Tegnap volt május utolsó vasárnapja, vagyis gyereknap.
Valójában a gyereknapok többsége nekem részben jelentéktelen, részben pedig egy olyan esemény, amelyhez rengeteg emléket tudok kötni és nagyon sok gyereknapról elmondhatom, hogy nagyban hozzájárult annak a személynek a kialakulásához, akit most Mefinek ismernek az emberek.
Édesanyám a munkájából kifolyólag ugyanis május utolsó napjain leginkább reggeltől estig dolgozik (a szó legszorosabb értelmében, de akár egy magánhangzót az elején ki is cserélhetünk), így a gyereknap sajnos mindig egy olyan alkalom volt, amikor nem hogy egész nap, de még egy órát sem tudott velem tölteni. Összesen két vagy három gyereknapon voltam vele.
Ez alapjáraton véve szomorú dolog is lehetne, de nem az, köszönhetően édesapámnak. Ugyanis a gyereknapok voltak az első alkalmak, amikor igazából közelebb kerültünk egymáshoz, elmentünk a vidámparkba, megnéztük a ligetben a programokat, vattacukrot ettünk és hasonló dolgok. Vele ültem először hullámvasúton, meg azon a vizes cuccon is, ami akkor, nem sokkal azután hogy megépítették csak annyit tudott, hogy felment, megállt majd gyorsan legurult.
Rengeteg kellemes emlék köt a gyereknapokhoz, és általában a gyerekkoromhoz is. És az emlékek egy része apumhoz köt. Ha nem lett volna gyereknap vagy ha csak máshogy alakulnak dolgok, biztosan a későbbi kapcsolatunk is másként folytatódott volna.
Pontosan egy éve, hogy elindult a leginkább twitterhez hasonlítható szolgáltatás, a . Hét nappal később »csatlakoztam«, így lassan egy éve már, hogy rendületlenül írom a plörköket és hozzászólásokat.
Sokan kérdezik tőlem amikor meglátják a feltűnően egyedi kivitelezésű grafikus kezelőfelületet, hogy mégis mi ez. És akkor el szoktam mesélni.
Én úgy tekintek a Plurkre, mint egy jófajta IRC-utód. Gyakorlatilag amit régen IRC-n műveltünk (beszélgetés, linkek mutogatása stb.) az most itt történik. Sokan a twitterrel is így vannak, ott viszont nincs meg a lehetőség a már-már azonnali üzenetküldésre, ráadásul sokkal elszigeteltebb. Ellenben itt az üzenet-komment struktúra miatt sokkal jobban alakulhat a kommunikáció.
Mindamellett hogy mostanában egyre több probléma van vele, nagyon sokat fejlődött a szolgáltatás egy év alatt. Látszik, hogy törődnek vele, bár azokat, akik a fordításokért felelősek hátsó félen rúgnám, mert többször is küldtem nekik levelet illetve üzentem nekik a saját csatornájukon, de nem válaszoltak, pedig súlyos hiba volt a fordításra szánt alkalmazásban, ami miatt nem lehetett a magyar nyelvi változatot elkészíteni. Nem is tudom hogy hogyan áll jelenleg a magyar változat.
Szóval egy év, és talán az utóbbi idők legjobb szociális webkettes szolgáltatása a Plurk. Kiváló kommunikációs felület, ha éppen nem akarsz egy e-mailt küldeni és MSN-re felmenni, és még össze is hozza kicsit az embereket, én például részben itt ismertem meg , de tudnék példákat mondani párokra is, melyek részben a szolgáltatásnak köszönhetően jöttek össze.
Boldog születésnapot, és köszönet a fejlesztőknek, hogy egy éve csinálják nekünk ezt!
Begyújtok a kandallóba, helyet foglalok a nagy bőr karosszékemben, magamra terítek egy pokrócot, iszom egy korty kakaót és elmesélek egy vicces történetet, ami a minap esett meg. Ha érdekel, üljetek körém a nagy puha szőnyegre, hallgassátok a tűz ropogását és figyeljetek engem.
Történt tegnap, hogy Babarum mester mutatott egy keresőt, valami Microsoft-félét, én pedig jó egoista stílusban beírtam hogy mefi és valami miatt rákattintottam a képekre. Meg is lepődtem, hogy az első találat ez a kép volt:
Ez egy vektoros változata a mefibloglogónak, melyet még »korábban« posztoltam. Aztán az egyik webáruház valamilyen útmutatójának felhasználta ezt a képet, paintben kicsit átretusálta (profi munka!) és felrakta az oldalára, olyan szinten, hogy még .
Mivel nem szólt, meg egyébként is rontja a mefiblog brand hírnevét, ezért dobtam egy mélt, hogy mégis kapják már le, mert ez így pofátlanság. Aztán a webshop fő-fő-fő üzemeltetője válaszolt, hogy javították a hibát. Így néz ki a javítás után, átnevezve még mindig nincs:
Szóval ilyen dolgok vannak.
Nem is az bosszant fel, hogy a kvázi negyvenperces gyakorlatilag egyszerű logómintámat egy laza mozdulattal átmenti, és még arra is lusta, hogy átnevezze. Engem az bosszant fel, de igazán, hogy egy ilyen embernek boltja van és ráadásul egészségügyi termékeket árul. Meg egyáltalán, botrány, hogy az interneten ilyen dolgok megtörténhetnek. Igenis kellene valamilyen ellenőrzési hivatal vagy szabvány, ami nélkül senki nem nyithatna webáruházat.
Én nem szívesen rendelnék egy olyan cégtől, ami ilyen bakit megenged magának. Háklis vagyok vagyok a cég imázsára, kövezzetek meg, de én ilyeneket is nézek, és az efféle dolgok nem hogy lerontják, hanem alapból a tiltólistára helyezik nálam az adott céget, szolgáltatást.
Viszont pozitívan hozzáállva a dolgokhoz, azt mondják akkor vagy sikeres, ha már szó nélkül lenyúlják a műveidet.
EoS, a tűz már kialudt, úgyhogy húzzunk inkább aludni!
Túlontúl értelmes gondolatokkal talán azért nem bírnám bombázni a szövegbeviteli mezőt, mert az elmúlt 144 órából (hat nap) összesen 24-et sikerült ágyban fekve, alvással eltölteni. Nem panaszkodásként mondom persze, de mostanra azért már kezd kicsit fájni az, ami korábban a szemeim helyén volt. Volt itt szülinapozás, tanulás több éjszakán át, kisebb éjszakai baráti találkozó szintén tanulással egybekötve és hasonlók. És ha a lejtőn beindulsz, tényleg nincs akadály. Első nap még jaj, lefekszel négykor, mert muszáj. Másnap megint muszáj, harmadnap már ígéred hogy kialszod magad, de sajnos másnap korán kell kelni, és tizenegyre érsz haza, így felejtős az álomvilág.
Az egészben egyébként az a durva, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt. Néha összetekeredik a nyelvem, meg elbambulok és valószínűleg ha most leülnék olvasni, tíz perc alatt el tudnék aludni de azt leszámítva hogy irgalmatlanul szúr a szemem, semmi bajom nincsen.
Ma éjfél után néhány perccel, a Duna Plazában található Palace Cinemas egyes termében szép fokozatosan kihunytak a fények, bezárták az ajtókat és néhány gagyi reklám, meg a félig-levágott Palace Cinemas logó megtekintése után felhúzták a két-két fekete takarót, 16:9-es arányúvá varázsolva így a vásznat. Néhány másodperces csönd után megindult a főcím, hatalmas betűkkel, laza 3D-animációval, programozási nyelv-szerű szövegekkel mígnem egy kis hatásszünet után végül berobbant az ismerős türüm-tüm-tütüm, megjelent a cím, majd a filmekből már oly régóta ismert Tóth G. Zoltán bemondta: Terminátor: Megváltás – és megkezdődött a zúzás.
Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!
Azon túl, hogy az Air France-géppel történt baleset egy hatalmas tragédia, különös, hogy mennyire hasonlóak a körülmények a »Lost« eltűnt repülőgépéhez. Egy másik gép pilótája látta az eseményeket, elmondása szerint hatalmas fehér villanást láttak, mielőtt a gép lezuhant. Öt magyar volt a gépen.
Amiről viszont írni szeretnék, az a . Örültem, hogy talán minket elkerül; kevés volt erre az esély, de azért volt. Aztán valami szlovák csávó, aki megfertőződött New Yorkban volt kedves hazamenni, és már ott is volt a baj. Aztán a napokban már jöttek a hírek, hogy Romániában is felütötte fejét – ekkor már biztos volt, hogy minket sem fog elkerülni. És így is lett, már vannak , de szerencsére egyelőre nem fertőző.
