mefiblog - főoldal

Nektek mi a legkorábbi gyermekkori emléketek? Amire nagyjából tisztán emlékeztek, és el tudjátok helyezni az időben?

Nekem saccper 1991-ből, amikor durván három-három és fél éves lehettem. Kaptam valamilyen kis műanyag traktort, kamiont, buszt – nem tudom már pontosan mi volt a rendeltetése, de utazni lehetett rajta, kormánya volt és dudája, az ülés alatti rész pedig egy kis rakodóhely. Elég sokáig megvolt. A hátsó végére meg egy telefon volt rögzítve. Az emlék meg annyi, hogy anyum éppen telefonált egy barátnőjével (arra is emlékszem, hogy ki az), én meg utánoztam őt. A szoba, az időjárás, a napszak, a ruha, az illatok és minden egyéb dologra tisztán emlékszem. Érdekes.

Kíváncsi lennék rá, hogy hipnotizéléssel tényleg újra feleleveníthetők-e az emlékek, egészen a születésünktől kezdve.

Flekkenpartiztunk ma: elfogyasztottam nagyjából öt szelet marhahúst, három darab oldalast és két szelet tarját, majonézes krumpli-, meg olívás, paprikás-paradicsomos salátával, a desszert pedig görögdinnyében tálalt rumos gyümisali volt, vacsorára az egészet steakburgonyával tálalt brassói aprópecsenyével öblítettem le. Nem kommentálnám a telítettségi állapotomat.

Szóval, 2004-es darabról van szó, de tegnapig még nem láttam. Amivel egy mondatban jellemezni lehet: kincskeresős Disney-film, Nicolas Cage-dzsel. Ez igazából se nem pró, se nem kontra tulajdonsága, illetve mindenki el tudja dönteni, hogy melyik.

A Disney-világ egyértelműen látszódik például a zenén, meg úgy általában a történetvezetésen. Talán az egyetlen dolog ami nekem nem tetszett, az a túlontúl tökéletes sztori. Tehát egy többlépcsős kalandot mutatnak be, ami ha egyetlen icirpiciri dolog nem úgy jön össze (például valaki egy másodperccel korábban lép ki az ajtón) akkor bukik az egész, itt mégis minden tökéletesen passzol, ami pedig nem, az teljes mértékben kikövetkeztethető. És ugye itt jön elő a Disney-vonal, hogy bár nem egy művészi alkotás, de simán beül rá a család kisgyerekkel együtt, és mindenki tudja élvezni.

Jó dolog viszont, ahogyan a sok történelmi-mitológiai utalás ahogyan találkozik a hétköznapi dolgokkal. Sokszor húzták már le ezt a történetet, de ettől függetlenül még így is tudott izgalmas maradni.

Tetszett; nem az évezred filmje, de tökéletes kétórás kikapcsolódás az egész családnak.

A második részét ma nézzük valószínűleg, és ha jól tudom készül a harmadik.

Értékelés: 4 pont

Megnéztük az »A nemzet aranya« második részét is. Gyakorlatilag egy-az-egyben elmondható róla minden, ami az első részről is, annyi a különbség, hogy a nekem kicsit kevésbé bejövős túlontúl tökéletes történetből talán visszavettek kicsit, itt már egy fokkal hihetőbben voltak tálalva az esemény. Bár azért itt is előfordult olyan, hogy a félmegapixeles telefonnal jobb felbontású képet csináltak mint én tökéletes körülmények között a 40D-vel, de ez meg már annyira technikai dolog, hogy nem állunk meg kukacoskodni rajta. Ami viszont szembeötlő volt, hogy elég sok jelenet majdnem ugyanolyan volt, mint a korábbi epizódban.

Arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a harmadik részben, már ha egyáltalán lesz, amire lehet következtetni a befejezés miatt.

Értékelés: 4 pont

Ismét sok-néhányéves lemaradásomat pótoltam tegnap este a címben szereplő darab megtekintésével.

