a blogvilág berkein kívül is, hogy amíg egy átlagos (mondjuk úgy hogy nem késdobáló) szórakozóhelyen három deciliter kóla kerül 360, fél liter olcsóbb sör pedig akciósan 250 forintba, addig nem kell meglepődni, hogy a fiatalok igenis a sört fogják vásárolni. Már csak szomjoltás miatt is, egy nyári estén például
Nem kell félreérteni, nem akarom én azt mondani, hogy az összes tizenéves valójában gyűlöli a sört, és csak azért isszák mert rájuk erőltetik, mert ez hülyeség lenne, az is. Sőt, aki nagyon akarja, úgyis beszerzi az olcsó bort meg az ötvenforintos dobozos sört is.
De mégse várjuk már el egy olyan világban, ahol kvázi a víz drágább mint a sör, hogy nem fognak alkoholt fogyasztani a fiatalok egy buli alkalmával. Vagyis elvárhatjuk, de aztán ne lepődjünk meg hogy ez rohadtul nincs így.
Megvolt az idei mozizós éjszaka is. A tavalyihoz képest sokkal jobb, bár a bömbölő zenét torz minőségben két lemezről ismételgetve de profi Pioneer cuccról tolva kicsit most is sokallottam. Ellenben kevesebben voltak, és a filmek közti időrések is jobban alakultak, nem volt akkora tumultus mint múltkor. Végül három filmet tudtunk megnézni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 2009-es mozifanatikusok éjszakájának általam legjobban várt filmje volt az Alkonyat. Többen akasztották már rá a jelzőt, miszerint túl lányos, túl vontatott és egészében véve túl nyálas az egész film, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen romantikus darabként volt beharangozva. Valójában én ezt leszámítva, meg hogy valaki tart egy almát, de mégsem »Death Note«, semmit sem tudtam a filmről; nem is fogok róla mondani semmit, mert ha ismeri az ember egy kicsit is a történetet, valóban unalmas lehet. Szóval romantikus film, kis legendával. (Tényleg nem írom le, mert már lelőnék vele néhány poént.)
Amit még fontos róla tudni, hogy inkább a lassú kibontakozás, mintsem a tömény akció jellemzi, de mégis megtalálható benne az utóbbi is, és arra a néhány jelenetre tényleg nem lehet panasz, olyan apróságokat leszámítva, hogy egy nem automata-váltós autóval mennek, és miközben a srác két kezével fogja a kormányt, hallani lehet hogy éppen háromszor vált sebességet a gép.
A két összetevő, aminek köszönhetően mégis tetszett a film: a nagyon hangulatos képi világa és a kiváló zene. Egy-két kameraállás kifejezetten felborzolta a szemem kedélyeit, a zenére pedig végig bólogattam, hogy remek.
Az egyetlen kontra, hogy időben kicsit túlméretezett darab. És nem úgy, mint a »Benjamin Button«, hogy bár a fenekedet már kockásra ülted, de a történetet még hallgatnád, hanem sokkal inkább úgy, hogy sok az a két óra. Lehetne másfél, egy hangyányit akkor feszesebb lenne, de még mindig nem esne ki a csöpögős érzésből. Mert a film leginkább mégiscsak romantikus darab, szerelem, összetartás és miegymás.
Hát nem igazán tudom. Kicsit az egésznek már megtekintés előtt volt egy na, lehúzzuk még egyszer a bőrt a autókkal és nőkkel tömött versenyzős filmünkről szaga. Pedig már szegény amúgy is csontos volt. Emlékszem, az első részre azt mondtam, hogy hát szódával elmegy; nem volt rossz, de nem az én világom. A másodikról már csak olyan emlékeim vannak, hogy sokat röhögtem rajta, de nem a poénokon, hanem a hihetetlen hülyeségeken. Volt valami harmadik is ahol Tokióban tököltek, de az nekem (sajnos-szerencsére) kimaradt, erre meg a többiek vittek be, pedig azt hittem békés negyven-ötven évem lesz anélkül is, ha megnézem. Jól gondoltam.
Igazából három dolog nem tetszett. Elég gyenge a sztori. Az alapötlet persze jó, de magának a fő eseménynek, a konfliktusnak a megtörténte szerintem teljesen összecsapott volt, lehetett volna ezt másként is csinálni, akkor talán jobban átérzi az ember. A végére már jobb volt, de a történet kimenetele és befejezése nem klisés volt, hanem maga a klisé. Félek lesz ötödik rész is.
