Körül vesz minket egy tucat üzlet a bevásárlóutcákban és a plázákban, de vajon hánynak ismerjük a hátterét? Persze lehet senkit sem hat meg különösebben, én ellenben kifejezetten szeretem tudni, hogy honnan indult egy cég, kik állnak mögötte és így tovább.
Az IKEA-ról már többször volt szó »itt a blogon is«, én kifejezetten szeretem a céget, bár sokan rájuk mondják, hogy csak nagyon pofás marketinggel adják el a gyenge minőségű termékeiket.
Aki azonban vásárolt már IKEA-ban, az tudja, hogy ha minden üzlet így működne, az emberek sokkal jobban szeretnének vásárolni. Tudom persze, hogy nekem is volt már velük problémám, de végül akkor is segítettek, és megoldódott a dolog. Az IKEA logója kék és sárga színekben pompázik, akárcsak hazájának, Svédországnak a zászlaja. A vállalat az ország déli részéből érkezik. A neve rövidítés: Ingvar Kamprad Elmtaryd Agunnaryd. Ingvar Kamprad az alapítója, aki gyerekkorában az Elmtaryd-farmon élt, gyufákat árult, és ekkor jött rá, hogy barátságos mosollyal rengeteget el tud adni, a nagy mennyiségben olcsón megvásárolt gyufákból. Később kezdett el bútorokkal foglalkozni. Mostanra az Agunnaryd községből érkező vállalat a világ legnagyobb bútorforgalmazója. A fő üzletpolitika az árak alacsonyan tartása, a minőség és a dizájn megteremtése. Kamprad szerepel a Forbes által megjelent listán, mely a húsz leggazdagabb embert nevezi meg a világon.
Az IKEA mottója hogy Élj jobban!, ebben igyekeznek segíteni. Minden egyes termékkel egy falat svéd kultúrát is kap az ember, az áruházakban pedig svéd finomságok boltja, svéd gyorsétterem is található. Termékeiket azért tudják alacsony áron tartani, mert nagy mennyiségben gyártják, rengeteg helyen forgalmazzák szerte a világon és minden olyan tevékenységet, melyet a vásárló maga is meg tud csinálni (szállítás, összeszerelés stb.) kihagynak a profilból, vagy különdíjak ellenében végzik el. Az IKEA egy igazi sikertörténet, rengeteg cég rengeteget tanulhatna tőlük.
Rögtön itt van egy másik svéd sikertörténet, a Hennes & Mauritz, mely főként női divatárujáról, az átlagembereknek is elérhető stílusos és minőségi kínálatáról híres. A H&M után azért kezdtem el nyomozgatni, mert érdekelt, hogy vajon tényleg egy Hennes és egy Mauritz nevű fickó alapította, vagy mi.
Aki így gondolta, mint én, az tévedett. A hennes szó a svéd nyelvben az övé, nő alakban (mint például az angolban a hers). Eleinte Hennes néven működött, kizárólag modern női divatáruval foglalkozott, azonban Erling Persson, aki alapította, később megszerzett egy Mauritz Widforss nevű vadászüzletet, ekkor nevezte át az Hennest mostani nevére, melyet később a könnyebb megjegyezhetőség és a márka határozottságának érdekében H&M-mel rövidítettek. Apró érdekesség, hogy míg itthon főként há und emm-nek nevezik, de például az olaszok is így hívják (ákká e emme), addig például az angolok egyszerűen hennisz-ként emlegetik. Persson 2002-ben hunyt el, fia vette át a vállalkozást és viszi tovább azóta is, persze nem egyedül, de döntő többségben. A Forbes listáján ő is szerepel a húsz leggazdagabb ember között.
Hennesék nagy húzása az volt, hogy bár olyan területeken árulták stílusos ruhadarabjaikat, ahol nem feltétlen a divat diktál (ha megnézzük például Budapestet Párizshoz viszonyítva, kevesebb Gucci vagy Armani darabot viselő emberke rohangál, illetve az eredeti Louis Vuitton táska sem gyakori), mégis megtalálták a réteget, amelynek lenne kereslete divatosabb ruhákra, olcsón. A sikerhez csak hozzájárult, hogy több kollekciójukat nevesebb művészek segítségével készítették el (például Madonna is közreműködött), de több egyébként luxus divattervező is készített már nekik kollekciót, jó néhány nullával kevesebbért árult ruhákkal.
Itt egy jó kis videó tőlük, amiben a Karl Lagerfeld által tervezett néhány ruhát reklámozzák:
Végül pedig a Levi's. Rögtön itt egy kis kitérő: itthon előszeretettel emlegetik a márkát mint lévisz, de angolul a helyes kiejtés livájsz. Általában rám nagy szemekkel néznek ha így emlegetem, de ha megnézünk egy eredeti nyelvű Levi's reklámot, vagy egyszerűen beírjuk valami angol felolvasó programba, akkor láthatjuk-hallhatjuk hogy a kiejtés a második formában helyes.
Levi Strauss Jacob Davisszel karöltve készítették el az első farmernadrágot, az ezernyolcszázas évek végéhez közeledve. Eredetileg a strapabíró anyaga miatt munkaruhának tervezték, azonban később mint ahogyan az lenni szokott, divatcikk lett. (Valami hasonló jelenség figyelhető meg talán most a gumicsizmával.) Az első farmernadrágokat gyártó céget is Strauss alapította, a márka természetesen azóta is él, az egyik legjobb minőségű és talán legismertebb farmer és mára már egyéb termékeket is gyártó vállalat áll mögötte.
Kedvenc Levi's reklámom. Ha itthon ilyenek mennének, de szép is lenne:
Egy igazán laza, meleg nyári délelőttökön és hideg téli estéken is kellemes, gyorsan elkészíthető fogást szeretnék megosztani veletek. Nővéremtől tanultam, bár nagy tanulás nem kell hozzá. Szüleim saját termelésű paradicsomukból hoztak egy jó nagy adagot, az abból megmaradt szemeket használtuk fel. Két adaghoz kell:
15-20 darab aprószemű paradicsom (a hosszúkás a legjobb);
2 adag trikolór száraz durumtészta (zöld, fehér, piros);
1,5 dl extra szűz olívaolaj;
1 dl fehérbor;
vaj;
oregánó;
bazsalikom;
fehérbors;
parmezánsajt.
Vizet felteszünk forralni egy evőkanál olajjal. (Sózni én csak akkor szoktam, ha már forr, nem tudom van-e tudományos alapja, de azt vettem észre hogy sóval nehezebben forr fel.)
Eközben a paradicsomokat kettévágjuk, és egy serpenyőben elkezdjük melegíteni a nagyjából egy evőkanálnyi vajat és az olajat. Ha már kellően meleg, jöhetnek a paradicsomok. Hadd menjenek szét, hadd jöjjön ki a levük, ez a lényeg. Nem baj ha jó lédús, a tészta úgyis felszív egy keveset, meg aztán nem utolsó dolog, ha lesz kis szaftja. Mikor már kellően szétmentek a paradicsomok, jöhetnek a fűszerek és a bor. Kicsit hagyjuk még rotyogni, aztán elzárjuk. Ha elkészült a tészta, összeöntjük, újra a tűzre helyezve kicsit rotyogtatjuk és jól összekutyuljuk, aztán a végén parmezánt reszelünk a tetejére.