Két dolog van szerintem, ami miatt a film az átlagos helyett a király jelzőt kapja: Johnny Depp és a jelmezek. Biztos gáz ilyet mondani, de a történetben túl sok bámulatos fordulat nincs, inkább tényleg átlagos kalandfilmes, viszont Depp beszólásai és úgy általában az egész karaktere. A jelmezekre meg nem mondhatom, hogy valósághűek-e, mert nem láttam még korabeli kalózt, de elég meggyőző.

A következő két rész is tervbe van véve, kíváncsi vagyok rájuk.

Értékelés: 4 pont

Azzal nincs is baj, hogy a TV2 fogja adni idén az UEFA Bajnokok Ligáját, azzal viszont annál inkább, hogy egy cirka ötperces reklámmal hozzák ezt a mélyen tisztelt nézőközönség tudtára. Csak ugye minek. Mert a BL-közvetítés egy fix nézőcsoportot hoz, aki ugyanis nézi, az reklám nélkül is tudni fogja, hogy a TV2-n adják, aki meg nem nézi, nem fogja egy háromperces szpot után remegő kezekkel várni. Reklámozásból tehát egyes.

A másik dolog, hogy megkaptam névnapomra a »Vissza a jövőbe« első részét DVD-n, amit voltak kedvesek újraszinkronizálni. A színészek nagyobbik részét megtartották (Rajhona Ádám, Rudolf Péter, Götz Anna), de egyszerűen katasztrofális lett. Igényes munka, félreértés ne essék, de vegyük például Rudolf Pétert. Anno annyi idős volt, mint Michael J. Fox, és még talán nem tudott annyira szinkronizálni, így fiatalosan, beleéléssel csinálta és ez nagyon-nagyon sokat dobott a filmélményen. Most pedig egy higgadtabb Rudolf Pétert hallani, olyan mellékzöngével, hogy várod a papírlapozást, annyira hallatszik az unott, monoton hangulat ami a stúdióban uralkodott. És ez végig jellemzi a filmet. Szomorú, az meg pláne, hogy ezt mostanában a legtöbb szinkronon érezni. És nem kell köpködni; sem azért hogy bezzegamagyarszinkron, sem pedig azért, hogy tanuljunk nyelvet és ne szinkronizáljunk. Ha húsz éve sikerült olyan szinkronfelvételeket készíteni, amik jobbak voltak mint az eredeti, akkor ma miért nem jön ez össze?

Még anno amikor az »Őfelsége pincére voltamot« néztem, ami ugye nem kicsit tetszett, többen ajánlották Menzel többi filmjét is, különösen a Sörgyári capricciót. Ma néztem meg, és az a véleményem, hogy a Hrabal-Menzel-Šofr hármas egyszerűen zseniális. Hrabalt muszáj lesz olvasni, a regényt, melynek adaptációja ez a film már meg is szereztem. Furcsa egyébként nálam nyolc évvel idősebb filmet nézni, amely ráadásul egy olyan korszak darabkáját próbálja bemutatni, melyről legföljebb a történelemkönyvekből olvashattam.

A történet egy kisvárosi sörfőzde életét mutatja be, a sztahanovista gondnokkal, az ő szeszélyesnél is szeszélyesebb, kedves, kislányos feleségével valamint testvérével, aki egyfolytában üvölt, mint akit nyúznak. Utóbbi kettő mindig kitalál valami programot, amivel a mi drága, nyugodt gondnokunkat az őrületbe kergetné, mint például az igazgatótanács látogatásakor való disznóvágás, amiben a slusszpoén, hogy a gondnok vegetáriánus.

Kiváló alkotás ez a film, olyannyira, hogy még lassan harminc év után, egy homlokegyenest más világból is maximálisan lekötött.

Értékelés: 5 pont

Néhány óra múlva megkezdem a szokásos tizen-egynéhány órás gyomorremegtetően izgalmas utamat a Toszkán nap sütötte vidék felé, ahol internet- és számítógépmentes magányomba burkolózom, mindeközben pedig pizzát, gyümölcsöket és igazi olasz fagylaltot fogyasztok.

