mefiblog - főoldal

Annyira nem Insolisos vonatkozású dolog, bár tagadhatatlanul a mi anyacégünkről van szó.

Az a cég, amelynek a mi anyacégünk nyújt könyveléssel kapcsolatos teljes körű szolgáltatást, januártól tulajdonosváltás miatt nem kívánja ezeket a továbbiakban igénybe venni. Ennélfogva van kapacitás újabb, akár nagyobb cégekkel való együttműködésre.

A csapat több mint harmincéves tapasztalattal rendelkező könyvelőkből áll, akik munkáját több országosan elismert szakember segíti és ajánlja, többek között az APEH volt elnöke Minarik György és a Hungarocamion korábbi főkönyvelője, Kürtös Emese.

A szolgáltatások egyértelműek, ezeket most nem részletezném.

Egy szó mint száz: ha éppen te, vagy valaki az ismerőseid közül könyvelőt keres, küldj egy levelet a gabor.nadai[kukac]insolis.hu e-mail-címre!

Köszönöm.

Tegnap a NASA bejelentette, hogy ma egy nagyobb volumenű bejelentést szeretnének tenni (mármint nem annál nagyobbat, hogy bejelentésük van, hanem úgy általában). Persze rögtön elindult az izgatott susmus: vajon kiderül-e, hogy nem vagyunk egyedül?

Két dolgot mindig is lehetett sejteni: ha kiderül hogy van valahol élet a Földön kívül, akkor az nem feltétlenül három szemű, négy karú zöld lényekből áll, akik megszállják valamelyik országot (persze az Államokat, azon belül is mondjuk Kaliforniát) hogy aztán elpusztítsanak minket. Sokkal kézenfekvőbb, hogy valami baktériumot, csigát, bogarat vagy hasonlót találnak. A másik, ami talán nem ennyire egyértelmű, hogy nem feltétlen a Földön kívül találunk földönkívülieket.

2010. december 2-án mikor a NASA megtette bejelentését, valószínűleg az egész tudományos világ, ahogy mi ismerjük, egy másodperc alatt megváltozott. A földön lévő összes élőlény DNS-e ugyanis hat elemből áll: szén, hidrogén, oxigén, nitrogén, kén valamint foszfor. A tudósok úgy tudták, hogy ez máshogy nem is lehetne. Egészen addig, míg a Kaliforniában (lepődj meg) elhelyezkedő Mono nevezetű tóban nem találtak egy olyan baktériumot, melynek DNS-ében a foszfor helyett arzént mutattak ki.

Ez egy picit megváltoztatja a földönkívüli létformák kutatásának elképzeléseit, oly módon, hogy akár olyan bolygókon is találhatnak életet, amelyek nem igazán hasonlítanak a miénkre.

Kíváncsian várom a továbbiakat.

Harmadik napja élek elszigetelve a külvilágtól, félig internet nélkül. Természetesen hű társam, fekete hátú telefonom, melyen megrágott alma fehérlik, rendelkezik mobilnettel, ennélfogva annyira nem komoly a baj, azonban mégis. Borostás vagyok, céltalanul bolygongok esténként a két szoba között, hogy most mit is kezdjek magammal a bitek áradata nélkül. Folyamatosan megnyitom a böngészőt és perceket töltök el az Úgy tűnik nincs internetkapcsolat felirat előtt. Tegnap még sírtam is. Remélem nem tart tovább ez a rémálom hétfőnél.

Hovatovább, múlt héten és a héten befejeztünk egy-egy tantárgyat. Nevezetesen a Windows Server 2008 üzemeltetést (jeles) és a Nyílt operációs rendszerek címűt (jó). Utóbbira is jeles jegyet szerettem volna elérni, azonban sajnos volt néhány része a feladatnak, amelyet nem tudtam megoldani, de azért a négyes sem rossz. Technikailag még van egy tárgyunk, aztán vége az iskolának. Durva, mi?

Addig is, számolom a perceket és az órákat, míg a kábel újra aktív lesz.

Korrigálás: hurrátelelünk.

Holnap negyedmagammal elmenekülünk a hideg elől egy még hidegebb térségbe, a fejlett nyugat irányába, egészen pontosan osztrák felebarátaink földjére, á lá Wien, ahol puncsot kortyolgatunk, meg csillagbakok kávét, meg finom helyi kolbászt eszünk és olyan kebabot, amit itthon nem lehet, desszertnek a karácsonyi vásáron fellelhető összes édességfélével. Lélekmelengető gondolat, nemde?

A fényképezőt is megfogom végre hosszú idő után, talán még nem felejtettem el melyik gombbal kell expozálni, vagy mi, meg abban is csak reménykedem hogy nem fagy az ujjam ahhoz a gomboz, az orrom meg a kijelzőhöz, ahogyan belepillantok a kukucskálóban.

Railjettel megyünk, erről majd még később mindenképpen írok, kíváncsi vagyok milyen lesz.

A neve igazából persze Almdudler, és nyilván az ízvilág tekintetében valahol a Traubisoda és a kölyök pezsgők világa közé pozicionálható osztrák nedűről van szó.

Bécset megjártuk; egész nap számolgattuk hány külön-külön nézve egyedi magyar emberkét látunk, negyven körüli szám jött ki. A kedvenc jelentem mikor meglepődtünk egy csokoládé árán, ezt a félhangos, hábaszek mi a fene ennyi ezen szófordulat követte, mire mellettünk egy magyar nénike megszólalt, hogy igen sok itt a drága csokoláda.

Az igyál egy lélekmelengető puncsot a városházatéren ücsörögve, nagy bullshit, három darab eurót, helyenként még hozzá néhány centet (pajesz™) kérnek el két és fél deci (!) puncsitalért. Namost az köbö két korty, és cserébe a mínusz tizenkét fokban, és a sárban-hóban ácsorogva szopogathatod. Hát barátaim, a lélekmelengető, na az nálam egész más.

A Railjet az nagyon zseniális találmány. A jegyünk oda-vissza a késői vétel miatt 31 ajróba fájt, ezért kaptunk egy Budapest-Bécs négy napig érvényes jegyet, amiben benne van az is, hogy a bécsi százas zónán belül a tömegközlekedésnek is tisztelt szereplői lehetünk. A Railjet maga olyan mint egy repülő, udvarias utastájékoztatás, büfékocsi, nagy sebesség, kényelem. Megnéztük az első osztályon lévő üléseket is, nem éreztünk égető vágyat, inkább az extra az lehet, hogy üres az első osztály, mert kétszer ennyit senki nem ad érte, bár persze sokszor értékelhető hogy nem lihegnek a nyakunkba. Visszafelé kicsit zavaró volt, hogy sokan a Railjetre pattantak fel a Pestre jutás reményében, ezért olyan szinten volt tele, hogy a levegő raktárkészlete hiányt mutatott, de persze semmi extra.