Egészséges, laktató és igazán finom toszkán ételről van szó; én nem igazán rajongok a húst nem tartalmazó fogásokért, ez azonban a kedvenceim közé tartozik.
Magnót dobtak Terézváros 23. választókörzetében az egyik urnába. A magnó folyamatosan játszotta Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét. Az urnát felbontották, a telefont pedig eltávolították. A szavazás biztosítása érdekében új urnát hitelesítettek, majd a szavazás folytatódott. Az eset kapcsán feljelentést tettek.
Vagy például:
Belesett egy kisgyerek az urnába az önkormányzati választáson Tiszabőn vasárnap kora délután. A tetején megsérült gyűjtőládát a szavazatszámláló bizottság elnöke leragasztotta, és folytatódott az önkormányzati választás - közölte a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kistelepülés jegyzője, a helyi választási iroda (HVI) vezetője az MTI-vel.
De ez sem volt rossz:
Leszakadt, és a szavazatszámláló bizottságra hullt a mennyezet vakolata az önkormányzati választás alatt a baranyai Somogyhatvan egyik kisebbségi szavazókörében. „Az eset a helyi polgármesteri hivatalban berendezett szavazókörben történt, senki sem sérült meg” – közölte Lászlóné Kovács Ilona, a területi választási iroda vezetője. A szavazás folytatására a hivatal egy másik helyiségét jelölték ki. (MTI)
Kíváncsiak vagyunk nagyon, hogy vajon taroló lesz-e a főpolgármester-jelölt győzelme.
A GDF-en a napokban átálltak a Dexter Informatikai Kft. által fejlesztett Egységes Tanulmányi Rendszer 3-as jelzésű verziójára. Persze akárcsak »az októberi gázszerelésre«, erre is mondhatnánk, hogy na de mért nem nyáron, azonban itt ésszerű magyarázat az, hogy míg szeptember végétől október elejéig annyira nem gáz, ha meghal pár napra a rendszer vagy csak a szokásos ilyenkor előforduló bakik vannak, addig mondjuk a beiratkozásnál vagy a szeptember eleji őrületnél ez megengedhetetlen lenne. Az átállás egyébként gyorsabban meg is történt a kiírtnál, ma már jött a levél hogy mikor lesz fejtágítás az új rendszer használatáról.
Elölről közelítenék, felhasználói szemmel és arra nem térnék ki, hogy mennyire jobb rendszer a háttérben az ETR 3, részint azért, mert ebbe nem látok bele, részint pedig azért, mert egy felhasználót általában nem az érdekli, hogy most egy kód szebben van megírva, illetve gyorsabban végrehajtható, hanem az, hogy a rendszer amit használni szeretne végeredményben legyen gyors és használható.
Viszont ezt a szép mondatot leírva rögtön akadt problémám az ETR 3-mal, mégpedig két perc böngészés után a következő gondolat keretein belül: ez mi?
Komolyan, nem hitelrontás, de 2010-ben van cég, aki súlyos milliókért ezt komolyan gondolja? Én ha egy ennél kétszer erősebb felületet készítenék, már akkor félve nyújtanám be átadásra, hogy most vajon mind a kettő vagy csak az egyik herémet fogják venni ezért.
Azt szokták mondani hogy ne fikázzunk fogalom nélkül, éppen ezért a részletek. Kapásból a menü. Lebomló akármi, amivel nincsen baj, viszont gagyin működik. Ha például az ember rámegy a beállításokra, szinte biztos hogy érinti a mellette lévő menüt is, az viszont nem tűnik el magától. Rögtön a következő ami zavar: felugró ablakok. Ismétlem: 2010 vége felé járunk, vannak erre fényévekkel korszerűbb és elegánsabb megoldások is, amik mondjuk kicsit felhasználóbarátabbak is. De ugyanez elmondható a beviteli mezőkről is (megyék kiválasztása például), amire már két sorból egy jQuery segítségével ügyesebb eredményeket lehet elérni.
Aztán ha már ablakok, nekem kicsit logikátlan az elrendezése a dolgoknak, mindent nehezebb elsőre megtalálni, de persze két-három hét múlva dől el igazán hogy milyen is ez, másrészt ez azért jóval szubjektívebb és nem a technológiai hiányosságok közé tartozik. (Éppen ezért azt sem részletezem, hogy maga a megjelenés milyen. Nekem nem tetszik, de lehet hogy valaki szerint ez jól néz ki.)
Én úgy látom egyébként, hogy mivel sok változás láthatólag nem történt, ezért a régi megjelenés megtartása szerencsésebb lett volna (ha jól vagyok informálva, akkor az ELTE-n így csináltak).
Tudom azt, hogy indokolt volt a váltás és ebből merek arra következtetni hogy mindenki sokkal jobban jár, azt viszont változatlanul nem értem, hogy a Neptun és az ETR hogyan képes magát fenntartani ilyen nem-felhasználóbarát megjelenéssel. Azt is tudom, hogy rengeteg ember rengeteg munkája nyugszik a két projektben, ennélfogva nem akarok senkit kritizálni, de én egy ilyen volumenű munkánál szigorúbb igényességet várnék.
Álltam ma a villamoson és nem voltam éppen vidám, többek között azért, mert a gázszerelők a tegnapi ígéretükkel ellenben nem jöttek leszerelni a gázórát, aztán még otthonról megkaptam hogy én vagyok a magas lovon, amiért nem mentem le megint szólni nekik. Nem tudom, azt hiszem nem az én munkám hogy lista szerint végighaladjak a lakások előtt és bekopogjak oda, ahol még nem voltam.
Vissza a villamoshoz: felszáll egy hatvanöt körüli néni, kezén karszalag, udvariasan kéri hogy jegyeket bérleteket. Mindenki morog rá, hümmög, hörög, de a legjobb az két srác, akik kifejezetten gúnyt űztek belőle. Nekem akkor tűnt fel a dolog a zenehallgatás mellett, mikor a fél villamos már kuncogott azon, hogy kiröhögnek egy öregasszonyt, aki próblja a munkáját végezni, olyan emberek között, akinek még csak a szó jelentése sem ismert.
Nem mondok én már semmit, csak azt szeretném tudni, hogy mikor jutottunk el idáig.
Oké, ma végre jöttek a melósok (végezni még nem végeztek), mondja nekem az egyik górészerűség, hogy tegnap negyed négy körül jöttek (háromkor mentem el itthonról). Zsír. Abba már nem megyek bele hogy a gázóra leszedése közben mesélgetett sztorikat, és ha a negyede igaz annak, amit mondott, akkor egész Budapest egy időzített bomba, már ami a gázcsövek állapotát illeti az utcákon például. Azt mondta hogy ha lenne egy kis robbanás a belvárosban, fél Budapestet a levegőbe vinné. Persze mondhatta csak azért is mert unatkozott, de én mondjuk elhiszem, mert ő dolgozik a szakmában tíz éve és nem én.