Legyetek jók, meg minden ilyesmi. :]

Az van, hogy itt Olaszorszagban csak a szomszednak van internet-hozzaferese, bar hogy minek, azt nem tudni, mert a wireless routert jelszo nelkul hasznalja, es csak nehany percet van fent. Most azert megkiserlek vegigirni nehany sort, es bizom benne, hogy nem akkor jelenik meg a Nessuna rete felirat, amikor megnyomnam a gombot.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az olasz billentyuzet-kiosztas nem vicces, minden egy-ket gombbal odebb van, nem veszes, de boven eleg ahhoz, hogy zavaro legyen. (A cimet direkt irtam el viszont.)

Talaltam egy ezereves (egeszen pontosan tobb mint otven eves) Olivetti Studio irogepet, ami teljesen koszos volt, es alig mukodott, de nehany ora alatt sikerult kipucolni, es teljesen mukodokepesse varazsolni. Imadnivalo kis szerkezet, raadasul itt, ahol net nem igazan van, meg kulonosen hangulatos.

Az idojaras egyebkent durva; altalaban mindig huvos, 25-26 celziuszfok van, most meg atlag 35, es hozza kellemes hetven szazalakeos paratartalom. Ellenben az olasz fagyi es pizza meg mindig mennyei.

Egyelore most ennyi jutott, remelem eljut a zeterben ezis.

Giginek hala sikerult elolvasnom Lindsay legujabb Dexter-regenyet. Erdekes amugy, hogy hullamokban hol a konvy koveti a sorozatot, hol pedig forditva. (Mindekozben megjelent egyebkent a sorozat legujabb evadjanak elso resze, de ennek a megtekintese meg par hettel eltolodik.)

Annyira nagy porges es olyan magas izgalomfaktor nem volt, mint a »Dermedt, dacos Dexterben«, ellenben ettol fuggetlenul is remek elmeny volt, bar az elso fele elegge docogos, es utana ha letehetetlenul nem is, viszont kellokeppen izgalmas. Ami miatt meg mindig bejonnek Lindsay irasai, az a dramairo multja, ezzel ugyanis az egyebkent sem egyszeru ponyvat negy-ot lepcsovel feljebb tolja.

Arra lennek igazan kivancsi, hogy hany kotet van tervben, es hogy vajon kigondolta-e elore az iro a befejezest, vagy csak ahogy esik, ugy puffan majd.

Értékelés: 4 pont

Nem is tudom minek örültem igazán, hogy először végre megszabadulhattam a Szlovénia óta büszkén őrizgetett »csomagtól«, vagy hogy végre magyar billentyűzeten a saját gépemen, a saját karosszékemből írhatok.

Rettenetes volt a hazaút egyébiránt, eddig még ennyire nem fogtam ki. Mellettem egy akkora darab olasz srác ült, hogy még az ülést teljesen kihúzva is összekuporodva fértem csak el, pedig sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy dagatt (sic!) lennék, na azt nem. Mellettem valami bunkó olasz-magyar nő ült, aki egész éjszaka szenvedett. Előttem egy nő egész éjszaka köhögött, már rá akartam szólni hogy igyon egy korty lófaszlét, vagy valami. Arról nem is beszélve, hogy mindenki hawaii-bugi módra ült a egyesével a kettes üléseken, és amikor bátorkodtam megkérdezni hogy esetleg leülhetek-e, vagy álljam végig a 14 órás utazást, akkor húzták a kis arcocskájukat.

Imádni valóak az olasz emberek, de bizonyos helyeken akkora ordas tahó parasztokat lehet találni, hogy az valami hihetetlen, tényleg. És nem feltétlen viselkedés, hanem kultúra. Például egy csávó kifújta tavaly az orrát papírzsebkendő nélkül. Tízből nyolc nem tud normálisan enni: csámcsognak, szürcsögnek, nyámnyognak, egyszerűen undorító. És legtöbbjük koszos is, eléggé.