Aztán volt még egy olyan bajom, hogy nagyon-nagyon a célközönségnek szólt. Úgy értem mármint, hogy ez persze konkrétan a célközönségnek biztosan jó, de engem valahogy nem hoz lázba ha elmegy a kamera öt szépen megcsinált autó meg harminc szépen megcsinált mexikói luxusluvnya mellett, akik persze bikiniben ugrabugrálnak a kipufogógázban. Tudom, hogy én vagyok a hülye, de nekem alapjáraton ez kevés ahhoz, hogy azt mondjam váó.
Végül pedig ami legjobban szúrta a szememet, hogy túlságosan hihetetlen volt. Persze, ha beül az ember egy olyan filmre mint az »Alkonyat«, akkor tudja hogy mire számít, viszont ez elvileg egy akciófilm: autókkal, nőkkel, lövöldözéssel meg eksönnel. Ez mind-mind meg is volt, de olyan dolgok szúrták két szemgolyómat erősen, hogy:
mindenkinek sikerül a leglehetetlenebb helyzetekben is centire pontosan kifarolni legalább százhúsz kilométeres óránkénti sebességből, de tényleg centire pontosan;
szintén ekkora sebességből hirtelen rükvercbe átkapcsolva az autó nem hezitál, sőt, még gyorsabb is mint előremenetben;
fél órája mennek a poros-koszos környezetben, de ahogy rávetődik valami fény az autó szélvédőjére, még egy porszem sem csillan meg rajta;
amikor Vin Diesel az egyik kigyúrt csávónak lekever kettőt, eltörik kapásból négy bordája, pedig csak az arcát ütöttem, de amikor főhősünkkel rendezi át a befőttespolcot, az ő arcán nézi meg hogy törésálló-e a befőttesüveg (nem az), ötször-hatszor orrba veri, és ugye Vin Dieselnek azért van egy bizonyos ökölmérete, de hogy ez sem legyen elég, még kábé kitöri a gerincét is a mi főhősünknek, akkor annak csak egy vérpötty jelenik meg az orrán, amit egy laza kézmozdulattal persze nyomtalanul eltüntet.
Ezek csak a látványosabb dolgok. És tudom hogy régebben az összes akciófilmre ez volt a jellemző, de hülyeség azt állítani hogy ez manapság is így van, mert azért sokkal inkább van vér most, mint korábban. Úgy tudnám fogalmazni, hogy ha egytől tízig mérjük a hihetetlenség fokozatát, és mondjuk tizenkettőig még megemészti az ember, akkor ez egy erős tizenötös volt. Vagyis nekem túl hihetetlen, már-már mese habbal.
Nem leszólni meg leszarozni akarom ezzel, mert annak akit a film világa vonz, és tud mellőzni olyan olgokat mint amiket fentebb írtam, még akár tetszhetett is. És azért voltak jó jelenetek valamint jó zenék, de mondanom sem kell hogy az egész számomra Vin Diesel miatt ért egyáltalán valamit.
Oké-oké, tudom. Vegyünk egy nagy levegőt miután ötször elolvastuk a címet, és feltettük magunkban, hogy ki volt az a brutális marha, nem is aki lefordította, hanem aki engedte ezt poszterekre és minden máshova felírni. Spancserek. Az eredeti címe az hogy I Love You, Man, vagyis Szeretlek, haver, de oké, ez annyira nem találó cím. Én konkrétan kezdtem volna ásni a sírgödrömet, mikor megláttam, hogy a »How I Met Your Mother« Marshallja az egyik főszereplő.
A sztori röviden: főhősünk megkéri barátnője kezét, ám rádöbben, hogy bár a nőkkel mindig jó kapcsolatot ápolt nincsenek igazi fiúbarátai akikkel eljárna sörözni meg hasonló férfias tevékenységeket folytatni. És ekkor megindul a hajsza a barátért, több sikertelen próbálkozás után végül belefut Marshallba (nekem ő már csak Marshall marad :]), aki egy befektető. És innen indul az igazi móka.
Ez nem tévé, ez HBO!