A következő dolgot viszont nem hiszem el. Van köztük egy tényleges góré, akié a cég, vagy én nem tudom, tipikus én-vagyok-a-főnök-és-rágózva-nézem-ahogy-dolgoztok-mappával-a-kezemben kategória. Namármost ő mondja nekem, hogy a gáztűzhely fölött olyan cső van, amely nem acél, hanem valami alumínium, életveszély, begyullad, felrobban, meghalok, csere, mert a FŐGÁZ nem rakja vissza a gázórát. Oké. Kicseréli az egyik munkásTibi a csövet (nettó két perc), jön a góré hogy akkor tízezer lesz. Jöttem én hogy oké, ezesetben számlát kérnék. Akkó, tizenkettőt, adózni nekem is kel'. Ja értem, tehát adóznod neked is kell, de amúgy ha valaki nem kéri, nem teszed. Jellemző. (Ebbe nem megyek inkább bele.) Mondom neki hogy valami nyugtát, elismervényt akármit tud-e adni, mert ha a főbérlővel közlöm hogy a fém kinézetű csövet egy neonsárgára cserélték, merthogy az biztibb, akkor tuti arra gondol majd hogy le akarom húzni egy tízessel. (Persze nem, de értitek.) Majd megoldjuk, ugye, ez volt a válasz.
Most kutatok a neten, hogy ilyen fémcső mennyibe kerül, mert én úgy számoltam hogy legyen mondjuk négyezer forint, a munkás kapjon egy ezrest (két perc munka, mert ugye amúgy is itt vannak a házban, de tőle nem is sajnálom mondjuk), meg a góré is tegye rá az ő ezresét. Ez még mindig csak hatezer forint, nem tíz.
Érthető persze, hogy azért jár-kel itt mint Döbrögi, mert negyven év alatt kilopta már a szart is a csatornákból, de ne rajtam akarjon meggazdagodni. Persze ha a cső mondjuk nyolcezer forint, akkor nem szóltam. Csak mondjuk Erzsike néni a szomszédban a harmincezres nyugdíjból, hogy tetszik érteni.
Ha találok négyezerér csövet a neten, komolyan kinyomtatom és az orra alá nyomom. Igen, anyagias köcsög vagyok, de én sem mondom azt webfejlesztéskor hogy az FTP-n való feltöltési díj plusz ötszáz forint fájlonként, mert mondjuk alapvető üzleti stratégia, hogy hosszú távra építek, nem pedig egyszer húzom le az embert, aztán továbbmegyek. (Nem hosszútávon húzom le mármint, hanem értitek.)
2010. október 06., 10.04.53 – kiegészítés
Ezt a linket most találtam, itt a legdrágább típusú cső, ugyanez lóg nálam is. Ergo a fentiekkel számolva 5 190 forint lenne az ára, legyen számlával hétezer. És akkor most megkeresem drága urat.
Tudjátok mi jutott ma eszembe? A »Call of Duty4« elején hallható szöveg:
Fifty thousand people used to live here – now it's a ghost-town.
Ötvenezer ember élt itt. Mostanra csak egy szellemváros maradt.
Oké, a történetet mindenki ismeri: pusztít Kolontáron és környékén. Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy hajszál híján egy kisebb népirtásnak lehettünk tanúi a híreken keresztül. Ha a baleset néhány órával korábban vagy később történik, van rá esély, hogy senki nem éli túl.
Egyrészt ami történt, az megbocsáthatatlan, felháborító, katasztrofális és minden egyéb szinonimában vonatkozó szó amit a szótárban találunk, többszörösen fokozva. A környező természeti élővilág elpusztult, egy folyó élővilága teljesen, több állat és arról nem is beszélve, hogy több ember is, közöttük egy alig több mint egyéves csecsemő.
Szerencsére ilyenkor azért előjön belőlünk az összetartás, mindenki segít aki tud, még ha ez csak annyiban is merül ki, hogy egy SMS-t dobunk a 1752-es nemzeti segélyvonalra (ezzel 250 forinttal támogatjuk a károsultakat, remélhetőleg tényleg), de sokan ott vannak és fizikailag is próbálnak segíteni.
Ami igazán meglepett, hogy még nem történt komoly lázadás. Attól tartok ha én veszteném el mindenemet, esetleg egy állatomat vagy ne adja az ég valamelyik családtagomat, kérdés nélkül lebombáznám a MAL Zrt. székházát, megölnék odabent mindenkit és valószínűleg nem is kéne sokat keresgélnem segítő társakért. Ehhez képest semmi komolyabb ehhez hasonló dolog nem történt.
De elvonatkoztatva az első reakciótól, ami természetesen érthető, hogy nem ártana megvizsgálni a másik oldalt is.
Ott van ez a Magyar Alumánium Zéerté. Vegyünk elő valakit és lincseljük meg azért, amit tett. Oké, de kit? A vezérigazgatót? Nyilván nem ő megy majd ki tolómérővel hogy van-e gond. Oké, valahol elvileg elakadt az infó, ha egyáltalán volt, hogy itt valami baj lehet. De ha tényleg elakadt, akkor hol? És ha megtaláljuk, mivel lesz jobb, ha egy emberen (vagy többön) kiéljük az agressziót? Semmi.
Persze a MAL megérdemelné, hiszen ha valaki, akkor leginkább mégis ő a hibás a dologért. Amit én elképzelhetőnek tartanék, hogy a cég teljes (illetve szükséges) vagyonát lefoglalni, és abból szépen kifizetni mindenkinek a kárát. Ha jól hallottam nagyjából tízmilliárd forint az összes anyagi kár (persze az egyéb károk felbecsülhetetlenek, és sajnos nem a MasterCard kategóriában). Tudom hogy ezzel törődik minden ember a legkevésbé, de ez katasztrófa annak a cégnek is, továbbá az embereknek is, akik ott dolgoztak-dolgoznak.
Egy szó mint száz, ami történt nem igazán összegezhető értelmesen. Sok szerencsétlen tényező együttes jelenléte, és nagyfokú mulasztás okozta a tározó kiömlését, egy magyar település kvázi elpusztulását és örülhetünk, ha például a Duna vagy a Dráva és a környező országok nem fogják ennek a levét inni.
Amennyit még én személy szerint hozzátennék, hogy megint bemutatkoztunk a nagyvilágnak. Tudom, hogy nem amiatt történt ez mert magyarok vagyunk és ebben az országban élünk, ettől függetlenül amikor nagyjából harminc-negyven komoly nevű televízió- és rádiócsatorna valamint különböző nyomtatott médium képviselői vannak jelent, szerte a világból, akkor azt hiszem tényleg az ismét bemutatkoztunk a remek kifejezés, amely megkoronázza az egész történetet.
Meghalok, ha nem tehetek fel kettő darab kérdést a nagyérdeműtől.