Az olasz nőkkel meg az a baj, hogy hibátlanok lehetnének, ha nem lenne néhány apró baki. Például tök jó amikor nyaktól lefelé egy bombázó, nap barnította bőrű, elegánsan, mit elegánsan: divatosan öltözködő nő megjelenik, de illúzióromboló, hogy a lábán a köröm alatt egyhetes kosz gyülekezik. És nagy általánosságban is elmondható, hogy az olasz nők ritkán szépek, és akkor is inkább nyaktól lefelé.

Ettől függetlenül még mindig imádom Olaszországot, mesés egy hely, ráadásul az a környék ahová szoktam járni, egy gyakorlatilag nyolcvanfős kis falucska, a hegyek lábainál. Egyszerűen megérint, és hihetetlenül hangulatos ott elfogyasztani egy igazi olasz pizzát, lasagnat, salátát vagy akármit.

Jóleső érzés hazajönni, és nem igazán hiszem, hogy tudnék Olaszországban élni, mégis mindig kicsit honvágyam van, miután eljövök.

Hihetetlenül zseniális könyv, ha három szóban akarom jellemezni. Leginkább talán azért, mert bár Huxley 1931-ben írta, ma, 2009-ben ugyanúgy megállja a helyét, mint akkor amikor először kiadták. A történet a jövőben játszódik, ahol sikerült megteremteni egy háborúktól, betegségektől, éhezéstől és egyéolb súlyos problémáktól mentes, gyakorlatilag tökéletes világot. Egy olyan világot, ahol az emberek nem születnek, hanem aprólékos beállítások után futószalagon készülnek, ahol nem létezik az egyén, ahol bárki megkaphat bárkit és a kábítószer nemhogy tiltott, hanem gyakorlatilag kötelező és ahol Shakespeare-t olvasni bűn. És bár a rendszer tökéletes, senki nem lehet benne egymaga, mégis van egy-két ember, akik kívülállónak érzik magukat.

Ebbe a tökéletes, de közben mégis velejéig romlott világba csöppen bele a Vadember, aki egy rezervátumban, elevenszülő gyermekeként jött világra, és élete nagyobbik részét egy Shakespeare kötet olvasgatásával töltötte. És az igazi bonyodalmak természetesen csak ekkor kezdődnek.

Csillagos ötös irodalmi darab, aki még nem olvasta, annak bátran merem ajánlani.

Értékelés: 5 pont

A harmadik olyan film, ami idén igazán tetszett, és a második olyan, amiben szintén »Brad Pritt játszik«. Régebben annyira nem szerettem őt, magam sem tudom miért, de az utóbbi időkben az egyik kedvenc színészem lett. És most ismét csak nagyot nőtt a szememben. (Egyébként tíz óra körül IMDb TOP 250-ben a film 110. helyezett volt, most a 44.)

Ez pedig nem véletlenül van így: a film kiváló darab. Tarantino egy állat, legszívesebben leírnék ide egy mondatot, de túl szpojleres lenne.

A történet arról szól, hogy egy javarészt zsidókból álló amerikai színekben játszó kis katonai különítmény leugrik a franciákhoz, hogy kinyírjon minél több nácit, és ha már úgy adódik, megpróbálják eltenni láb alól Hitleréket is.

Kiváló fényképezés, hihetetlenül jól megírt történet, ennél még ezerszer jobb színészi alkotások (amikor Christopher Waltz a negyedik nyelven szólal meg folyékonyan, hiba nélkül, akkor azt hittem lefordulok a székről a röhögéstől) és mindez megfűszerezve egy kis brutalizmussal, azzal hogy a kamera nem fordul el amikor valakinek elvágják a torkát, sőt, még valami pörgős elektronikus gitáraláfestés is dörög hozzá. Arról nem is beszélve, hogy bár 153 perces, egyáltalán nem tűnik soknak, végig annyira tökéletesen halad a történet. Tényleg kiváló alkotás.

Én ritkán mondok ilyet, de ezt a filmet videokazettán, DVD-n, Blue Ray-en vagy akármi máson muszáj beszerezni.

Értékelés: 5 pont (Ajánlott.)