Bécs még mindig klassz hely, bár aki vásárolgatni akar menni, annak megsúgom a titkot, amit mi annyira nem tudtunk, hogy a vasárnap nem a legjobb választás, persze más tekintetben pedig pont ezért jó, mert ilyenkor legalább nincs ötmillió ember az egész város két utcájában.

Amúgy külföldön mindig az a tapasztalatom, hogy első egy-két órában czukormáz mindenen: wow, meleg fűtött utasváró a peronoknál; wow, becsületkasszás újságtartó, és senki nem lop; wow, negyede annyi szemét és izé, aztán persze ahogy ott tölt az ember néhány órát, kezd leolvadni a máz, és látjuk hogy bizony ugyanúgy piszkos, szutykos, lökdösődő várost kapunk, csak annyi a különbség, hogy más nyelvet beszélnek és kicsit fejlettebbek más tekintetben. Ezt egyébként eddig csak Olaszország toszkán régiójában és Londonban nem éreztem.

Most két negatív momentum volt csupán. Az egyik, hogy az egyik üzletben vásárolt édesség és hasonlókat kártyával akartam fizetni (nyilván, hiszen így éri meg jobban, és kényelmesebb is mint valutával rohangálni). Kilenc euró meg egynéhány cent jött ki a pénztárgépen, srác mutatja nekem hogy hitelkártyával csak tíz euró felett, bankkártyával öt euró felett lehet fizetni feliratú tábla, helló. Mondom neki ez bankkártya, nem hitelkártya. Erre leállt velem vitatkozni, hogy nem, ez bizony hitelkártya és basszam meg. Mondom neki legalább egy kurva próbálkozást nézz már meg, mert ha betolja mint bankomat, úgyis visszakúrja hogy hitelkártya, kapd be. Persze az euróm már elfogyott, még szerencse hogy Bahndie kisegített, köszönet neki ezúton is. Vicc amúgy, hogy pont a kényelem miatt vesz az ember kártyát magához, aztán mégis amiatt szív. Tanulság: külföldre kell a Mastercard, ha már kártya, mert szinte csak azt fogadják el kötekedés nélkül, ha jó vastagon látszik a dombornyomás. Pedig elég ódivatú már ez a látszat farokverés, hogy jaj, hát nekünk arany kártyánk van, helló. A másik inkább vicces volt, az öt méterről németül mi kell, gyertek gyorsan kérjetek, gyertek kiáltó kebab-árus.

Egy szó mint száz, nagyon jó külföldre menni tekeregni, és mindenhol jó, de az otthon, az édes otthon, olvadhatatlan cukormázzal a legjobb.

Őt pedig maga a Télapó csempészte bele a cipőbe, egy virgács és az édességkupac kíséretében:

Namármost a következő elképzelésem volt a borotválkozással: ha én minden alkalommal gyűlölöm csinálni mert időigényes, macerás és nyúzza az arcomat, ezért igénytelen szőrmók módjára járok-kelek, ami viszont zavar, akkor mért ne lenne elektronyos borotvám, amivel minden nap zuhanyozás után két percig berreg, aztán máris sokkal jobb vagyok?

Kis keresgélés után (három hétig nézegettem a létező összes borotvával kapcsolatos írást, videót és egyéb tartalmat az interneten keresztül) arra jöttem rá, hogy ez a modell kiváló lenne nekem, ugyanis lehet bele venni ilyen utántöltő balzsamériát, amit gombnyomásra adagol a szőrmennyiség eltávolítása közben, ezáltal nyugtatva az ember bőrét. Amiért extra jó, hogy vízálló, és ha ez a krém elfogy vagy nem kapunk (egyetlen helyen kapni itthon), akkor egyszerűen egy kis borotvahab is megteszi, de még az is elhanyagolható.

A teljesen kifejlett másfél hetes Edömérnek becézett arcszőrzet eltávolítása ezzel a készülékkel hat és fél percet vett igénybe, míg a hagyományos borotvával negyed órát. Előbbi után picit viszketett a bőröm, utóbbi után húzott, pirosodott és kicsit égett is. Az eredmény így nálam jeles.

Esténként zuhanyozás közben ahogy terveztem másfél-két percig berregek, így egyáltalán nem vesz el időt az életemből, viszont sokkal rendezettebbnek tűnik a tekintetem. Az elektromos borotva menő.

Egy hete van már meg (vö: első mondat, lebuktam) és még egyszer sem kellett töltenem, de egyébként olyan százhúsz perc alatt tölt fel teljesen.

Ezúton is köszönöm a Télapónak! :)

Huzamosabb ideig ezt látták azok, akik bármit akartak csinálni a tumblr nevű népszerű mikroblog-szolgáltatással:

Rájárt a rúd idén a tumblrre. Múltkor egy hálózati berendezés meghibásodása szakította el a reblogtengert a nagyérdeműtől, most pedig egy tervezett, elvileg (nagy) leállást nem okozó karbantartás során talált súlyos hiba kijavítása, mely az adatbázis-szervereket érintette. A tumblr egyetlen dolgot rontott el most nagyon: nem kommunikáltak túl bőszavúan, így a felhasználók kezdtek megijedni, hogy minden elveszett. Sokan hibás döntésnek tartották azt is, hogy a saját oldalukon üzemeltették a gépház-blogjukat, ez azonban hülyeség, ugyanis ha nagyon nagy gebasz van, fél kattintás átállítani a tumblr.com oldalt egy gyorsan felállított blogra.

Amit én nem értek az a következő: van négy-öt ember, mondjuk, akik csináltak egy roppant jó szolgáltatást. Azzal a reménnyel, hogy meggazdagodjanak és hogy valami újat tegyenek le az asztalra, ami kicsit megváltoztatja a blogszcénát. Mindkettő sikerült, és mindezt úgy, hogy a felhasználóktól alapjáraton egy árva fillért nem kértek. Ingyenes, egyébként király és fejlesztői szemmel is innovatív megoldás. Leáll két napra, és mit hallasz mindenhol? Fos, szar, idióták, nyomorékok stb. Gáz.