Ti hogyan nyitjátok ki a borítékot? Én általában késsel (vagy a liftben kulccsal), és a rövidebb oldalánál feszítem szét, ott húzom ki széltében a levelet, nem a tetejénél.
A másik ilyen örök kérdés: hogy áll jól a vécépapír azokon a tartókon amelyek a falra vannak rögzítve? Nálam úgy, ha a lefelé gördülő papír a falhoz esik közelebb.
És eszembe jutott még egy: ki melyik zsebébe mit tesz? Én teljesen szigorúan a bal elsőbe a telefont, jobb elsőbe a kulcsot, bal hátsóba a papírokat és jobb hátsóba a pénztárcát.
Ma délelőtt, tíz óra tíz perc tíz másodperckor az alábbit láthattuk: 10. 10. 10. 10:10:10. Egyébként a bináris 101010 decimálisan 42, ami pedig ugye mint tudjuk válasz a Világmindenség összes kérdésére.
Úgy terveztem, hogy pont akkor fogok majd egy bejegyzést írni, de a mágikus szám után hat perccel nyitottam ki a szememet a hálószobában.
Viszont a Holdfény Team játékszaküzletébe Tomi barátommal mindig úgy megyek be, hogy fölösleges pénzkidobás hat-hét-nyolc-tízezer forintokat fröccsöntött műanyag bábukra vagy színes papírkártyákra kiadni, azonban mikor megláttam az alábbit, minden értelmet nyert:
Gyorsan elröppent a két év, a Flickr nagyobb fiók abszolút megérte, most 19-én fog lejárni. Gondoltam feldobom újra a lehetőséget, hátha valaki lecsap rá. Múltkor kettő hirdető volt, egyébként, bár egyikőjük időközben visszamondta (természetesen amíg ez a blog él, bármikor bekopoghat hogy kéri a helyét, mert ez egy ilyen jófej cég).
Szóval a szitu változatlan, az árak sem változtak:
Idén még mindig (persze ez forintban sajnos több), amiért cserébe 30 napig lehetne hirdetni egy maximum 440×60 px felbontású képpel itt a blogon, a bejegyzések fölött. Ha valaki két évvel ajándékoz meg (48 dollár), az hatvan napig hirdethet, és így tovább.
Roppant titkos statisztikai adatok: jelenleg a blog naponta 1 500 és 2 500 közötti egyedi látogatót számolhat (ezt a Google Analytics mondja, de van még más is, több rendszer átlaga ez, ugyanis az egyik többet míg a másik kevesebbet súg). Azt hiszem eddig nem is volt itt erről szó, annyira már megmondom őszintén nem is érdekel a blogírás ebbéli vonatkozása, maximum ilyen esetekben. Persze mindig jól esik látni hogy ekkora a szám és nem fele vagy negyede ekkora, de semmi több. A számok sok mindentől változnak, vannak fix napok amikor tudom hogy gyengébb a hullám, viszont vannak sokszor olyanok is, mikor a semmiből megjelenik három-négyezer egyedi. 1 500 alá viszont ritkán megy szignifikánsan, tehát ha ezzel számolunk mint minimum, és mondjuk ennek csak a 10%-a kattint egy hirdetésre, az napi 150 egyedi átkattintás. 30 napra ez 4 500 átkattintást jelent. Ha forintban számolunk, nagyjából egy forintra jön ki egy kattintás, ami barátságosnak tűnik elsőre.
Ha idén is lesz jelentkező akkor vidám, ha nem, akkor kemény huszonöt dollárral szegényebb, de vidám fiú. Ide lehet írni, ha valaki kedvet kapott:
Hm, nem tudom volt-e ennél hosszabb című bejegyzés a blogon valaha is.
A mostani gasztroorgazmusról az alábbi gondoskodott. Volt még burgonyakrém leves is (ez dióhéjban annyi, hogy gyakorlatilag krumplifőzeléket kell csinálni, csak tejszínnel, és a végén krémesre turmixolni, majd ropogósra sült bacon-szalonnával meg annak a zsírjával enni). Illetve ez:
A recept roppant egyszerű. A krumplit és a hagymát megsütni. A lyoni hagyma rendkívül egyszerű, felvágjuk kis csíkokba a hagymát, finoman belisztezzük és olyan hőmérsékletű olajban vagy zsírban sütjük aranybarnára, mint a krumplit. Én kicsit tovább szoktam sütni. Eztán a tarját befűszerezni: kis mustár, rozmaring, kakukkfű, kurkuma a két-két oldalára. Zsírban (ez fontos szerintem, olajban nem az igazi) lassú tűzön puhára sütni, néha megforgatva persze.
A trükkösebb dolog az a sajtmártás, bár ez sem túl bonyolult, azonban garantáltan megnyalja mind a tíz ujját az, aki eszik belőle. Olyan öt-hat adagnyi húshoz (jó bőven, nem szűkölködve) kelleni fog egy kis vaj, két tömlős sajtkrém, én most a mezei SPAR-os zöldfűszerest választottam (ne legyenek előítéleteink), egy kis dobozos tejföl, valamint márvány, trappista és füstölt sajt lereszelve. A vajban elkezdjük megolvasztani nagyon lassú tűzön a sajtkrémeket. Ha már lágy és híg, kis adagokban beleszórjuk a nagyjából húsz dekányi össztömegű sajtokat. Kavargatjuk, és ahogyan olvad el a sajt, finoman öntjük hozzá a tejfölt. Aztán megint sajt, megint tejföl. Az állaga árulkodó, ha kicsit sűrű még melegen is, nyugodtan öntsünk bele még tejfölt, tejszínt vagy akár tejet is, ha túl híg, tegyünk még hozzá sajtot. Az ízéből a tejjel való fölöntéssel sokat nem veszít majd, mert így is elég intenzív.
Készen akkor van, ha lágy, omlós és tunkolható, nem túl ragadós és mondjuk a jól összekevert tejfölnél picit sűrűbb, de a tömlős sajtkrémnél jóval lágyabb. Ha kihűl, megdermed és kicsit mackósajt állagú lesz, ilyenkor egyébként szendvicshez is isteni, de kis melegítés után ismét lágy és tunkolható. A húsra ráborítani, a krumplihoz tunkolni meg úgy általában is isteni fogás.
Ja igen. Én alapjáraton ilyen krumplifiú vagyok, más már rosszul lenne attól a mennyiségtől amit képes vagyok belőle megenni (ez látszik is, szinte mindenhez krumplit eszem köretként). Ehetnék mondjuk párolt zöldséget vagy rizi-bizit, de a krumpli nálam az etalon ha köretről van szó.