Megyünk két napra a Balcsira, süttetni a hasunkat és lángost zabálni rekeszszám, valamint »sörféleséget« vedelni tonnaszám, vagy akár fordítva is.

A mefiblog szupertitkos őrgárdája (MESZUPŐR Security Zrt.) továbbra is titkos megfigyeléseket végez, így kerüljük a zsidózást a kommentekben. Ha lesz drótmentes hűség, akkor jelentkezünk majd néha, ellenkező esetben MNUSZ.

Szeretnék csináltatni magamnak egy hatalmas táblát, amit a nyakamba akasztanák (sic!) és ráírnám, hogy: EMBEREK, A BALATON JÓ!

Nem arról van szó, hogy felfedeztem 21 év után, hogy jé, van egy kisebb vízmennyiség Somogy megye és környéke néhány településén, ahol durván jókat lehet nyaralni, hanem arról, hogy bennem még megmaradt a kétezer forintos sör és az ezer forintos lángos valós élménye, hajszállal, ezelőtt tíz éve. És ezek után azért megdöbbenve tapasztaltam, hogy konkrétan olcsóbb a Balaton, mint Budapest – és ez egyáltalán nem vicc.

Én amondó vagyok (és elnézést a vulgarizmusért), hogy kell a kis faszomnak a horvát tengerpart, ha itt van ez a gyönyörű tav. És értem én hogy wilkommen, meg sokeuró, de a németek menjenek csak a tengerre, a Balaton meg legyen a magyaroké.

És pont.

A Sóstó Panzióról (ahol szerénynek nem nevezhető szálláshelyünk volt) pedig külön bejegyzést nem írnék, csak annyit, hogy melegen ajánlom vagy mikrózva.

Siófokon, a víztorony mellett van egy hangulatos kis hely, a neve semmi extra: Roxy, még csak nem is vonzó. Árulkodó, hogy körülötte van még három másik is, amik talán jobban is néznek ki, mégis üresek egész este, míg a Roxy dugig. Kis terasz, ami ugyan a főútra néz, bent gyertyafény estébé.

Leülsz, a pincérhölgy odaugrik mosolyogva, üdvözöl, megkérdezi hogy csak innál vagy ennél is. Mikor kihozza, udvariasan teszi le, finoman felemeli előtted a kistányért, amin az evőeszközök vannak, jó étvágyat kíván. Közben kis idő elteltével udvariasan megkérdezi, hogy ízlik-e, és esetleg hozhat-e még italt.

Gasztronómia, meg minőségi védjegy, hirdeti a cégtábla. Gondoltam majd meglátjuk. Aztán az történt, hogy tényleg gasztronómiát kaptunk, bele az arcunkban. Marhapörkölt elegánsan tálalva, a gulyás természetesen kis bográcsban, hatalmas adagok, kreativitás és miegymás.

Írhatnék még ezer szót, de inkább csak annyit mondok: ha Siófokon jár valaki, és enni akar, a Roxyba menjen. Sőt, ha valaki enni akar, és nem bán egy kis utazást, akkor is. Az árakról annyit, hogy négy főre fizettünk borravalóval, és a szakácsokat egy korsó sörre meghívva 17 000 forintot, amiben volt két leves, egy előétel, két főétel, egy pizza, négy desszert, és fejenként egy liter üdítő.

Gasztronómia.

Mustáros flekkenhús, steakburgonyával, rajta az a növénynek tűnő hosszúkás valami szalonnarudacska, ropogós finom.

Ez féladag mákosguba vaníliasodóval.

Értékelés: 5 pont (Éttermet így kellene csinálni mindenhol.)

Az idei nyaralásrengeteget megkoronázva most pedig a »tavalyihoz hasonlóan« leugrunk Szegedre, ahol négy napon keresztül fogjuk jól érezni magunkat a Szegedi Ifjúsági Napok keretein belül, finomságokat fogyasztva és a melegvizes medencében pisilve ücsörögve.

Képek szeptember elején, vagy talán majd esténként, meglátjuk.