Nem árt védekezni. Az oltóanyag legjobb tudomásom szerint még nem tökéletes, drága is, így fölösleges, ráadásul a védőoltás mindig gyengíti kicsit a szervezetet, így adott esetben csak könnyebben elkapja az ember. A megfelelő és rendszeres táplálkozással (a vírus sertéshússal nem fertőz!), gyakori kézmosással, vitaminok és tiszta víz fogyasztásával és esetleg orvosi védőmaszk viselésével. Utóbbit egyébként nekem háziorvos már javasolta influenzajárvány esetén is, valószínű, hogy be is fogok szerezni párat, ha komolyodik a helyzet. Mondjuk megint más kérdés, hogy láttam már embert ilyen cuccot viselve közlekedni, és kvázi a fél metró rajta röhögött. Pedig lehet neki volt esze.
Versailles, Franciaország – 1920. június 04. A Nagy-Trianon kastélyban aláírják az első világháborút lezáró békeszerződést, többszörösen megtizedelve így Magyarország területét és népességét. A helyzet és a véleményem »tavaly óta« változatlan.
A sikeres JAVA II vizsgán és a kvázi teljesen megtanult objektumorientált szemléleten (sosem tudhatja persze az ember 100%-osan a leckét) annyira felbuzdultam, hogy kíváncsiságból megnéztem mit tud a PHP 5. OOP tekintetben kiváló, már értem miért mondták korábban, hogy 4.x csak gyerekszinten ért az objektumokhoz. ajánlom mindenkinek, akit komolyabban érdekel a téma; hatvanhat oldal, rövid kódrészletek néhány magyarázattal, semmi rizsa, csak a szemléltetésre és gyors megértetésre hajt, kiválóan. Angol nyelvű, de gyakorlatilag minimális angoltudás is elegendő a megértéséhez.
Valószínű egyébként, hogy az amúgy is halogatott és már-már Duke Nukem Forever projektnek tűnő, de mégis gondozgatott mefiblog v3 is kicsit még jobban átgondolt és 100%-ban OOP-alapú lesz, PHP 5-ben. Amint lesz időm végre nekiülni, és két-három napig folyamatosan csinálni. Persze nekem kéne időt csinálnom rá, tudom is – igyekszem is. Addig meg csinálok UML-osztálydiagrammokat és hasonló dokumentációkat.
Lebontják – végre – az egyébként egyre jobban kinéző Ferencvárosban található gettót, mely az Illatos út környékén lelhető fel és a Dzsumbuj nevet viseli. A környéken egyébként évek óta tisztogatás zajlik (minden értelemben); ismerősöm a környéken lakik, és emlékszem hogy néhány, bár jobban belegondolva volt az már tizen-akárhány évvel ezelőtt is; szóval amikor odaköltöztek, akkor gyakorlatilag a gettó közepén volt öt-hat új építésű elég korrekt társasház, és szépen lassan az egész gettó átalakult egy modern, nyugodt és barátságos lakóteleppé, persze a nyolcvanas évek gyufásdoboz stílusánál sokkal igényesebb kivitelezésben.
A Dzsumbuj egyébként a harmincas évek végén épült, lakóinak nagyobbik része bérli a lakást, annak a pár embernek pedig aki nem, elvileg már intéztek új lakhelyet.
Máskülönben ilyen gettó Salgótarjánban is van, becézik és a városhoz tartozó Zagyvapálfalva egyik része. Az egy négyzetméterre jutó gyanús elemek száma több mint tíz.
Szavazásra nyílik lehetőség ma, mégpedig az Európai Parlament jövendőbeli magyarországi képviselőit választhatjuk meg. (Vagy ki?) Magyarország apraja-nagyja. A nagyja szavazhatna, de inkább csak az apraja tesz így, legalábbis az eddigi 13,5%-os részvételi arányból erre lehet következtetni.
Én több okból kifolyólag sem szavazom ma; egyrészt mert nem kaptam meghívót és mostanában kisebb gondom is nagyobb volt minthogy okmányirodába rohangáljak. Másrészt pedig egyszerűen nem látom értelmét a szavazásnak. A magyar politika mint olyan nálam már hitelét vesztette, többször is. Sajnos én már nem hiszek abban, hogy itt komoly változtatások nélkül lehet más a politika. Nem lehet, nem is lesz. De ha lesz is, nem az (én) európai parlamenti választás(om) változtat majd. Én legalábbis nem érzem azt, hogy a kezemben valamilyen hatalmas változtatási erő lakozik. Nem hiszek én már semmit, konkrétan, még ha rossz is az efféle hozzáállás.
Egyébként írását ajánlom a témában, meg úgy általában is.
kitöltése szerint pedig a leginkább nekem ideális párt a Jobbik.
Azon elmorzsolhattam volna ma egy hajszálvékony kurvaanyádat, hogy míg tanulnom kell és döglenem a gép előtt, addig n+7 ágról süt a nap, csiripelnek a madarak, játszanak a gyerekek a szomszédban, meg hasonlók, de amint kimászom a házból, hogy felüljek a buszra, rögtön elkezd szakadni az eső, és nem mellesleg úgy megázok hogy azt öröm nézni. De nem morzsoltam. Viszont azon röhögtem, hogy az okmányiroda előtt állt egy tízfős véletlenül sem romákból álló csoport és éppen egymást készültek megölni, csak hát az okmányirodánál rendőrség is van, így nem sikerült nekik. Szerencsére.
Ellenben vicces állattal tömegközlekedni. Folyamatosan megnéznek, a háttérből pedig hallani a jaaaaaj nézd de aranyos! kiáltásokat. »Kázmér« nagyon jó macska utazás terén (is); belerakom a kis dobozába, pár percet nyivákol, aztán elalszik. Egyszer kifogtunk három balesetet az M3-ason egymás után, akkor már kicsit morcos volt a lelkem, de egyébként tényleg semmi különös.
Ja. Értékelném ha az egy hete írt vizsgát – amin megjelent kemény tíz fő – végre kijavítanák, több okból kifolyólag is.
Az csak az én hatalmas fejemben található piciny agyacskámat körülvevő, egyébként is hömpölygő folyadékot forralja és keveri fel hihetetlenül, hogy az »olaszliszkai« eseményekre most próbálják ráhúzni, hogy az elítéltek azért kaptak életfogytiglant, mert cigányok? Bocsánat, romák.
Menjünk már.
És akkor még most mutatják a Naplóban, hogy miután kihívták a rendőröket és a mentőket, még volt idejük elégetni a véres ruhákat (bizonyíték megsemmisítése) és megfürödni.
Egy évvel az »iPhone 3G« bejelentése után, az Apple a ma esti (délelőtti) fejlesztői konferencián néhány technikai malőrt nem, viszont Steve Jobsot nélkülözve bemutatott sok-sok újdonságot, többek között a Mac OS X új verzióját, a Snow Leopardot; rengeteg iPhone-alkalmazást, mint például a TomTom által fejlesztett navigációs szoftvert, mellyel teljes értékű navigációs eszközként is használható lesz végre a készülék; valamint június 17-ére ígérik a 3.0-s operációs rendszert. Aminek pedig biztosan sokan örülnek: van új iPhone is, mely az iPhone 3G S nevet kapta. (Pedig az Apple általában nem szokott ilyen neveket adni, de hát belefér.)
Az S az angol speed, azaz sebesség szóból jön, ugyanis az új készülék sokkal-sokkal gyorsabb lesz az elődjénél. Az üzeneteket 2,1-szer, a SimCityt 2,4-szer, az Excelt 3,6-szer míg a New York Timest 2,9-szer gyorsabban nyitja meg. Támogatja az OpenGL|ES technológiát és 7,2 Mb/s maximális sebességű HSDPA-kapcsolódásra képes.
A váz maga ugyanúgy néz ki, viszont új kamerát kapott: 3 megapixeles, automatikus fókusz- és fehéregyensúly-állítás, valamint a kijelzőn az adott területet megérintve tudjuk változtatni a fókusz helyzetét. Lehet videózni is; 30 képkockát másodpercenként, VGA (640×480 px) felbontásban, automatikus fényerő-, fehéregyensúly- és fókuszállítással.
