Van ez a , ami röviden a következőről szól: egy gépésztechnikus úriember a válság következtében az utcára került, minden méltóságát tartva lett hajléktalan, egy sátorban élt valamelyik parkban, míg azt le nem rombolták. Ritkán kéregetett, ápolt megjelenése volt és így tovább.
Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy ha már egy gépésztechnikus az utcára kerül, akkor talán tényleg van mitől kicsit aggódni, mert egyáltalán nincs jó világ.
A másik viszont rögtön ezután ugrott be: hogyan kerülhet egy szakmával rendelkező értelmes ember az utcára? Tudom, hogy válság van, de nem hiszem el hogy valaki nem talál egy másik munkát. Teszkóban eladó, árufeltöltő, szórólap-osztogató, utcaseprő, akármi. Igen, elmegyek a fenébe hogy a monitor mögül írom ezt, de azért mert például nekem van egy papírom, ami mondjuk informatikus végzettségről árulkodik, nem fogok utcára kerülni azért, mert csak valami teljesen más, adott esetben degradálónak tűnő munkakörben tudnék elhelyezkedni.
Kudarcként élném meg, hogy utcát kellene söprögetnem, holott anno éltem sokkal jobban is, de foggal-körömmel küzdenék az utcára kerülés ellen. Nem kívánok ilyen helyzetbe kerülni, gondolom senki, sőt, megkockáztatom hogy a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt, hogy éjszaka ne legyen hol nyugovóra hajtani a fejét.
De valahogy mégis hihetetlen. Persze a fent említett úr biztosan a ritkább eset, mert ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, akkor a hajléktalanok többségénél valahogy sejtjük, hogy nem véletlen esemény vagy események sorozata az, hogy oda kerültek, ahol vannak. Távol álljon tőlem mondjuk, hogy ítélkezzek.
Tényleg nehéz kérdés ez a hajléktalan-téma, érdemben nem is igazán lehet szerintem hozzászólni. Én mindenesetre mindig sajnálok olyanokat látni, akik a kapualjakban alszanak, és mindig kicsit rosszul érzem magam, hogy én a fűtött lakásba érkezem, ahol meleg étel vár, míg másnak ezek nem természetes dolgok.
A világ egy szar hely, és az a baj, hogy ha nem haladunk tovább lenyelve ezeket, akkor mi is könnyedén szar helyzetbe kerülhetünk.
Arról talán már sokszor volt szó, hogy maga az OS X bár egy kiválóan használható operációs rendszer, nekünk magyaroknak, sőt, pontosítok, magyar billentyűzetkiosztást, sőt még talán ennél is tudok pontosabb lenni: azon magyaroknak akik magyar billentyűzetkiosztást használnak, és mondjuk Windowson nevelkedtek – szóval ők lesznek azok, akik öt perc után ketté akarják törni a legjobb Macintosh gépet is, itt ugyanis kicsit más világ uralkodik.
Én például nem tudtam, netman mondta nekem, hogy Mac gépeken a backspace (jó magyarsággal békszpész, de ezt ne) neve delete – ettől kezdve rögtön egyértelmű, hogy a szoftverek nagy részében miért backspace-t kell megnyomni a törléshez, nem a PC-n delete gombnak ismertet.
Oké, ezek azonban nem segítenek azon, hogy például máshol vannak a különböző zárójelek, amik átlagos felhasználót nem feltétlen zavarnak, de lehet olyan júzer, aki mondjuk valami programkódot is írna, na őt már viszont annál inkább.
A megoldás a csomag, melyben a megszokott magyar PC-s kiosztást használhatjuk a Mac-en is. A telepítése roppant egyszerű, a leg kocka ikonnal rendelkező fájlt bemásoljuk a Library/Keyboard Layouts mappába, és a System Preferencesben a Language & Text résznél már be is tudjuk pipálni.
Oké, ennek azonban van kettő bakija: egyrészt a CTRL gomb nyomása mellett a z és az y karakterek nem cserélődnek meg, tehát a visszavonás valójában CTRL-Y, nem pedig CTRL-Z. Az érdekesség, hogy az ALT (option) gombot is lenyomva már helyes a sorrend. A másik problémám, hogy az ALT-Q kombinációra nem egy visszaperjelet, hanem egy ékezetet kapok. Ez sem a legjobb, és ma gondoltam megnézem mennyire módosíthatók ezek a dolgok. És ami a notebookon előfordul: USA-billentyűzet miatt a nullát kényelmetlen volt eredeti helyéről előhozni.
Segítek, ugye az Apple teljesen zárt rendszeriről híres, melyek abszolút nem testre szabhatók (nem), ennélfogva természetesen ezeket átírni bruttó öt darab percbe telik.
A bundle fájlban (legókocka) jobbklikk után a Show Package Contents menüpontra kattintva tudunk turkálni. Ha megtaláltuk a nekünk kellő keylayout kiterjesztésű fájlt, akkor bármilyen szövegszerkesztővel belenyúlva egy XML-fájlt láthatunk. Innentől kezdve már csak annyi a dolgunk, hogy az adott karakterkódhoz rendelt akciót vagy karakterkódot átírjuk. A karakterkódokat hexadecimális formában kell megadni – működik decimális formában is, de ha már mindegyik hexában van, mi mért térnénk el.
A turkálásban még segítségünkre lehet az alkalmazás, melyben tudunk létrehozni és szerkeszteni is kiterjesztéseket. Én a következőre használtam: a nekem kellő billentyűkre beraktam egy saját kimeneti értéket, majd a fájlból meglestem hogy mik azok a billentyűkódok, amiket macerálnom kell a már létező fájlban.
Egy nap híján pontosan »egy éve volt a 2009-es TDK-konferencia«, akkor az egyik témában első helyezést értem el, így továbbjuthattam a jövő áprilisban megrendezésre kerülő országos rendezvényre.
Az idei rendezvény nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet. Tavaly egyáltalán nem gondoltam volna, hogy továbbjutok, annyira erősnek éreztem a mezőnyt, idén viszont nem tudtam hogy kit fognak tudni továbbjuttatni, olyan kevés téma volt, amelyet egyszerre kedveltem és találtam igényesnek. Zentai Norbert egy iPhone-ra fejlesztett saját OpenGL alapú 3D-motort mutatott be, jó volt látni ahogy az összes résztvevő tátja a száját, és az egyébként csendes 3D-tanárunk is csak annyit mondott, hogy szeretne gratulálni. Persze már akkor egyértelmű volt, hogy ő lesz az első, és annyira jó volt látni, hogy ő nagyjából ugyanazt érzi mint én. Van annak valami varázsa, mikor hallottad már az összes nevet, kivéve a tiédet, és valahol mélyen érzed, hogy a tiéd lesz az utolsó, mely az elsőt jelenti, de egészen addig, míg otthon nem vagy, és rá nem nézel az oklevélre, nem fogod elhinni.
A TDK egyébként egy nagyon-nagyon jó dolog. Egyrészt a hallgatók elmondhatják mi érdekli őket, mivel foglalkoznak, mit dolgoznak, másrészt sokaknak tényleg jó kiugró lehet a nagybetűs szakmai életbe.