Elég jó vígjáték, sokkal jobb mint a »Lepattintva« volt anno. Ráadásul a nagyon-nagyon fárasztó szóviccek miatt pláne megéri, bár emiatt nem árt angolul nézni. Hozzáteszem hogy látásra elég jó volt a fordítás, az olvasható poénokat (plakátok és hasonlók) sikerült viccesre fordítani, és a beszólások is mind-mind viccesek voltak. Szóval kikapcsolódásnak tökéletes volt.
A cím viszont gáz. Elképzelem amint valaki beírta ezt, lementette, és még talán egy önelégült mosolya is volt hozzá. Pedig gáz.
Én, Mefi, ki ezt a blogot izzadságszagúan, sokszor fürdés, most csak éppen a teregetés HELYETT írom, arra szeretném most kérni a mélyen tisztelt-hódolt-imádott hallgatóközönséget, azaz TITEKET, , hogy aki teheti adja le voksát a 32. sorszámú, Nádai Gábor: Reggeli című képre, legyen kedves, mert akkor nyerhet vásárlási utalványt és nem mellesleg minden szavazattal egy egész és három darab tizednyi centimétert nőne a nemi szervem vége és a bokám eleje közötti távolság.
Meg egyébként is, nagyon-nagyon hálás lennék, egyszer még akár fél deciliter ásványvíz-jégkocka koktéllal is meghálálnám!
Mivel ez egy (néha) vicces blog, így feltételezhetjük, hogy a szerkesztője is vicces (néha). De csak a folytatásban, mert ilyet főoldalra rakni nem illendő.
Ha egy néni jön föl ötkiló krumplival a lépcsőn, számomra a legtermészetesebb dolog hogy segítek neki felvinni. Az is természetes, hogy ha például valaki feltűnően nem tudja hol van, megkérdezem hogy esetleg segíthetek-e. Néha bátorkodom egy szintén feltűnően elveszett külföldivel is kommunikálgatni, hátha. Ha valaki megkeres, és azt mondja, hogy te figyelj már, szükségem volna egy szívességre, nem panaszkodom, hanem rögtön mondom hogy hát ugyan ne viccelj, miről lenne szó.
Az persze oké, hogy a barátaimnak mindenféle viszonzás nélkül teszek szívességet, hiszen a barátság erről szól. Én szívességet teszek, egyszer ő tesz majd, és egyébként is szeretjük egymást. De szívességet teszek különösebb viszonzás nélkül még azoknak is, akiket nem szeretek.
Viszont amikor ráüzenek valakire, akinek nem egyszer segítettem már, hogy egy aprócska segítségre lenne szükségem, és kvázi közli hogy leszarja, akkor azért fel tud menni bennem a pumpa annyira, hogy felnyomjak belé egy pumpát annyira, hogy a pumpa belső pumpája annyira felmenjen, hogy egy másik pumának felnyomjon egy pumpát annyira.
Szóval arra akarok utalni, hogy én fényezés nélkül egy roppant segítőkész embernek tartom magam, nem pedig kéz- és lábtörlőnek, aki csak akkor kell, ha szutykos az ember keze-lába. Illetve lehet annak is használni, csak akkor nem kell meglepődni, hogy mért leszek bunkó.
Jobban belegondolva különösebb haszna nem lesz hogy leírom, mert a célszemély valószínűleg nem jár erre, de legalább kiadtam magamból a feszültséget.
Valami modellcsaj, a CKM-ből lehet esetleg ismerős. Viszont van egy klímavédelmi fotópályázat, ahol elvileg ő egy profi fotós és készített képeket. Van róla ez a kép a pályázat oldalán:
Namost, elsőre az tűnhet esetleg fel a kevésbé hozzáértőknek is, hogy nagyon-nagyon barátságtalanul fogja azt az egyébként nagyjából másfélmillió forintot érő fényképezőgépet. Szóval nekem elsőre az jött át, hogy hát a kezébe nyomták a gépet, hogy most ezzel fogják őt fotózni. Akik a Canon gépeket ismerik, azt is láthatják, hogy egy Canon EF 50mm F/1,8 II objektív van a gépen, ez viszont ezzel a géppel nem kompatibilis, vagyis az, de biztos hogy nem használja senki, mert nem arra a géptípusra van tervezve.
Szóval ő egy profi fotós, rendben, legyen az, én sem foglalkoztam vele különösebben ezek után.
Majd valahol megláttam az azóta már a fél magyar blogszférát bejárt , melyben Debreceni Profi Fotós Zitának teszi fel valaki az alábbi rendkívül bonyolult kérdést:
Hogyan arányul egymáshoz a záridő és a rekesz, és mit szabályoz?
