mefiblog - főoldal

A Six Revisionsön jelent meg ez az érdekes kis képes összefoglaló, nekem nagyon bejött. Elég magas kép a tovább alatt.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az van, hogy én és néhány barátom (nevezzük őket a poén kedvéért Hajasnak, Cuccunak, Mr. X-nek és Jenőnek, akik jelen esetben nem az egyébként sem létező kitalált barátaim) úgy döntöttünk, hogy ha manapság mindenki webdizájner (bocsánat, webdivájner) meg webprogramozó (bocsánat, webfejlesztő), akkor mi ugyan miért ne foglalkozhatnánk ezzel, pláne, ha évek óta foglalkozunk vele egyébként is és pláne, ha rengeteg máshoz is értünk.

Cégszerűek vagyunk, számlaképesek vagyunk, menők vagyunk, viccesek vagyunk és kőprofik; olcsón jól és gyorsan dolgozunk, ezek közül ráadásul négyet választhatsz és kapsz ajándékba egy csokinyuszit is. Ismerünk nagyon jó webtárhely-szolgáltatókat (például), szeretnek minket az angyalok és minden este megmossuk a fogunkat.

Kicsit hivatalosabban:

Kedves Megrendelőnk!

Fiatalos, lendületes és naprakész csapatunk vállal az Ön magán-, kis vagy középvállalkozásának teljes körű webes alkalmazásfejlesztést (legyen szó ASP-ről, PHP-ról vagy JSP-ről), fotózást, grafikai munkákat és gyakorlatilag mindent, amihez billentyű valamint egér szükséges. Olcsón, jól és gyorsan dolgozunk, fontosnak tartjuk az ügyfeleinkkel való kommunikációt és azt, hogy minél jobb és használhatóbb termékeket adjunk át. Ha valamit mégsem tudunk megoldani, meleg szívvel ajánlunk olyanokat, akik esetleg mégis.

A missziónk egyszerű: jobbá tenni a világot. Vagy legalábbis azokat a szoftvereket és szolgáltatásokat, melyek célja hogy megkönnyítsék mindennapjainkat és munkánkat.

Ezek vagyunk mi, az insolis solutions csapata!

Vagy meggazdagszunk, vagy megyünk vissza a balettbe ugrálni

Voltunk ma sajtótájékoztatón, ahol egy gyakorlatilag kétéves munka első gyümölcsét, az új magyar autóbuszok legújabb modelljét, a Credo Citadellt mutatták be.

A busz belső kinézetre leginkább a mostanában gyakran látható Volvo autóbuszok belső kialakítására hasonlít. Nem követi egy-az-egyben, a kényelmi elemeit viszont maximálisan. Rendkívül kényelmes és masszív darabnak tűnik utas-szemmel. Vannak még kisebb-nagyobb hibái, viszont már így is jobb, mint bármelyik nem magyar autóbusz, mely Budapesten közlekedik. És erről beszélgettünk ott nem egy és nem két, a szakmában fontosnak nevezhető emberrel, hogy bizony ha valami már ugyanolyan jó, vagy csak picit rosszabb, meg kellene venni, pontosan azért, mert 75%-ban magyar. Magyarok tervezik, magyarok rakják össze, magyarok szállítják az alkatrészek többségét és így tovább. Munkaerő, járulékok, alacsony ár és a tudat, hogy valami olyanon utazunk, ami tényleg a miénk. Hát még ha az a valami jó is.

A Citadell buszokat kifejezetten Budapestre tervezték, bár egyelőre kétes, hogy a BKV fog-e tudni rendelni belőle. A hazai eladásokon kívül egyébként idővel értelemszerűen a külföldi piac is célközönség lehet, ami hazánknak újabb lehetőségeket jelent.

Így tovább, na.

Ha angelday mostanában mindig pixelbuzul, akkor gondoltam megengedem magamnak a kérdést: hová lett az IKEA-standard betűtípus?

Eddig a reklámplakátokon és az áruházakban a szövegeket egy elegáns megjelenésű sans betűtípus, emlékszem, mindig néztem is, hogy milyen jó dolog, ahogyan az IKEA ennyire ad az egységességre és hasonlók. Aztán az idei nyári átalakítás óta mindenhol a Verdana betűtípust használják, ami viszont puritánul néz ki.

Tud valaki erről valamit?

Az a lol, hogy human megírta még augusztusban, mikor én nyaraltam. Nem baj, legalább fény derült a homályra. (Sic!)

Utoljára 2006-ban voltunk »web konferencián«, a 2007-es és 2008-as nem tudom miért maradt ki, de jelenleg nem is igazán számít. A 2009-es eseményre suexID és sHaMaLt társaságában látogattunk el.

Mindenekelőtt egy dolog a szervezésről: jó volna, ha a legközelebbi konferencián lenne olyan lehetőség, sőt, regisztráció utáni kötelező funkció, hogy mindenki jelölje be a számára érdekes előadásokat, amin megjelenne. Ugyanis a HTML 5-ről szóló előadásra nem fértünk be, sokadmagunkkal, mert egy közepes méretű konferenciateremben tartották, míg egy másik, amire egy sokkal szűkebb réteg érdeklődött volna, egy olyan teremben került megrendezésre, ahol 20%-nál nem volt több a megtöltöttség. Annyira nem volt vészes a dolog, de a HTML 5 azért érdekelt volna (és ugye nem csak engem).

Joó Ádám – Zend Framework: a PHP keretrendszer

Nem akarom Joó Ádámot megbántani, mert bizonnyal kiválóan ért a PHP-hez és a Zend Frameworkhöz, nekem mégis az volt a problémám, hogy egy máskülönben rendkívül érdekes témáról kifejezetten száraz és semmitmondó előadást tartott, gyakorlati részeket teljesen mellőzve. Engem például nem érdekel annyira a Framework története, viszont a halszálkás formában leírt majd felolvasott gondolatok helyett vagy azokkal együtt szívesen megnéztem volna egy-két konkrét példát. A jó előadás ilyen témakörben szerintem nem elméleti, hanem azt mondja, hogy itt ez a modul, nekem ezt a feladatot kellett megcsinálnom vele, néhány mondat majd egy kisebb érdekes kódrészlet. Ez persze az én és barátaim véleménye, lehet hogy másnak rendkívül tetszett az előadás.

Érdi Bálint – CouchDB, a webre termett adatbázis

Érdi Bálint előadása már sokkal kézzelfoghatóbb volt; ő a rendkívül sok elméleti információ mellett gyakorlati példákat is hozott fel egy olyan adatbázis-kezelővel kapcsolatban, melyet nem is2> hogy kifejezetten a webre terveztek, hanem kifejezetten a web tervezte, majd válaszolt az egyébként nem kevés felmerülő kérdésre. Érdekes volt, mindenképpen utána akarok nézni a dolognak, mert kapásból három-négy ötletem volt, hogy hogyan lehet felhasználni egy javarészt JavaScript-alapú adatbázist.

Tolmács Márk – Ustream.tv – Bepillantás egy közösségi élővideó site működésébe

A »ustream.tv-ről« volt már szó többször is itt a blogon, Tolmácsi Márk prezentációjában pedig egy félig-meddig technikai de nagyban üzleti modell oldalról megközelített betekintést nyerhettünk a rendszer működésébe. Rendkívül érdekfeszítő volt, több hasznos és érdekes dolog is elhangzott, továbbá jó látni, hogy egy magyar fejlesztést ennyire komolyan vesznek, és ennyire jól is megy.

Bártházi András – Turbó fokozat

Bártházi Andrást ismerem-ismerjük már korábban is, mostanában talán a miner.hu, amiről beugorhat valakinek. Ő három olyan technológiáról tartott bemutatót helyenként mókásabbra fogva az előadását (ami így a vége felé kifejezetten üdítő volt, még akkor is, ha végig állnunk kellett), melyek adott esetben megfelelő választás és használat mellett nagyban meggyorsítanák a weboldalak kiszolgálását. Szintén nagyon érdekes volt, mindhárman megegyeztünk abban, hogy ki fogjuk ezeket a dolgokat próbálni.

Összességében tanulságos volt, szerintem mindenképpen megérte elmenni rá, rengeteg dolgot ismertem meg, amivel hatékonyabban lehet majd adott esetben dolgozni.

Akárcsak »tavaly«, idén is voltunk hangot foglalni.

Aki nem tudná: a SYMA sport- és rendezvénycsarnokban van ez a néhány napos rendezvény, ahol a zene iránt érdeklődők próbálhatnak ki többféle hangszert, stúdió-, színpad- és világítástechnikai megoldást valamint kisebb-nagyobb kedvezményekkel vásárolni is lehet.