Ügyes trükk még a hangvezérlés. Nem csak a telefont (hívj fel ezt-azt), hanem az iPodot is lehet vele irányítani. Olyan parancsokat ismer például, hogy Mi szól most?, Játszd le ezt: és így tovább. Ezeket mondjuk valószínűleg csak angolul, bár ezt nem tudom pontosan.
Ezenkívül sokkal tovább bírja az aksi, még környezetkímélőbb a burkolat, van benne beépített iránytű, alapból ismerni a Nike+ technológiát és lehetőség nyílik az iTunes segítségével titkosításra is.
Az új modell fekete és fehér színben kapható, a 16 GB-os változat ára kint 199 dollár (nagyjából negyvenezer forint); 299 dollárért (kb. hatvanezer forint) 32 GB tárhellyel érkezik. Az iPhone 3G is a piacon marad, csak fekete színben, 99 dollárt (húszezer forintot) kérnek érte, már a mai naptól.
Itthon persze nagyban változhatnak a kondíciók, így az összegeket nem lehet biztosnak venni, azt viszont igen, hogy júliusban jön az új divájsz hazánkba.
Gigor Attila első, 2008-as magyar nagyjátékfilmjéről van szó, melyet többszörösen díjaztak a 39. Magyar Filmszemlén és az általános kritika a magyar filmipar megváltójaként emlegeti.
A történet az érdekes és egyben rendkívül egyszerű ember, Malkáv Tibort életét mutatja be, aki kellően kimeríti az antiszociális szó definícióját. Kórboncnokként dolgozik; családja, barátai nincsenek. Találkozgat egy nővel, de a kapcsolatuk ki is merül az esti mozizásban. Apját sosem ismerte, egyetlen hozzátartozója az éppen gerincvelőráktól haldokló édesanyja, akinek az életmentő műtétjét itthon nem vállalják, a külföldi beavatkozásra pedig nincsen pénz. Egy napon felkeresi egy különös, félszemű, magát Küklopsznak nevező idegen, munkát ajánlva neki: tízmillió forintért meg kell ölnie egy számára ismeretlen férfit. Ez az összeg bőven fedezné anyja műtétjét, így elvállalja a munkát.
A bonyodalom ott kezdődik, amikor kiderül, hogy a valaki, akit eltesz láb alól, távolról sem egy idegen ember, akihez semmi köze nincsen. Ennél többet nem akarok írni, mert durván szpojleres lenne, ennyit viszont az előzetesekből is meg lehetett tudni.
– Este berúgunk? – Ja. És utána molesztálhatnánk nőket is.
Szóval a főhősünk Malkáv, aki kopasz. Nagyjából ennyit tudunk meg róla, minden egyéb információt nekünk kell összeraknunk apró képekből és mondatfoszlányokból. Ez nálam abszolút pluszpont volt. Ráadásul másodszorra megnézve hihetetlen, hogy az egész képet össze lehet rakni, csak apró dolgok fel sem tűnnek mikor először nézi az ember. Eleinte viszont zavart Malkáv erőltetett beszédstílusa, melyen annyira látszott, hogy betanult szöveget mond. Betudtam ezt őt alakító Anger Zsolt hibájának, aztán később ahogy kibontakoztak a szálak, volt egy fordulópont, amikor a nyugodt és egyébként csendes Malkávból egy szigorú, határozott és hátborzongatóan sokat tudó, precíz és kimért nyomozó lesz, aki mindig a jó időben a jó kérdéseket teszi fel. Meg aztán egy magányos, antiszociális kórboncnoktól nem is várhatja az ember, hogy könnyedén beszéljen.
Az egyébként krimi kategóriába sorolható filmnek a végső löketet, a drámai hangulatot a zene és Malkáv látomásai adják. Ahogy bemutatnak például egy-egy áldozatot, akit másnap boncolni fog; vagy amikor levelet kap, és próbálják bemutatni mi játszódik le az agyában. Ezek miatt talán többen ráakasztanák az elvont vagy művészfilm jelzőt, pedig közel nem az, inkább csak bátor próbálkozás Gigor részéről, de úgy látszik a közönség nagyobbik része vevő volt erre. Én mindenesetre igen.
– Maga idegbeteg? – Néha… rángatózik az arcom. – Á, értem. Nekem egy időben kézremegésem volt. Attól van, mert elfojtja a dolgokat. Fessen! Vagy írjon blogot!
Meg aztán a remek történet ami végleg felteszi a pontot az i-re, és olyan hátborzongató összhatást kelt, hogy azt tényleg öröm nézni.
Mint mondtam, az elején nem annyira volt szimpatikus Anger Zsolt, a végére viszont ha moziban ülök, biztosan megtapsolom, mert nagyszerűen alakított. Tóth Ildikó pedig az egyik kedvenc magyar színészem, ebben ismét megbizonyosodtam.
Ami viszont nekem kicsit nem tetszett, az hogy elvileg Malkávnak nincsen túl sok pénze, mégis rendkívül drága zakóban rohangál, egyébként nem olcsónak tűnő és elég szépen berendezett lakásban lakik. Persze tudom hogy nem ezek alapján lehet valakire azt mondani hogy gazdag vagy sem, de mégis, egy lepukkant körfolyosós szoba-konyhát valahogy jobban el tudtam volna képzelni hozzá. Meg aztán, ha már magyar film, ne egy kamu TV18-at lássunk már, hanem minimum egy m1-et. Bár ez a film nem azért különleges, mert magyar, hanem mert film, abból is a jobbik fajta.
Mindenképpen érdemes félretenni (már ha van) a magyar filmekkel kapcsolatos sztereotípiákat, és megnézni ezt a darabot, mert tényleg jó lett. Azt nem mondom, hogy a magyar filmipar megváltója, de abban biztos vagyok, hogy ezentúl mind Gigor Attila, mind pedig Anger Zsolt nevét figyelni fogom. És el tudnék még viselni néhány hasonló filmet. Persze aki röhögésre és akcióra vágyik, annak nem ajánlott, de akit nem zavar ha kicsit idegfeszítő egy film, annak ez mindenképpen tetszeni fog.
Műfaj:
dráma, krimi, thriller
Időtartam:
107 perc
Megjelenés éve:
2008
Főszereplők:
Anger Zsolt, Rezes Judit, Tóth Ildikó, Zágoni Zsolt, Kerekes Éva
Értékelés: 4 pont (IMDb-n egyébként 8,2 pontot kapott a tízből.)
Nem tudom, milyen gondolatok száguldozhatnak most éppen a szomszéd háztömb lakóinak idegpályáin, így néhány perccel a bűvös éjfél után, de valószínűleg a kinyírom a legalacsonyabb szintű kijelentés, ha az erőszakosság a mérce.
Történt ugyanis, hogy a szomszéd házban egy lakást eladtak, az új vevő pedig gondolta tatarozni fog. Ezzel alapjáraton nem is lenne probléma, csak ez a felújítási folyamat különleges körülmények között zajlik. Ugyanis este kilenckor állnak neki, és éjfélig be sem fejezik. Este tizenegykor pedig nem a dekopírfűrész kellemes muzsikáját hallgatná az ember, amint éppen apró darabokra szelnek vele egy ablakkeretet, majd beillesztik az újat TOLJAD MÉG, JÓ LESZ! kiáltásokkal kísérve. Illetve lehet hogy vannak ilyen elfajzott emberek, bár én már semmin nem lepődöm meg. A hiányzó ablakkeret előnye egyébiránt, hogy nem csak a ház lakói, hanem az utca és a környék is szenved. Kombó!
Én is felkeltem rájuk az egy évben kétszer megejtendő délutáni-koraesti szundikáim egyikén (melyet pont ma tartottam) és felhúzhattam volna a reluxát hogy egy szál férfi nemi szervben, csipás szemmel átmorzsoljak egy férfias kurvaanyádat, de nem tettem. Mert »toleráns« vagyok. Meg jóarc. Meg álmos is.
Ő Jenő, aki Jencike, az új jövevény. A neve még változhat. Anyum a munkahelyén találta, már sintért akartak hozzá hívni, úgyhogy inkább hazahozta; pár falat kaja mindig akad, hely meg van bőven, ráadásul mióta szegény »Julcsa« elment, azóta vágyik egy saját macskára.
Az apróság egyébként hatalmas fazon; kandúr, nagyjából három hónapos lehet, az egész macska a tenyeremben elfér, játszik-eszik-alszik ciklusban éli életét és rettenetesen fél »Kázmértól«, aki pedig azonnal atyai taslik sorozatával jutalmazza, fújás-köpködés közepette, amint egyméteres közelségbe kerül hozzá.