A tumblr irgalmatlan növekedésbe kezdett (ezt egyébként ők is felismerték), ez a növekedés fejlesztéseket és még több ember bevonását követeli, szerencsére ezt is felismerték, és ahogy látom pont ma írtak róla, hogy igyekszenek úgy kialakítani a következő szezont, hogy ne forduljon elő hasonló.

Máskülönben roppantmód érdekelne, hogy egy ilyen hiba pontosan mi is, mi okozta, hogy oldották meg és így tovább. Múltkor a Facebooknál volt hasonló probléma, fejlesztői tekintetben az is rendkívül érdekesnek tűnt.

De amit mondani akartam az az, hogy ne tessék bántani a fejlesztőket, azok is csak gépek!

Megmondom őszintén, hogy bizonyos mértékig ülepet csináltam a számból, akképpen, hogy nálam az olasz konyháról a viszonylag magas számú olaszországi látogatásoknak köszönhetően egy elég szilárd és viszonylag hű képem alakult ki. Ennélfogva a Vapianóra mindig is úgy gondoltam, mint a McDonald's-ra: nincs bajom vele, de ha az amerikai szó jut eszembe, tisztában vagyok vele, hogy nem azt a hamburgert kapom ott, mint ami az igazi, amerikai módi hambuci. Tehát az én kis világomban a Vapiano valami akár jó, de semmiképpen nem olasz produktumnak bizonyult. Tévedtem.

A Vapiano egy roppant kellemes hely, amire mondjuk következtethetettem volna abból a nemes egyszerű tényből, hogy netman kolléga is rendszeresen oda jár.

Rendkívül szép maga a Fashion Street (ez a Váci utcától nem messze található) egység, továbbá ami miatt azonnal megvett, hogy mindenki mosolyog. Amíg beállsz az ételért (carbonárát ettem), az orrod előtt csinálják, és közben jókedélyűen beszélgethetsz a szakáccsal, aki viccelődik, és emberes adagot pakol a tányérodba. Tök jó, hogy nem ülsz az asztalnál pergetve az ujjadat, hogy mikor eszel már, sokkal gyorsabbnak tűnik így.

Az étel maga rendkívül finom volt, mondom ezt úgy, hogy kint Olaszországban sem ettem volna jobbat, és az extra jóság (kötelező fogalom ez nálam, egyébként), hogy kis bokrok vannak az asztalom, rozmaring és mindenféle hasonlók, amiket lehet szórni az étkünkre.

Egy szó mint száz, megérte elmenni, abszolút pozitív csalódás, és köszönöm Bahndie-nak valamint netmannek a tippet, meg a fantasztikus estét! :)

Az volt a szituáció, hogy a DIGI-nél keletkezett kettő hónapnyi elmaradás, amit én a gondosan vezetett és követett »költségvetés-nyilvántartásnak« köszönhetően láttam is. Azonban csekket nem kaptam. Fordult már elő ilyen, bejelentettem hogy kérnék, küldtek, jött. Azóta kétszer is előfordult, megint kértem, de nem jött. A következő számla jött, be is lett fizetve, de a dolog végül addig fajult, hogy a DIGI kikapcsolta a netet. Amiben én hibásnak véltem őket: egyrészt roppant apró betűkkel a számla legalján van csupán közölve, hogy az ön egyenlege x forint, ami azt jelenti, hogy mi a nem befizetett összeg. Ezen felül nem küldtek semmit, hogy kedves Y, meg lesz ön erőszakolva UTP-kábellel, több testnyílásán át, ha nem reagál.

Én úgy mentem be nagyon nyugodtan a DIGI-be, hogy a 4 300 forintos visszakapcsolási díjat nem vagyok hajlandó befizetni, ugyanis nem az én problémám, hogy nem jön csekk. Az ő pénzük, ne én futkározzak utána. Nyomják rá a következő csekkre az előzőt, vagy akármi.

Aztán a hölgy megmutatta nekem, hogy csak a múlt héten kettő levelet küldtek a szüneteltetés előtt, ebből az egyik egy tértivevényes, saját kézhez szóló darab volt. Mondanom sem kell az arcom elhagytam, mert se tájékoztató, se postás se semmi nem járt itt. Fizethettem be 4 300 forintot (egyébként egy kattintásért), és most mehetek a postára panaszkodni, hogy ez azért annyira nem járja.

A DIGI-vel mint szolgáltatóval változatlanul nincs bajom, ettől függetlenül. Bár kommunikáció terén javíthatnának, akárcsak a »tumblr«, de ez belefér.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy mikor hazajöttem nem volt net, mert pont akkor valami modem-meghibásodás volt, amit mondjuk egy óra alatt kijavítottak, de azért morcz voltam kicsit.

Persze a legjobb az lenne, ha lecsüccsennék és öt kattintásra befizetném a számlát, mint például a T-Mobile-nál, ami egy tök jól működő rendszer. Csak ugye az albérlet miatt ez annyira nem járható. De az biztos, hogy ha lesz saját lakásom, minden ilyet a számítógép előtt ülve szeretnék majd intézni – ha nem éppen a »villamoson«, ugye.

Valójában az, és a kedvencem az egész folyamatban, hogy időigényes, izgalmas és mindazonáltal gondolkodtató munka. Persze ha az ember ránéz egy űrlapra (egy jó űrlapra!), akkor gondolhatja hogy nem nagy cucc, három perc egy ilyet összerakni. És ez persze igaz, de a három perc összerakás előtt van három óra gondolkodás, ötletelés, tervezés, alakítgatás, csiszolgatás meg hasonlók, mire bekerül egy szövegbeviteli mező. Mindezt értelemszerűen optimálisan.

Most éppen egy beosztáskezelő felhasználói felületével szöszölök (majd lesznek róla képek is), érdekes munka, és elégedett vagyok az eredménnyel. Ráadásul annál kevesebb jó dolog van, mikor az ügyfél elsőre megérti, hogy miért van úgy, és valóban elégedetten bólogat, hogy igen, neki ez tetszik.

Fejleszteni jó!

Hallottam pár pletykát a The Walking Dead című sorozatról, egészen konkrétan ennyit: zombis, durva, jó. A zombis témák annyira nem mozgatnak, a Rezidens gonosz nagyjából tetszett, de sosem volt vagy lesz a legnagyobb kedvenc, sőt. A »Zombiland« volt talán az első darab, ami igazán bejött, ott sikerült kellemesen vegyíteni a durva, drámai és komikus jelenetek többségét.