Idén is részt vettem egyébként, itt vannak a fóliák, ha valakit érdekel esetleg. Az előadás címe Programozási tételek megvalósítása az állománykezelésben volt, és itt is szeretném megköszönni Kaczur Sándornak a gyakorlatilag már számolhatatlan segítséget, amit eddig nyújtott.
Az eredményhirdetésig robotfocival szórakoztattak minket, vicces volt:
Tudjátok, lehet elcsépelt dolognak tűnik mikor Plastik Józsi azt írja, hogy fantasztikus korban élünk, pedig tényleg igaz.
Ülök a villamoson, jön egy e-mail-értesítés az új telefonszámlámról. Kattintok, előttem a részletes telefonszámla. Kattintok ismét, előttem a felület ahol be tudom fizetni. Még két kattintás, megadom a bankkártyám adatait és fél perc múlva érkezik az SMS, hogy köszönjük, ön befizette telefonszámláját. És még a zenét sem kellett megállítani hozzá.
Tudom én, hogy a technika miatt sokszor fáj a fejem, de az esetek többségében azért imádni való, hogy minden a kezem ügyében van néhány kütyü által. Persze ugyanennyire ijesztő a kiszolgáltatottság is, de ez megint más kérdés.
Nem tudom már ki mondta, hogy a problémák sokszor abban gyökereznek, hogy mikor megnyomunk hazaérkezve egy kapcsolót, és fény önti el az egész lakást, nem gondolunk bele, mennyire zseniális és elképesztő dolgok állnak egyetlen, egyszerű mezei villanykapcsoló megnyomása mögött.
1.00 Borotválkozás és egyebek (igen, ahová a király is).
1.40 Átnézem a holnapi feladatokat a nyolckor kezdődő órákra.
2.00 Alvás.
És a mai még egy kevésbé eseménydús nap volt. Persze véletlenül sem panaszkodnék, jó dolog a pörgés, bár a hétvégét internetkapcsolat nélküli alvással fogom tölteni, meg pizzazabálással. :]
Van nekem a hideg téli napokon egy hű társam, a magyar gyártmányú marhabőr-kabátom. 2003-ban vettük, azóta minden télen rajtam van, sosem fáztam benne istenigazából, kényelmes, belül bélelt, elegáns és bőr, amit imádok. Sajnos tavaly Finnországban kiszakadt, egy helyen, már cipzárt is kellett benne cserélni illetve a bőr elkezdett kopni. Valószínűleg elviszem majd valami mesteremberhez, hogy ha van rá mód, újítsa kicsit fel.
Idén mindenképpen be akartam újítani egy új bőrkabátot, de ma betértem a WestEndben és impulzusvásároltam helyette egy szövet és egy vízálló, fényesebb felületű anyagot. Jó vétel volt, mert még a kettő együtt sem érte el egy bőrkabát árát, és mindkettő tetszik, illetve amennyire éreztem jócskán meleg is.
Eljátszadoztam a gondolattal hogy megveszek egy Tag Heuer órát, persze nem, de azért a gondolat mégis jó volt, hogy ott lenne a kezemen ez:
Ma egyébként véget ért az egyik csoporttal a gyakorlat, és búcsúzóul bombáztam őket ezzel a remek darabbal:
Persze a dátum még mindig nem pontos, mivel anno az SQL-lel való ismerkedésem során egyszer sikerült felülírni az összes novemberi bejegyzés napját, így az első bejegyzés elvileg most »2005. november 1-jén született «, ami persze nem igaz. Sőt, van egy tucat bejegyzés ami még nem is jelenik meg jól, mivel anno egy külön szkript rakosgatta bele a bekezdéseket és egyéb formázásokat a kódba, nem HTML-t írtam.
Ezalatt az öt kemény év alatt a blogba összesen 4 351 bejegyzés került, amihez a sajátjaimat nem számolva összesen 65 742 hozzászólás érkezett, 3 416 hozzászólótól. Az egyedi látogatókat az öt év alatt szintén csak megbecsülni tudom, de nagyjából másfél-kétmillió körül járhat a szám, ha lehet hinni a Google Analytics-nek, illetve a korábbi statgép és egyéb statisztikák mentéseinek. Még kicsit a technológiai megközelítés: a fantasztikus blogmotor (egy katasztrófa az egész máskülönben, ezen tanultam meg a PHP-t, de ma lazán letagadnám hogy öt éve én írtam ezt) jelenleg a »2.4-es verziónál tart«, a 3.0-s verzió évek óta be van tervezve, és ami azt illeti már ötmilliószor meg is írtam, csak nem saját magamnak, de ez megint más téma.
Akit érdekel hogy az évek során hogyan nézett ki a blog, az a »mefiblog generációk« című bejegyzést olvasgassa.
Tegnapelőtt meghosszabbítottam a domént is, így még egy évig biztosan szomorítom a népet.
A blog egyébként a házában lakik, akiket csak dicsérni tudnék, sosem volt semmilyen bajom velük, és ha valaki tárhely iránt érdeklődik, akkor általában őket szoktam ajánlani.
Nyárra be van tervezve egy hatalmas születésnapi party, ennek részletei még körvonalazódnak, valószínűleg kibérlünk egy jachtot, hozunk luxus sztriptíz- és csippendéltáncosokat, minőségi brandy-t, konyakot és whisky-t, aztán durvulunk. Vagy csak elmegyünk valahová aztán beszélgetünk, ki tudja.
Most pedig elmenekülünk kicsit a város forgatagából az olaszországi Alpokba, eltölteni néhány napot pizzazabálással és alvással. Szigorúan titkos missziónk is lesz ott, de mivel szigorúan titkos, erről nem beszélhetünk, mert meg kéne ölnünk mindenkit, aki hall róla.
A gép néhány óra múlva indul, én meg addig is pörgök mint a ringlispíl.
A gyors olaszországi kiruccanásról most így hirtelen ennyit szeretnék elmondani
A repülőút jó volt, odafelé és visszafelé is megjártuk egy óra alatt az egészet, nem számolva persze az előtte és utána lévő tortúrákat ami ilyenkor szokásos. Az olaszoknál a kis reptéren kicsit macerás az egész folyamat: hiába van web check in, meg kinyomtatott röpjegy, mégis oda kell menni, lemérik a kézipoggyászt, adnak beszállókártyát, a biztonsági ellenőrzésnél háromszor szigorúbbak (és a reptéri munkatársak egyébként háromszor bunkóbbak is). A visszafelé út kicsit zötykölődős volt, vittük-hoztuk a rossz időt, de azért összességében kellett ez a néhány nap pihenés, jót is tett.
Nem vagyok vidék-mániás, de azért az olasz hegyekben egy kis vityillót elfogadnék öreg napjaimra, bár talán még mostanra is.
Szaladtam ma a Váci utca felé, hogy tokot vásárolni hőn szeretett hordozható számítógépemhez. Szokás szerint a fülemre ragadt a telefonom, és pont szaladtam volna le a földalattihoz, mikor még mindig nem sikerült lerakni, ezért gondoltam sétálok.