Remélem összeszoknak majd, bár annyira nem baj ha mégsem, mert míg Kázmér velem van az esetek többségében 'pesten, addig Jenő otthon lesz a nógrádi gettóban. Remélem még azt is, hogy azért szerencsésebb lesz, mint szegény »Blacky«, igyekszünk majd mindent megtenni ennek érdekében.
Szeretném megkérni a mélyen tisztelt író-rendező-gyártásvezető urakat, főként az ipart Hollywoodban végzőknek, hogy a kelifornikéjsön kellős közepén, egy méregdrága koktél és egy hasonló árfekvésű luxuskurva elfogyasztása között gondolkodjanak már el kicsit, hogy mit akarnak kihozni egy filmből.Mert ha mi most világmegváltó katasztrófafilmet csinálunk, akkor legyen világmegváltó katasztrófafilm. A Képlet ugyanis nem az, inkább egy a sok közül, mondhatnám hogy tucatfilm, de annál talán iciripicirit több. Az egészet javarészt Cage szereplése és a látványvilág dobja fel kicsit.
És tudom, hogy ez egy ausztrál darab, de egyszerűen az utóbbi idők hihetetlenül sok katasztrófafilm volt, ami tényleg katasztrófát okozott.
Múltkor megvolt a »fellépők listája«, a hivatalos oldalon pedig már olvasható a is. Ha valaki elfelejtette volna, a külföldi nevek, fellépési sorrendben: Sunchase (UA), Black Sun Empire (NL), Russkaja (A), Gabriella Cilmi (AUS), Evil Nine (UK), !DELADAP (A), Macy Gray (USA), Guano Apes (D), Spiller (I).
Érdemes egyébként júliusig megvásárolni a belpőt elővételben, mert sokkal olcsóbb mint azután vagy a helyszínen beszerezve. Az eladók listája és a pontos jegyárak a hivatalos oldalon szintén .
Ballagáslátogatás, vendégebédelés, fotózás, macskaátnevezés, macskaverekedés-meggátlás, számítógép-hálózatok tanulás és hasonló dolgok jegyében telt el ez a hétvége. Vagy legalábbis az első fele.
Eddig mindig május közepén fejeztem be a sulit, most meg itt vagyunk június 13-án, én meg még mindig vizsgára-vizsgákra készülök. Persze nem panaszkodom mert mindenki más is így van vele, csak hát már a hócipőm tele van; nyarat akarok végre. Többet fotózni, kirándulni, grillezni meg bográcsozni és végre éjszakázni, meg hatalmasakat biciklizni. Ami legalább vigasztal kicsit, hogy egyelőre nem igazán van olyan idő mint tavaly ilyenkor.
Egyébként időközben kigondoltam a megfelelő címkekezelés SQL-lekérését. A dolog nem nagy szám, de én szeretnék majd olyat is, hogy http://mefi.be/cimke/evadfinale,lost/ ahol a vessző ÉS funkciót tölt be, vagyis a példa szerint megjeleníti az összes olyan bejegyzést, melynek évadfinálé és lost is a címkéje, tehát egy adott bejegyzésnél mindkét címkének egyszerre kell jelen lennie ahhoz, hogy megjelenjen, vagyis hogy benne legyen az eredménytáblában, heh. Ha van rá érdeklődő (nem hinném), akkor egy másik bejegyzésben majd kifejtem ezt bővebben.
Valamint körvonalazódik a kis agyacskámban egy saját WYSIWYG-szerkesztőfelület, melyet valószínűleg itt a blogon bejegyzés- és kommentírásnál lehetne használni. Ha elkészül, erről mindenképpen fogok még írni. Sallala.
Most viszont vissza az OSI-modell csodálatos világába.
Viccen kívül elszomorító, hogy mennyire lassú a Firefox. És most nem költői túlzással mondom, hogy jaj, két másodperc helyett három alatt indul el, hanem hogy tényleg lassú. Ráadásul nem csak nálam; az utóbbi időben többen panaszkodnak ugyanerre a problémára. Olyanokra gondolok, hogy:
alapjáraton két-három perc míg elindul maga az alkalmazás;
utána még legalább egy perc, míg be lehet írni egy címet a címsorba;
közben folyamatosan kerreg a vinyó;
ha be van kapcsolva a címek mentése (tehát hogy ne csak az URL-ek között, hanem az oldal címeiben is keressen), akkor maga az agyhalál beírni valamit, mert mire kibányássza az adatbázisból, megőrül az ember, pedig az Opera sokkal régebben tudta ezt a funkciót, és több száz címből is pillanatok alatt válogat;
új fül nyitásánál szintén csak kerregés;
GMail és egyéb alkalmazások sokszor szabályszerűen szaggatnak.
Alternatíva meg sajnos nem nagyon van. Operát imádom ugyan, de már kevés; Chrome-mal rettenetesen gyors az összes Google-app, de szintén kevés; Safari pedig Windowson egyszerűen nem szimpatikus. Kevésnek meg azért kevés, mert az idióta és egyben imádnivaló kiegészítésekhez annyira hozzászokik az ember, ha Firefoxot használ, hogy egyszerűen nem lehet nélkülük elképzelni a böngészést. Pedig nincsen sok telepítve, elég annyi hogy nincsenek reklámok, meg jelzi az új leveleket és RSS-bejegyzéseket. A webfejlesztős eszközökről nem is beszélve.
Szóval ezek mennek. Sokat tenni nem lehet ellene, csak mivel megint két percig tartott megnyitni egy fület, és rajta egy oldalt, gondoltam kisírom már a lelkemet. A szokásos firefoxrlz és az ategépedszar dolgokat akár hanyagolhatjuk is.
Badarság lenne azt állítani, hogy ma kifejezetten hideg volt. Ezt a megállapítást egyébként nem csak a NAFT (vagyis női alul-öltözöttségi faktor, mely megadja az egy négyzetméterre eső, jóval térd fölött véget érő rövidnadrágot vagy szoknyát viselő hölgyek számát) igen magas értékéből sikerült megállapítanom, hanem hogy bizonyos testrészeim majdnem enyhe rothadási folyamatba kezdtek, de azért végül szerencsére mégsem. Pedig nem sokon múlott, mert én meg boka alatt véget érő nadrágban feszítettem.
Egyre kevesebbet alszom, amúgy. Az utóbbi időben nem is tudom mikor volt olyan hogy mondjuk hajnal kettő előtt bekerült az ágyba.
Gondoltam készítek egy fotót az új fémkétszázasról, amit »megszavaztunk«, ugye, de itt a vizsgára készítésben teljesen kiment a fejemből. Máskülönben nem tartom viccesnek már tényleg, hogy mostanában akárhányszor fényképezőt ragadtam, mindig beborult vagy elkezdett szakadni az eső. Borús időben meg gyűlölök fotózni.
Viszont akartam írni az otthoni kábelek rendszerezéséről, kábelrendezésről, kábelterelésről.
Sajnos ennek a fenejó modern világnak többek között egy hátránya van: minden készüléknek van valamilyen vezetéke, és ez egy olyan fizikai akadály, amit még nem sikerült tökéletesen leküzdeni. Persze kisebb-nagyobb megoldások már léteznek, hiszen ott van példának okáért a Wi-Fi, de nem eléggé biztonságos és rengeteg olyan korláttal rendelkezik, amelyek miatt kismilliónyi helyen egyszerűen lehetetlenné válik, hogy a kábelek helyett teljes alternatívaként a levegőn át jöjjék az információs szupersztrádának az tartalmas áradata.
Szóval maradnak a kábelek. Otthon például az én szobámba jön be a fő-fő koaxiális kábel, ami megy a modembe; tőlem megy négy UTP-kábel a számítógépeknek, valamint további három-három kábel a tévének és a telefonnak. Ráadásul anno sikerült úgy behozniuk a főkoaxot, hogy van vagy tíz méter a szekrény alá polcozva. És akkor még jönnek a tápkábelek: a modemé, a routeré, a bridge-é, a telefoné, a televízióé, az ébresztőóráé valamint a hangfalaké. Ez kb. húsz kábel, ami egy hét után úgy néz ki mint a gordiuszi csomó, amit meg lehet ugyan oldani egy vágással, de nem szerencsés.