Ma Tigivel megnéztük az első két részt, és azt kell mondjam, egyértelműen a nézendő kategóriába sorolható sorozatról van szó.

Az alaptörténet úgy indul, hogy rendőrbácsit kicsit meglövik, ezért kórházba kerül, ahol nem tudni mennyi időre, de kómába esik. Mikor felkel, azt veszi észre, hogy a fél város kihalt, és meglepődését az emeli a csúcsra, mikor egy gyakorlatilag 30%-os női test jelenik meg nyammogva, irányába tartva.

A durvulást egyáltalán nem kímélik: fröcsög a vér, repkednek a húsdarabkák, dörrennek a lövések. Roppant erős a drámai vonal, elég nyomasztó a sorozat, annak ellenére, hogy vannak sokszor vicces beszólások, el kezd azért gondolkodni az ember, hogy mit is kezdene magával hasonló szituációban.

Amit biztosan merek állítani, hogy gyengébb lélekberendezkedésűek kerüljék, továbbá azok is, akik a vér és a különböző belsőségek látványát nem szeretik. Akinek ez bejön, sőt akár szereti is, továbbá élvezi az élvonalas drámát, az kezdje el beszerezni az első évadot!

Értékelés: 5 pont

Nyáron még a moziban filmszínházban óhajtottam megtekinteni ezt az előadást, azonban valami miatt mindig elmaradt a dolog, így végül a kanapén döglős HD-változat megtekintésére került sor a napokban, amit bizonyos építőipari anyagokat forgalmazó szervezetek is támogattak.

Amúgy egy teljesen vidám limonádéról van szó, olyan hangulatos film, amit szerintem egy vegyes korosztályú család egyaránt tud élvezni. Az elején tökéletes kedvcsináló a kis történelmi hogyisvanez, utána pedig vicces és viszonylag izgalmas jelenetek többsége követik egymást. A főszereplő srác, Jay Baruchel külön pluszpont, mert száz százalékig hihetően adja elő a meglepődött főiskolást és sok no way felkiáltása mindig mosolyra húzza az ember száját.

Ami körül forog a szalag: egy csúnya gonosz varázslónénit kellene elpusztítani, aki nem kíván mást, csak az általunk ismert virág porrá rombolását, hogy az emberek talpnyalói legyenek néki. Ősi nagy ellensége Merlin volt, akinek az egyik tanítványa sikeresen bezárta a vén boszorkányt, és azóta is keresi Merlin utódját, aki elvileg képes lesz felvenni a harcot a gonosszal. Meg a szokásos szerelem, ármány és intrika, hozzá egy aranyos nyáladzó kutyával.

Nem változtatták meg a filmtörténelmet, nem ültem utána órákig a kanapén, hogy egy mindent elsöprő filmélmény volt, de tökéletes kikapcsolódást nyújtott, ennél többet pedig nem is akart mutatni.

Értékelés: 4 pont

Az egyik új kedvenc sorozatom, a »Boardwalk Empire« kis hazánkba is megérkezik, egészen pontosan az első részét január 10-én fogja vetíteni az HBO. A hármas metró vonalán végig, szinte minden plakáton a hatalmas Boardwalk Empire felirat csillog, és úgy általában is nagyon sok hirdetést látni. Tegnap kinéztünk a Jókai téren lévő kis karácsonyi vásárra (halkan jegyezném meg, hogy háromszor jobb, mint a Vörösmarty téren látható, és itt négyszáz forint egy finom kürtőskalács, nem pedig ezernégyszáz), és ahogy sétálgattunk, az Írók boltja előtt láttam egy hatalmas EMPIRE feliratot világítani, még mosolyogtam is, hogy pont olyan mint a sorozatban. Végül aztán hazafelé menet leszakadt az arcom, mikor láttam hogy ez tényleg a Boardwalk Empire, nem csak olyan. Korhű ruhába öltözött fiatalok újságot osztogattak, ingyen cipőt pucoltak és még egy járgányt is odagurítottak, amiben maga Nucky Thompson furikázott.

Íme képekben:

Le a kalappal az HBO előtt, hogy ilyeneket itthon csinálnak!

Bementem múltkor a Fressnapfba. Egy állati áruházról van szó, és bár ilyen tekintetben jobban szeretem a kis eldugott helyeket, ahol például Kázmérnak ajándékot küldenek, de összességében kellemes csalódás volt az üzlet. A neten minden fent van, árakkal és képekkel, az utolsó macskalabdáig; segítőkészek és udvariasak az eladók; nagy a választék és viszonylag olcsóbban kapni meg sok terméket, mint máshol.

Egy Katzor nevezetű macskaalom-márkát használtam ezidáig. Négyesszáz magyar forint az ötkilós kiszerelés, ez nagyjából két napig elég, ha lusta vagyok három, de akkor már csúnyán néznek rám bizonyos állati lények a lakásban, amolyan te belemásznál egy dobozba amibe ma már négyszer szartál arckifejezéssel. Meg voltam elégedve az alommal, de múltkor kétszer is előfordult hogy cigarettacsikket találtam benne, úgyhogy úgy döntöttem, ideje új márkát választani.

Nem hittem a varázslatban, hogy kémiailag szagtalanító és fertőtlenítő izé, de mikor megláttam ezt az akciós példányt (kettőezer forint volt), gondoltam egy próbát megér. Elvileg két hónapig elegendő, annyi a tennivaló, hogy naponta ki kell szedni a keményebb termékeket, a sárgáját az apró gyöngyszerű kristályok magukba szívják, többször is, és szagtalanítják. Beszarás (haha) de tényleg hatásos a cucc. Azóta nincs pisiszag a dobozban, Kázmér sem húzza annyira a száját, kevesebb vele a munka, és számoljunk csak: a másik alom havonta átlag négyezer forintra jött ki, ez annak a fele, így még a nem akciós áron is jobban járok.

Macskagazdák, vegyetek ilyen kristályos szarfogót, mert jóféle!

Leskelődik a sarokból, hogy elénkhajítson egy kétméternél nem magasabb ezüstfenyőt hirtelen. Ma végre elintéztem az összes karácsonyi ajándék beszerzését, izgatottan várom a szentnél szentebb estét, a csomagokat már lepasszoltam az angyalkáknak.