Az Operánál megállított egy elegáns harmincas emberke, angolul, hogy nem-e tudnám hol tud ajándéknak valót venni, mert holnap utazna el, és a herendi porcelánok kicsit drágák, ő valami kisebb dologra gondolt maximum harminc ajróért. Mivel nem kaját akart vinni, így a szalámi és ilyesmik kiestek, ezért mondtam neki, hogy menjen a Váci utcába, ott kicsit lehúzzák valami apró vacakért, de legalább visz haza egy matyóhímzést vagy tudom is én.
Mivel a térképén alig látszódott az utca, és nem igazán tudta mi merre van, mondtam neki hogy jöjjön vele, oda tartok, tíz perc séta. Mosolyogva jött, bemutatkoztunk és beszélgettünk.
Az egész történet lényege, hogy a srác olasz volt. Húsz kilométerre lakik attól a helytől, ahol a hétvégén voltunk, lehet hogy ismeri is a kint élő rokonokat és így tovább.
Igazából nem is akartam sétálni, viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy így tettem, egész este mosolyogtam emiatt. Tegnap jöttem haza Olaszországból, erre onnan ezernyi kilométerre itt az Andrássy úton találkozom egy olasszal, aki majdnem ott volt ahol én.
Kicsi a világ, de ilyen pillanatokban imádni való hely.
Viszont azonnal bele kellene kezdeni a London és New York imázs mintájára vicces és minőségi Budapestet reklámozó termékek gyártásába, mert erre láthatóan lenne igény. Itthon meg elég sok kreatív és vicces figura van, akik eladhatóvá tennék az egészet. Mikor kezdjük?
Van egy szám, amit szerintem már több mint egy éve dudorászok folyamatosan. Valami tévéreklámban hallottam fél-füllel, aztán teljesen megfeledkeztem róla, és mikor újra hallottam, még Finnországban, egy kedves angol ismerős elmondta melyik előadó melyik száma, de utána szintén elkallódott az agyamban az infó. Múltkor valahogy eszembe jutott a nóta egy része, ami megragadt (ez a néhány dallamból álló szintihang, amit a háttérben lehet megfigyelni), és ismeritek biztosan az érzést, mikor napokig nem tudjátok kiverni a fejetekből. Már szinte fájdalmat okozott, hogy nem találtam meg sehol. Dudorásztam a , de egyszerűen nem találtam meg.
Végül Olaszországban egy ruhaüzletben, pont a belépéskor szóltak az utolsó akkordok. Gyorsan előkaptam a telefont, és a nevű csodálatos alkalmazással felvettem amennyit lehetett. Itthon végre netközelben azonnal rákerestem, az eredmény ez lett: MGMT - Time to Pretend. Íme:
Biztos mindenki olvasta . Én imádom az IKEA-t, bejönnek ezek a gardróbok is, sokáig szerettem volna is venni, viszont mikor az új albérletben megláttam a házibarkács gardróbot, azonnal beleszerettem.
A dolog a következőképpen fest. Elrendezésileg elég ügyetlen, mivel eredetileg azt a szobát nem hálószobának használták, de ez nem lényeg. A téglalap alapú szoba hosszabb oldalából leválasztottak másfél méternyi területet, emögött van a szekrény. Az ajtó egyszerű, valódi fakeretek összeragasztásából áll, négyzetrácsos alakzatot rajzol. A rések mögé valami egyszerű textília van felerősítve. Emögött mezei egyszerű falapok vannak felerősítve, nyolc darab a jobb oldalon egymás alatt, középen fent-lent két sín ahová nadrágot-inget-zakót lehet pakolni, alul pedig van hely az ágyneműnek (bár itt három tonnányi könyveléssel kapcsolatos irat van logisztikailag tárolva). Balra egy üres tároló a vasalódeszkának és miegymás.
A dolog tök tuti, hatezer forintból összehozható, praktikus, kényelmes meg minden. Ha valakinek van kedve ilyeneket csinálni, összerakja a falon a tárolóelemeket, elé megveszi a szép ajtót az IKEA-ban, meg belülre a filcdolgokat, és két nap alatt ott a csicsa gardrób, feleannyi pízből.
A problémám az egésszel jelen helyzetben a következő: az ágy negyedméterrel a gardrób előtt van, máshogy nem fér el a szoba kicsit amorf adottságai miatt. A hely pont arra elég, hogy odalépek, fél ajtó kinyit, belépek, másik ajtó kinyit. Ezzel alapjáraton nincs baj, de öltözködni kényelmesen nem lehet, és be- valamint kipakolni sem igazán. A hely egyébként bőven elegendő lenne, de az ajtó miatt már bőven nem az. Továbbá ez a textíliás megoldás egy macskával rendelkező háztartásban roppant szerencsétlen, ezért szeretnék valami könnyű furnér-szerű anyagot felerősíteni az ajtó hátsó részére, hogy a négyzetlukaknál is bútorlap-szerű anyag legyen. Univerzális megoldás: vegyünk másik gardróbot!
Persze nem, pláne hogy ilyesmit azért nem akarok venni az albérletbe (az ülőgarnitúra még oké, de ennek egyelőre nem érzem égető szükségét). Ezért kigondoltam, hogy egyik hétvégi házibarkács tevékenység jegyében (nem volt még ilyen, de majd most!) átalakítom az ajtót tolóajtóssá. Az elképzelésem a következő:
Szóval van a két ajtó, ezek mögött a szekrény vázán egy sín. Az egyik tetején mondjuk egy (vagy kettő, hogy stabilabb legyen) kis lemez, melynek a vége csatlakozik a sínben ide-oda közlekedő kerékhez. A másik ajtó az első ajtó elé jön néhány centiméterrel, így a felé rögzített kerék-csatlakozó ennyivel nagyobb. Ha durvítjuk, akkor két sínnel megoldható hogy a két ajtó teljesen helyet tud cserélni, sosem ütközik a csak a falnál. A sínből kimenni nem tud, hiszen a két-két szélen fal van.
Két dolgot nem tudok. Az egyik, hogy hogyan legyen stabilan a helyén az ajtó. Fent a sín miatt egyértelmű, de alulra is sínt rakni gáznak tűnik nekem. Arra gondolok hogy lent egyszerűen két-két görgő lenne, azok segítenék az ide-oda jövést.
A másik problémám, hogy nem tudom hogyan-mint-merre szedjem össze a szükséges dolgokat. Ha már megvan a sín, a lemez és ezek, akkor persze fél óra alatt összebarkácsolom, de:
hol kapok én méretben egyező sínt?
hol kapok én olyan lemezt, amivel össze tudom barkácslni?
hol kapok olyan görgőket, melyeket ügyesen fel tudok szerkeszteni az ajtók aljára?
hol kapok én maximum egy centiméter vastag, szépen fóliázott furnérlapot, amit rábarkácsolhatok az ajtóra?