Nagy fel!

Megvolt a nulladik nap, és az az igazság, hogy válság vagy én nem tudom, de valahogy nincs meg az a nagy pezsgés bent a Partfürdőben mint tavaly. Persze ez jobbára csak előny, mert nincsen nagy tömeg, de azért mégiscsak meglepő kicsit. Még kedvenc helyünkön, a »Tündér konyha« ajtaján is hatalmas ÜZLET KIADÓ tábla feszít, ami azért elég árulkodó, hiszen egy egyetemvárosban nem hiszem el, hogy az 550 forintért jóllakhat a vendég üzletpolitika nem nyereséges.

Tegnap a szokásos Depresszió-Road-Tankcsapda hármas volt a színpadon. A Road ugyanaz, mint évek óta, persze jó értelemben, bár ők is kezdenek átmenni az üvöltős hörimori metálzene kategóriába, ami azért nem vicces számomra, mert pont ők képviselték a három zenei stílus (punk, rock és hörimori) megfelelő arányú keverékét. De legalább szerények, és azért ez sem utolsó. Míg a Depressziónak vagy legalábbis Halász Ferinek ugye volt egy-két el-vagyok-szállva-magamtól megmozdulása, de most a hangos rántottsajtozás és tankcsapdázásra, ami a fellépésük előtt volt, kicsit visszavett, és lévén csak a régi számokat játszották, a koncert is korrekt volt. A Tankcsapda meg ugye Tankcsapda – gyors hangolás, zene magnóról, aztán feljön Tomi, Cseresznye és Lukács, a közönség őrjöng, én meg még másik tíz fotós csattogunk a géppel, a harmadik számnál meg szólnak hogy álljunk odébb, mert beindul a tűz is. És gyakorlatilag ennyi. Ellenben három perc késéssel kezdtek, és a kiírt éjféli befejezés helyett fél egykor csattant el az utolsó akkordja a legjobb méregnek, és még hosszú tapsolás után távoztak.

Természetesen többször hangos HAJRÁLOKI kiáltozások repkedtek, nem csak a Tankcsapda koncertjén, Lukácsék pedig meg is tapsoltatták a Bajnokok Ligájába bejutott Debrecen csapatát.

Rettenet meleg van egyébként, bent a SZIN-en 300 a sör, amihez kétszáz forintért RE-pohár jár (a SZIN egyébként is a zöld gondolkodás jegyében kerül megrendezésre, de ez idén sokszorosan érződik, pluszpont), amit bármikor vissza lehet váltani ugyanekkora összegért. A Pepsi Cola mindenhol 300, az ásványvíz 200 míg a Lipton Ice Tea 350, az adagok félliteresek. Elég sok étel van, csülöktől a salátáig, ezek ára elég változó, jól lehet lakni olcsóbban és drágábban is. A pálinkák ára persze horribilis, de szórakozóhelyekhez mérten egyáltalán nem az.

Fényképek és videók majd a későbbiekben.

A további SZIN 2009 képek erre.

Az első nap is megvolt, itt épp feszítünk a médiabuszban, ami mit nem mondasz: tényleg egy busz; nem is utolsó, ráadásul: fehér bőrkanapék, klíma, számítógépek – szóval minden, ami ahhoz kell, hogy kényelmesen feltöltse az ember az anyagt.

A tegnapi nap volt az első Dumaszínház előadás, Hadházi László és Badár Sándor szórakoztatták a nagyérdeműt, teljes sikerrel, ami részben annak köszönhető, hogy nem régebbi poénokat nyomtak, vagy legalábbis én nem voltam más fesztiválon idén, ahol halhattam volna őket.

Nem sokkal később a nagyszínpadon a Heaven Street Seven lépett fel, nem volt hatalmas tömeg előttük, de kiváló bulit csináltak és látszott hogy a közönség is jól érzi magát.

Ezután Kispál és a Borz borzolta a kedélyeket; Lovasi megjegyezte hogy a biztosított egyórás fellépési időt kicsit kevesli, mert még a sztendert óra öt percnél is kevesebb, úgyhogy gyorsan behangoltak, elnézést kértek ha nem úgy szól valami, ahogyan kéne, és ment is a buli.