Az utóbbi időben egyre kevesebb alkalommal fizetek készpénzzel, ennélfogva kevesebb alkalommal fordul elő, hogy egyáltalán van nálam. Kényelmesebbnek tartom a plasztik kártyát, biztonságosabb érzést is kölcsönöz, hogy ha ellopják a tárcámat, akkor még van esély arra, hogy nem veszett el az x forint ami benne volt (persze a másik veszély megvan hogy lekapják a számláról a pénzt, de erre már bebiztosítottam magam ügyesen, talán). Aztán még hozzájön az hogy digitális arc vagyok, amit lehet, azt szeretek modern megoldásokkal véghez vinni, plusz letisztultabb hogy egy kártya van a tárcámban, nem a zörgő-csörgő-piszkos apró meg hozzá a papírok.
Egy szó mint száz, a kártya jó dolog.
Azonban míg mondjuk Londonban a vécét is ki lehetett kártyával fizetni (nem viccelek), addig itthon egy-két komolyabb helyen sem feltétlen tudják a jellegzetes fentről lefelé történő kártyalehúzást végrehajtani. A McDonald's is csak nemrég vezette be, hogy minden éttermében fizethetünk kártyával, a Burger King talán még nem is tud ilyet. De például rengeteg közért van, ahol bólogatnak, hogy sajnos nem, pedig itt nem párszáz forintos tételek mozognak adott esetben.
Ilyen hely például a LaMenza (étterem és büfé) a suliban, így vagy útba ejtek egy automatát reggelente (ami nem játszik), vagy bemegyek a suli mellett öt perc sétára, útba eső helyen fellelhető SPAR-egységbe, amiről korábban már »morogtam«, mivel ugye nem volt nyáron ásványvíz a hűtőkben. Ami miatt nem szeretem ezt az üzletet, az a pénztárosok roppant mód lassúsága, és hogy ritkán köszönnek vissza, vagy mutatnak életjelet. Ma tíz percig álltam sorban, aztán még jött valaki, aki valami ötforintos nagyságú címletekkel akart kifizetni kétezer forintot. Végül nagynehezen odaértem, lehúzta a két csokit meg a Snehulkyt (nyolc üzletet néztem meg a héten, ez volt a kilencedik ahol végre volt, amúgy), adom a kártyát, lehúzza, jön az SMS. Nézem hogy gyanúsan alacsony az összeg, oldalra pillanatok, és igen, a cseresznye-aromás kóla már lemaradt. Kérdezem, hogy ez le lett-e húzva, hát nem. Újabb két perc, újabb lehúzás. Oké, késtem egy percet a saját órámról, belefér.
Este jöttem haza, gondoltam beugrok a Mekibe elmajszolni két sajtburgert útközben. Tíz percig álltam, mire megette a kártyát a terminál, már vártam hogy mikor szúrnak hátba, mert pont utánam esett be jellemzően öt ember akik gondolom farkaséhesek voltak.
Egyébként ezektől eltekintve nincs bajom a kártyás fizetéssel, tízből egy esetben fordul elő, hogy basszus, szívok a kártya miatt, a maradék kilencben pedig sokkal kényelmesebb, hogy van ez a kis műanyag izé.
Két helyen dolgozni egyszerre miközben tanuló az ember, annyira nem egyszerű dolog, olyannyira hogy a tanulásra mondjuk kevesebb (nulla) idő marad.
Persze egy informatikus ezt így sosem jelentheti ki: én is most negyedik vagy ötödik órája tanulok valami újat, hogy befejezhessem a feladatot amivel szenvedek két napja. (A feladatmegoldás már megvan, most épp azon ügyködöm hogy normálisan is nézzen mondjuk ki, meg hogy két hét múlva ne hányjak a kódtól.)
Viszont ma végre projekt átadás volt; (persze ez nem azt jelenti hogy mostantól nincs meló vele, de) mindig megkönnyebbülés amikor eggyel kevesebb teher a bal váll hátsó részén.
Most épp még bömböl a zene, a macska elnyúlt az asztalon, én meg végre kaptam Snehulkyt és azt tömöm az arcomba, miközben látom a fényt az alagút végén, és nem dudál. Bár ha dudálna sem hallanám, olyan hangos a zene.
A másik sorozat amit bevállaltunk idén, az a »Lost« és a »FlashForward« összegyúrásából érkező Esemény.
Nem viccelek, tényleg a két sorozatot gyúrták össze: repülős eksön az elején, valami esemény, ami felé vészesen közeledünk és ilyenek.
Szerintem az alkotók okosak voltak, mert bár nem a legeredetibb ötlet, viszont próbálták a sikeres esszenciákat beleönteni az új anyagba, és inkább nem durrogtatni meg bátor lépéseket beiktatni. Nem tudom sikeres taktika-e ez, de az első rész után egyelőre meggyőző. Nem volt az az érzésem, hogy most valami gigászi újdonságot látok, de az sem, hogy ötvenmillió helyen ellőtt klisék vannak az orrom előtt.
Egy rész után szimpatikus, meglátjuk hogy mi lesz belőle.
Az van, hogy mikor mondogatták meg írogatták még évekkel ezelőtt, hogy mindig a fejlesztést megelőzően kell leírni mit fog tudni az a program. Ez persze akkor nem feltétlenül igaz, mikor mondjuk saját magunknak írunk valamit, mert a kód pötyögése közben úgyis az agyunkban van mit akarunk majd csinálni és hogyan.
De mikor a megrendelő félszavakban elmondja, mi meg elképzeljük és megvalósítjuk, idővel mindig az lesz, hogy ez így nem, az úgy nem jó. És ezért tényleg nem hibáztatható sem a megrendelő, sem a fejlesztő, egyszerűen annyiról van szó, hogy mindig specifikálni kell a dolgokat. Akár még szabvány meg ilyesmi nélkül is, csak legalább annyit leírva, hogy x menüre kattintva ez történik és ezt lehet csinálni. Majd ezt aláíratni mindenkivel, és utána ne legyen panaszkodás.
Előbb-utóbb mindenki rájön erre, aki ellenzi a specifikációk pötyögését. És persze unalmas és a fejlesztés legrosszabb része, de sokszor életet (és rengeteg időt) tud menteni.
A következő kedves eset történt velem a minap. Ültem a villamoson, gondolataimba és az iPhone kijelzőjébe mélyedve, mikor megkocogtatott egy idős néni (szerintem hatvan felett járhatott, erre következtettem a tejfehér színű hajából és ráncos mosolyából), hogy ez itt milyen telefon, nem-e az az ájfón, amit ő látott a reklámokban. Mondom mosolyogva, hogy de, igen. Aztán még beszélgettünk pár mondatot, mondta hogy nagyon érdekesen néz ki, és hogy az ő idejében ilyesmit el sem tudott volna képzelni, meg még most sem. Megbeszéltük mennyibe kerül, mennyire megéri, meg ilyenek, aztán ő továbbment a piac felé.
Én meg nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról.
Bár nem volt külön megegyezés erről, de gondoltam jelzem, hogy szerény kis világhatalomra törő blogunk legújabb támogatója az , ahol olyan termékeket lehet megvásárolni minőségi kaliforniai faparkettán lépkedve, amelyek az alumínium vagy a fehér színvilágú dizájnról és a hátukon elhelyezett félig megrágicsált almáról, valamint a remek minőségről híresek.