Ezek most a dilemmáim. Persze bemehetnék az IKEA-ba lekapni két tolóajtót és felrakhatnám azokat, azonban egyszerűen érdekel hogy meg tudnám-e csinálni ezt az egészet, és szívesen is csinálnám.
Ha valakinek van tippje, ne tartsa magában. Előbb-utóbb úgy is összehozom, de érdekelne más csinált-e már vagy szokott-e ilyet csinálni.
Múltkor az egyik leendő ügyfelünkkel találkoztunk, és mikor rámoltam el a »gépet«, sikerült egy apró kis karcolást okoznom rajta a táskám cipzárával. Nem olyan szemet szúró, ellenben számomra roppant idegesítő a dolog. A jövőben hasonló esetek előfordulását megelőzendő, elszaladtam és azt a konkrét kérést szögeztem netmannek és , hogy adjanak nekem valami óccóé tokot, mert sok pénzt erre nem igazán állt szándékomban elverni. Ők meg ezt nyomták a kezembe:
Teljesen letisztult, egyszerű és minimalista cucc. Finom szövet anyagból, kívül-belül pihe-puha, a bebújtatásnál a cipzár nem tud hozzáérni a géphez és így tovább. Ráadásul jól is néz ki, illik a vashoz.
Egymagában is jól funkcionál, suliban például sokszor viszem csak a laptopot magammal, mert a táskámat lerakom előtte. De például egy macskás háztartásban sem utolsó dolog, ha védve van a masinéria. Van hozzá ez a szemüvegtörlőhöz hasonlító anyag is, amit a billentyűre lehet hinteni csukott állapotban, ha pedig kinyitjuk, gyorsan fényesre polírozható a képernyő az előző esti pornófilm megtekintésének nyomait eltávolítandó.
Néhány napja van csak meg, de egyelőre nagyon bejövős, remélem hosszútávú kapcsolat lesz.
Twitteren több szálból olvasható az alábbi történet, mely esett meg:
mcdonalda mcdrive, hajnali fel5. bealltunk gyalog sajtburgert enni, erre az elottunk levo kocsibol kinyul egy srac es egy pisztolyt szegez rank + rohogve h most megfogtok halni, tuti igazi volt vagy legalabbis gazpisztoly de a kurva anyjat bassza meg az ilyen. mire rajottem h mi van 3x lelo aztan elhuztak de en 10 percig mozdulni se birtam es pont elotte olvastam egy plakaton h gyere thaiboxolni, onvedelem. aha, haromszor lelottek volna mire barmit csinalhatok
A debreceni Teszkónál lévő McDonald's előtt történt a dolog.
Alapjáraton ez már önmagában mutat egy szintet, hogy merre-hová is tart a mi kis békésnek egyáltalán nem nevezhető közösségünk. Sok minden kemény dolog történt már, de azért ilyesmi nem sok, legalábbis az én ismeretségi körömben nem. Ugye a másik dolog, hogy ha már valaki ilyesmire képes, akkor tök mindegy hogy kés vagy fegyver van nála. Vagy például egy autóban ül, merthogy szerint meg ez van:
bringázz naponta a városban és rájössz, hogy van veszélyesebb fegyver egy pisztolynál és ezt a haszálója még csak nem is sejti.
Ezzel kapcsolatban meg az a véleményem, hogy kiváló közlekedési eszköz a bicikli, megértem és tisztelem azokat akik ezt választják a mindennapi A-ból B-C-D pontba való eljutáshoz, viszont. Budapest nem arra van kitalálva hogy ennyi autó rohangáljon bele, de arra pláne nincs felkészítve, hogy ezek mellé még betársuljon egy tucatnyi biciklis, akiknek a száma napról-napra nő. Amivel nem lenne gond, azonban a cangások többsége sajnos legyünk őszinték: pofátlan. Közel sem az van már, mint régen, hogy volt egy kisebbség, akik normálisan közlekedtek a kerékpáron, nem. Most van egy hatalmas, növekvő tömeg, akik mint egyfajta vallásként tekintenek a kétkerekűre, és sajnos pofátlanul, veszélyesen és agresszívan is közlekednek. A két véglet, szokás szerint, de ez mindenhol megvan, csak ugye érdekes, hogy valahogy sosem azok panaszkodnak, akik ártatlanok. (Most nem krysre gondolok egyébként.)
Ezek vannak. Múltkor egyébként néztem híradót anyukámmal, tizenkét darab hír volt benne, ebből tíz szólt gyilkosságról, vagy annak megkísérléséről. Meg elég igazából csak körbepillantani péntek vagy szombat éjszaka a forgalmasabb utcákon, hogy miket fúj össze a szél.
Egy a szokásostól teljesen eltérő posztot szeretnék most írni. Egészséges férfiember létemre gőzöm sincsen milyen sminkmárkák vannak, melyek jók és ilyesmi. Persze bőven tudok hová fordulni tanácsért ha mondjuk ajándékot veszek, illetve bőven meg tudom ítélni hogy valaki tud-e sminkelni vagy sem, tehát ilyen tekintetben nincs baj. Sőt még tudnék pár márkát is mondani, de hogy melyik jó, hát nem tudom. Azonban ha az ember az asszonyi karhatalommal jár-kel a szebbnél szebb üzletekben, akkor akaratlanul is felszed némi tudást. Én a következőt szedtem fel: három gramm mennyiségű port akciósan eladunk több ezer forintért, megdobogtatva a hölgyek szívét, úgy másfél hétig, mikor ismét kialakul az igény az újabb porok, kenőanyagok és hasonlók beszerzésére. Mint egy BMW, csak itt nincs százezer kilométer két kenőanyag-csere között.
Olaszországban gondoltam nézzük meg a üzletét. Ingrid nem igazán akart bemenni, mondván valami milánói olasz akármi biztosan úgy néz ki, hogy egy szakadt nejlonba csomagolt használt körömlakk-lemosó párna fele kerül majd negyvenhat euróba, de aztán mégis benéztünk, az emberi karhatalom ráhatásának köszönhető.
Az üzletben a következőre lettem figyelmes: én mint olyan idióta, aki szereti megnézni az üzletek belső kialakítását, ráadásul még némi OCD-vel is küzd, megtoldva egy kis egészséges autizmussal, szóval egy ilyen embernek ez a hely egy orgazmus, még ha vásárolni nem is tud semmit. Minden szép rendben, sorszámmal ellátva, logikus sorrendben tárolva, igényesen csomagolva és gondosan elkülönítve. Látszik, hogy odafigyelnek az ilyenekre, jó pont. Bent nem üvölt a zene, nem ég ki a szemed fél óra múlva, nem mászik rád az eladó, de kulturáltan (angolul, ami az olaszoknál extra pluszpont) segít, ha kell, de ezt úgy értsük, hogy mosolyogva kisminkel ingyen, gyakorlatilag (ez történt az előttünk vásárlóval éppen).
Aztán emellett ott vannak a termékek. Ingrid vett három, állítása szerint nagyon jó minőségű szájfényt, két szemfestéket, egy szemceruzát és egy pirosítót. Ezekért összesen hagytunk ott negyven darab európai fizetőeszközt, bankkártyás terminál segítségével. Persze tizenegyezer forint húzós ilyenekre, de ezek több hónapig elegendők, ráadásul itthon a nagyobb márkáknál fele ennyit tudtunk volna venni ugyanekkora összegből.