A napra a koronát a Gabriella Cilmi tette fel, aki a Vodafone VIP sátrában interjút adott, és néhány közös fotó is készült. Én interjút nem csináltam vele (szerintem bőven unta már azt a tíz újságírót is), de egy közös fotó összejött. Rendkívül közvetlen egyébként, én szerényen álltam mellette, ő meg mosolyogva rögtön átkarolta a csípőmet, és mondta hogy reméli tetszeni fog a koncert. Ahhoz képest hogy 17 éves, kiváló koncertet csinált. Nem öltözött át ötvenszer, és nem hozott magával húszfős tánczenekart, meg saját rendszámú veterán autót, egyszerűen mezítláb rohangált, elénekelte az összes számot és egy újat, bemutatta a bandát, aztán elbúcsúzott és – a közönség nagy bánatára – nem jött már vissza.

Remek buli volt. A tegnapi naptól a SZIN területén egyébként a medencéket leszámítva különféle hűtési módszereket vezettek be a nagy kánikulára való tekintettel, mint például a bejáratoknál elhelyezett párakapuk vagy a hidegvizes permetezővel rohangáló srácok, amiknek-akiknek a használatát nem ajánlják, hanem kifejezetten kérik. És ezek mellett a RE :POHÁR és az egyéb kismilliárd környezetvédelmi megoldás miatt a SZIN szervezői előtt még mindig le a kalappal.

A további SZIN 2009 képek erre.

A második (harmadik) napot nem a zene, inkább az egyéb szórakozások jegyében töltöttük. A Dumaszínházban Aranyosi Péter és Beliczai Balázs biztosították a könnyek megfelelő áramlását hagyma nélkül, konkrétan zokogtam a röhögéstől fényképezővel a nyakamban. Aztán a Somogyi Könyvtár helyi sátrában kaptunk egy kis fejtágítást a SZIN történetéről; a fesztivált először 1967-ben rendezték meg, akkor a KISZ szervezésében egy inkább felvonulós, az akkori kor szelleméhez hű rendezvény volt, ahol még fiatalkorában Zalatnay Sarolta is fellépett. Később (ezt nem tudták megmondani melyik évben) mikor már többnapos volt a rendezvény, a lakók panaszkodni kezdtek, ezért egy időre felfüggesztették, majd 2003-ban rendezték meg újra. Így talán lehet azt mondani, hogy a SZIN Magyarország egyik, ha nem a legidősebb fesztiválja.

A mondhatni kulturális részleg után azért láttunk így is pár igazán jó koncertet. Kezdetnek a Magna Cum Laude zenekar lépett fel, akikkel lehetőség lett volna interjút készíteni, de nem ismerem őket annyira, hogy tudjak érdekes kérdéseket feltenni, snassz hülyeségekért meg fölösleges fárasztani egy bandát. A koncertjük alatt igazán jó hangulat volt, természetesen eljátszották a SZIN hivatalos zenéjét és a végén még egy nyereménygitárt is kisorsoltak. Végül pedig a colorStar DeLuxe, amit eddig nem ismertem, viszont azonnal megszerettem. Egy rendkívül dallamos, sokrétű zene, talán leginkább a színes szóval lehetne jellemezni. Kellemes órát biztosítottak, megérte belefülelni.

Az estét csocsózással, Koltai Róbart MAGIC BOYS című filmjének Jamelia, Pindroch Csaba és Szabó Győző előadásában készített főcímdal klipjének forgatásával és az orális parfümériára nagyban ártó hatást gyakorló hagymakarika-fogyasztással töltöttük, mígnem az utolsó nap elsodort minket a vihar, de erről a következő bejegyzésben.

A további SZIN 2009 képek erre.