Emlékszem, tavaly sem voltak kevesebben, de meg is jegyeztem, hogy pont elviselhető volt, mert bizonyára kevesen tudnak róla. Idén ez már annyira nem volt elmondható, rengeteg ember volt, szinte semmit nem lehetett legalább egy órás sorban állás nélkül kipróbálni.

Ettől függetlenül jó móka volt, bár kicsit szívfájdító a sok kütyüre csurgatni a nyálat (pláne, hogy tíz perc alatt hat darab 24"-os iMac-et láttam, aztán nem számoltam).

Amerikaias hétvégét tartottunk étkezési tekintetben, három egyszerű, nagyszerű és népszerű étek elkészítéséről szeretnék most írni. (Tegyük hozzá rögtön, hogy az amerikai konyha bőven nem merül ki a hamburgerben és a hagymakarikában, bár tény, hogy ezeket látni leginkább.)

Hamburger vagy sajtburger

És akkor a recept. Hat normál méretű hamburgerhez (mondjuk a mekis sajtburger és a Whopper között van a méretük), az alábbiak kellenek. A húshoz:

• ½ kg darált marhahús;
• 2 db tojás2 fej apróra vágott vöröshagyma;
• zsemlemorzsa;
• fűszerpaprika;
• kurkuma;
• koriander;
• kis vaj;
• só.

A szendvicshez:

• 12 szelet sajt (lehetőleg a sárga, zsíros, amerikai, de más is jó);
• 1 nagyobb vagy két kisebb karikára vágott paradicsom;
• 2 fej karikára vágott vöröshagyma;
• 6 darab puffancs (ilyet lehet kapni);
• 4 darab csemegeuborka;
• 6 levél jégsaláta;
• ketchup, mustár, majonéz.

A számok azért értelemszerűen változhatnak, ha valaki többet-kevesebbet akar belőle rakni. Maga az elkészítés pedig a következőképpen alakul.

Ha tudjuk, két-három nappal fogyasztás előtt befűszerezzük a húst. Egy tálba beleöntjük, hozzáadjuk a kissé felvert tojásokat, a hagymát, a fűszereket, egy nagyon kevés zsemlemorzsát és jól összedolgozzuk, lefóliázzuk majd be a hűtőbe. Ennyivel gyakorlatilag készen is van.

Amikor elkezdjük sütni, pogácsákat formálunk belőlük. A trükk a következő: kicsit vizes kézzel, jó nagy és lapos (kicsit legyen nagyobb mint maga a puffancs alsó része), de a lényeg hogy nagyon vékony pogácsákat készítünk. Ez azért fontos, mert sülés közben kicsit összemegy és megemelkedik, így viszont pont megfelelő mérete lesz. Kevés vajon sütjük meg, mikor éppen megolvad, rátesszük a húst, néhány másodpercig hagyjuk, hogy piruljon, aztán gyorsan megfordítjuk. Így egy kis kérge lesz, aminek köszönhetően nem engedi ki a finom levét. Fontos, hogy sose nyomkodjuk a lapáttal jó erősen, mert akkor mégis ki fogja engedni és száraz lesz. Amit nehéz kicsit megsaccolni, az az, hogy mikor készül el a hús, mikor van jól átsülve. Profik szerint csak egyszer szabad megfordítani, de aki először csinálja, az közepes lángon, gyakran forgatva süsse, ha szükséges a lapát élével az elején finoman lehet formázni, de vigyázva, nehogy szétessen. Olyan öt-tíz perc alatt sül meg a hús általában, mielőtt ez bekövetkezik, a tetejére rakjuk rá az egyik szelet sajtot, hadd buggyanjék gusztában.

Amikor elkészült a hús, a pogácsa alsó felére rárakjuk a sajtos húst, rá a szelet salátát, arra a paradicsomot, az uborkát és a hagymát, a ketchup-mustár-majonéz kombót, a másik szelet sajtot. Végül picit megpirítjuk a zsemle felső részét és azt. Én ezután még egy nagyon kis időre a mikróba is be szoktam rakni, ekkor ugyanis kellőképpen összeáll és a puffancs is megpuhul kissé. A pakolás közben arra érdemes vigyázni, hogy ne nagyon essen szét evés közben (bár a jó hamburger mindig szétesik, szerintem).

Sültkrumplival, hagymakarikával és kólával fogyasztjuk. :]

Hagymakarika

Rettenetesen finom és rettenetesen egyszerű dolog. Kell hozzá:

• 3 fej jó nagy vöröshagyma;
• 2 tojás;
• kis tej a tojásba;
• zsemlemorzsa;
• liszt.

Megpucoljuk, felvágjuk a hagymát és vaskos, nagyjából egy centiméter vastag karikákra vágjuk. A középső részét kiszedjük és a nagyobb karikákat készítjük el. Lehet úgy is csinálni, hogy ledaráljuk az egészet péppé, de úgy macerásabb kicsit a panírozás. Miután megvannak a karikák, belemártjuk először a lisztbe, aztán a felvert tejes tojásba és végül a zsemlemorzsába, majd forró olajban addig sütjük, míg aranybarna, ropogós nem lesz. Igazán finom, majonézbe tunkolva bármikor gyors és finom köret vagy csak nasi a tévézéshez.

Amerikai palacsinta

Az amcsik palacsintája nem különbözik sokban a mienkétől, mégis fogyasztás közben teljesen más állaga és íze van. Felfújt és finoman ropogós. Juharsziruppal, vajazva vagy bármi mással fogyasztható, például pudinggal vagy gyümölccsel. Én banánnal és vaníliás pudinggal csináltam.

• 2 db tojás;
• 12 dkg liszt;
• 5 dkg cukor;
• 1 csomag vaníliáscukor;
• 1 kanál sütőpor;
• 1 dl tej;
• 2 db banán;
• 2 db Danette vaníliás puding;
• kakaópor, lehetőleg cukrozott;
• vaj.

Egy tálban összekverjük a lisztet, a cukrokatt, a kakaót és a sütőport. Hozzáadjuk a két tojást valamint a tejet és jöl összekeverjük. Közepesen rugalmas, merőkanállal nagyjából könnyedén szedhető tészta kell hogy legyen. Vajban sütjük meg, ha az nincs, jó még olaj is, de lehetőleg valami szűzféle. Egy nagyon kevés vajat vagy olajat felmelegítünk, majd a palacsintasütő közepébe picike, maximum négy-öt centi átmérőjű tésztát öntünk. Amikor elkezd megemelkedni, finoman rárakjuk a felvágott banánokat, egy darabra három karikát nagyjából. Mikor a szélei már szexin ropogósnak tűnnek, finoman egy lapáttal (advenced palacsintasütők gyors plafonijesztgető mozdulattal) megfordítjuk, és a másik, banános oldalát is ugyanannyi ideig sütjük. A végén ráöntjük a pudingot és már lehet is fogyasztani. (Persze az elkészítés más is lehet, banán meg puding nélkül is és valamilyen szörppel nyakon öntve.)

Ezek vannak, jó étvágyat!

Október ötödike, 2009 – Mefi majdnem bekapcsolja a fűtést, de erős és nem teszi.

Ezt a filmet is még Olaszországban láttam, de csak most jutottam el odáig, hogy összeszedjem a gondolataimat. Valójában tetszett, de olyan mély nyomokat mégsem hagyott. Arról van szó, hogy Bill rajtakapja a feleségét (elrejt egy kamerát a hálószobában) amint megcsalja és megalázza őt. Ezzel indul meg élete a lejtőn. Közben otthagyja a bankot, amely gyakorlatilag a felesége családjáé és megpróbálja kitalálni, mi is lesz az ő igazi foglalkozása. Eközben valamilyen mentori programban felkarol egy srácot, és együtt szórakoztatnak minket másfél órán át. Érdekes, ahogy a kapuzárási pánikot és a hozzácsapódó krízist bemutatják.

Tényleg tetszett, egynek mindenképpen jó és ezalatt kellően sokat röhögtem rajta, ráadásul a végére azért elég komolyan osztja is az életigazságokat, de nem a szokásos elnyűtt-lerágott stílusban.

Értékelés: 4 pont

Biztosan mindenki emlékszik erre a kiváló zenei alkotásra a magyar popzene hajnaláról, egészen a 90-es évek végéről, Nina művészasszony és Kiscsávó művészúr előadásában. Figyeljük meg a tökéletesen kidolgozott, már-már lírai dalszöveget (magas valóságtartalom!) és a hibátlan színpadi koreográfiát:

Mi lehet vajon a fiatal előadókkal, akik ilyen korán belecsöppentek a hírességbe? Ismertek lettek-e más néven vagy elvesztek a süllyesztőben?