Van egyébként néhány férfiaknak való termékük is, borotválkozás utáni arcbőrápoló és hasonlók.
Szóval kedves hölgy olvasóim, illetve kedves hölgyismerőssel vagy rokonnal vagy szívhez közel álló személlyel rendelkező úr olvasóim: a KIKO termékeit a mefiblog szerkesztősége bátran ajánlja!
Az egyetlen probléma, hogy csak Németországban, Franciaországban, Spanyolországban és természetesen Olaszországban vannak üzletek. Neten lehet vásárolni, de hogy ide szállítanak-e, azt nem tudom.
Avagy kevésbé ismert nevükön az új Routemasterek. Ugye a piros buszokat mindenki ismeri, ikonjai London városának, mikor voltunk kint, »meg is jegyeztem«, hogy a régi buszok rendkívül hangulatosak, ha meglátsz egyet, a legmodernebb részen is azonnal megcsap az instantLondon™ érzés, viszont az új Mercedes és talán még Volvo márkajelzésűek jellegtelenek, gyakorlatilag hagyományos buszok, piros színben, felső szinttel, nem is igazán értettem. Sura mutatta az , melyben bemutatják az új darabot:
Egyébként érdemes elolvasni ezt:
Amikor pár évvel ezelőtt London új polgármestere, Boris Johnson bejelentette, hogy a város támogatásával új, XXI. századi Routemastereket fejlesztenek, mindenki egy nagy, nemzetiszín szalaggal átkötött lufinak tartotta az egészet. Egészen a múlt hétig, amikor ténylegesen bemutatkozott az új jármű úgynevezett mock-up modellje.
Amennyire nekem pór magyarnak átjön, Boris Johnson nagyon jó arc, egy ilyen fazon kéne ide Budapestre is, rendbe kapni a dolgokat.
Az új dezájn máskülönben engem azonnal megvett, tökéletesen szemlélteti azt a másodperces nagyságrendűnek tűnő időtávot, mely alatt London hihetetlenül modern jelmezbe bújt, mindezt úgy, hogy tök jól sikerült megőrizni a régi szépségeket is. Itthon ez sem szokott annyira menni, hagyják elrohadni a szép régi épületeket, és a helyükre jönnek az üvegpaloták.
Amikor anno valaki mondta, hogy filmet csinálnak a facebookról, először azt hittem valami rossz vicc, hogy majd lesz egy ilyen ember akit belebújtatnak minden idők legkreatívabbnak gondolt, valójában azonban leggagyibb jelmezébe, A Facebook Jelmezbe, aztán rohangál a kamera előtt. Később akkor kezdtem komolyabban érdeklődni, mikor megtudtam hogy »Jesse Eisenberg« játssza a főkolompos Mark Zuckerberg szerepét, akit például a Zombielandből nagyon szerethetünk.
– You know what's cooler than a million dollars? – You? – A billion dollars.
A film előzetesét végül moziban kaptam el anno, akkor már határozottan tudtam, hogy meg akarom nézni a kész terméket is.
Utólag egyáltalán nem bántam meg; érdekes megismerni kicsit a történetet, Zuckerberg film szerinti személyét, és hogy honnan indult, miként lett ilyen hatalmas a facebook-hájp, amely egyébként tényleg nagyon sok mindent megváltoztatott a neten. Elsőre unalmasnak tűnt a film, de egyáltalán nem az. Az is tetszett, hogy a történetet felvezették, ahogyan aztán váltogattak a szálak között és így tovább.
A legjobbak egyébként a monológok, angolul kellett azért figyelnem néha, hogy mi van, mert a srác lazán eldarál másfél oldalnyi szöveget negyed perc alatt. Ha pedig rövid beszólásai vannak, akkor garantált a röhögés, de legalább a mosolygás. Kíváncsi vagyok egyébként hogy szinkronosan mennyire jó.
Rendben volt ez a film, nekem nagyon tetszett, bár a vége szerintem kicsit hirtelen összecsapott volt.
Eredeti cím:
Műfaj:
életrajzi
Időtartam:
121 perc
Megjelenés éve:
2010
Főszereplők:
Jesse Eisenberg, Rooney Mara, Andrew Garfield, Justin Timberlake
Olyannyira, hogy januártól ha minden klappol, akkor egy Budán található iroda egyik asztalánál fogok ojjektumokkal dolgozni, egészen pontosan mint webfejlesztő. Mostanában tucatnyi helyre beadtam a jelentkezésemet, köztük volt az aktuális cég is; velük mint kiderült korábban már találkoztam, mert a »szerencsétlenül elhalálozott merevlemez« problémámat oldották meg, mert a fejlesztés mellett egyébként rendszer-üzemeltetéssel és hasonlókkal is foglalkoznak.
Az interjún nagyjából tíz percet beszéltünk, közöltem hogy milyen fizetést szeretnék, mondtam magamról pár szót, aztán a kezembe nyomtak egy hatoldalas tesztet, amit ki kellett töltenem. PHP-programozás, OOP-ismeretek és adatbázissal kapcsolatos dolgok voltak benne; az adatbázisos feladatot nem sikerült jól megoldanom, ami miatt kifejezetten morc vagyok még most is, pedig anno nagyon megtanultam papíron SQL-t írni, de ez van. Ezután volt még két fejlesztővel egy húszpercnyi beszélgetés, szakmai dolgokról, általános webes ismeretekről, webfejlesztésről és ilyesmi.
Tegnap hívtak vissza, azt mondták szimpatikus voltam, elégedettek voltak a teszteredménnyel is, úgyhogy januárban kezdhetek. Előtte valószínűleg ahogyan az időm engedi bejárok majd ismerkedni a saját keretrendszerrel és hasonlók.
Megjött az e-mail, hogy lehet regisztrálni a jubileumi XXX. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára, »ahová bejutottunk« még tavaly. Három dolgot emelnék ki, és nem, nem érdekel, hogy magam alatt ások, ha ilyet egyáltalán gondolok, nem hogy még le is írom, de:
2010-ben gáznak érzem, hogy neten kell regisztrálni és bejelentkezni, de ugyan nyomtassam ki és juttassam el papíros formában az OTDT felé. Aztán még majd az iskolában ugyanez a kör lemegy majd. Papír-papír-papír;
Ez még képlékeny, de ha jól értelmeztem a nagyobb lélegzetvételű jelentkezési körülményeket és szabályokat tárgyaló szentírást, akkor a jelentkezés ötezer forint. Nem azon a rongyos ötezer forinton, fedezi az ösztöndíj, meg valószínűleg az iskola is fizeti, de kezét csókolom az állambácsinak, nem úgy illene, hogy ez legyen már ugyan támogatott? Elvégre itt olyan ötletek kerülhetnek elő, melyek az országnak is hasznosak, eredményesek lehetnek?