Továbbá ha valaki , akkor értékes nyereményekkel gazdagodhat, például egy darab ilyen fehér színű, megrágicsált almás Apple Macbookkal.
Nekem személyesen annyi tapasztalatom van az iStyle-lal, hogy az Andrássy úton lévő új üzletben segítőkészek és mosolygósak az eladók, továbbá tudom hogy ők is szervizelnek gépeket, és amennyire én tudom, jobban szeretik az iStyle szervizét azok, akiknek szervizbe kell menniük.
Jól néznek ki, és most ügyesen megcsinálták a palettát, ugyanis az iPodtól az iPad-en át keresztül a MacBook Air-ig bezárva a MacBook Pro-val sikerült kvázi minden igényt kielégíteni. (Persze azokét nem, akik majd most is jönnek magyarázni, hogy de hát ez szar, pedig nem az.) A kisebbik darab 11 collos és az amcsi kezdőára 999 dollár.
Egyébként mielőtt bárki mondja hogy milyen drágák ezek a gépek: nézzük meg hogy mennyibe kerül az Egyesült Államokban, majd nézzük meg itthon mennyi. Az itthoni árból, melyért a legkisebb gépet kapjuk meg, kint már az eggyel nagyobbat. És ennek nem az Apple az okozója, hanem az adórendszer, főként.
Aztán lesz még Mac OS X Lion. Első blikkre úgy néz ki, kicsit eltolták mobil-eszköz irányba, ha megnézzük ezt a képet például:
Illetve ott van az iLife 11, ami hozta a szokásos újdonságokat. Ebből engem istenigazából csak az iPhoto érdekel, remélem kicsit optimalizálják, bár én nem panaszkodom rá, de többen (főként MacBook-használók) panaszkodnak hogy nagy képszám felett sokat strandlabdázik.
Kicsit több mint három éve szereztük be a »Sony VAIO VGN-S5XP« laptopot, mai napig megvan, és bár »a vinyó meghalt benne« illetve nem ártana kitakarítani (szerintem egy fél macskányi szőr van benne), igazából nincs vele baj.
Helló-belló, mi vagyunk az , és az alábbi sertésállatokkal foglalkozó gasztroorgiai portál elkövetéséért várjuk büntetésünket:
A dolog úgy nézett ki, hogy a keresett meg minket: ugyan nem-e vállalnánk el a csapatának legújabb és legnagyobb durranását, mely egy portál lenne (átjáró a kolbászokat rejtő párhuzamos interspájzok között), annak is pontosabban a technológiai megvalósítással kapcsolatos vonatkozásait. Mi meg természetesen igent mondtunk, főként azért, mert a Malackarajt mindannyian olvassuk és szeretjük. Így volt ez a megkeresés előtt és most azután is. Másrészt ennél jobban kevés hasonló megrendelés illik a profilunkba.
A kinézetért Illés Attilát illeti dicséret, mi gyakorlatilag egy tartalomkezelő-rendszert készítettünk, némi pluszfunkcióval. Mi nem igazán vagyunk az egy-megoldás-minden-ügyfélnek üzemmód rajongói: amit írtunk anno az oldalon, nevezetesen hogy minden ügyfél más igénnyel rendelkezik és ezeket máshogy kell kielégíteni, véresen komolyan gondoltuk. Ahol lehet persze igyekszünk (már a saját érdekünkben is) máshol is bevett technikákat alkalmazni, de vannak dolgok amiket igenis egyedien kell megoldani. Ráadásul (főként mi magyarok), jobban szeretjük ha valami csak a miénk és senki másé.
Jó munka volt a Malackaraj, jó volt együtt dolgozni Attilával, a karmával és a szerkesztőkkel. Örülünk neki, hogy segíthettünk, illetve hogy ránk esett a választás, továbbá reméljük hogy sok-sok vidám olvasó leli majd örömét az oldal mindennapi látogatásában - mint ahogyan azt is, hogy Péter Anna és a teljes szerkesztőbrigád örömmel és kényelemmel tudnak dolgozni a mi kis gyermekünkkel. :)
Annyit tudtam pár hete a , hogy twitteren néhányan szpemmelnek arról, hogy miféle kitűzőket kaptak meg éppen hol lettek polgármesterek, vagy hogy mondjuk a TESCO-ban megy a vásárlás. Ekkor mivel igazi webkettes legény vagyok, feltettem a kérdést, hogy ugyan . Elmesélték: mobil alkalmazás (ha van valami navigációs lehetőség) megmondja mi van a közelünkben, kik vannak ott, miket ajánlanak azon a helyen, be lehet jelentkezni, aztán minket is láthatnak. Valami ilyesmi. Ez így elmondva semmi extra, de azért gondoltam kipróbálom.
Aztán pillanatok alatt azt vettem észre, hogy a foursquare egy olyan szolgáltatás, amit már nagyon-nagyon régóta szeretnék, ha létezne. Azokon a környékeken ahol megfordulok, fejből tudom az összes jó lehetőséget. Ha honos környéken valaki megkérdezi hogy melyik a jó kínai gyorsétterem, hol lehet jó gíroszt enni, hol a leghabosabb a kakaó vagy a leghidegebb a sör, kapásból tudom a választ. Ezt kifejezetten szeretem, és ezen ismereteimet folyamatosan bővítem.
Képzeljük el hogy egy ismeretlen környéken vagyunk, és keresünk például egy hangulatos kávézót. Megnézzük mit dob a foursquare, megnézzük ki mit ajánl, megnézzük azon a helyen mi a legjobb, és már megyünk is. Ha többször is ott voltunk, és mi vagyunk a legtöbbször ott, polgármesterek leszünk. Meg aztán mindenféle egyéb kis kitűzöt lehet megszerezni, az egyre nagyobb aktivitásért.
Webkettes mókáról van szó, így a közösség ereje nagyon fontos. Én például idióta módjára vittem fel a környékemen az összes üzletet ahol én megfordultam és nem találtam, de már három vagy négy hibás hely adatait is javítgattam.
Egyelőre azt mondom, vicces és mókás dolog a foursquare, semmi extra csak egy kis játék, ami akár nagyon hasznos is tud lenni bizonyos esetekben.
Lehet mondjuk akkor arra is gondolni, hogy vannak olyan vállalatok, akik nem valami eldugott balkáni az hol is van országként gondolnak ránk, hanem kicsit komolyan is veszik a dolgainkat:
Google-éktől persze nyilván senki sem olvas engem, de ha egyszer idetéved valaki, akkor innen is üdvözletemet küldöm annak, aki ezt kitalálta.
Máskülönben az is tetszett, hogy idén kampányt csináltak október 23-ának: a városban mindenütt plakátok, egy-két tömegközlekedési járaton érdekességeket mondtak be két megálló között és így tovább.
Ma pedig szerintem továbbra sem ünnepelni, inkább megemlékezni kellene egy szomorú időszak évfordulója, egy olyan napon, amikor sok-sok ember hozott nagy áldozatokat azért, hogy nekünk most egy fokkal jobb legyen.