Stephen Kingnek hihetetlen fantáziavilága van. Talán azt is lehetne rá mondani, hogy őrült, mert aki egy ilyen komplex történetet képes töltőtollal papírra vinni, meg egyáltalán, arról minden bizonyossággal állítható, hogy – természetesen a legpozitívabb értelemen – nem normális.

Tilos az ugrálás, tilos a játék; MNUSZ; a vonal és hasonló teljesen értelmetlen szavak. Több száz oldalnyi felvezetés, öt-hat ember teljes élettörténetét egészen a gyerekkoruktól kezdve ismerhetünk meg, szépen apránként adagolva minden információt. Amikor elkezdtem olvasni, még nem igazán tudtam, milyen irányba fog majd tartani (fülszövegeket sosem olvasok), mire pedig eljutottam a történet háromnegyedéig, már nem tudtam.

Kiváló, hosszú és rendkívül érdekes olvasmány, csak ajánlani tudom. Nem azért, mert hát a sztefönking írta, hanem mert tényleg jó.

Értékelés: 5 pont

(Most, hogy így leírtam a címet jut csak eszembe: vajon hány gondolták első olvasásra, hogy a blogra gondolok? :])

Ma el akartam intézni négy-öt dolgot suliból hazafelé jövet, de ezek közül egyet sikerült csak, mert minden bezár négy óra után. Bezár a bank, bezár a kábeltévé-ügyfélszolgálat és így tovább. Namost felvetődik a kérdés, hogy az átlag ember mikor ér rá: este ér rá, mert négyig biztosan dolgozik, és aki négykor végez, az bőven szerencsésnek mondhatja magát, azt hiszem. És akkor felvetődik a kérdés, hogy egy átlag dolgozó ember mikor intézze el az ilyen ügyesbajos dolgait, amikhez ugye muszáj befáradni személyesen ügyfélszolgálatunkra. És nem eldugott utcákban található fiókokra gondolok egyébként.

Ilyen téren is az IKEA-t lehet jó példaként emlegetni (sok más vállalat mellett), ahol rájöttek arra, hogy a késői-későbbi nyitva tartással sok vevőt hozhatnak. Kicsit más dolog, de ők például arra is rájöttek, hogy az XY-123-BBA típusjelzés helyett sokkal jobb ha elnevezik a terméket. (Megint más kérdés, hogy ki bírja megjegyezni a sokszor vicces és érdekes, a valóságban amúgy rém egyszerű jelentéssel bíró svéd szavakat.)

Ennyit akartam, megyek enni mert éhes vagyok.

Azt nem értem továbbá, hogy a reklámszakmában utazók, píár, vagy ahogy tetszik, mikor jönnek végre rá, hogy egy tévé vagy rádióreklám, ne adj isten egy egész kampány nem teszi eladhatóbbá a termékeket, nem lesz alapértelmezetten király és sikeres az alábbi összetevők valamelyikének meglétekor:

• erőltetett viccesség;
• valamilyen sztárvendég, aki erőlteti hogy vicces;
• valamilyen sztárvendég, aki erőlteti hogy nem vicces;
• költséges reklám, nulla mondanivaló;
• halmozott számban megjelenő meztelen emberek és vagy kisgyermekek.

2009 van, vagy mi.

A mai napon, egészen pontosan 18.25 perckor kezdetét vette az elszomoríthatatlan rozsomák hadművelet.

Immáron harmadik éve lakunk a belváros szívében található a »rezidenciában« és negyedik éve van a mi gondozásunkban az albérlet. Most különböző nem várt események együttes jelenléte miatt úgy adódott, hogy új helyet kell keresni magunknak.

Mikor még nem is volt biztos a dolog, felnéztem az Albérlet.hu oldalra, és az első egynéhány találatban volt egy kiválónak tűnő lakás. Kereséskor az alábbi dolgokat vettem figyelembe:

• ugyanezen a környéken legyen;
• DIGI vagy UPC legyen a környéken (lehet kövezni, számomra ez is fontos);
• legyen biztonságos környék;
• lehetőleg körfolyosós ház;
• szép fürdőszoba;
• nekem tetsző konyha;
• lehetőleg másfél szoba;
• alacsony rezsi and stuff.

Az új lakás egészen pontosan százötven méterre, a mostanival párhuzamos utcában, egy néhány éve gyönyörűen felújított körfolyosós klasszikus bérház harmadik emeletén található. Első látásra beleszerettem. Az ablakok az udvarra néznek, mégis rendkívül világos az egész lakás, még öt órakor is fényárban úszik, ami most nem mondható el. Hatalmas káddal rendelkező fürdőszoba, egyszerűen de imádni valóan berendezett konyha; kis, ám hatalmas gardróbszekrénnyel ellátott hálószoba és egy kellően nagy nappali. Ugyanolyan áron, kicsivel több rezsiért. A körfolyosón elvileg tudom tárolni a biciklimet is.

Sokat vívódtam, hogy belemenjünk-e, de mikor megláttam a lakást, rögtön beleszerettem. Az új lakás fedőneve egyelőre fészek, később még változhat. :]

Nemrég úgy volt, hogy elköltözünk az Oktogon környékére, de az balszerencsés módon nem jött össze (pedig már a kezemben volt a kulcs), viszont bízom benne, hogy a mostani mindenképpen összejön.

A fent említett ma kezdődött hadművelet most is tart, abból áll, hogy rengeteg iratot és egyéb irodai dolgokat hurcolunk át a másik lakásba. Holnap visszük le a bútorokat, elvileg jövő héten pedig költözünk. Kemény két-három hét lesz most, de igyekszem nem idegösszeomlást kapni, még akkor is ha nyolc előtt ritkán érek haza és nem mindenre marad időm, amit szeretnék.

Nagy fel!

Szeretnék mindenkit megkérni, hogy a jobb oldalon található linkelde nevezetű linkek beküldésére alkalmas felületet módjával használja. Mire gondol a Mefi, ezekre gondol a Mefi:

• ha kitörlöm a linket, nem véletlen törlöm ki, attól hogy beküldöd ötvenszer, mindig ki fogom törölni;
• tízből csak egy link legyen a tiéd, adjuk meg a lehetőséget másoknak is;
• egy linket egyszer küldjünk be: igaz, erre figyel a rendszer, de attól még hogy berakod valamilyen átirányítás mögé, ugyanúgy ki fogom törölni;
• ne káromkodj, ne írj be hülyeségeket, a linkelde nem erre van.

  Ezek a sorok az elmúlt két hétben napi hatszor kitörölt hiteles oldalak és ma beírt miért törlöd ki a linket köcsög mefi beszólás miatt születtek. Nem hogy kitörlöm, de elintézem hogy még a blogodat is letöröljék, ha nem csinálsz úgy mint a festék.

  A szitu változatlan: ez a blog még mindig az én játszóterem, így én diktálom (az egyébként rendkívül elfogadható) szabályokat. Ha ez nem tetszik, keress másik helyet magadnak. Pláne, ha csak szpemmelni jössz.

Akárcsak tavaly, idén is megrendezésre került az általam csak romák nemzeti ünnepségének nevezett rendezvény- és kiállítássorozat, mely két napig tart, és a különféle másoknak már nem használható vagy szükségtelenné vált, egykoron értéktárgyaknak nevezett holmik, sokszor harcosok klubja stílusú elhordásáról szól. Közismertebb nevén az eseményt »lomtalanítás« néven ismerhetjük.

Jómagam is lomtalanítok, egészen pontosan a »hadművelet miatt«, kellemest összekötve a hasznossal – már amennyire a hiénák között húst cipelni kellemes dolog.

Tegnap egyébként láttam egy bömbidobozt (boombox), még talán működőképes is volt. Szép kis kilencvenes évek, hm.

Azt vettem észre, hogy új sorozatokban a szitkomok a legnehezebb esetek, ugyanis ezeket szoktak legnagyobb részben elkaszálni. Persze lehet hogy statisztikailag hülyeséget mondtam, de nekem ez volt a személyes tapasztalatom. Pontosan ezért én nagyon óvatosan bánok velük, nem szeretek ugyanis olyan sorozatokat nézni, amiket egy-két évad után lelőnek; kivéve ha ennyire is vannak tervezve.