És ez már csak a krémnyi apróság a tortán, meg igazából nem ők tehetnek róla, de a regisztráció oldalán ha regisztrálni próbálok, 500-as hibaüzenetet dob a symfony keretrendszer.
Igen, én sem tudnám jobban, meg a szokásos FFFFUUUU-körülívelő szöveg, de akkor is.
Nagyon régen volt már webes alkalmazásmutogatás, pedig régen szinte napi szinten lehetett találni újdonságokat. Amit most szeretnék mutatni, az egy és annak javításában segítséget nyújtó szolgáltatás, mely webfejlesztőknek igazán hasznos lehet. Nem tudom mennyire újdonság, én emlékeim szerint nem találkoztam még vele, most viszont sikerült hat százalékot javítani itt a blogon, és ha lenne még pár szabad órám, lehetne még hatot-hetet, bár a többi százalék sajnos a harmadpárti jávaszkripteknek köszönhetően (Analytics, Flickr stb.) ugyanúgy elveszne.
A statisztikai és a képböngésző szkriptek nélkül egyébként 87%-ot ért el az oldal.
Azt vettem észre múltkor, hogy vannak a nagyon sikeres emberek, vannak azok akiknek a nagy és akiknek a kis dolgokban vannak sikereik.
Például van olyan aki mindig pont akkor ér le a metróhoz, mikor jön a szerelvény; mindig pont ott van a lift, ahol ő; mindig pont egy perccel a tanár előtt ér be az órára, és így tovább.
A másik ember, akinek az orra előtt megy el a metró; a lift mindig három emelettel lejjebb van és lefelé megy, nem felfelé, amerre ő menne; és fél perccel azután ér oda a teremhez, hogy a tanár becsukta az ajtót.
Az első embernek viszont nem feltétlenül jönnek össze a nagy sikerek (diploma, karrier, család), míg a második embernek ezek igen.
Nem akarok áltudományt mögé magyarázni, de érdekes, és szinte mindenhol megfigyelhető ez a tendencia.
Majd most jönne minden nem Apple-rajongó, hogy háhá, ezek is csak szar gépek amik néha lassúak, de mondjuk ezt tudja mindenki. Megmondom őszintén nekem »Döme« az utóbbi időben most lassult be először, persze nem tragikusan, csak azt vettem észre hogy nincs az a kihullik a hajam életérzés a száguldozás miatt (de még hozzáteszem nem ment át a kitépem a hajam a lassúság miatt életérzésbe). Este rápillantottam, 35 napja és 6 órája nem volt leállítva a gép, csak készenléti állapotban (de sokszor még abban sem), és sokan mondogatják hogy az új verziók óta már nem erőssége az OS X-nek a több hónapig tartó gördülékeny üzemelés. Szóval újraindítottam a vasat, és ha már úgyis újra kell indítani, akkor telepítettem az összes létező frissítést: OS X 10.6.5, új iTunes és hasonlók. Ettől már egy fokkal jobb lett. Aztán mivel mostanában kimaradt, végiggörgettem a szokásos karbantartó rutinokat, ezekről írnék néhány bötűt.
Amit érdemes megcsinálni, az a terminálban az alábbi parancsok egymás után való kiadása:
Ezek olyan, egyébként automatikusan futó eljárások, melyek a háttérben működő rendszereket és adatbázisokat rakják rendbe, a három idő természetesen arra utal, hogy milyen gyakran illik ezeket futtatni (egész pontosan hogy a mögöttük álló műveleteknek nagyjából milyen időközönként van szüksége a karbantartó rutin beavatkozására). Az OS X az éjszaka közepén verziótól függően ezeket egyébként megcsinálja, be is kapcsolja érte a gépet, ha úgy adódik, de biztos ami biztos én szeretem hetente lefuttatni mind a hármat, eddig nem volt vele gond, és tényleg javítja kicsit a tempót.
Továbbá, ami még a terminálban való kontárkodásnak hasznos lehet, az a Spotlight kereső adatbázisának kalapálása, az ugyanis elég sokszor okoz hirtelen gondolkodást, mikor éppen nagyon gyorsan nyúlnánk egy fájlhoz, de ő még éppen valamit művelne vele Spotlight-on keresztül. Vagy csak próbáljuk ki hogy hirtelen rákeresünk valami fájlra, hát sokszor kerregés jön elő. A parancs egyszerű, két-három hetente ezt is rá szoktam engedni a vasra:
sudo mdutil -E /
Bajos lehet néha a lomtár is (nekem múltkor volt egy időszak, hogy nem ürítettem másfél hónapig, cirka huszon-egynéhány gigabájtnyi adat csücsült összegyűrve a papírkosárban, az ürítés után fellélegeztünk), illetve a teli Downloads könyvtár. Utóbbira én automatizált megoldást használok, , mely minden kiterjesztést a megfelelő helyre pakol. Öt könyvtár van a letöltések között (app, doc, game, etc, torrent), amit nem tud hová tenni magától, az megy az etc-be. Persze ezzel csak eldugnám a koszt, de a torrent mappát időközönként törlöm a fenébe, az app mappát szintén, a doc-ban lévő dolgok szinte azonnal mozgatásra kerülnek és így tovább. Kényelmes hogy a letöltések automatikusan ide kerülnek, de megvan a veszélye hogy az egész rendezetlen lesz, ennélfogva még lassabbá téve a rendszert.
Az ultimét jóság még a lemezek rendbe rázása szokott vanni-lenni. Terminálban az alábbit kell bepötyögni:
sudo diskutil repairPermissions /
Persze maga a lemez szó szerinti rendbe rakása is segíthet (könyvtárak tekintetében), illetve a Disk Utilityben vagy terminálban való repair, de ezt csak úgy tudjuk, ha nem az adott lemezről indítunk (hanem például az OS X telepítőlemezéről).
A »korábban már ajánlott Onyx« egyébként még hasznos eszköz, itt néhány gomb megnyomkodásával ő elvégez nekünk minden apróságot, de leleményesebb felhasználók ezeket berámolhatják egy bash szkriptbe, amit mondjuk a cron segítségével minden nap lefuttatunk, vagy kézi indításra.
Bölcselkedés: a számítógép olyan mint egy autó. Lehet vele menni meg adni neki, aztán párezer kilométer után majd egyszercsak lesz valami baja. Vagy lehet minden hónapban néhány dolgot megcsinálni rajta, és akkor húsz év múlva is autó lesz. (Az időtáv persze egy gépnél más, de hát ez meg ilyen.)
Az érdekelne, hogy mi lehetne a sitebuild szó megfelelő magyar változata? A webdesign szóra tökéletes a webdizájn, bár ez sem éppen magyaros, de a webgrafika, az arculat vagy bármi más teljesen jó, de ha azt szeretnéd mondani magyarosan, hogy sitebuild munkát vállalsz, hogyan fogalmaznád meg?
Az oldalépítés szerintem egyszerűen gagyi, az oldaltervezés nem egészen ez, a weblapkészítés magában foglalhat nagyon sok mindent és így tovább.
Kéne erre írni egy tendert, csokiért, hogy ki találná meg a tökéletes magyar változatot.