Van akit nem érdekel. Én is sokáig így voltam ezzel: kábel-kábel, ha sok van, hát sok van. Aztán egyszer meghibásodott az egyik UTP-kábel, és ekkor kellett volna pont telefont is beüzemelnem. Sikerült két és fél óra alatt kicserélni a kábelt és bekötni a telefont. Nem volt vicces. Akkor elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, még »bejegyzést is írtam a jövőbe«.
Akinek persze olyan lakása-háza van, ahol a kábelek 90%-a a falban erre a célra kiépített csatornákban helyezkedik el, az most mosolyog hátradőlve. Azért egy kicsit nekik is, de inkább mindenki másnak ajánlanám meleg szívvel a kábelterelési tapasztalataimat, vagy mi.
Barátaink
Ha ellátogatunk kedvenc svéd lakberendezési áruházunk , akkor láthatjuk hogy 595 magyar pengőért kapni öt méternyi műanyag gégecsövet, vezeték-tekercselőt, kábelrendezőt, ahogy tetszik. Ez nagyon nagy jóság, adnak hozzá nyolc-tíz darab kis műanyag leszorítót is (azt a fajtát, amivel az akciófilmekben összekötik az emberek kezét). Egy nagyobb háztartásban kettő elkél mindenképpen;
aztán mindenképpen jól jöhet még a falra rögzíthető picike vezeték-leszorító, amivel szép egyenes úton lehet terelni a kábeleket. Darabja kb. húsz forint, és bármelyik barkács-, lakberendezési és egyéb technikai jellegű üzletben megvásárolható, akár nagy kiszerelésben is;
masnizófém, vagyis az az apró pici kis fém, műanyag bevonattal, amivel könnyen lehet masnit kötni. Műszaki cikkekhez szokták adni, ezzel tekercselik fel a vezetékeket, de egyébként lehet szintén barkácsboltokban kapni, valami párszáz forint egy méternyi, és ez általában elég is, de inkább több legyen, mint kevesebb;
türelem.
Szóval, vannak kábeleink, van saját házi kis »dzsumbujunk«, meg vannak eszközeink, hogy ezekből valami rendszert csináljunk. Mehet is a móka, mondhatnánk. De azért mégsem.
Tervezés
Tudom, hülyén hangzik hogy ezt ennyire részletesen kidolgozom, biztos vannak akik röhögnek, hogy hát a Mefi hülye, de a tervezés – mint nagyon sok más esetben – itt is elhagyhatatlan része a folyamatnak. Ugyanis megvan hogy melyik kábelt hogyan, melyik eszközt hová és így tovább. Egy laptop tápkábelét értelemszerűen fölösleges bebetonozni, hiszen valószínűleg gyakran van mozgatva, míg egy hangfal kábeleit a lehető legjobban el lehet dugni és beépíteni, mert ugye nem mozgatja minden nap az ember a' zöt pont eggyet. És ez így teljesen logikusnak tűnik, de amikor az ember ott van a kezében húsz vezetékkel, net és telefon nélkül, annak a határán hogy széttépi az egészet, akkor.
A gégecső két helyen használható nagyon jól: a számítógép és a tévé közelében. A Tévénél nagyon jó, mert a sok-sok kábelt, ami a tévé és az eszközök között közlekedik, betudjuk csomagolni, és mivel a gégecső oldala végig be van vágva, könnyedén eltávolíthatjuk bármelyiket, sőt, ugyanilyen könnyedén vezethetünk be egy új darabot. És még ha látszik is, egy darab szürke cső még mindig esztétikusabb látvány, mint ötvenezer műanyag egymásba gabalyodva. Az UTP-kábelekkel ugyanaz. Bennvan az eszközben, csatlakozik valamelyik számítógéphez, és kész, be lehet rakni az összeset, a két-két végét felcímkézve, és keziccsókolom. Laptopnál esetleg ki lehet hagyni egy kis részét, hogy ne az egész gégecsövet ráncigáljuk.
Aztán ott vannak a koaxkábelek vagy például a hangfalak vékony kis drótjai. Az egészet körbe a falon, alul, a bútorok mögött és így tovább, apró kis leszorítókkal rögzítve. Ha valami gebasz van és cserélni kell, akkor persze el kell húzni a bútorokat, de egy koaxkábel azért ritkán romlik el, ha nem rángatja az ember naphosszat.
Végül marad még azért jónéhány olyan madzag is, amit nem tudunk se becsövezni, se leszögezni, se megrágcsálni, a 230 végett. Ezekre tökéletes megoldás az összehúzható rögzítő, és a kis tekergethető fémdarab. Előbbit magától értetődik, hogy csak olyan helyeken használjuk, ahol a vezetéket nem mozgatjuk nagy gyakorisággal (ugyanis ha rögzítettük, már csak levágni lehet a műanyagot), utóbbi pedig minden más helyen megállja a helyét.
És végeredményben a nagyon-nagy és undorító csomóból lesz vagy egy kicsi és erotikus csomó, vagy egy gyönyörűen elrendezett, vonalegyenesen haladó madzagorgazmus.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nálam erről ötös szakdogát lehetne írni, mert azért jócskán van még mit megcsinálni. Viszont nekem sokkal jobban tetszik, hogy az eszközöket szépen felrögzítettem a falra, az azokból kijövő zsinórok meg nagyjából határozottan haladnak a cél felé. És persze a csomó sem feltétlenül baj. Most is van itt kb. hatméternyi koaxiál, ami egyszerűen be van tolva a szekrény alá. De ha bármit ki akarsz venni, nincs egymásba gabalyodva, és ez a fontos.
A rendszer jó. Azért jó, mert átlátható. A rendszer kell. Azért kell, mert általában nem egyhetes tervezés és lélekben való teljes felkészülés után kell valamit bővíteni vagy cserélni, hanem mert pont akkor romlik el, amikor ezernyi más dolgod lenne. És ha nincs rendszer, akkor az egész kártyavár, meg az idegrendszered összeomlik. Ha meg van rendszer, akkor mosolyogsz. Mert a rendszer az jó.
Érdekes dologgal rukkolt elő az Opera böngészőt fejlesztő csapat. Úgy gondolják, hogy ha már van egy böngésző ami szinte biztosan fut, mért ne tudjon az extránál is extrább dolgokat, mint például: fájl- és fotómegosztás; azonnali üzenetküldés, chat; webszerver; zenék megosztása vagy például üzenőfal. Mindezt úgy, hogy egyszerűen fut az Opera, kattint egyet az ember, és már tud is csetelni, vagy mondjuk eléri a zenéit a világ másik feléről. Sőt, ez csak a kezdet: a szolgáltatások bővíthetők, és persze nem is lenne igazi webes móka ez, ha nem fejleszthetne bárki saját szörvájszt hozzá.
Roppant érdekes ötlet – bár a tegyünk-bele-mindent-egy-programba hozzáállás egyáltalán nem idegen az Operától, hiszen bőven elég ránézni alapjáraton mennyi mindent tud a böngészőjük. Ráadásul kicsit továbbgondolva, ezzel talán van rá esély, hogy végre lesznek az Operához is kiegészítések. (Nem is értem mért nem látják be, hogy a fejleszthető-letölthető-telepíthető add-onokra hihetetlen nagy kereslet van.)
Itt egy videó, az oldalán pedig minden egyéb infó:
2009. június 17. – több száz, ezer vagy talán milliónyi weboldal, köztük mefiblog tervezője is megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy munkájuk végre külön hegesztgetés nélkül is úgy jelenik meg az Internet Explorer böngészőt használó nyájas olvasónak, ahogyan azt a tervező – jelen esetben Mefi, még néhány évvel ezelőtt – megtervezte.
Kedves Microsoft, KÖSZÖNJÜK, hogy ilyen gyorsan, csupán néhány év alatt sikerült ezt a hatalmas mérföldkövet elérni. Büszkék vagyunk az IE-divízió fejlesztőire, de mindazonáltal bízunk benne, hogy az AIDS ellenszerét nem ők fogják kifejleszteni. Kis lépés ez egy böngészőnek, de hatalmas a Microsoftnak!
Ezzel egyidőben Mefi életében először videóhívást fogadott, és a szolgáltatást pozitívan könyvelte el.
Amikor valaki pattanásos, meg mitesszeres meg egyéb ilyen kinyomandó bőrpiszkító képződményekkel rendelkezik arc- és egyéb bőrtájakon, akkor azt szokták neki mondani, hogy fiam (mert ez általában fiús és nem lányos dolog), szóval hogy fiam, szerezzél barátnőt.