A Modern Family három család életéről szól. Az egyikben az apuka, Jay, maga Ed O'Neill [Egy rém rendes család (Married… with Children)], aki elvesz egy spanyol csajt, akinek van egy fia az előző házasságából. Továbbá Jay két gyereke, a lánya és a meleg fiának családja, akik éppen most fogadnak örökbe egy kisbabát. Rendkívül vicces darabról van szó, az első három részt egyben néztem meg, és gyakorlatilag nem tudom, hogy volt-e olyan szitkom amin ~90 percben ennyit röhögtem volna. (Volt, bizonyára, de akkor is.)

Mindenképpen ajánlom, roppant humoros, kicsit talán a »Házi Háborúra« hasonlít.

Értékelés: 5 pont

Három vagyis inkább négy betűt szeretnék begépelni. ZOMG:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Tudom hogy old, és mem vagyok a nyálcsurgatós grafika híve, tényleg nem, de ez mekkora már!

Fergeteges dolog olyan országban élni, ahol ha betörnek az üzletedbe és az életedet akarják kiontani, akkor legalább egy óra míg megérkezik két rendőr, de ha a szomszéd rád hívja őket, mert este nyolckor neki állsz porszívózni, akkor tíz perc alatt ott vannak. Vicc az egész. Tudom, hogy semmi nem lesz jobb azáltal, hogy leírtam, ráadásul nem is velem történt a dolog, de akkor is gáz.

A napokban egyébként az életkörülményeim is fergetegesek; a lomtalanítás ugyanis tegnap volt ugye, és az összes szekrényt eltávolítottam a lakásból (a régi albérletben egy ezeréves 80-as évekbeli szekrénysor volt, az a retró fajta, biztosan mindenki tudja milyenre gondolok, fiókos, akasztós ésatöbbi; az újban meg van beépítve egy gardrób). Apropó, ez is viccesen zajlott: felraktam Vaterára háromezer forintért a három szekrényt, mondván annyit megér, meg legalább nem nekem kell megszakadnom mire lecipelem az elsőről. Egy óra volt már csak az aukció lejártáig, senki nem jelentkezett, gondoltam akkor lehurcolom. Tíz perccel a vége előtt jött az e-mail, pontosan akkor, mikor bezártam az ajtót és végre ledobtam magam a karosszékbe, hogy akkor megvenné valaki. Persze addigra már rég elvitték a mágusok. Szóval visszatérve: a ruhák most a kanapén és a fotelben vannak szerteszéjjel. A holmik nagy részét már átvittem, holnap intézek a másik lakásba internet-hozzáférést (legalább egy hét mire bekötik, gyász) és hasonlók.

Szóval ilyen dolgok mennek.

A napokban megjelent az első letölthető publikus verziója a régebben bejelentett Cairónak, mely a Windows ablak-, feladatkezelő és egyéb hasonló szolgáltatásainak egy lehetséges alternatívája. Itt egy kis videó, hogy miről is szól a dolog:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Fontos megjegyezni, hogy leginkább Windows XP alatt érezni a jótékony hatását, hiszen a Vista és a Windows 7 sokat fejlődött ilyen téren, az XP-nek viszont rengeteg kényelmi hiányossága van, amit a Cairo egycsapásra megold. A képernyő tetején elhelyezett OS X-szerű menü kifejezetten kényelmes, rendkívül gyors és pláne jó, hogy megjeleníti egy felugró almenüben a dokumentumokat, valamint hogy kategorizálva lehet bele programokat pakolni. A start menü kiirtása jó ötlet, bár szokni kell; az ablakkezelő funkciók is sokkal-sokkal kényelmesebbek, húsz-harminc ablaknál sincs káoszérzete az embernek. A kereső szintén az OS X-re hajaz, de ez persze csak előnyére válik. Persze van még rengeteg bakija, de már így is sokkal nagyobb élmény ezáltal a gép használata.

Amin igazán meglepődtem, hogy igazán gyors és kicsi. Másfél megabájt körüli a telepítő, feltelepítve sem foglal sokkal többet (mondjuk .net keretrendszer kell hozzá, ugye) és néhány másodperc alatt elindul, működés közben pedig legkevésbé sem lassít.

Jóság ez, egyelőre használom, amíg nem jelenik meg aránytalanul sok bug. Kíváncsi vagyok a további verziókra is.

Azért »Dexter« mellé az első helyre bekerült már ez is:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Vicces víruskampányba kezdett a Vatera. A lényeg egyelőre annyinak tűnik, hogy egy csajt elvileg megcsalt a férje, ezért ő áron alul eladja a cuccait. Értékes dolgokat árulnak egy forintról, minimálár nélkül (magyarán matematikailag van rá esély, hogy egy forintért megvegyen valaki egy több százezer forintos terméket). Elég komolyan tolják, még iWiW, Facebook és twitter profilt is csináltak neki.

42, a válasz mindenre. Ma a szemem láttára vettek el negyvenkettő életet.

A dolog úgy esett, hogy Tigi barátomnak van egy gabonasiklója (aki gyönyörű állat egyébként, néha még a gazdája kezére is piszkít, pusztán kedvességből). És mint ilyen (mármint mint gabonasikló) egereket fogyaszt. És tippeljetek, melyik rágcsálóból van hiánycikk, ha venni akarod mint eledelt: az egérből. Konkrétan hónapok óta nem kapunk sehol, a WestEndben az állatkereskedésben ráadásul flegmák is, és háromszor odarángattak feleslegesen, mondván érkezett, mire bementem, meg elfogyott. De nem is ez a lényeg, hanem hogy végül találtunk egy bácsit az Üllői útnál (hehe, nem a belvárosban azért, annyit mondok hogy négyessel kezdődik a házszám és háromjegyű), akinek most lett 42 egere.

Én mondtam neki, hogy csak fagyasztva tudom megvenni, ő meg mondta, hogy sajnos nem tudja fagyasztani, de nem baj, mert mielőtt jövök, majd megoldja valahogy hogy ne éljenek.

A megoldás a következő volt: Rettenthetetlen Meffenet állt kezében egy nejlonzacskóval, bácsi dobálgatta bele az élő egereket, számolgatva hogy egy egér meg egy egér az két egér, és mikor eljutott a negyvenkettőhöz, fogta, majd csomót kötött a zacskóra, és megvárta míg kimúlnak szerencsétlenek.

Láttam már egeret sokféleképpen meghalni (ragasztóban, csapdában, méreg által és így tovább), de ez azért sok volt. Kvázi tömeggyilkost csináltak belőlem. Vagy legalábbis közreműködőt.

Nyilván jobb nekik így, mintha a begyó élve megenné őket, vagy ha méreg miatt kapnának szívinfarktust, meg amúgy is csak egerek, akik kártevők, de azért kicsit összetörte ez állatvédő gyermeteg lelkemet. Mindenesetre Kázmér a szokásosnál is jobban hízelgett, mikor hazaérkeztem.

Hát srácok, nem tudom ki hogy van vele, de konkrétan hirtelen jött ez a pöcsszorító hideg.

Nem volt átmenet. Mármint volt, mert egyik nap még pólóban rohangáltam, másnap már felkaptam egy vékonyabb zakót, oké, de úgyegyébként semmi. A napokban volt már egy pont, amikor »majdnem befűtöttem«, de azért annyira még sem volt komoly a helyzet. Erre hétfőn lépek ki ingben nagyvidáman a lakásból, és azt látom hogy a szél meg az eső majdnem letépik rólam az inget. És azóta folyamatosan esik-fúj-fagyaszt.

Nyarat akarok és napsütést, februárig, utána pedig tavaszt és napsütést.

A CSI: Helyszínelők című sorozat bizonyára sokaknak ismerős. Namost ennek keretein belül létezik egy kiállítás, amely novemberben kishazánkba látogat. Az egyórás esemény alatt betekintést lehet nyerni a helyszínelés és a törvényszéki élet világába, egy valósnak beállított helyszínen kell nyomozni és információkat gyűjteni. Elvileg lehet majd mindenféle nyomokat összeszedni, DNS-t, szőröket valamint egyéb dolgokat vizsgálgatni mikroszkóp alatt és hasonlók. A belépő 3 500 forint felnőtteknek, 2 500 forint pedig diákoknak és nyugdíjasoknak.

Mindenképpen szeretnék elmenni, pláne, ha már a Capára nem jutottam el; persze megint más kérdés, hogy itthon egy ilyen interaktív dolognak mennyire lehet sikere.

Vicces, hogy amikor lottóötösről van szó, az emberek rögtön hogy lefitymálják a kétszázmilliós nyereményt.