Van itt ez a Colgate-reklám, a magyar verzióját nem leltem, csak az angolt:
Az a lényeg, hogy ha az új termékkel megmosod a fogaidat, akkor azonnal hat, és fogaid nem lesznek érzékenyek a jéghideg italokra (vagy ételekre, akármi).
A reklámon akadtam meg igazából, több dolog is feltűnt. Az egyik hogy nyújtja az emberkéknek a fogkefét, de mindenki az ujjával masszírozza a fogaira. A másik, hogy még ha el is hiszem hogy gyorsan hat, vagy tényleg gyorsan hat, akkor biztosan finom íze lesz az üdítőnek. Ha mentolos, akkor azért lesz rossz, ha meg nem mentolos, akkor hát sokat a fogkrém nem ér. Továbbá ami főként megakadt rajtam, hogy tíz éve ugyanilyen fogkrémreklámok mentek a tévébe, csak akkor más volt a forradalmi újdonság.
Tényleg ennyire kevés a kreatív területen dolgozó szakemberek kreativitása?
Na, ami a képen van, az jóság. A Duracell kitalált egy kütyüt, aminek a segítségével vezeték nélkül tölthetjük például a mobiltelefonjainkat. Ami azt illeti, nem egészen vezeték-nélküli a dolog, mert a kép alapján a fémlappal érintkezik a pici dokkoló, amit csatlakoztatunk a divájszhoz, és azt mondjuk nem tudom, hogy mennyire egészséges, de az ötlet mindenesetre egy lépéssel közelebb hoz minket a drótnélküli élethez, ami nekem még mindig nagy álmom.
Hatvan dollárért (tizenkétezer forint) lehet megvenni eBay-en, ami ha megnézzük egy darab mobiltelefon-töltő árát, baráti.
Kijött az új iOS. Már megörültem, hogy lesz ingyen Find my iPhone, de persze a 3GS széria nem kapja meg. Pedig tudna rajta futni, egyértelműen. Viszont ha tehetném, megváltoztatnám a Voice Memos alkalmazás ikonját erre:
Az ötlet jó, mert ez a változat tényleg jobban illik a sémába, de az összes ilyen ikon egyszerű fehérrel rajzolt ábrát tartalmaz (mint ez), nem pedig bevel embossal csúfítottat. No de hová tűnt a letisztultság?
Egyébként a móka kedvéért még az iPod Library is eltűnt; akartam ma mutatni Ingridnek egy számot, erre közölte hogy nincsen semmilyen zene az eszközön. Persze egy szinkronizálás megoldotta, de azért vicces.
Múltkor végre sikerült megnéznünk minden idők talán legjobban várt akciófilmjét, mely a műfaj virágzó korszakának arcait és hangulatát ígérte, nevezetesen a mondjuk kilencvenes évek filmvilága, amikor a legnagyobb ilyenféle kultfilmek születtek.
Ami kicsit csalódás volt (igyekeztem szokás szerint keveset olvasni a filmről), hogy bár beharangozták a sok nagy nevet, de többségük csak tíz percig szerepelt (vagy még addig sem), a prímet igazából Stallone és Li vitte.
He loves playing in the jungle, right?
Maga a sztori nem volt különösebben lélegzetelállító, elgondolkodtató meg aztán cseppet sem, de mondjuk egy akciófilmtől nem is ezt várja az ember. Mosolyogni is lehet olykor-olykor, folyamatosan lőnek és éreztetik a tesztoszteron szagot, de így nagyjából ennyi.
Egyszeri agymenésnek jó, nem mondanám hogy nem élveztem, de én picit többre számítottam. Ettől függetlenül tetszett, de nem lett rózsavirág a jó akciófilmek sírhelyén, pedig azt hittem.
Eredeti cím:
Műfaj:
akció
Időtartam:
103 perc
Megjelenés éve:
2010
Főszereplők:
Silvester Stallone, Jet Li, Jason Statham, Bruce Willis, Arnold Schwarzenegger, David Zayas
Annyit szeretnék elmondani, hogy ha a második rész is ilyen lesz, mint ez volt, akkor mondhatni méltó befejezése lesz a filmeknek, mert istenigazából az első kettő rész volt a tuti eddig, illetve most ez.
Valószínűleg kevés viccesebb dolog van, minthogy a »harapott almás telefonomat« egy olyan telefongyártó kiegészítő-termékével használom, amely egyébként annyira nem is szimpatikus, meg szöges ellentéte és izé, továbbá nem tudom mennyire számít májernek, de pofátlanul jó áron szereztem be ma az alábbi kütyüt:
Elvileg tízórányi beszélgetési időt tud, meg kétszáz-akármennyit készenlétben. Hangzása tökéletes, túloldalon még nem panaszkodtak csak ha éppen maceráltam telefonálás közben, szóval a célnak tökéletesen megfelel. Ráadásul még a nyomorult fülembe is jó, ami tízből kilenc fülbehallókészülékről nem mondható sajnos el.
Ami miatt igazából azt mondtam, hogy muszáj valami hasonló eszköz, az a következő szitu volt. Valamelyik nap mikor kezdett kicsit lehűlni a levegő, kényelmes ember módjára kesztyűt húztam, ráadásként még az eső is esett. Megcsörrent a telefon. Nagynehezen kivettem a zsebemből a kesztyűvel, aztán döbbentem rá, hogy fel sem tudom venni kesztyűben, úgyhogy azt gyorsan lehúzni, és beállni egy kapualjba, hogy lehetőleg ne ázzon már ronggyá a gép. És igen, a mazzagos eszköz is ugyanezek ellen nyújtana megoldást, azonban két dolog jön közbe. Nevezetesen az egyik hogy gyűlölöm a vezetékeket, de még ezzel megbarátkoznék, viszont télen a kabát és a táska meg a sál mellett elvezetem, idegbajt kapok, plusz fél perc múlva kiesik a fülemből a dugasz.
Ez viszont tiszta, száraz érzés, ha csörög, megnyomom rajta a gombot és már beszélek is, közben meg a két kezemmel ki tudja mit csinálok!
Néhány szó a sorozatokról, melyekre mostanában egyre kevesebb idő jut.
Dexter. Nekem ezidáig benne volt a nagyon-nagyon-nagyon kedvenc sorozatokban, de a mostani évaddal hadilábon állok. Volt egy rész (nevezetesen a hatodik), amit hihetetlenül eltaláltak, talán megkockáztatom hogy bekerült a mindenkori három legjobb rész közé, bár az »előző évad fináléját« persze semmi sem múlja felül, de itt ki is merült. Pedig az a rész tényleg nagyon durva volt, nem is tudom voltam-e valaha ilyen feszült és heves izgalmi állapotban sorozatnézés közben valaha – majd kiszakadt a mellkasom a rész végére, annyira izgalmas volt.
Aztán azóta már a kilencedik rész is lement, én meg úgy vagyok az évaddal, hogy sokkal izgatottabban várom a »Boardwalk Empire-t«, ami bizony elég jó, mégha néhol kiszámítható és kevésbé is izgalmas. Illetve hozzáteszem még, hogy ennyi meztelen női testet még talán egy sorozatban sem láttam, mint itt.