Apropó. Legyen diós vagy mákos (én a túrósért is rajongok), de helyesen:

bejgli

Másnak ne dőljetek be. És játszhatnánk olyat, hogy huszonnegyedikéig ki mennyi helyen látja másként írva.

Holnap Parlament, várom.

Voltunk ma egy szép és elegáns rendezvényen, a Novofer Alapítvány díjátadó ünnepségén, melyre az Országházban került sor. Gábor Dénes-díjat azok kaphatnak, akik a különböző tudományos területek valamelyikén maradandó, használható és újdonságerejű eredményeket érnek el. Idén a díjat megkapta például dr. Prószéky Gábor, a MorphoLogic alapító társtulajdonosa, aki többek között a népszerű Webfordítás készítője is.

A Parlament egyébként gyönyörű épület, nem most voltam itt először, de egy élmény volt úgy jönni-menni, hogy gyakorlatilag bárhová mehettünk házon belül. Kipróbáltuk az alagsorban lévő büfét is, ahol finomat ebédeltünk, illetve egyéb helyiségekben is jártunk, ahová még a király is csak gyalog szokott. Az ülésteremben történt az átadás, felejthetetlen élmény ott hallani a Himnuszt.

Ami miatt a Parlament kifejezetten szerethető, hogy lehet fényképeket készíteni. Állvánnyal meg táskákkal rohangáltunk az egész épületben, és senki nem szólt ránk (na jó, egyszer véletlen hozzáértem egy karácsonyfához, és elküldtek a fenébe). A díszőrségről videót is készítettem, bár sok minden nem látszik rajta. Ezt is feltöltöm majd, csak jelenleg a YouTube 195 percet mond egy húsz megabájtos fájlra, ami hát ugye vicces.

Itt vannak a képek:

Ahogy olvasgattam tegnap és ma, mindenki szidja, pedig mikor beléptem arra gondoltam, hogy ha ilyen irányba haladtak volna évekkel ezelőtt, akkor még akár lehetett is volna valami az egészből:

Szép színek, elegáns megjelenés, kényelmes és kézreálló elrendezés, logikus felépítés. Megkockáztatom, hogy ez most még jobban is tetszik így, mint a Facebook, ami egyébként sokszor roppant logikátlan és túlbonyolított, mindannak ellenére, hogy elsőre rendkívül egyszerűnek tűnik.

Persze minden hiába, attól még hogy jól néz ki, az iWiW sajnos ugyanaz a rendszer, a háttérben ugyanazokkal az ismerősökkel. A szomorú az, hogy ha jól tudom előbb volt iWiW, mint Facebook, és mivel a kettő valójában egy teljesen megegyező rendszer, kicsit szomorú, hogy nem a mienké lett a világot jelentő deszka.

A hétvégén fasírtot csináltam; a világ egyik legegyszerűbb és legjobb ételéről van szó, bruttó másfél óra alatt végezhet vele az ügyes készítő, a mosogatás és mindenféle járulékos tevékenységekkel együtt. Azonban puszta kíváncsiságból azt számolgattam, hogy vajon tényleg annyira megéri-e otthon főzni.

Fél kilónyi darált hús, ami olyan három adagnak felel meg, kerül mondjuk hét-nyolcszáz forintba. Legyen hozzá a legegyszerűbb köret, burgonya, aminek a kilója kemény kétszáz magyar pénzbe kóstál. A mindenféle fűszerek, hagyma és hasonlók szintén kalkulálhatók egy ilyen kaliberű összegnek. Hozzá az olaj vagy zsír amiben süti az ember, valamint ha nagyon pontosan akarjuk számolni, akkor a víz és a gáz, amit elhasználunk közben. Plusz az értékes másfél óra az életünkből, mert ugye ha úgy vesszük, ez is költség.

És igen, a Gundelhez képest még így is nevetségesen olcsó volt, de ha megnézzük hogy mennyi jó hely van, ahol hétszáz és ezer forint közötti összegért két, sokszor három fogásból álló menüt kapunk, és még mosogatnunk sem kell, akkor azért érdemes elgondolkodni, hogy biztosan olyan jó dolog-e otthon főzni. Pláne, ha mondjuk ötkor-hatkor ér haza az ember munkából fáradtan.

Persze amennyiben lehetséges, én is az itthoni főztöt szeretem a legjobban készíteni és fogyasztani is, de azért ha valaki elvakultan mondja, hogy otthon mennyivel olcsóbb, akkor nem árt tudni, hogy nem feltétlen van ennek akkora igazságtartalma.

Egyáltalán nem rajongom Angelina Jolie-ért; nincsen vele bajom, de nem vagyok tőle elájulva, úgy ahogyan nagyjából mindenki más el van. Ez az ügynökös film azonban kellemes csalódás volt. Nem a legeslegjobb a témában, amit valaha láttam, viszont a Mr. és Mrs. Smith okozta sebeket viszonylag gyógyította.

Az egyetlen probléma vele, hogy teljesen átlagos. Nincsenek szájtátások a nem várt fordulatok után, sőt, nem hogy nem várt, de még fordulatok sem igazán vannak. Gurul végig az egész, nem unatkozik rajta az ember, de azért nem is fog hetekig beszélni róla. Egy-két jó poén, néhány izgalmasabb akciójelenet és ennyi. Nem a világmegváltásra hanem az egyszer jó élményre hajtottak inkább.

De ez legalább sikerült. Egyszer mindenképpen megnézhető, megkockáztatom hogy még élvezhető is, de hogy egy év múlva senki nem fog rá emlékezni, az is közel biztos.

Értékelés: 4 pont

Nehéz erről a filmről bármit is írni. Két hete már, hogy megnéztem, talán még kicsit több is, és azóta próbálom összeszedni a gondolataimat. Egyet tudok biztosan: ez az egyik (ha nem a) legjobb film, amit valaha láttam.

Egyszerűen megbélyegezhető művészfilmként, mert az első harminc-negyven perc hihetetlenül zavaros, összevissza dobálnak minket, és valójában utána sem kap egyértelmű magyarázatot az ember. Repkedünk a korok között, meghallgatjuk a Mr. Sandban című számot ötmillió változatban, és mikor már fel akarnánk állni, hogy ennek se eleje, se vége, akkor észrevesszük, hogy nem tudjuk levenni a szemünket a képernyőről.