Oké, lehet hogy az arányra nem tudnám rávágni a választ, de én mint amatőr hobbifotós is azonnal tudom mit szabályoz a záridő és a rekesz. Mert ezek még talán amatőr szinten is kötelező dolgok, ugyanis ha valaki profi fotós, és másfélmilliós géppel dolgozik, akkor valószínűleg nem automata programban dolgozik, hanem maximum valamilyen programautomatikaiban, de inkább teljesen manuálisan, viszont itt már tudni kell mi is az a záridő és a rekesz. Meg egyébként is. Egy profi fotós ezt tudja, de legalább egyszerű nyelven meg tudja fogalmazni.
Te, kedves Zita nem profi fotós vagy, hanem legföljebb egy stylist. Az ő dolguk ugyanis, hogy elrendezzék a helyszínt, megmondják a modellnek hogy mit csináljon és megigazítsák a kis haját. Majd a profi fotós az, aki tudni fogja hogy milyen záridő és rekesz kell ahhoz, hogy a te általad beállított képet úgy készítse el, hogy te azt lásd a képen, amit szeretnél.
Érik már egy ideje, de eljött az idő, hogy lecseréljem a lassan »négyéves« számítógépem. Különösképpen a fényképezőgép miatt, mert ezzel az egymagos processzorral és nem túl sok memóriával megnyitni majd dolgozni egy tíz megapixeles képen roppant időigényes, de legalább idegesítő. És most nem arra gondolok, hogy három másodperc helyett négy alatt nyitja meg a képet, hanem hogy konkrétan fél perc mire betölti, és másodperceket kell várnom minden ecsetmozdulat után, ami eléggé megnehezíti még a legegyszerűbb utómunkát is. Nem is beszélve arról, hogy a »Lightroom« egyébként is igen gépigényes alkalmazás. De említhetném azt is, hogy a Firefox néhány megnyitott fül mellett gyakorlatilag már szaggat, nem is beszélve arról a porszívó és hajszárító együttes használatára emlékeztető hangról, amit a valamikor hűtőberendezésnek nevezett alkatrész ad ki magából, miközben leégeti a szőrt a tenyeremről.
A jelenlegi problémám természetesen az, hogy nincsen rá pénzem. Macintosh gépben gondolkodom, nem azért mert szépen csillog és verhetném rá a farkamat, hanem mert a fotók és videók feldolgozásához jelenleg ez a legideálisabb eszköz, és én általában évekre vásárolok számítógépet, mert nem tehetem meg hogy félévente bővítem és évente cserélem. Továbbá régóta szeretném már otthagyni a PC-t, és jelenleg egy Apple-gépben amúgy is több lehetőséget látok. És igen, emellett még szépen csillog, és sznob is vagyok.
Aztán még ott van a probléma, hogy utazom, így nem igazán választhatok asztali gépet, pedig a legideálisabb választás 24" iMac lenne ár-érték tekintetben, de azzal kicsit necces lenne a Nógrád Volán járatain zötykölődni. A nagyjából azonos teljesítményű MacBookok viszont számomra egyszerűen megfizethetetlenek. Majd egyszer talán megtehetem, de most nem.
Egy újabb PC-laptop vásárlását azért nem tartom jó ötletnek, mert egy-két év múlva ismét cserélni kellene, és ami van olyan árban mint a MacBook, sajnos nem olyan masszív és erős. Példa a mostani a Sony notebookom, ami elvileg újonnan 300 000 forint, ami nem kevés pénz, és azért annyira nem egy masszív darab. Pedig vigyázom is rá.
Szóval egyelőre marad a nyálcsurgatás, meg a dobolás míg várom a betöltés végét.
Most az ilyen bezzeg mások éheznek és bezzeg én öt éve nem cseréltem gépet jellegű hozzászólásokat mellőzzük, mert egyrészt nem érdekel, másrészt tisztában vagyok vele, harmadrészt leszarvazom.
Miután hazautaztam, ha minden környezeti elem így akarja, bátorkodom megtekinteni a »Lost« 100. (századik) epizódját. Századik epizód, woot, körömrágás és meg minden.
Addig viszont try-catch és public static void main.
2009. május 01., 1.11.26 – kiegészítés
Nem volt ez rossz, bár a végén azért nagyobb durranásra számítottam.