Nem is olyan régen a tandíj bevezetésével próbálták elérni, hogy kicsit javuljon a felsőoktatásban résztvevő minőségi hallgatók aránya, azt akkor népszavazás eredményeként elvetették, most pedig ezzel küzdenek:
Korlátozná az egyetemi hallgatók tantárgyfelvételi és vizsgázási lehetőségeit az új felsőoktatási törvény koncepciója. Egy tárgyat csak kétszer vehetnének fel a hallgatók, és csak 2-2 alkalommal vizsgázhatnának. Ha ez nem sikerül, egyetemi tanulmányaik véget érnek.
Nehéz ügy ez, nagyon nehéz.
Bátran merem állítani, hogy mind a két oldalt ismerem. Mint hallgató szenvedtek eleget egy-két tárggyal (hozzáteszem hogy a három év alatt egyetlen tárgyat kellett újra felvennem és a legtöbb vizsga-próbálkozásom egy tárgyból nem haladta meg a három alkalmat), de látom a másik végletet is például nálunk: tele egy terem mondjuk százötven hallgatóval, ebből a százötvenből ötven az, aki tényleg figyel és abból is csak 25 fog levizsgázni, a 25-ből pedig 20-ra lehet később majd azt mondani, hogy jó szakember lesz.
A probléma gyökere a hozzállás: diploma nélkül halott ember vagy. Holott tudjuk hogy ez közel nem így van: az informatikában rengeteg terület van, ahol egy érettségivel már bőven megkeresi az ember a minimálbér kétszeresét (persze ehhez szaktudás is kell és gyakorlat), illetve sok olyan terület van ezen belül, ahol ha az ember három évet nem iskolában, hanem otthon tanul és közben dolgozik, tapasztalatot gyűjtve, akkor sokkal többre viszi.
Arról nem is beszélve, hogy míg kismillió kommunikációs meg médiatudományos emberke rohangál, addig jó pékből, jó hegesztőből és mondjuk jó asztalosból hiány van.
Valahogyan azt kellene elérni, hogy főiskolára és egyetemre azok juthassanak be, akik tényleg elhivatottak és érdeklődést, hozzáértést mutatnak egy adott terület irányába. Ha ezt sikerülne elérni, akkor nem kellene a fentebb hivatkozott módosítási javaslat.
Amíg azonban emberek azért járnak be az egyetemek és főiskolák előadótermeibe, hogy unatkozzanak, WoW-ot vagy Starcraft-et játsszanak a szakmai tudáshoz elengedhetetlen tárgyak hallgatása helyett, és öt-hat-hét évig elhúzzák a felsőoktatási tanulmányaikat, addig valamilyen szankció bevezetése elengedhetetlennek látszik.
Szerintem azzal sokkal inkább korlátoznánk az értelmes szakemberek gyártását, ha kötelezően fizetőssé tennék az egyetemet, az viszont egy megfelelő kompromisszumnak látszik, hogy aki kétszeri felvételre, összesen négy vizsga-alkalommal nem tud teljesíteni egy tárgyat, annak véget érnek tanulmányai. Én személy szerint annyiban módosítanám, hogy három alkalom legyen az a kettő, és akkor összesen hat vizsgára lehet eljutni. (De a két-két vizsgát úgyis megoldják majd egyéb joghézagok kihasználásával.)
A másik óriási probléma, hogy itthon nem igazán különül el a főiskola és az egyetem. Úgy kellene ezt csinálni (ahogy és amire egyébként az egész bolognai rendszert kitalálták), hogy a főiskolákon történjen az FSz és a BSc-képzés, míg az egyetemeken az MSc, a PhD és így tovább.
Ezt afféle memóként írom fel magamnak. A diplomamunka lesz a tökéletes áldozat arra, amit tervezek (nevezetesen egy saját MVC keretrendszer elkészítése), azután ugyanis valószínűleg nem lesz időm saját megoldásokra, alkalmazkodni kell A Cég igényeihez, ahol A Cég az a vállat, mely majd munkát kíván nekem adományozni.
Szóval a terv: saját PHP MVC-keretrendszer. Igen, tudom, mindenki saját keretrendszert ír; egy kedves barátom mondta azt, hogy Magyarország a kretrendszer-gyártók országa és igaza is volt. Azonban egyrészt a technológiai megközelítése, másrészt a tucatnyi újdonság tanulásának lehetősége miatt szeretnék egy igazi sajátot megírni, aztán utána már lehet használni a nagyokat (symfony, mondjuk, mert az összes többi nem szimpatikus, ha PHP-ről van szó).
A következő dolgokat szeretném ha tudná:
modell osztály: benne a létező összes művelettel; ha kell valami turpisság, akkor készítünk egy saját modell osztályt, amely örökli az ősmodell minden tulajdonságát;
adattípus osztály: nem tudtam ezt jobban megfogalmazni, arra gondolok, hogy például egy blogbejegyzésnek legyen saját típusa, mely tartalmazza az ID-t, a címet, a kategóriát és hasonlókat. Ezeken aztán lehessen egy ellenőrző-interfész implementálásával ellenőrizni, újat felvinni, törölni a modell osztályon keresztül;
automatikus generálás: adatbázis alapján (tehát semmi YML vagy XML, egyszerűen kiszedjük az adatbázisból hogy milyen dolgokat kell) generálni. Itt szóba jöhet bármi: a modell osztályok, az adattípus osztályok, az űrlapok stb;
külső megoldások használata: különböző egyéb dolgok legyenek beleépítve, amik szükségesek. A validálás mondjuk történhetne a jQuery erre szolgáló kiváló plugin-jével;
AJAX és lapozás: erre is valami egységes megoldást, afféle helper-kezelést szeretnék alkotni. Már most is van valami hasonló: nem kell külön leprogramozni mindenhez a dolgokat, de ezt még továbbfejleszteném annyival, hogy ha mondjuk hozzávesszük a modell osztályhoz a lapozást vagy az AJAX-os műveleteket, akkor ezek maguktól történjenek, mindenféle egyéb módosítás nélkül;
sablonkezelés: az egyik kedvenc témám, már írtam kétféle sablonkezelőt, az egyik egy egyszerűbb, a másik egy összetettebb (néhány vezérlési szerkezetet is ismerő) megoldás. Utóbbit imádom, jó volna a csúcsra fejleszteni, azonban ez rengeteg idővel járna, így erősen húzok a Smarty felé;
örökölt funkciók: írtam már valami keretrendszer-félét (inkább nevezném mondjuk osztálygyűjteménynek), abban van pár kifejezetten szimpatikus dolog, ami a fejlesztések során jól jött, ezeket mindenképpen át akarom hozni. Gondolok például arra, hogy az adatbázissal való kommunikáció viszonylag el van rejtve, tehát például teljesen mindegy hogy MySQLi vagy a PHP alap MySQL-kapcsolója áll a háttérben stb.