És akkor az átlag pattanásos arra gondol, hogy két jó numera után majd biztosan visszahúzódik a pattanás, mert az egy ilyen szex-hiány jelző, hogy ha nem kapod meg az adagot, akkor kibújik egy, aztán még egy – és így tovább.
Pedig nem.
A dolog ennél sokkal egyszerűbb. Ha szerzel egy barátnőt, tuti biztos, hogy addig kínoz, amíg az összes ilyen apróságot el nem távolítja a bőrödről, még ha ez a második világháborút idéző vallatási módszerek egyikének bevetésével is történik.
Nemrég nyílt a közelben, a Szondi utcában egy rétesház, amelynek helyén korábban egy kifőzde volt (utóbbi elhanyagolható információ). Múltkor beugrottunk enni egy-két rétest, kóstoltunk olyanokat, hogy: vaníliás, túrós-vaníliás, meggyes, mákos, meggyes-mákos és nekem személy szerint a kedvencemet, a káposztásat, ami kicsit fűszeresen a káposztás cvekedlire hasonlított.
Többet nem igazán tudok elmondani, egy rétes 180 forint, igazán finom és van belőle több is (lásd a hivatalos oldalt lentebb). Egyetlen kontra tán az volt, hogy éppen nem friss réteseket kaptunk, egy ideje már ott álltak a lámpa alatt, de ez betudható annak, hogy a hatodik kerületi üzlet csak most nyitott, és amúgy sem a legközpontúbb helyen van.
Kicsit tartottam a Junótól, pedig felesleges volt, teljesen kellemes másfél óra, aranyos kis mesefilm az életről, a szerelemről, a szexről és a gyerekvállalásról, ami végre úgy próbálja meg előadni a történetet, hogy az adott esetben célközönség tizenéves réteg nem érzi halál bűntudatosan magát minden második mondat után, mert nem árad belőle a nemi élet bűn, aki nemi életet él az pedig bűnös maszlag. De eközben mégis végig ott van az üzenet, hogy ami történik, nem jó.
Mert a történet arról szól, hogy a szokatlan nevű tizenhat éves lányka, Juno egyik nap tévézés helyett lefekszik a barátjával, természetesen mindenféle védelem néklül, az egyszeri unaloműző kaland eredményeként pedig a lány terhes lesz. Persze semmi baj, be is jelentkezik szépen abortuszra, de amikor elmegy, egyszerűen nem tudja megtenni, így elhatározza: megszüli a gyereket, és örökbe adja valakinek.
Több dolog miatt rendkívül élvezetes amúgy a film. Egyrészt hogy az egyébként rendkívül komoly alapszituációt teljesen nyugodtan, sokszor viccesen, sokszor pedig nagyon abszurd módon kezelik. Közben az ember végig látja, hogy Juno milyen családból származik, folyamatosan tudjuk meg az apró részleteket róla és így tovább. Aztán ott van még a rendkívül aranyos képi világa; és itt az aranyost nem mint a nyomorék rokonértelmű szavaként kell érteni, hanem hogy tényleg aranyos, beleillik a tizenévesek világába. Ami még koronát tesz az egészre, az a csillagos ötös zene. Az összes számot azonnal be akarja szerezni az ember a film megtekintése után, és a zenei válogatás egyébként nagyban hozzájárul a film élvezhetőségének fokozásához.
Ráadásul ott van Jennifer Garner, aki hát ugye Jennifer Garner, valamint a Junót alakító lány, aki hihetetlen nyugalommal fogadja és kezeli az egész eseményáradatot, érett, de mindeközben megmarad tizenhat évesnek.
Szóval ennyi. Nem váltja meg a világot, de az biztos, hogy a korai gyermekszülés és szexuális aktivitás témáját ennyire jól még nem vették elő.
Eredeti cím:
Műfaj:
vígjáték, dráma, romantikus
Időtartam:
96 perc
Megjelenés éve:
2007
Főszereplők:
Ellen Page, Michael Cera, Jennifer Garner, Jason Bateman, J.K. Simmons
Voltunk tegnap múzeumos éjszakát tartani. Három helyre sikerült bejutni, a Szépművészeti Múzeumba, a Közlekedési Múzeumba és az Országos Meteorológiai Szolgálat székházába, ahol a múzeumon kívül két előadás is volt, valamint megmutatták a stúdiót, ahol az időjárás-jelentéseket rögzítik, aki pedig kipróbálta milyen időjárást jelenteni, kapott magáról egy képet is a stúdióban. Ha lenne szkenner, megmutatnám. Ferihegyre már nem volt időnk kijutni, a Láthatatlan kiállításra meg már sajnos nem volt hely.
Jók ezek az éjszakázós események máskülönben, egyrészt az ember egy árán eljuthat négy-öt helyre, másrészt az éjszakai programok mindig viccesek. Plusz még a társaság.
Mikrosatéknál nem olyan régóta lehet kapni egy rakás , ernyőtartó foglalattól a rádiós kioldókon keresztül a képen látható mikroszoftboxokig mindenféle jóság beszerezhető, nagyjából korrekt áron, ami azt jelenti hogy nem sokkal drágább mint az ebay, de sokkal drágább a csináld magad megoldásoknál, vagyis korrekt.
A kiegészítők kompatibilisek »Villanj-körtével« és az összes rendszervakuval.
Entert ütöttem véletlenül a cím begépelése után, azért volt sokáig szerkesztés alatt felirat itt. Jegyzet magamnak a fejlesztéshez: üres bejegyzést nem küldünk el, blogmotor!
A tudásvágy és az információhoz való hozzájutás két olyan fogalom, mint a mikroökonómiában a szükségletek és a javak: korlátlan a tudásvágyunk, ám az információhoz való hozzájutás már közel nem ilyen korlátlan. És ez nem azért van, mert kevés lenne az elérhető adat. Közel nem, hiszen hihetetlen, hogy mennyi tudást halmozott fel az emberiség a történelem során. Két dolog van, ami nélkül az ember jelenlegi formájában halott lenne: a gyakorlatilag végtelen adatbázis, amivel rendelkezünk (elég csak az internetre gondolni), és a technikai megoldásaink, melyek nélkül nagyon-nagyon hamar halálra lennénk ítélve. A kettő persze szorosan összefonódik. És most biztos kismillió ember jönne, hogy jaj az igazi értékek, a szeretet és az összetartás, de ez nem így működik; én legalábbis nem így látom. Ne az MP3-lejátszóra vagy a mobiltelefonra gondoljunk, hanem csak magára az elektromos hálózatra, például. A mai ember annyira technikafüggő, hogy a semmi közepén nem tudna levadászni magának egy napra elegendő élelmet. Ember = tudás + technika + érzelmek. Ez az, ami egyedivé tesz minket.
Szóval tudásvágy. Mondhat nekem bárki bármit, az embereknek végtelen a tudásvágya. Persze egy kisgyerek nyitottabb a dolgokra, mint egy hetvenéves öregember, de fajtánk legeslegbutább példányát is a kíváncsiság és a tanulékonyság jellemzi. Akármennyire gyűlölünk az iskolában egy tananyagot, ha sikerül elsajátítani, akkor hihetetlenül tudunk örülni.
Az ember élete folyamatosan a tanulásról szól, minden percben új dolgokat tanulunk, mégsem tudunk kellő tudást elsajátítani. Még a nagyon-nagyon okos, nagyon-nagyon tanult és kiemelkedő képességekkel rendelkező embertársaink is csak a teljes tudásunk töredékének töredékét tudják. Pedig az agyunk talán képes lenne rá, hiszen teljes kapacitásának néhány százalékát használjuk csupán.
Hasznos dolog lenne viszont a kollektív tudat. Vagyis, hogy a központi Nagy Földi Tudástárhoz valahogyan mindenki agya kapcsolódna. Egyrészt megszűnne a tanulás egy bizonyos görcsös formája, másrészt viszont az egy ember által szerzett információ rögtön bekerülne a tudatba, amit mindenki más látna. Tudom persze, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, és felvetődnek olyan kérdések, hogy megállítaná-e a fejlődést; mi lenne a magánélettel és így tovább. De azért érdekes gondolat.
Mindez egyébként arról utott eszembe, hogy kétezer-valahány olvasatlan bejegyzés volt Readerben, nagyobbik része ennek fénykép. És a az az ötven-hatvan fotós, akit figyelek, általában mind-mind olyan képet tölt fel, amit látni szeretnék, de napi háromszáz (és sokszor több) képet adott esetben roppant nehéz követni. És akkor még a hírekről, az érdekességekről és a blogokról nem is beszélt az ember.