Mese. Szerelemről, bánatról, vidámságról, problémákról, barátokról és munkáról – egyszóval minden olyan dologról, amiről az élet is szól. Mese az életről. Megfűszerezve a kiváló fotózással, a néha-néha nagyon elvont stílussal és a tökéletes zenei háttérrel.

Aki könnyed kétórás szórakozásra vágyik, az semmiképpen ne ezt nézze meg, aki viszont szereti az ilyen jellegű darabokat, annak nagyon ajánlom a Mr. Nobody-t, nem csak egyszeri megtekintésre.

Értékelés: 5 pont (Abszolút alapmű.)

Én eddig tartottam magam ahhoz a megrendíthetetlennek hitt véleményemhez (»kicsit olyan olasz éttermekről alkotott módon«), hogy ugyan az animációs filmek tekintetében a szent és sérthetetlen istencsászár az kizárólagosan a Pixar lehet. Ezt a »Wall-E« vagy mondjuk a »FEL!« elég határozottan alá is támasztja, hogy csak a legutóbbi darabok közül válogassak. Meg aztán a másik cégek művei olyanok, hogy úgy vannak, de azért mély nyomokat nem hagynak. Aztán jött az Illumination Entertainment (gőzöm nincs kik ezek, Wikipédiáról loptam ezt az információmorzsát is), és az egész elméletemet a kukába dobta, a Grúval.

Annyira nem hatott meg a dolog elsőre; tipikus Dreamworks-ös-bugyutakarakteres-animációsnak tűnt, amikért annyira nem vagyok oda, meg aztán egy nem-pixar legyintéssel lerendeztem a dolgot. Aztán úgy volt mégis megnézzük moziban, ez viszont kimaradt, így most a DVD került a lejátszóba. Amit külön kiemelnék, hogy angolul néztem, felirat nélkül, és nyilván nem meglepő a dolog, hiszen meséről van szó, de apró sikerélmény volt, hogy egyetlen szót sem akadt, melyet ne értettem volna (a legtöbb filmnél vagy sorozatnál egyébként nem a jelentéssel van a gond, hanem a szavak kihallásával, főként az amerikai akcentusnál, de ez másik történet), ráadásul nagyon sok sorozatokból ismerős hangot véltem felfedezni, ami meg egyszerűen kellemes dolog.

Hihetetlenül aranyos mese, végig dőltem a röhögéstől, és ha nem is olyan megható mint a FEL!, az biztos, hogy a történet sokkal kidolgozottabb, mint kedvenc robotunk Wall-E története. Valamint itt az előzetesben sikerült nem lelőni az összes meglepetést.

Aztán ott vannak még ezek az apró lények, amelyeknek már a látványa mosolyra húzza az ember száját, hát még ha elkezdenek szerepelni.

Nagyon kellemesen csalódtam, és az Illumination fel lett írva, hogy az eljövendő filmjeik is a radaron legyenek.

Értékelés: 5 pont

Valalaki múltkor kérdezte, hogy mennyibe kerül havonta az, hogy macskája van az embernek. Nos, ha nem számoljuk az idegi és bútorzati amortizációt, a karmolások és harapások okozta sebek miatt szükséges kötéseket és fertőtlenítőket, valamint a vizet, amit iszik az állat és elhasználunk a takarításáért, akkor nagyjából havonta ki lehet jönni egy darab Széchenyi István arcképből.

A kis állatkereskedésekben meg lehet kapni a Royal Canin macskaeledelt 1 500 forintos áron, kilóját, ami elég jónak számít, mert a boltban a 400 grammos tasak akciósan kerül ennyibe. A Whiskas és hasonlók 800 forint körül mozognak. Kázmérnak, aki viszonylag egy nagy étkű és viszonylag vastag csontokkal rendelkező jószág ez bőven elegendő szokott lenni egy hónapra. Ő finnyás, így ezen kívül csak és kizárólag a csirke- és pulykamellet eszi meg; ezt külön sosem veszek neki, viszont mindig kap, amikor a menü részét képezi valamelyik húsféle. Illetőleg tegnap megkóstolta a gulyáslevest is, úgy véltem ízlett neki, de nem csinálunk belőle rendszert.

Az alom az olyan, hogy ha »a szilikátos« változatot veszem, akkor az szintén megoldható barátságosabb áron az eldugott állatkereskedésekben, olyan nagyjából háromezer forint körüli összegért. Mint múltkor írtam, lehet kapni olcsó almot, viszont én örülnék neki, ha nem szedne össze semmit az állat miközben székel.

Aztán jön még az, hogy néha kap valami nasit, amit meg is eszik, néha előfordul hogy kap valami új játékot, mert az előzőt eltünteti, satöbbi.

Szóval igen, luxusmódon fenntartható egy macska havi ötezer magyar pénzből. Ennél lehet lejjebb menni (például ha a macska megeszi a húsos tápot), de én úgy vagyok vele, hogy inkább a vese- és májvédő száraztáp, és a minőségi cuccok, amennyire lehet, mintsem hogy négy-öt évvel kevesebbet legyen velem.

Az utóbbi időben egyébként a következő a politikám (amely mellesleg eddig is így volt, mostanában szimplán csak sokkal szigorúbban tartom be): olyanokkal töltöm az időmet, akiket arra méltónak találok.

Körülvesz több tucat ember, és igyekszem közülük kiválogatni azt a maroknyi néhányat, akikkel jól érzem magam, és akikre tudom hogy számíthatok, illetve vica versa. Fölösleges neveket írni, mert akik tudják, hogy rájuk gondolok, úgyis tudják. Mint ahogy valószínűleg azok is, akikkel mostanában kevés, vagy egyáltalán semennyi időt sem töltök el.

Az egész dologban a legrosszabb, hogy vannak viszont olyanok is, akikkel nagyon szívesen töltenék el sokkal-sokkal több időt, viszont az idő mint olyan véges, és egy nap csak huszonnégy órából áll, a távolság pedig gyakran túl nagy ahhoz, hogy minden összejöjjön. Ezt mindig sajnálom, pedig mennyivel könnyebb lenne minden.

Egy szó mint száz, 2010-ben is eszerint haladtam, jövőre sem tervezem másként: ami fontos, arra sok időt; ami nem, arra lehetőleg semennyit.