Pedig azért félretéve a jaj hát nagyon sok embernek nem telik kenyérre gondolatot, egy közepesen jól menő személynek, akinek nincsenek kenyérgondjai de nem jár hetes BMW-vel (vegyünk például engem) kétszázmillió forint teljesen jó. Kifejtem.

Tíz millió forint körüli nyeremény

Vennék valami kis, másfél szobás lakást és megpróbálnám berendezni. Ennyi. Ez már elég nagy löket a kezdetnek, én (és ez talán magyar szokásnak nevezhető) ahhoz vagyok szokva hogy saját lakásban-házban élek, nem pedig béreltben. Van albérlet, én is tudom, de eközben van otthon egy ház, ami a családé, nincs rajta hitel és így tovább. Ez számomra fontos.

200 millió forint körüli nyeremény

Én ekkora összegből maximum harmincmillió nagyságban vásárolnék a belvárosban egy lakást és legfeljebb tízmillióért berendezném. Emellett vidéken (Szeged, Szárliget és környéke vagy hasonló) vásárolnék egy kertes házat, medencével meg ami kell, berendezném maximum ötvenmillió forint értékben. Nem kell kacsalábon forgó kastélyra gondolni, de akkor már kiváló konyhabútor, kiváló gépek, drága számítógépek, nagyképernyős tévék és hasonlók. Szépen ízlésesen. Ez ha minden igaz kilencvenmillió forint, a maradék tízből lízingre vásárolnék egy autót, nem tudom milyet, talán Hondát (biztosan Hondát). A tízmillió be a bankba. A másik százmillióból vállalkoznék. Nem tudom mit, körül néznék mit éri meg, lehet nyitnék egy McDonald's gyorséttermet vagy bármi hasonló.

Úgy igyekezném intézni a dolgokat, hogy ha bukom a bizniszt, a maradék tízmilla és a házak ne vesszenek. Legrosszabb esetben is így van két házam. Szép új világ.

2 milliárd forint körüli nyeremény

Érdekesebb szituáció, sokkal. Az előző pont nem változna, viszont biztosan vennék még két-három házat szerte az országban és talán külföldön is: Olaszországban mindenképpen. Menjen el mondjuk minderre kétszázmillió forint, hasra ütés szerűen. Százötvenmillió forintot hirtelen nagysággal felélnék. Beutaznám a világot, olyan éttermekben ennék, ahol egyébként ha telne rá akkor sem és így tovább. A maradék pénzből komolyabban átgondolnám a vállalkozást: megnézném mibe éri meg beruházni és beruháznék. Éttermek, kocsmák és bármi más, amiben lehet pénz. Vagy akár saját ötletek tömkelege is, megtehetném. A másik egymilliárdot négy részletben négy különböző nem magyarországi bankokban helyezném el lekötve: Svájc, San Marino és társai. Lehet, hogy csak négyszer kétszázmilliót, a maradék kétszázmillióból pedig aranyat és kötvényeket vagy hosszútávon is megtérülő értékeket.

Ha ezeknél többet nyernék, valószínűleg többet élnék fel és többet tennék félre.

Jaj, hát én a rokonod vagyok!

Ismerem a rokonságomat, akik eddig nem kerestek, azokat ezután sem tűrném meg magam körül, újakkal egyáltalán nem foglalkoznék. Nem vágnék fel, nem járnék testőrökkel és hasonló, de biztosan nem nézném a vásárolt ruhák árát és így tovább.

Apu, segíts!

Olvastam múltkor egy lottózóban, hogy a nagyobb nyereményt bezsebelők 90%-a pillanatok alatt feléli a pénzt, mert nem gondolja át logikusan mire költhetné. Ráadásul a Szerencsejáték Zrt. az ilyen nyerteseknek ingyenes ügyvédi és pénzügyi tanácsadást biztosít, de tíz nyertesből egy sem vette eddig igénybe.

Te mire költenéd a kisebb-nagyobb lottónyereményt?

Megjelent az egyik legjobb hazai rockbanda legújabb lemeze, vagy mi. Lehet mondani jót meg rosszat, a cím viszont egyértelműen a Tankcsapdáé, mégha mániákust idézve igazat is adunk a mondatnak, hogy az Agyarország óta nem volt jó TCS-album.

A Minden jót! meg elég vegyes érzelmű lett. Mindenképpen jobb a fekete folt Élni vagy égni! után, de azért mégsincs meg az a rákenroll fíling. Talán amiatt, mert az album az egyik számban próbálja a régi punkos hangulatot hozni, másik számokban a fénykor zúzós hangulatát és eközben az egész vegyül egy nyugodt, lehiggadt stílussal. Valahol megrekedtek, vagy nem tudom, nem értek hozzá, én csak ennyit érzek.

Vannak azért jó számok, például a Mire vagy kíváncsi?, bár hozzá is kell rögtön tennem, hogy koncerteken sokkal zúzósabb és pörgősebb szám volt, lemezen meg ilyen nyugdíjastempóban zajlik, pedig annyira nem ez illene hozzája. De ott van az Új nap vár, amit tényleg csak dicsérni lehet.

Szóval hát ilyen lett, nem is jó, nem is rossz.

2009 animációs filmje a Disney-Pixar produkciója, a FEL!

Komolyan, én egyenesen imádtam, sztároltam és isteni magaslatokba emeltem kedvenc kis lánctalpasunkat, »Wall-E-t«, viszont amit ott nagyon elrontottak, nevezetesen hogy gyenge volt a sztori, és a poénok nagy részét lelőtték csúnyán a rengeteg előzetesben, azt a FEL!-ben sikerült nagyon jól megoldani, a kevés előzetessel és a nagyon-nagyon óvatos csöpögtetéssel. Az eredmény mindenképpen csillagos ötös lett. A dolog már jól indult máskülönben, mert volt egy szokásos néhány perces kisfilm a Pixartól, amiben aranyos felhők voltak meg gólyák. :]

A sztori a következő: egy mogorva bácsika a régi időkből a modern világban a takaros kis házikójának kandallójában kiköt több száz léggömböt, és elrepül egy mesés Dél-Amerikában található csodavilágba. Ám teljesen véletlenül magával visz egy lelkes kiscserkészt is. Ennyi derül ki nagyjából az előzetesekből, a filmben közben rengeteg dolog van még, hihetetlenül profin kidolgozva és végigvezetve.

Ez a történet egyszerre kedves, szomorú, vidám, kemény és élethű. Nem tudom, láttam-e valaha mesét, ami tudott ennyire nem mese lenni, miközben mégis annyira az. Hihetetlen élmény volt, és tényleg nem a csillogó-villogó animáció miatt.

Értékelés: 5 pont (Egyértelműen.)

Szóval, nagynehezen végre hozzánk is eljutott egy meghívó, amiért óriás köszönet Andrásnak, ha már a Google nem szeretett minket. (Nem értem mi szerint osztogatták egyébként, de mindegy is.)

Biztos mindenki tudja már, hogy miről szól a Google Wave, aki mégsem, tekintse meg ezt a videót:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Szóval egy új, innovatívnak tűnő kommunikációs felület, amiben elvileg sokkal áttekinthetőbben és szervezettebben tudunk akár több témát, több emberrel teljesen élőben megvitatni. Az élő része a dolognak tényleg megvan, olyan szinten, hogy amikor gépelsz, hasonlóan a régi ICQ-hoz, folyamatosan látni, nem csak enter leütése után. Vagy például ha a térképen böngészel, akkor a másik felek látják amit épp csinálsz.

A rendszer elég laza, amúgy. Vannak benne kiváló lehetőségek és rengeteg ügyes megoldás (például a scrollbar, hogy csak egyet említsek), viszont nagyon-nagyon preview státuszban van, rendszeresen megáll, lassú, hibaüzeneteket dob, nem úgy működik ahogy kéne és egyebek.

Van több dolog is, ami nagyon kellemetlen. Például hogy az inbox nem üríthető. Hiába archiválom, hiába némítom a szálat, mindig megjelenik újra és újra. Így meg ugrik az áttekinthetőség. Vagy például az is rossz, hogy az inboxban nem jelzi a címkéket. Meg úgy általában is, a GMail okos címkekezelője itt sehol nem látszik.

Meg úgy általában ami zavar, hogy a videón az egész roppant kényelmesnek, gyorsnak, áttekinthetőnek és átgondoltnak tetszett, élőben pedig elég zilált az egész.

Reméljük jó fog kisülni belőle, mert így egyelőre nem alternatíva például az MSN-re, még ha nem is ez a célja.

A pénz nem minden. Általános bölcsesség, mindenki használja. Én jobban szeretem azt, hogy a pénz ugyan nem boldogít, de azért szomorú sem leszel tőle.