Szóval a végtelen tudásvágyunkhoz véges erőforrások társulnak. Ami kár.
Voltunk ma abban az üzletben, amit ugyanúgy neveznek mint viccesen az objektíveket azok, akik fényképezéssel foglalkoznak. A cégnek egy mókus a logója, és azzal reklámozzák, hogy hogy lakásból otthonot (sic!) lehet varázslatozni.
Namost, bocskoros lófaszt.
Ez az üzlet gyakorlatilag egy katasztrófa. Vannak bútorok, de drágák és kevés a választék. Vannak szerelvények, de drágák. Vannak kisgépek, de drágák. Vannak burkoló- és egyéb építőelemek, de drágák. Vannak kertészeti eszközök, de drágák. Az eladók nem tudnak semmit, gyakorlatilag egy ember volt, aki tudott segíteni. Lehet, hogy van aki erre esküszik, de hogy én többet be nem teszem a lábamat egyikbe sem, abban 100%-osan biztos vagyok.
Barkácsolsz? Menj a Praktikerbe. Lakberendezés? Továbbra is: IKEA. Szidhatja bárki őket, viszont ezerszer jobb ötletek és termékek láthatók, ha az ember egyszer végigsétál a piactéren, mintha elolvas ötszáz katalógust.
Ma két érdekes embert láttam miközben a föld alatt hágtam a kilométerek tengerét.
Az egyik a kisföldalattin, egy teljesen jól szituált, ötvenes, ápolt megjelenésű, öltönyben és aktatáskával feszítő szarukeretes szemüveget viselő emberke volt, aki jó eséllyel indulhatott volna egy Mr. Bean hasonmásversenyen, bár nála kicsit kerekebb, pufókabb volt. Mellettem ült a padon, én éppen telefonáltam, ő meg valamilyen papírokat olvasgatott; hivatalosnak tűntek, legalábbis a messziről virító címer és vonalkód erre engedett következtetni.
Továbbra is beszélgettem, mikor egyszerre eltorzította az arcát, egész testében megfeszült, hörgő hangot adott ki, elkezdte csapkodni a homlokát, majd rángatta a zakóját és káromkodott, hogy te geci, te rohadt geci, te tönkretettél engem te ROHADT GECI. Próbáltam nem nagyon figyelni, nehogy bennem, másban vagy magában kárt tegyen, közben megérkezett a vonat is, felszálltunk, és ő ugyanúgy folytatta amit csinált. Az ideg-összeroppanás határán lehetett, ha nem éppen túllépte azt.
Később láttam, hogy egy válóperes papír volt a kezében.
Nem sokkal később metróztam, felszállt az Ecseri úton egy fiatalos nő, az autistának tűnő kisfiával. Ilyenkor szintén próbál nem odanézni az ember. Az anyja mosolyogva csokival kínálta, majd a gyerek mondott vagy csinált valami vicceset, mire ő olyan jóízűen kezdett el hahotázni, hogy elgondolkodtam, röhögtem-e én bármilyen viccen is valaha.
Két ember.
Az egyiknek elvették mindenét, kiforgatták a vagyonából, átverték, összetörték a szívét, és talán egy egész életre tönkretették az életét.
A másik a világ egyik legnagyobb örömében részesült, gyermeke született. És még így is, hogy nem egészséges teljesen, sikerül a mindennapokat jóízűen kacarászva, mosolyogva átvészelnie. Legalábbis látszólag.
Érdekes emberek vannak, akik elsőre furcsának, viccesnek, idiótának tűnhetnek. Pedig csak jobban meg kell őket nézni, és szinte biztos, hogy valójában más a helyzet velük kapcsolatban.
A DOS-os korszak másik gyöngyszeme, egyik legjobb játéka (bár abban az időben melyik játék nem volt jó?) a »Prehistorik 2« után a Titus the Fox – To Marrakech and Back, amiben egy aranyos kis rókával kell vágtatni az éjszakában, kikerülve vagy a mindenféle tárgyak felvétele után megdolbálva a nagyobb darab kopasz csávókat, a hajléktalanokat akik üveggel dobálnak, a kutyákat és a kukákat, amelyekben valami vagy valaki egy nagy kalapáccsal próbálja kiverni belőlünk a szuflát. Tizenhat pályás azt hiszem, vannak benne húzós részek azért. F3-mal lehet kikapcsolni a zenét, a játék, a »DOSBox« pedig ehhez is jól jöhet.
Mostanra már annyira nincs nagy szenzáció-értéke a dolognak (már amennyire egy halálhír szenzációnak számít, bár sajnos nagyon is), de azért hátha valaki lemaradt róla:
Az ötvenéves énekest szívleállással szállították kórházba, az orvosok már nem tudtak segíteni rajta. Csak a pénteki boncolás után lehet megmondani, mi okozta pontosan Michael Jackson halálát.
Meg hát egy ilyen hír mellett nem is igazán lehet elmenni. Jackson megosztotta az embereket, az egyszer szent, mint ahogy az is, hogy kevés olyan ember van, aki ne ismerné a nevét.
Lehet sok mindent mondani róla: máig nem bizonyított, hogy szerette-e az időt kisgyerekekkel egy ágyban tölteni; bizonyára élete egyik legnagyobb ballépése volt, amikor megoperáltatta magát; mint a hozzá hasonló hírességek nagy része, nem vetette meg sem az alkoholt, sem a kábítószereket; néha nem tudta hol áll az orra és így tovább.
Egy viszont megcáfolhatatlan: Michael Jackson névnek számít a popzene világában. Ezzel, vagy a King of Pop kifejezéssel talán sokan nem értenek egyet, sőt, biztosra veszem hogy sokan valószínűleg fittyet hánynak a zenei munkásságára, de az egyszer biztos, hogy letett az asztalra ezt-azt, amit mai napig nem sikerült lesöpörni onnan. Azt hiszem, Steven Spielberg reagált legjobban, dióhéjban a hírre: Ahogy nem lesz több Fred Astaire és Elvis Presley, vagy Chuck Berry, nem lesz soha többé Michael Jacksonhoz hasonló. Tehetsége, vonzereje, rejtélyessége legendává teszi őt.. És ennyi, többet nem is kell elmondani. Aki gyászolja gyászolja, aki nem, az pedig nem.
És akkor még egyszer utoljára szóljon a Billie Jean, Jackson fénykorából, a nyolcvanas évek hangulatát idézve:
Helló, bocsi már, de tényleg, ha még egyszer akármilyen körlevelet küld nekem bárki-bárhol, kegyetlen módon rácsattintok a feladó kizárása gombra. Ma először tettem ilyet, és eufóriával töltött el az érzés.
De tényleg már, ma háromszor kaptam meg, hogy segítsek valami félhalott kisbabán, de nem pénzzel ám, nem, hanem küldjem tovább a levelet, mert az AOL meg a ZDNET megfigyeli (érted, látnak minket) és ha el lesz küldve tízezer-akárhányszáz embernek, akkor bizony kifizetik a műtétet.
Komolyan, ne legyünk már naivak. Mi érdeke lenne az AOL-nak meg a ZDNET-nek abban, hogy egy link nélküli üzenetet továbbküldötök nyolcmillió magyarnak, egy zárt rendszerben, mint az iWiW?
Hopp, a blág megléte óta most történik meg először, hogy nem technikai okokból kifolyólag vagy előzetes bejelentés szerint maradt el a napi mefiblog-betevő adag. Pedig azért ha figyelembe vesszük, hogy 2005 novemberében indult a dolog, most meg 2009 júniusa van, akkor azért nem rossz teljesítményről beszélünk. (Már csak tartalom kéne, igeh.)
Félreértés ne essék, sosem csinálom erőltetetten, vagy kezelem nyűgként a bejegyzésírást. Napi rutinná, vagy inkább apró kis szertartássá vált. Olyan ez nekem mint másnak egy szál cigaretta, vagy egy bögre kávé. És ezt már sokszor leírtam úgy itt, mint máshol is, hogy anno amikor elkezdtem elhatároztam, hogy a napi egy mindig meg lesz. Nem fogok olyat csinálni, hogy két-három napig szünet, aztán beböfögöm hogy jaj de régen nem írtam ide. Ha valami oknál fogva napi nagyjából tíz percet mégsem tudnék erre áldozni, akkor pedig vagy lehúznám a rolót, vagy átalakítanám az egészet egy hetente megjelenő médiummá (heh).