A »Fringe « semmi extra nem volt, nem igazán tudtam hová tenni az új évadot, olyan izgalmas mint az előző nem volt, és sok dolog nem is nagyon történt. A legutóbbi rész jó volt, de annak is inkább csak az utolsó egynéhány perce.
Mostanában az abszolút kedvenc viszont a »Modern Family«. Egyetlen olyan rész sem volt eddig, amin ne szakadtam volna a röhögéstől, minden perce könnyes mosolygást eredményez, és mikor már vennéd a levegőt, hogy legyen energiád a következő poénra, az már le is csapott.
Ezek vannak nagyjából. Volt még egy »Weeds« évadfinálé, ami gyakorlatilag a szokásos színvonalat hozta, különösen érdekes volt, ahogyan az egész könnyed röhögésből átment kőkemény drámába.
Az első hó, egészen pontosan hajnali egy óra után tizenkét perccel, bár még olvad.
Holnaptól egy hétig meg lehet írni az összes hírt amiket olvasni és látni-hallani lehet majd. Úgy kezdődnek és/vagy tartalmazzák az alábbi kifejezéseket:
Gárdonyi Róbert és 21 éves fia Dél-Afrikában túráztak, ahol terepjárójukkal, eddig ismeretlen körülmények között, frontálisan ütköztek egy másik autóval. Mindkét jármű vezetője és egy-egy utasa a helyszínen meghalt.
Jó kis afrikai túra lehetett…
Magát az üzletet olyan gyakran nem látogatom, de mindig is tetszett, hogy talán elsőként gondoltak itthon arra, hogy bevásárlást akár házhoz szállítással is lehetne intézni, sorba állás és lökdösődést mellőzve. Azt nem is említve, hogy akinek a mozgása kerekesszékhez kötött, különösen örülhet ennek a lehetőségnek – bár nem tudom milyen felárat számolnak fel a szolgáltatásért.
Nem, sajnos ott még nem tartok, hogy aktuális legyen a téma, és ahogy elnézem a különféle helyzeteket, még sokáig nem is leszek, de ez most nem is lényeges. Ettől függetlenül viszont mindig agyalok rajta, hogy hol lenne jó lakni. Ha lakást vennék, hol nézegetném? Milyen lakás? Vagy egyáltalán lakás lenne? Ilyenek.
Ház vagy lakás?
Abban a pofátlan helyzetben vagyok, hogy laktam már mindenhol: utcán, kollégiumban, panelban, körfolyosós téglaház lakásában és kertes házban is. Nekem tetszett mindegyik, tudom az összes előnyét és hátrányát is. Most, fiatalon egy belvárosi, négy és fél méteres belmagasságú körfolyosós lakásban lakom, nem tudnék elképzelni mást. Két percre vagyok az Oktogontól, fiatalság, bolondság, mégis csend van, nekem van a legjobb főbérlőm – mi kellene még? Első lakásomat mondjuk egy panelban képzelem el, mivel ezekhez relatíve jó áron hozzá lehet jutni, és ha ügyes az ember, talál olyat, ami jó környéken, jó üzemeltetési árakkal érhető el. A végső cél biztosan nekem is a kertes ház lesz, de ezt olyan negyvenéves koromig nem tervezem. Addig nem arra fogok vágyni, hogy saját kertemben lehessek és síri csend legyen körülöttem, hanem arra, hogy a város közepén, nyüzsiben. Ezt biztosan tudom.
Környék
Ez már érdekesebb. Ha Budapest (és én eléggé Budapest-párti vagyok), akkor az ötödik, hatodik és a hetedik kerület játszik, de ma például a Fogarasi úton jártam, arrafelé is laknék. A többi rész szinte biztosan szóba sem jöhet, még ha a legolcsóbb vétel lenne, akkor sem. Talán Buda, de Budán is maximum a Fehérvári út környéke. Hogy miért?
Infrastruktúra
Lehet hülyézni, de nekem fontos, hogy a környéken legyenek az alábbi dolgok:
posta;
hentes;
kisközért;
zöldséges;
valamilyen gyorsétterem (kínai, kifőzde, akármi);
valamilyen bevásárlóközpont.
Ahol most lakom, pofátlanul alacsony számmal jelzett sugarú körben az összesből van (posta, hentes, kínai, közért, zöldséges, Lehel Csarnok, WestEnd stb.), és tudom hogy nehéz ilyet találni, de például a Fehérvári út környéke is ilyen, illetve a Fogarasi út szintén. Jelenleg nincs autóm, így fontos dolog, hogy ha mondjuk hétvégi nagybevásárlás van, akkor ne keljen a fél várost átszelnem a csomagokkal. Illetve hogy ha nincs kedvem hétvégi nagybevásárolni, akkor leszaladhassak a közértbe, ahol nem túl pofátlanul magas áron kapom meg a dolgokat. Zöldséges és hentes alap, mert ilyesmit csak ott, de mondjuk egy nagyobb áruház (Tesco, InterSPAR) sem árt. Ebben nekem így van logika és ráció, és sajnos ha ezek közül már egynél több hiányzik, biztos nem laknék ott.
Közlekedés
Hát igen, ez a másik fele. Most tömegközlekedem, így nagyon jó dolgom van, autóval már szenvednék, mivel ha tudnék is ingyenes parkolási kártyát intézni, szinte sosincs hely a ház előtt. Ebből később lenne gond, az fix, bár nem hiszem hogy túl drága autót vennék, így talán kevésbé kellene féltenem. Mostanában egyre jobban pirosodik az autó beszerzése is egyébként, tekintve hogy januártól dolgozó bérlettel kell járnom, ami meg szerény tízezer forintba kerül, annál meg kicsit magasabban már lehet üzemeltetni egy autót talán.
Ezek jutottak most hirtelen eszembe. Te hol vennél, hol nem, milyet és milyet nem?
A nevű webes szolgáltatásról kettő dolog jutott eszembe: az egyik hogy imádom, és a másik, hogy idióta, mért nem nekem jutott ez az eszembe?
Gyakorlatilag a »last.fm « és a »Foursquare« keverékéről van szó: kiválaszthatjuk hogy melyik sorozatokat és filmeket nézzük, minden megtekintéskor bejelentkezünk és a játékosság kedvéért minden bejelentkezésért pontot kapunk, meg jelvényt és ki tudja még mit.
Szokásos webkettes történet: lehet, hogy két hét múlva leáldoz és nem lesz belőle semmi, de az is lehet, hogy egy év múlva mindenki ott lesz, és csekinelget a kedvenc filmjeinél.
Jópofa; a felhasználói interfészen még van mit pofozgatni, de jó irányba halad az egész, és az olyan tartsunk-mindent-nyilván figuráknak mint én, biztosan bejövős lesz majd. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem lehet ezt – még – automatizálni akképpen, hogy mikor elkezdem nézni az adott filmet-sorozatot a gépen, a háttérben ezt jelentse is be.