Múltkor kiveséztük, hogy ki mire költené a »lottónyereményt«, most pedig egy olyan témát hoznék fel, ami kicsit más, de még mindig a pénz vonalán mozog.

Tomi barátom mesélte, hogy a munkahelyénél az egyik nagyon komoly beosztású főnök nagyjából nettó havi hétmillió forintot keres, egy most meg nem nevezett multinacionális vállalat magasabb rangú beosztottjaként. Ennyi kerül a számlájára havonta, ehhez még jön a szolgálati autó, az étkezési- és a ruházkodási utalvány. Nincs bent reggeltől estig, napi nyolc órát dolgozik, leginkább asztal mögött ül és szervez. Lehet, hogy csak sokat tud, nem is ez a lényeg.

Felvetődik a kérdés: te mire költenél el havi hétmillió forintot?

Nyilván a kérdés nem ilyen egyszerű, hiszen nem olyan, mint a lottóötös, hogy egyik napról a másikra milliomos lesz az ember. Valószínűleg nem egy hatvanezres fizetés után kapta ezt az árajánlatot a cégtől.

Mégis, már csak a mókásabbik megközelítése az oldalnak: tegyük fel, hogy egyik napról a másikra belecsöppenünk egy napi nyolcórás állásba. Vagyis óránként keresünk majdnem ötvenezer forintot. Mire költenénk? Valószínűleg egy kis spórolás után jöhetne a lakásvásárlás és -berendezés vagy -felújítás. Aztán persze lehetne venni autót, bár minek, ha ott a szolgálati. Nagy valószínűséggel a fele menne a bankba vagy más-más biztonságos helyekre, mert ki tudja meddig tart a jólét (tegyük hozzá, hogy hétmillió forintos fizetésű emberkéket nem rúgnak ki egykönnyen vagy ha mégis, nem kevés végkielégítéssel). Aztán legyen végül a megtakarításokból és minden kifizetésből havi hárommillió forint, amit arra költünk amire akarunk. Mi lenne az? Ékszerek? Éttermek? Kiállítások? Színház? Opera?

Kacér gondolat.

Utoljára a »százéves tojás« volt a megkóstolással kapcsolatos kérdés, attól sokan – jogosan – ódzkodnak, ellenben a pomelo egy egész jó cucc; legalábbis elvileg, amit én kóstoltam, annyira mégsem volt az.

Amint azt a képen is látni, egy grapefruit-szerű gyümölcsről van szó, annyi különbséggel, hogy a képen látható darab akkora, hogy a kezem nem tudja átölelni az egészet (pedig nincs kis kézfejem annyira), és ez még kisebb darabnak is számít. Malájföldön honos távol-keleti különlegesség, a piacon hat darab százforintosért cserébe kapható egy ilyen majdnem kétkilós darab. (Egyébként ennél a zöldségesnél a Lehel Piacon, ami Lehel Csarnok, mindig látok valami újdonságot, múltkor például egy hurma nevezetű gyümölcsöt, ami a tökre és a szilvára hasonlít, de undorító volt konkrétan.)

Az íze leginkább a grapefruit és a mandarin közé tehető, hol édeskés, hol savanykás. Igazán kellemes, őszintén szólva csak egy problémám volt vele: betonkemény és roppant száraz, gyakorlatilag morzsolni lehetett a rostokat, pedig ugye ezek a gyümölcsök akkor igazán jók, ha lédúsak. Ez viszont valószínűleg ennek az egynek volt a hibája.

Itt egy videó arról, hogy kell felbontani:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Megmondom őszintén, nem vagyok nagy tévénéző, sőt, inkább semmilyen. Van hogy elkapok ezt-azt, leginkább akkor amikor olyan helyre megyek, ahol megy a tévé vagy ha például szüleim nézik én meg átmegyek a másik szobába. A »sorozatoktól« eltekintve tehát az itthoni tévés műsorokkal annyira nem vagyok tisztában.

Tegnap teljesen véletlenül láttam a Csillag születik című RTL Klubon futó műsor egy részét, és meg kell mondjam: kellemeset csalódtam. A dolognak nagyon-nagyon Ki mit tud? íze van, amit viszont mindig egy jó kezdeményezésnek tartottam. A műsor tehát egy tehetségkutató, de nem olyan mint a Megasztár, itt ugyanis bárki bármilyen produkcióval, akár többedmagával is felléphet.

Itt van például a tegnapi műsorból a Sid nevű zenekar, elég jó, bár kicsit hiányzik belőle a pesön, de fogjuk talán rá hogy a tévé miatt:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Valamint volt még tegnap egy André nevű srác, aki a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjére énekelt, nagyjából úgy, hogy mindenkinek »fölállt«, de őt YouTube-on egyelőre nem találtam.

Oroszlán Szonja kicsit vicces néha, a zsűri nagyjából korrekt, bár a kopasz kritikus csávó esetenként feszélyezett kicsit. A műsor szerintem egyetlen hátránya, hogy egyetlen egy győztes van. Ami azért aránytalan, mert vannak műsorok amiket fölösleges egy kalap alatt osztályozni. Legalább egy csoportos-egyszemélyes vagy gyerek-felnőtt díj lehetne, még ha nem is pénznyereménnyel, hiszen egy ilyet megnyerni nem lehet utolsó karrierszempontból a jövőre nézve. Tegyük hozzá, hogy ha valaki igazán tehetséges, azt már bejutáskor észre fogják venni.

Összességében teljesen nézhető műsor, talán még követni is fogom, bár valószínűleg felveszem-letöltöm-akármi, mert ez az időhöz kötött műsor sosem volt a kedvencem; vagy elfelejtem, vagy nem érek rá és így tovább. (Egyik legvidámabb pillanat volt ilyen téren mikor megvettük a videónkat még réges-régen.)

Tofi itt kommentben közben linkelte az említett előadást, érdemes megnézni, illetve meghallgatni:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nekem még Ingrid mutatta, aztán valami miatt nem raktam ide ki, közben meg a fél blogszférát körbejárta, mostanra még itt a Linkeldében is megjelent. A lényeg, hogy csináltak egy újabb országimázs videót, aminek az egyik érdekessége, hogy »Canon EOS 5D Mark II« fényképezőgéppel készültek a felvételek. Továbbá végre nem egy erőltetett videó, ami arról szól, hogy jaj itt ojjjan finomak a borok, meg olyan mosolygósak az emberek, hát gyertek már ide nyaralni (persze nem is a nyaraló tömeget célozza meg, de értjük a lényeget). Tetszik, hogy olyan hétköznapi dolgoknak írják oda a természetesen magyar feltalálóját, amelyeket tényleg mindennap használunk, és nem is gondolnánk, hogy ezt is a magyaroknak köszönhetjük. Pedig de.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Korábban írtam, hogy érkezik a »Samorost« nevű kattintgatós-logikai játék utódja, a »Machinarium«, mely gyönyörű grafikájáról híres. Na, most megérkezett és megérte rá várni, mert szokás szerint hihetetlenül szép, aranyos és kellően jó fejtörő.

Hamarosan jön a Canon EOS 1D Mark IV, a Canon digitális tükörreflexes felhozatalának fel-fel-hozatala, az adu-ász, amivel na mit lehet csinálni? Hát persze, hogy fotózni, de azon túl akár HD-videót rögzíteni is. És na vajon ki volt az, aki az elsők között csinálhatott ilyet? Hát persze, hogy a Canon mérnökei, de azon túl Vincent Laforet, aki most is kiváló, talán az »előzőnél« is jobb anyagot állított össze:

Nocturne – Vincet Laforet videója a vimeón.

Persze ki nem.

De Mefi erre akkor jött rá, mikor az élet úgy hozta, hogy egyik »albérletből« a másikba kell költözzön.

Amikor még felköltözött az első számú albérletbe, melyet viccesen csak »rezidenciaként« emlegetett, akkor még maga a költözésnek becézgetett kis megmozdulás is vicces és könnyed volt; egy nap alatt lezajlott. Jött a két kis bőröndjével, meg autóval felhoztak neki egy harmadikat, amiben a technikai felszerelések (hangfal, madzagok és társaik) terpeszkedtek. Elhelyezkedett a fotelban, aztán helló.

No de, azóta eltelt kicsivel több mint kettő év, kettő év alatt meg azért be tud lakni az ember, hihetetlenül nagyszámú apróságot halmozván fel eközben. Jaj de aranyos, jó lesz ez még valamire. Vagy mondjuk: Ugyan már, lesz annak hely!. A költöző ember ezt a két mondatot szidja a legjobban. Meg mindenkinek az anyját.