A héten két, egyébként személyes ismerősöm mesélte – akikkel a neten szinte egyáltalán nem tartom a kapcsolatot –, hogy olvassák a blogot, és mindketten azt mondták, hogy jól esik nekik feljönni néha, és két-háromperces kikapcsolódásként az én hülyeségeimet olvasni. Próbálom az ilyeneket szerényen kezelni, pedig hihetetlenül jól esik, még mindig.
Ma (vagyis tegnap) egyébként pókereztem, aprópénzért (tíz forint, száz zseton váltással). Régen pókereztem már társaságban, így jócskán bele kellett jönni, de azért a végén sikerült megelégedetten felállnom az asztaltól.
Szeretném bemutatni nektek Treczkó Csaba munkáját, mely 5 577 szavazattal a győztes képe lett:
Nyilván például fotója nem érdemelte meg csak a harmadik helyet emellett a mestermű mellett; jómagam is kezdek azon gondolkodni, hogy más elképzeléseim vannak a fotózásról, mint a nagyoknak. Remélem egyszer eljutok arra a szintre, ahová Treczkó Csaba is.
Túl sok újdonság nincsen, a lényeg, hogy megjelent az »Adobe Photoshop Lightroom 2« legújabb, 2.4-es verziószámmal jelölt változata, ami első blikkre is sokkal gyorsabb mint a 2.1-es elődje. Nem azt mondom hogy villám, mert még mindig van hová fejlődni, de sokkal jobb, mint volt.
Telepítéskor egyszerűen új mappába kell telepíteni, ilyenkor ugyan a kiegészítéseket újra be kell állítani, viszont minden egyéb beállítás megmarad.
Megnéztem ma a »House« évadfináléját. Igen-igen, kicsit lemaradtam vele, de hát az iskolai örömmámor miatt egyáltalán nem szomorkodtam. (Irónia.)
Az van, hogy az évad elején az eddig csak szunnyadó gondolat hirtelen magához tért, és pár rész után beleszörcsögött a fülembe: a House kezd unalmassá válni. Mindig ugyanaz a séma: beteg bejön; House-nak nem tetszik; történik valami érdekes, House-nak tetszik, elvállalja; ötször-hatszor félrediagnosztizálják; House vérig sért mindenkit, legalább kétszer megjegyzést tesz Cuddy fenekére és egyszer megeszi Wilson kajáját; beteg haldoklik; hirtelen beszélgetés, House-nak bevillan a megoldás; beteg kezelése; beteg meggyógyul; valami jó zene; végefőcím.
Aztán persze a negyedik évaddal próbálták variálni a dolgokat, relatíve jól is ment, de az ötödik évad első tíz részétől közel nem voltam elájulva. Aztán utána kezdett beindulni, de a 16. résztől már folyamatosan ment felfelé az emelkedőn, a 21. rész szerintem az évad (de megkockáztatom hogy a sorozat egyik) legjobbja volt, majd eljött az évadfinálé.
Nem mondom azt hogy fos volt, mert azért nem folydogált, de az biztos, hogy House-téren ez egy rettenetesen gyenge befejezés volt, pláne az előző évadhoz képest. Gyenge közepes volt, ami azt illeti, de az is csak kis jóindulattal.
Ezt a képet viszont muszáj, hogy megosszam, a 18., macskás részből (még ha ez egyébként Aurus szokása is):
Arra gondolok, hogy nagyon kevesen vannak tisztában az érzelem szó jelentésével. Ha szeretsz valakit, az egy érzelem. Ha jóban vagy valakivel, az is egy érzelem. Ha utálsz valakit, az szintén az. Ellenben ha valaki felé nem táplálsz érzelmeket, akkor vagy semleges. Nem akarod őt megölni, nem mondod mindenkinek hogy mekkora buzi (még ha tényleg az is), nem gondolsz rá egy nap órákat és így tovább.
Tehát: ha valakit nem szeretsz, és tényleg nem érdekel, nem foglalkozol vele. Oké, menjünk tovább.
Aztán vegyük ugyanezt tárgyakkal. Én gyűlölöm a gombát. Ha a piacon meglátom, hányingerem van. A pacallal ugyanez a helyzet. Így nem nézegetem a pacalos recepteket, nem szagolgatom a piacon a gombát, és nem járok olyan helyre, ahol ez a kettő a specialitás.
Tehát: ha valamit nem szeretek, azzal egyszerűen nem foglalkozom, kerülöm.
Vegyük például a blogokat. Kismilliót olvasok, de legalább tízszer ennyi van, és abból biztosan több mint száz, ami még véletlenül sem érdekel. Nem kattintgatok rá naponta, nem járok oda félóránként és nem írok hozzászólást. Mert nem érdekel.
És tudjátok miért viccesek az emberek? Mert van két olyan olvasó (bár ezt a szót én általában megtisztelve használom; megtisztelően érzem, ha valaki olvas, az ilyen emberek kivételével), név szerint Balázs és moikboy, akik elvileg olyan hű-de-nagyon utálnak engem, mégis, találgassatok, ki a TOP 3 látogatója a blognak. Segítek, az első én vagyok.
Szóval viccesek az emberek(?), hogy elvileg bár olyan rettenetesen szarul írok, rettenetesen béna vagyok, rettenetes életem van, rettenetes emberek vesznek körül és úgy egyébként is én vagyok A Világ Legnyomorékabb Embere, mégis naponta legalább fél órát arra áldoznak az életükből, hogy az én nyomorék világomban időzzenek.
Most mindamellett hogy egyértelművé válnak a szerepek (ki a nyomorék, ki nem), én a napi 24 órából fél órát is sajnálnék bármelyikük életének legapróbb töredékével foglalkozni. Valójában már azt az időt is hihetetlen pazarlásnak tartom, amíg ezt a bejegyzést megírtam, mert ezalatt két öblöset szarhattam volna, és az a két öblös barna porcelántöltelék is különb lett volna ettől a két embertől. Szóval most még annyira sem fogom átnézni, hogy elgépeltem-e valamit, mint általában szoktam.
A SZÁMALK Zrt. egy főként informatikai oktatással foglalkozó szervezet. Kezdve a kisebb néhány órás gyorstalpalókkal, az OKJ-s képzéseken át egészen a hagyományos közép és főiskolai képzésig szinte mindent megtalál az ember a kínálatukban. Többek között a Gábor Dénes Főiskola is a SZÁMALK gyermeke.
Etele úti székháza a hetvenes években épült, a kor jellegzetes építészeti tulajdonságait viseli, nem messze a Kelenföldi pályaudvartól, egy hatalmas, több részből álló épületről van szó. Eleinte kettő, később három előadó-, rengeteg kisebb-nagyobb tan- és gépteremmel, valamint több mint egy tucat irodával, melyek a középső egyszintes, a jobb oldali két szintes és a bal oldali hét szintes részeken találhatók meg. Az épület mai napig használatban van, ide járunk »két éve« mi is, ám tavaly az egyik tanár említette, hogy megvette valami hatalmas multi, lerombolják az egészet a fenébe, plázát építenek helyébe, az iskola meg átköltözik egy vadonatúj helyre.
Részben persze közel nem kár, hiszen egyrészt eljárt felette az idő, másrészt az épület minden volt, csak szép nem. De azért mégis megélt harminc évet, és gyakorlatilag kevés környéki ember van szerintem, aki ne hallott volna róla.
Anno az eladás-költözés még csak pletyka volt, ma viszont a valóság; az iskola folyamatosan költözik; az új, korszerű és dizájnos épület, szebb helyen, elvileg kényelmesebb és praktikusabb környezetben, stílszerűen a Mérnök utcában már készen áll hogy fogadja a nagyközönséget.
Nagyon nosztalgikus élmények nincsenek, de azért csak lehúztunk két évet a régi épületben, ismerjük minden zugát, és valamilyen szinten azért biztos hiányozni is fog kicsit. Ma még utoljára tartottak egy búcsúbulit, körbe lehetett járni az egész épületet, gulyással és italokkal meg zenével várták a látogatókat. Kíváncsi vagyok az új helyre, annyiból mindenképpen szimpatikus már most, hogy minden teremben van klíma.
A végén még egy sünit is találtunk a sötétben, és el sem menekült, pedig szegénynek kb. tíz centiméter közelről az arcába vakuztam hogy le tudjam fotózni, és még utána is ott szimatolt békésen. Ha nem lett volna olyan szurkálódó hangulatban. Mostanában viszonylag rövid időn belül ez a »második« eset, hogy SÜN-t látunk.