Ezen a blogon sosem volt különösebben téma a (magyar) politika, legfeljebb nagyon ritkán, mondhatni rendkívüli esetekben. A részint blogokat is érintő új médiatörvény egy véleményem szerint ilyen, rendkívüli esetnek számít, amikor mindenféle narancsok és vöröshagymák dobálgatása nélkül szerettem volna arra vetemedni, hogy elmondjam a véleményemet. Azt viszont tökéletesen reprezentálja az alábbi kép, mely a lengyel Gazeta lap minapi számának címoldalán volt látható:

Ösmét bemutatkoztunk!

Nekem, mint a szokások megszállott emberének, a karácsony az egyik kedvenc ünnepem, főként azért, mert az egész egy szertartásosan meghitt dolog, a maga apró kis részleteivel: a fa feldíszítése, a vacsora, az ajándékok átadása és így tovább.

Akárcsak minden évben (például »tavaly karácsonykor« is), most is a kedvenc díszemet fotóztam, némileg variálva kicsit. A gömbből egyébként a »tavalyi baleset« óta már csak kettő van, viszont egy egészen hasonló csúcsot sikerült szerezni (egy centire áll a plafontól), reméljük harminc egynéhány évet ez is velünk lesz majd.

Minden kedves olvasómnak kívánok békés, meghitt és olyan boldog karácsonyt, amilyenre vágyik!

A mai napot Ingridéknél töltöttem, és mikor este a szakadó jeges-havas-ónos felhőből érkező képződménytől menekülve, mely szabályszerű fájdalmat okozott, sikerült végre felszállnom a villamosra és eljutnom hazáig, a következő dolgot vettem észre: karácsonykor nagyon-nagyon nem vicces kint lenni az utcán.

Több dolog. Az egyik, hogy a negatív elemek (részegek, késelők, bohócok és zombik) ilyenkor is kint tartózkodnak, viszont a pozitív elemek kilencven százaléka otthon injektálja a töltött káposzta falatjait. Ergo megfordul a pozitív/negatív elemek aránya, ami nem vicces.

Aztán meg olyan képek, hogy bácsika a babkonzervet eszi szomorkásan a Deák téri, vagy mondjuk egy férfi meg egy nő összebújva mosolyognak egy takaró alatt a Blaha Lujza téri metrómegállóban.

Én meg sétálgatok a lenyalt hajammal és a hányásig zabált gyomrommal, és igazából akármennyire álprűd (az, mert nem fogok én is éhezni, illetve könnyezni, mert másoknak nem jut ez meg), de bizony azért kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy nekem a legnagyobb problémám az, hogy megfagyok míg haza nem érek a negyven fokos lakásba.

Azt hiszem pont tavaly ilyenkor jutott eszembe az a közhelyként köpködött mondat, amit nagyon is komolyan kellene venni, hogy becsüljük meg azt ami és azokat akik vannak nekünk.

Így két falat bejgli között a következő, rendkívül idegesítő jelenséget szeretném veletek megosztani, akár még ti is találkozhattatok vele a napokban:

Ilyen és ehhez hasonló linkek lepik el mostanában a blog jobb oldalán látható linkek beküldésére szánt felületet. A legidegesítőbb az egészben, hogy nyolcmillió filtert hoztam már létre, de ezek minden nap új IP-címről, új böngészővel, új akármivel jönnek. Már-már elgondolkodtam hogy a német, a cég és a hitel szavakat egyszerűen tiltólistára teszem, de akkor is megoldanák, érzem.

Érted.

A másik ilyen a hitelfelvétel blog. Annyira látszik az egészen hogy csak keresőoptimalizálás miatt tolják, és mindig más banknak a nevével van tele, és amikor már ötvenmilliomodik alkalomra töröltem ki, flegmán beírta hogy csakazért is kirakom :).

Ezek a német cégalapítósok legalább normálisak, írtam levelet és mondták hogy nem kerül ki többet, oké.

Egyébként igen, a működése nem feltétlen egyértelmű, de inkább érdekes blogbejegyzések, blogok, cikkek és hasonlók megosztására szántam, mintsem konkrét termékek reklámozására. Persze adott esetben az is belefér, de azért óvatosan. Illetve a lényeg az, hogy inkább oda menjenek a linkek, mint kommentbe.

Oké, az »A feláldozhatóknál« sokkal jobban tetszett, viszont azért ez sem volt az az igazi mindent elsöprő akciófilm érzést hozó élmény, mint mondjuk az »Elrabolva«, ami az utóbbi idők legjobb akciófilmje volt.

Ami nagyon jó, hogy elővették a nagyöregeket, és itt valahogy tényleg úgy tűnt, hogy visszatérnek egy kis kemény akcióra, amolyan klasszikus stílusban. Ráadásul a sztori is témába vágó: a gárda CIA-exügynökökből áll, akik mélyre hatolóan ismerik a rendszert, és milyen meglepő, túl sokat tudnak, ezért most úgy döntenek, hogy elteszik őket láb alól. Persze, a valaha volt legjobb ügynökökkel nem ússzák meg könnyedén a műveletet.

Plusz pont, hogy néhány sorozatból is feltűntek ismerős arcok, mindig jó őket filmben is látni.

Végeredményben nem volt rossz, jobban tetszett kicsit mint az A feláldozhatók.

Értékelés: 4 pont

Az a helyzet van, hogy valójában vagy látens képregényrajongó vagyok, vagy egyszerűen tényleg elkezdtek klassz képregény-adaptációkat készíteni. Ott van például az »A Vasember«, ami lazán az egyik legjobb pattogatott kukorica élmény volt a filmszínházban, azonban a Kick-Ass is bátran indulhat a téma legjobbja címért.

A főhős egy átlagos kocka srác, akit általában senki sem vesz észre, így például az a lány sem, akiért leírhatatlanul oda van. Képregényei egyikének olvasása közben arra jut, hogy ugyan mért ne lehetne ő is olyan szuperhős, aki a gonoszok útjába áll. Nincs mutáns pók, nincsen denevérjelmez, nem vak és még csak nincs is valami mutációja. Egy szemüveges tini, aki rendel az eBay-ről valami jelmezt, aztán nekivág a nagyvilágnak. Persze rögtön az első alkalom után kórházba kerül, viszont szépen lassan elkezdik felfedezni, és a világ megfordul körülötte.

A filmben a legjobban az a mondat tetszett, mikor Ha/Ver kifejti, hogy az általunk ismert világban nincsenek maszkban rohangáló szuperhősök, akik segíteni akarnak nekünk. Ezt el is lehetne fogadni, akkor, ha a világban nem lennének maszkban rohangáló bűnözők, akik ártani akarnának nekünk.