Gondolná az ember azt is, hogy a mai világban csak úgy betelefonál, hogy helló, 2009 van, kellene madzag a lakásba, amit bedugok a gépbe és beszállok ebbe az internetbe. Mondják is a telefonba bele, hogy oké, ha most megrendeljük két hónap, de ha becsoszogsz az ügyfélszolgálatra, ami délben meg négykor zár, mikor hogy, akkor bizony csak egy hét, és már száguldozhatsz az információs szupersztrádán. Eközben meg az ügyfélszolgálaton Juli az ügyintéző kisasszony a vadonatúj műkörmeivel bekocogja, mit bekocogja, egy gyorsírót megszégyenítő teljesítménnyel bedolgozza az adatokat a számítógépbe, mint édesanyád a húst a bendődbe, mikor még kisebb fajta voltál, majd vigyorogva mondja, hogy egy hónap, ha szerencséd van három hét, de azért kacsint rá egyet, hogy nem valószínű, te meg akkor úgy elképzeled az ügyfélszolgálatot amint a kék logóról apró aranyos-vörös cseppekben hullik a vére, amit mellesleg a körmöddel sajtoltál ki belőle. Hát na, ilyen egy emberes nagy mondat.

És akkor persze azt hinnéd, hogy hát minek aggódik az a hülye, mert elköltözik szépen, aztán csókolom, de nem olyan egyszerű ez, mert hát az embernek mellette van egy kis életnek nevezett akármije (nincs élete, tudjuk), és tekintsünk el attól hogy e-mailt mostanában éjfél után néz csupán vagy hogy a Google Reader nevű szolgáltatásában négy napja négyezer-akárhány olvasatlan-látatlan-hallatlan elem tornyosodott fel, tekintsünk el attól is, hogy meleg ételt utoljára két napja evett vagy hogy sorozatot nem nézett vagy mondjuk arról, hogy azonnali üzenetküldő szolgáltatáson utoljára négy napja volt foglalt státuszban megtalálható; de ennek az embernek van valamilyen minimális szociális életecskéje is, ahol mondjuk van néhány ember, akikkel illene foglalkozni, többet a mostaninál.

November 4-én TDK-konferencia, nagy remények és hiú ábrándok, meg minden. Addig jó volna nem meghalni mondjuk.

Megvolt a »hatvanezredik hozzászólás«, melyet Aurus követett el. (Ha egyszer találkozunk, szólj, hogy jövök egy sörrel! :)

Az enyéimet persze nem számolja a gépezet. Akartam egyébként valami kis játékot, mikor úgy öt-hatszáz komment távolságra voltunk a nagy számtól, meg is kerestem két céget ezzel kapcsolatban (két mozit, egy S-betűset meg egy P-betűset); az S-betűsnél továbbították a levelem az illetékesnek, majd nem jött válasz, a P-betűsnél pedig egyszerűen nem jött válasz. Ennyit erről.

Most hatvanegyezer-százhuszonhétnél tartunk, kemény.

Direkt írtam úgy, ahogy.

Szóval, tudom én hogy a legalja egy blogban az időjárást boncolgatni (de voltunk már lentebb is, meg aztán kit érdekel úgy igazából), de az milyen munka már, hogy múltkor még Dezsőnek panaszkodtunk, annyira »hideg volt«, most meg jöttem hazafelé és még a zakómat meg a bőrkabátot is levettem, mert majd meggyulladtam.

Egyébiránt ma volt időm táplálkozni, az egyik kedvencemet ráadásul, mely friss, ropogós héjú kenyérre kent sült csirkének zsírja, lila hagymával és piros arannyal.

Lesz ma még értelmes poszt is. Legalábbis igyekszem. :]

Bejelntették az őszi Apple-jóságokat, leginkább a gépeket frissítették, elég keményen ráadásul. Itt van például a 27"-os iMac, mi ez, ha nem instant szerelem:

Vagy szintén a képen látható Magic Mouse nevű, multi-touch felületű érintésérzékeny egerentyű. Ezt mondjuk nem árt kipróbálni huzamosabb ideig vagy megvárni a kritikát, mert az Apple-egerek ugye nem a legjobbak. Viszont az új kis MacBook, ami olcsó és szép és jó:

Illetve az új Mac Mini meg a 16:9-es iMac és a minden más. Részletesen emitt; jó lenne már nem csak nyálat csurgatni, hanem beszerezni egy ájmacit.

Feloszlik egyik kedvenc magyar zenekarunk, a »Kaukázus«. Nem mondom, az utolsó album nem volt a legjobb és talán lehet, hogy ők csinálják jól; egy inkább sikeres és befutott zenekarként büszkén fejet hajtva levonulnak a színpadról, úgy, mint akik elértek önnön erejükből nem keveset, az erőltetett folytatás és lejtőn lecsúszás helyett.

Mindenesetre hiányozni fognak, rengeteg kellemes emlék fűződik hozzájuk.

A hivatalos oldalukon láthatók az utolsó koncertdátumok; január másodikán a Gödörben lesz a búcsúkoncert. (Már látom előre a hisztis nőféleségeket az első sorban öngyújtóval.)

És akkor: ami pedig a vizet hozza, az zöld-rozsdás lesz még egyszer utoljára:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Húszéves lett a Magyar Köztársaság.

Húsz éve, hogy egy bácsi kiállt a Parlament egyik erkélyére, és szó szerint kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Magyar Köztársaság. Jól hangzik, még az útlevélen is rajta van. Magyar Köztársaság. Jó mondogatni, jó leírni. Magyar Köztársaság. Amiben élünk, immáron húsz éve.

Rengeteg dolognak kellett lefolyni a Dunán és rengeteg más helyen, hogy ezt megérjük. Valahogy az emberekben mégsem egy örömteljes momentum október 23-a.

Vannak emberek, akik még emlékeznek.

Vannak, akik még emlékeznek, mi volt 1989-ben, akik tapsoltak és örültek, akik el sem hitték, akik mertek belegondolni, akik zászlókat lengettek, akik gyerekekkel a vállukon ültek, akik ebből semmit nem értettek, akik boldogok voltak és akik féltek. Vannak még most is, akik félnek. Akik nem tudnak tapsolni és örülni, akik még most sem hiszik el és akik még most sem mernek belegondolni.

Mert vannak olyanok is, akik emlékeznek mi volt 1956-ban. Akik emlékeznek arra, hogy egyesek milyen bátran rohantak a saját vesztükbe, egy nagyobb jóért, a hőn szeretett országért, melyet még egyéb szívhez szóló szavakkal leírhatnánk.

És olyanok is vannak, akik nem emlékeznek. Nem emlékeznek, mert nem akarnak emlékezni, mert nem hagyják őket emlékezni vagy mert nem mernek emlékezni. Nem mernek, mert ha emlékeznének, emlékeznének rá, hogy mi volt itt 2006-ban és előtte korábban, és talán jobb is, hogy nem emlékeznek, mert akkor megfájdulna a szívük, hogy ezt tényleg át kellett élni – még ha csak a tévé előtt ülvén is.

És vannak azok, akik nem szeretnék, hogy bárki emlékezzen. Róluk inkább egy szót se.

Boldog születésnapot, te áldott, jó Magyar Köztársaság!

Október huszadikán, életének nyolcvankettedik évében elhunyt Dargay Attila. Nemzedékek nőttek fel a munkáin, köztük én is. Igazán szomorú, különösen hogy mostanában tényleg egyre több tehetséges magyar hagy minket itt.

A napokban – egészen pontosan csütörtökön – »Kázmér« betöltötte a második életévét; lassan már indulhat óvodába.

Szerdán, a születésnapja előtt elkezdett folyni az orra. Macskanáthára gondoltam rögtön, ezért ma meglátogattuk az állatorvost. Időközben az orra sebes-száraz-furcsa állagú lett, és folyamatosan folyik.

Autoimmun betegsége van. A nevét nem jegyeztem meg, mert annál a mondatnál elakadtam, hogy háromhetes gyógykezelés után meglátjuk javul-e az állapota.

Mindig rettenetesen féltettem, de most, hogy komolyabban bele kell gondolnom, milyenek lennének a mindennapjaim nélküle, egyszerűen… nem is tudom, talán a megszakad a szívem a helyes kifejezés. De tényleg nem tudom leírni, mit érzek most.

Belepusztulnék, ha valami történne ezzel a kék szemű kis ördöggel.