Ezek jutottak most eszembe. Az elnevezések meg az egész logika itt-ott sántíthat, majd még kialakul. A diplomamunkáig igyekszem ezt megalkotni, majd a készülő szoftvernek ez lesz az alapja. Veszteni semmit nem vesztek, legfeljebb szép lesz a diplomamunkám.
Ha ez megvolt, akkor gőzerővel ismerkedem a symfony-val.
A héten pénteken megyek a Magyar Telekom Gyakornoki Programjának tesztírására. Semmi extra a dolog, szerintem tesztet írni mindenkit behívnak. Egyik legjobb barátom ott dolgozik mint gyakornok; vicces, hogy mikor ő bekerült néhány éve, még semmiféle tesztírás nem volt, olyan kevesen jelentkeztek, most viszont a többszörös túljelentkezés miatt valami olyasmi tesztet kell kitölteni, amit az ott dolgozó felügyelők szerint az emberek kettő százaléka tud az elvárásoknak megfelelően teljesíteni. (Hasonlóképpen mint a Mensa-tagság feltételéhez szükséges IQ-tesztet, ugye.) Ezek a vállalati képbe való beilleszkedés sikerességét vizsgáló tesztek egyébként nagyon praktikus eszközöknek bizonyulhatnak, akkor ha jól vannak összeállítva a kérdések és jó a mögöttük álló szervezés is. Sajnos láttam már a másik példát, amikor egy rosszul dolgozó HR-csoport miatt az adott cég komoly veszteségeket könyvelhetett el, a nem megfelelő igényekkel szemben álló ismeretek, valamint a hibásan felállított tesztek miatt. Mindenesetre kíváncsian várom a dolgot.
Jövő hét pénteken pedig az IQSys-hez megyek fejlesztői gyakornok pozíció állásinterjúra. Itt csoportos beszélgetés lesz, előtte mondjuk vizsagelőkészítőt és órát tartok, szóval aznap sem fogok unatkozni.
Bár az unatkozás valami olyasmi, amit mostanában nem tudnék megfogalmazni, hogy milyen is.
Voltam pár hete a magyarországi nagyon intelligens emberek klubjának (gyk.: Mensa) tesztírásán. Maga a teszt érdekes volt, tetszett, az utolsó nyolc kérdéssel volt igazából bajom. Ami furcsa volt, hogy az utolsó előtti kérdésen két percig szöszöltem, míg az utolsót érzésre azonnal láttam. Nem volt semmiféle matematikai vagy nyelvtani teszt, csupán a 3×3-as mátrix, melynek utolsó elemét nekünk kell kitalálni, ebből viszont több darab.
Az intelligencia-hányadosom egyébként 118. Meg vagyok vele elégedve, bár a két százalékba nem esem bele, de a húsz százalék is szimpatikus eredmény.
A tesztírás előtt mindenféle játék és érdekes történet mesélése zajlott, már ezért is megérte odamenni máskülönben. Akit érdekel, a vannak információk a tesztírásokról meg úgy általában.
Kis érdekesség. A képen látható, külön a James Bond-filmekért (nevezetesen a »Goldfinger« és a Tűzgolyó) készített Aston Martin DB5-ös gyönyörűséget éppen tegnap, kétmillió-kilencszázezer angol fontért (majdnem egymilliárd forintért) vásárolta meg egy Harry Yeaggy nevű üzletember, aki egyébként megszállottja az autóknak, és gyűjteménye ezen legújabb darabkáját egy Ohio-ban található múzeumban helyezi majd el.
A gépfegyverrel, forgatható rendszámtáblával, szögeket az útra szóló és hasonló kütyükkel felszerelt járgány eredeti tulajdonosa egyébként 1969-ben vette meg azt, akkor 12 000 amerikai dollárért.
Ez egyébként a talán egyik legismertebb darabja az egész Bond-kultnak, szerintem lazán van olyan ismert mint például a vodka-martini, vagy a nevem Bond köszönés.
Viccesen pont három nappal azután, hogy először a Vatera, majd a TeszVesz küldött levelet az összeolvadásukról, egy ezeknél sokkal érdekesebb hírt találtam ma a postaládában:
Az ebay-nek már van magyar nyelvű elérhetősége is!
Persze egyelőre még nem az igazi, mert a nemzetközi (angol, német, egyesült államokbeli) piactérről tudunk csak rendelni, és sajnos a szállításnak borsos ára van, az esetek többségében nagyobb mint maga a vásárolt termék. Kis lépés ez nekik, de hatalmas nekünk!
Mondjuk az megint más kérdés, hogy ha a magyar habitus elszabadul az ebay-en, abból mi lesz.
A halloween-nel kapcsolatban »változatlan« a véleményem, továbbá temetőbe sem igazán szeretek járni – idén ráadásul sajnos ki is maradt a szokásos évi kötelező kör, majd valamikor bepótlom, ez viszont semmiképpen nem holnap-holnapután lesz. Általában Október elején-közepén szoktunk menni, erre több okunk van:
ugyanazért a virágért feleannyit kérnek el az árusok a temető előtt;
kevesebb esély van rá, hogy tíz perc múlva már nem lesz a síron a virág, viszont ismét eladja valaki;
nem őrülünk meg a tucatnyi útlezárástól, a millió embertől és az egyéb hasonló tényezőktől, amik november elején viszont biztosan ott lesznek;
ha épp BKV-val történik a megközelítés, akkor nem kell csomagolt és pácolt szardíniaként megérkezni;
nem kell nyomorogni és lökdösődni.
Azt hiszem csak ezek vannak.
A temetőbe járás amúgy is valami személyes, privát dolog kellene legyen, nem ilyen tömegesen becsődülés. Nem tudom meg lehet-e érdemben emlékezni valakiről egy sír felett állva úgy hogy, tömegnyomor van.
Az igazat megvallva mikor a »FlashForward« első részét néztem, kifejezetten elégedett voltam. Izgalmasnak induló történet, jó karakterterek, rejtély, ármány, meg minden. Aztán a harmadik vagy a negyedik rész felé egyik pillanatról a másikra hihetetlenül belassult az egészet, egy-két részen szabályosan majdnem elaludtunk. Mikor végül kiderült hogy nem lesz második évad, lefújták a sorozatot, akkor pár rész után ismét megint pörgősre vették, és bár nem tudom hogy e két dolog között volt-e ok-okozati összefüggés, de végeredményben az utolsó öt-hat rész mérlege az volt, hogy hej, én azért megnéztem volna még egy-két évadot ebből.
Persze, az első három és mondjuk az utolsó öt rész színvonalán, a közte lévő részekből pedig csak néha voltak kivehető jó pillanatok.
Azért nem volt annyira rossz a befejezés, viszonylag befejezett sztorit kaptunk és legalább az utolsó pár rész tényleg lebilincselőre sikerült.
A »Modern Family« viszont minden idők legviccesebb vicces sorozata, minden részen patakokban csurognak a könnyeim a röhögéstől, kötelező darab!
Értékelés: 4 pont (Voltak gyenge pillanatok, de nem bánom hogy megnéztem.)
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