Értékelés: 5 pont

Na, a Machete egy olyan film, amit gyengébb gyomrúak semmiképpen ne vállaljanak be, mert a megtekintése magával hozza az eddig látott belek és különböző belsősségek számának növekedését, rohamosan méghozzá.

Itt arról van szó, hogy van ez a nem túl puha bőrű bácsi, akin egy dermatológus valószínűleg meggazdagodna, illetve lehet hogy egy késes-köszörűs is, ugyanis a bácsinak van egy hatalmas machete jellegű kése, amiről kis szótárazás után annyi derül ki, hogy széles pengéjű kés, a film közben pedig megtudhatjuk, hogy kitűnően alkalmas akár három ember életének egyszerre történő megszüntetésére, egy 360˚-os kör leírása közben.

A bácsiról még azt is tudni lehet, hogy ki akarják őt nyírni, ez azonban többszöri próbálkozásra sem sikerül, mert hát valljuk be, némi anyaggal megáldotta őt a természet.

Kedvenc jelenetem, mikor az egyik biztonsági őr magyarul megszólal, hogy mit szólnál hozzá, ha kinyírnálak te kis majom?, méghozzá Antal Nimród szájából, aki egyébként perfektül tolja az angol kosarat.

Vicces és elmebeteg film, a szereplők odateszik magukat, és hatvan liter vér után már abbahagyod a számolgatást. A barátnődet viszont talán jobb, ha nem erre viszed.

Értékelés: 4 pont

Sokat vártam ettől a filmtől, mert anno a »Michael Clayton « anno nagyon jó kis darab volt, ez meg valami miatt ahhoz hasonlónak tűnt, talán csak a főszereplő miatt, aki pedig nem más, mint az Omega órát viselő sármos úriember, akit mindenki ismer, ugye:

A legnagyobb problémám az volt, hogy nagyon, nagyon, naaaaaaaagyon lassan történtek a dolgok. Meg aztán maguk a történések is olyanok, hogy kávézunk, beszélgetünk, szeretkezünk, egyet lövünk az erdőben, lőszert faragunk. Ezzel még nem is lett volna baj, mert az ember már izgulva várja az egészet, nagyjából az első óráig, onnan viszont hirtelen érdekesebbnek tűnik a mozivászon szélén a gyűrődés, meg úgy akármi más.

A végkifejlet sem hozza meg a kis pluszt, egyszerűen olyan mintha maga a rendező is megunta volna az egészet a végére, az íróval együtt, és inkább gyorsan befejezték, hátha nem tűnik fel majd senkinek.

Nem jött be, pedig voltak pozitív dolgai, például az, ahogy finoman mindig kiemelik hogy az úr amerikai. Mint a film címe is.

Értékelés: 3 pont

Szentpétervári koncertjük után ma reggel, egyelőre tisztázatlan körülmények mellett, szállodai szobájában holtan találták Bobby Farrelt, aki a Boney M énekeseként olyan nagysikerű klasszikusokért felelős, mint az alábbi:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nyugodjék békében!

Ma Salgótarjánban moziztunk. Mint említettem tavaly, »teljesen beleszerettem az Apolló moziba«. Idén 750 forint volt a diákjegy, udvarias kiszolgálás, finom, helyben sütött pattogatott kukorica (négy liter kukorica vödörben és két félliteres üdítő összesen 800 forint, vicc) plusz a szokásos kényelmes és tiszta terem. Komolyan, Salgótarján a világ legjobb helye lenne, ha nem az ország legbarátságtalanabb emberei laknák.

Apropó, viccesek a véletlenek. Tavaly majdnem napra pontosan ugyanakkor moziztunk itt, és a tavalyi filmben (a korábban linkelt Julie és Julia - Két nő, egy recept volt az említett darab) is játszott az egyik színész, aki a mostaniban is: Stanley Tucci. Ráadásul pont előtte néztünk meg egy kissé hasonló filmet, amire teljesen véletlen esett a választás, de erről majd később.

Vidám limonádéról van szó, a szemeknek igazán kedves Emma Stone főszereplésével, aki egy szokás szerint nem túl szokásosnak ígért középiskolás tinifilmben, amiben kivételesen nem arról van szó, hogy ki és kivel, hogyan és mikor és hol, hanem egy lányról, aki azt füllenti hogy elvesztette a szüzességét, és ettől a pillanattól kezdve vagány csajszi lesz. Persze nekem mindig beugrik a kérdés, hogy most az amcsiknál ez tényleg ilyen nagy téma-e, mert itt a középiskola elején már nyúl-effektus figyelhető meg, ha meg náluk is ez van, akkor minek ez a képmutatás. Az emberek szeretnek kamatyolni, ez van, nem kell ezt tagadni.

A film teljesen aranyos, sokszor vicces és nem mellesleg egy kis fricska a vallásnak meg úgy általában annak, hogy mennyire lenézzük azt, aki nem szép, nem sikeres, nem okos, más, akármi. Tetszett, az IMDb-s 7,3/10 pontos értékelés maximálisan igaz.

Hozott egy kis falatka nyarat így 2010 végére, a mínusz tizennyolc fokba.

Értékelés: 4 pont

2010 tömören és röviden életem egyik legjobb éve. Gurult a suli, pörgött a meló, dúlt a szerelem, zakatolt az élet, beindult a karrier és minden, amit az ember kívánhat, többnyire megvolt, és jól volt meg és még sokszor is. Ha csak ilyen éveim lesznek később, akkor elégedetten dőlök majd hátra hetvenkét éves koromban az olaszországi hegyekben eldugott faházikóm nappaliját melegítő kandallója mellett elhelyezett karosszékemben, protkómat törölgetve, Kázmérral az ölemben. Bár igazából az a tudat nem vidám, hogy az élet persze hozni fog sokkal rosszabb éveket is, de azért nézzük a napos oldalát, nem igaz?

Gondoltam, idén nem szövegben mondom el a rengeteg dolgot, ami idén volt, afféle összegzésként, hanem amennyire időm engedte, összedobtam egy infógráfiát. Oké, nem olyan profi mint az idei kedvencem, de azért a miénk.

Íme:

És akkor a »szokásos« évente más színekben pompázó kis képecskével kívánnék mindenkinek olyan 2011-es évet, amilyet szeretne, megszorozva még hárommal!