Elmesélhetném, hogy a tegnap »délelőttinél« nem gondoltam volna, hogy szarabb lesz, de aztán Mr. (sőt, ez tuti hogy nő, basszus, de az is, hogy egyedülálló) szóval Ms. Élet mosolygott egyet, megnyomott valami istenverte kapcsolót a Hogyan-Szívassuk-Teremtményeinket vezérlőn, mely felett egy címkén az én nevem állt. Ez a pillanat lehetett az, amikor döbbenten konstatáltam, hogy meghalt a császár, Vilmos, a »telefonom« kijelzője. Minden működik, még az érintőképernyőn is tudok emlékezetből navigálni, annyi csak, hogy a kijelző megszokott ábrái és betűi-számai helyett hófehérség és fekete törés-szerű vonalakat meg pixeleket rajzol ki. Tipsi-tapsi.

De azért még ma is lehetett fokozni az élvezeteket. Tudniillik kék-lila-zöld vagyok, gyakorlatilag nem is karmolások, hanem döfések vannak rajtam, de a nyolcezer forintos gyógyszer mai adagját így sem sikerült beadnom a macskának.

Majd szerintem rágyújtok meg elkezdek inni én is – másnak is annyira segítettek ezek. Vagy mondjuk felállok a Szabadság hídra, és kiverem a farkam a Dunába, hátha bezárnak egy gumiszobába.

De hát az élet szép, nem igaz, hogy szép?

Már azért jobban vagyok, rendeződnek a dolgok végül mindig, bár vicces, hogy ha bármi szar volt eddig, már bocsánat, az októberben jött. A komolyabbak legalábbis biztosan. És rengeteg dolog volt, amiről még nem is írtam.

Ma egyébként jöttem még pár dologért át a »rezidenciára«, és ahogy jöttem a körfolyosón, pont az orrom előtt esett le két-három darab törmeléknél jóval nagyobb és veszélyesebb építőipari elem, olyan nem igazán on-demand alapon, és azért eszembe jutott, hogy nincs vécépapír a lakásban, pedig majdnem szükség lett volna rá. Vagy nem, ki tudja.

És ami a legviccesebb, hogy egymás mellett két süteményes is nyílt a sarkon, az egyikben vettem brióst, a másikban meg ezt a kis TV-tekercs nevű cuccost, ami ugye ilyen sajtos-leveles tészta összetekerve és mind a kettő jó volt, bár a briósban volt egy kőkemény cukorcsomó, továbbá odakozmált az alja, így marad a »kedvenc pékségem«

Valószínűleg vesztettem néhány száz olvasót a folyamatos költöztetés-reporting miatt, de hát mit lehet tenni. Ma végül az utolsó előtti (érted, mindég van valami, még egy forgószék és néhány tisztítószer odaát van, majd Fox hozza őket holnap) csomagokat is áthoztuk. A dolog most úgy néz ki, hogy dobozból dobozba pakoltunk, a káoszt egyik helyről a másikra hozva és itt meg tologatjuk a dolgokat ide-oda, míg meg nem találjuk a végső helyüket. A cirka négyszáz darab iratgyűjtő az, aminek kicsit nehézkesebb.

Viszont imádom az új lakást. Majd ha lesz valami hasonló, amit rendnek lehet nevezni, akkor mutatok vizuális anyagokat is.

Kázmér tegnap éjszakától ma reggelig több mint hatszor hányt, így a klóramfenikollal történő kezelését most leállították, jelenleg csak a prednizolont kapja, illetve egy másikat, ami a gyomrát igyekszik megvédeni, hogy a sok gyógyszer ne készítse ki. Reggel óta szerencsére nem hányt, viszont az orrán lévő hegesedést lepiszkálta, így megint rózsaszín és sebes az egész orra, úgyhogy valószínűleg tölcsér fog rá felkerülni, úgy majd csak nyalogatni tudja, bár az sem a legjobb. Most a dolog úgy áll, hogy sehogy. Elvileg javult az állapota, de ezt nem lehet biztosan megállapítani. A viselkedésében egyelőre még nincs változás, eszik és mindent csinál rendesen, ez a legnagyobb szerencse.

Kicsit aggódom, kicsit folyamatosan igyekszem a legrosszabbra készülni, hátha meglepetés ér majd, bár eközben rettenetesen félek az egész dolog végkimenetelétől. És persze próbálom nem elsírni magam, ha ránézek, és arra gondolok, hogy mi lehet a legrosszabb.

Múltkor jutott eszembe néhány ötlet a »Plurk!-ről«, aztán jött még pár javaslat, gondoltam összeírom egy táblázatba, majd ha összegyűlik még néhány, akkor egy elektronikus levél formájában továbbíthatnánk a fejlesztőknek, akik aztán le sem fogják.

Egyelőre ennyi, lehet bombázni kommentben vagy bárhol máshol, ha van több!

Észrevettétek, hogy mostanában gombamód szaporodtak a könyv, színdarab és kiállítás-hirdetések? Ebből vajon csak én szűrtem le azt, hogy a könyvesboltokban, színházakban és múzeumokban nincs akkora bevétel, mint szeretnék? És vajon ebből csak én jutottam arra a következtetésre, hogy ez nem feltétlenül a magyarok kultúra-igényét, vagyis jelen esetben inkább annak hiányát jellemzi, hanem konkrétan azt, hogy kikúrt drága az összes fent említett termék?

Egy jobbfajta könyv ott kezdődik hogy háromezer forint. Persze, ott a könyvtár, értem én, de szeretem a könyvet ott látni a polcon, nem véletlenül van több mint ezer könyv otthon a polcokon. A színházakban ritkán lehet ezer-ezerötszáz forint alatti jegyet találni, és még így is teltházas az előadások 90%-a. Meg aztán ott vannak a kiállítások is, ritka az, ahová be lehet jutni szintén ezer forint alatt.

Tény hogy mindegyikből meg lehet oldani olcsón, meg valakinek ezek az összegek nem feltétlenül számítanak soknak, de.

De én jobb esetben egy hónapban elolvasok két könyvet. Ha ezek nincsenek meg otthon, havi minimum hatezer forintról beszélünk. Szeretnék hetente megnézni egy filmet és/vagy színházi előadást, ez ismét havi hatezer forintot jelent. És már tizenkétezer forintnál tartunk. És nincsen családom, amit egy fizetésből tartok el.

Én még emlékszem, hogy a nagyszüleimnek havi színházbérletük volt, heti egy előadásra, pedig közel nem voltak gazdagok. Arra is emlékszem, hogy a könyvek nagyobbik része tőlük van.

Tudjátok azért mindentől eltekintve, vicces dolog ez az egész rádióbotrány.

Oké, kell a változás, meg én is »írtam róla« korábban, hogy a rádió mint olyan hamarosan halott lesz, ugyanis jönnek a digitális megoldások, ahol kattintásra tudod azt hallgatni, amit szeretnél, reklám és minden egyéb nélkül (vannak országok, ahol ez már létezik máskülönben).

Ettől függetlenül, vannak jelenleg olyan emberek, akikről nem illik megfeledkezni, mert például nem tudják mi az a számítógép, illetve tudják, de hatvan-hetven évesen esetleg nem a Winamp meg az iTunes az első, ami eszükbe jut a zene szóról. Vagy például nem kattintásban gondolkodnak, hanem odatekerik a kisrádiót az effem nemtudomhová, hogy meghallgassák reggel a Bumerángot vagy a Pirítóst.

A Bumeráng tegyük hozzá, hogy az ország talán egyik legidősebb reggeli műsora, ha kereskedelmi műsorokról beszélünk, akkor biztosan. A Pirítós pedig egy sokkal fiatalosabb, lendületesebb műsor, sokan biztosan azért hallgatják, mert már unják a nagyjából hasonló kalibert. Két műsor, ami szubjektíven jó vagy rossz mindenkinek, de mindenesetre sikeres és a hallgatóság 90%-át biztosan lefedi.

Az egész dologban szerintem a legelszomorítóbb, hogy ilyen (is) megtörténhet minálunk. Mondhat nekem bárki bármit az egészről: egy tényleg-demokratikus országban ilyenre nem kerülhet sor.

Csak ugye mi a tényleg-demokráciától nagyon-nagyon messze vagyunk.

Tegnap azért nem volt blog, mert a szervert frissítették, ugyanis megkaptuk a PHP 6 bétáját, amiben olyan finomságok vannak, mint például inline text editing.

Mindamellett ma TDK-főpróba, szerdán pedig előadás. Aki szeretne esetleg eljönni, jelezze kommentben, és mondom a részleteket.

A sárgarépa nagyon egészséges.