Az utolsó nap legdiplomatikusabb szóval is érdekesre sikerült. Először is jött az eső, nem olyan pici mint tavaly, hanem viharral egybekötött magasnyomású égizuhany, ami azért nem volt vicces, mert a fedett helyek nagyrészét el kellett hagyni, mondván nem biztonságos és még saját felelősségre sem engedik. Így végül egy sátorba kellett bemenekülnünk, ahol egy Kincses nevű figura csinált többórányi tuc-tuct, bár a közönség jelentősebb hányada csak az eső elöl menekült. (A zenei műfaj kedvelőitől elnézést, egyszerűen abban a zenében semmi olyat nem éreztem, ami csak egy picit is megfogott volna. Húsz percig ment ugyanaz a négy dallam, hogy lehalkuljon, majd a stroboszkópokat bekapcsolva folytatódjon hangosabban és gyorsabban.) Ráadásul az újszegedi sznob közösségből néhány óra alatt százhatvan-akárhány feljelentés érkezett csendháborítás miatt, így kijött a jegyző, és közölte, hogy minden koncertet kétszer korábban kell befejezni, és hajnal kettőkor még a generátort is lekapcsolták. Halkan megjegyezném, hogy több ezer elővételes (12 000 forint) bérlet kelt el, hasonló mennyiségű napijegy, rengeteg alkohol és egyéb ehető-iható produktum a Partfürdő és Szeged területén, a taxisok mind azt mondták hogy nem panaszkodnak, mert rengeteg fuvar volt, a kollégiumok és szállodák tele voltak, stb-stb. Szeged gyönyörű város, idén is felújítják a villamospályát, és az alacsonypadlós megállók különben néznek ki, mint Budapesten a négyes-hatos vonalán. Szeged feljelentgető lakóinak üzenem: viseljétek el azt a négy nap hangzavart, és cserébe élvezzék, hogy 361 napban egy ötvenszer élhetőbb nagyvárosban lakhassanak. Meg persze hogy kapják be. A kisujjamat, mármint.

Az utolsó Dumaszínház fellépői Kovács András Péter (KAP) és Kőhalmi Zoltán voltak; mondanom sem kell, hogy ismét potyogtak a könnyek, szereztünk autogramot és közös fotót is.

A Pepsi színpadon a Kiscsillag lépett fel, Lovasiék a koncert mellett még egy kis stand-upot is nyomtak, minden szám után hangosan röhögött a közönség, a különböző zenei és egyéb poénoktól. Megnéztük továbbá Takács Esztert és bandáját, ahol igaz csak három számot hallottunk, és a zene egyáltalán nem az én ízlésemnek megfelelő, de ettől függetlenül Andrissal megegyeztünk, hogy kellemes csalódás. Péterfy Boriék idén szerencsére nem korhatáros sátorban léptek fel, viszont a vihar miatt nem tudtak pontosan kezdeni, mi pedig mentünk a főattrakcióra, ami ugye a Guano Apes volt egyenesen Németországból. Elvileg a banda éppen össze volt veszve, így interjút nem adtak, meg a programváltozások miatt korábban kellett kezdeniük, és ez sem tetszett nekik túlzottan. A műsorukban ez viszont egyáltalán nem látszott meg, jó estét Szeged kiáltással rohangáltak, kiabáltak, az első három szám alatt pózoltak a fotósoknak és egy pörgős egyórás koncertet adtak, a négy nap alatt a legnagyobb közönségnek.

Végeredményben nem mondanám azt, hogy a tavalyi SZIN jobb volt, mert voltak dolgok amiket tavaly élveztem jobban, ám voltak amiket idén. Jó buli volt, nem bántam meg hogy elmentem.

Az viszont durva, hogy az ifjúsági napok egy relatíve olcsó fesztivál; tizenkétezer forint a hetibérlet, hatezer-kétszáz a napi bérlet, mégis sikerült első nap annyit költeni, mint tavaly összesen. Úgy, hogy valójában nem vettünk semmiből többet vagy nem csináltunk több dolgot, sőt. És ebbe nem számoltam bele azt, hogy nem sátraztunk, hanem kollégiumban laktunk. De szerencsére a bankoknak jól megy.