Nem tudom, most kicsit megerősödött bennem, hogy az IMDb-n 7 pont alá értékelt filmeket nem feltétlenül kell megnézni. Tudom, hogy ez nem a legjobb stratégia, de itt van például az Eat Pray Love cím, ami az IMDb-n 5,1 pontot kapott, nem a 6,9 vagy még a 6 pont, amire azt mondja az ember, hogy csak-csak meg hogy azért mégis csak Julia Roberts, akit én mondjuk még kedvelek is. De sebaj, azért megnéztük. Már ameddig tudtuk.
Furcsa a helyzet, mert nagyon tetszett maga a mondanivaló, többnyire talán még azonosulni is tudtam vele. Nagyon tetszett a tálalás is, az olaszországi jelenetek annyira visszaadták az ott érezhető hangulatot, hogy a film közben a repülőjegyeket nézegettem Olaszország felé. Azonban a kettő együtt katasztrófa. Ez a mondanivaló ezzel a tálalással egyszerűen nem áll össze.
A főszereplő egy magával mit kezdeni nem tudó hölgyemény, aki gondolja hogy ott hagyja férjét és nyakába veszi a világot. Ez alapjáraton még jó is, pláne hogy utazik, sok színes helyszín, finom ételek és hasonlók, viszont az egész olyan lassú, és olyan eseménytelen, hogy az egy szint után már fáj. Még Ingrid is nyűglődött rajta, pedig azért a női réteg inkább a célközönség. Amikor elértünk a feléhez, akkor láttuk hogy még több mint egy óra van belőle, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe. Sajnos az összeegyeztethetetlen bemutatás és történet esetét nem dobja meg a több mint kétórás játékidő.
Nem tudom, mondanám hogy biztosan tetszeni fog a házasságban élő nőknek, akik lelépnének kicsit mindentől, hogy csak magukkal foglalkozzanak, de nem hiszem. Annyiból talán mégis, hogy ha megnézik, felvágják az ereiket mintsem hogy utazzanak.
És jön a szokásos ó- és újévi filmmánia, ilyenkor van idő pótolni az elmaradásokat, ügye.
Annyira nem volt jó a film, mint a »Ha/Ver«, de azért lehet ezen sokat röhögni, pláne, ha valaki ismeri az amcsi filmekből és sorozatokból szokásos kanadai oltásokat. Akik nem szeretik a kicsit alternatívabb megoldásokat és rendkívül szigorú elképzeléseik vannak egy film kinézetét és felépítését illetően, azoknak nem ajánlott a darab, azonban akik élveznének majdnem két óra agyatlanságot, azok rajongani fognak ezért a gyakorlatilag mozgó képregényért, amit valószínűleg nem kevés élénkítő hatású szer elfogyasztása közben készítettek. Nem túl erőltetett, kellőképpen vicces – tetszett. Kockáknak kötelező!
A következő a téma. A Facebook egyfolytában ezzel zaklat:
Ha rámegyek, megadhatok egy másodlagos e-mail-címet illetőleg egy telefonszámot. Zseniális találmány egyébként, ha elfelejted a jelszavadat, küldenek egy SMS-t, benne egy kóddal, amivel újra be tudsz lépni. Igen ám, azonban ha rámegyek a listára, akkor találjátok ki, melyik ország hiányzik, na vajon:
Ami azért vicces, mert a profiloldal módosításánál meg ott van mind a három magyarországi szolgáltató körzetszáma. Mondaná a jámbor lélek, hogy biztosan nem elérhető a szolgáltatás Hángeriből. Oké, de akkor mért csipog folyamatosan, hogy adjam meg? Mondhatnánk hogy baki, jelentsük.
Na igen. Lehet én nem találtam, de fél órán át nyálazgattam a Facebook hibajelentéseit, még lájkoltam is az oldalt, így folyamatosan látom az új hibajelentéseket, viszont felvinni sehol nem lehet. Csak akkor, ha elolvastad az összes(!) jelentést, mindegyikre azt mondtad hogy nem, ez nem segít neked. Elképzelhető hogy van valami eldugott módszer, én nem találtam. Viszont az egész rendkívül vicces.
Teljesen érthető, több millió ember használja ezt a szájtot, ha csak a tíz százalékuk akarna hibát jelenteni, már arra külön részleget kellene fenntartani, éppen ezért elgondolkodtató hogy mi lehetne erre a legjobb felület.
Azt beszéltük ma pont kollégákkal, illetve Plurkön főként rivera és Babarum társaságában, amit már sok alkalommal lehetett hallani sok helyen: manapság nem is kell nyomozni valaki után, köszönhetően ugyanis a kornak, mi magunk adjuk ki magunkról az adatokat. Facebook, Twitter, »foursquare« és miegymás. Riogatják a népet, hogy a sok bejelentkezésből például kitalálható mikor nincs otthon az ember, de ez mondjuk hülyeség, mert egy átlagos dolgozó reggel hét és este hat között jobbára amúgy sem lenne otthon – a saját lakásunk címét pedig igyekszünk csak olyanokkal megosztani, akiktől nem számítunk rablásra és hasonló tevékenységekre. Továbbá a koordináták azért nem annyira pontosak, én is küldtem már fotót úgy hogy benne maradt a különböző elhelyezkedésre utaló adat, de nagyjából három házzal odébb tájolt be, ráadásul ugye emelet és ajtó is van.
Szerintem alapjáraton érdemes az ilyen infókkal vigyázni. Mondjuk pont én mondom, akiről csak azt nem nehéz kitalálni hogy mikor vágtam utoljára körmöt mondjuk, vagy hogy hány centiméter a fülemben a szőr (becsapós, nincs benne), ettől függetlenül viszont én is próbálok odafigyelni arra, hogy mi az ami kimegy a világba.
Valahol azért tényleg nagyon-nagyon ijesztő, mennyire sok infót szedhetsz össze valakiről egyetlen guglizással.
Ma köttettem a TDK-dolgozatomat (vannak azért a nyomtatási-köttetési szakmában is hiénák, én leginkább a Copy General és a CopyGuru cégeket ajánlom, utóbbi kicsit talán olcsóbb), elvileg holnap kettő órára készen lesz. Kicsit gyöngécske a nyomtatás minősége, de hát az utolsó pillanatban hirtelen intézendő dolgok már csak ilyenek. Gondoltam hogy kihagyok belőle néhány paragrafust, nehogy felzaklasson másokat, érthető, ugye.
Egyelőre egyébként imádom a munkáséletet, az iroda nagyjából negyed órára van tőlem, ha nagyon sietek, tíz perc, így kényelmesen be tudok járni kilencre, úgy hogy nem vagyok hullafáradt és nem érzem úgy hogy hajnalok hajnalán kelek. Maga a meló a technológiai környezet ismeretlensége miatt még kicsit nehézkes, de ezt igyekszem kihívásnak felfogni, küzdök a kódokkal, mint egy hős katona, aztán ha nem megy, megmossák a fejem samponnal, vagy széklábbal.
Egyébként most azon agyalok, hogy a gazdaságos (TESCO Gazdaságos, S-Budget stb.) tojás vajon miben különbözik a Marika néni tyúkja által tolt tojással? Héj nélkül adják? Vagy már használt? Vagy nem etették a tyúkot csak hetente?
Az van, hogy az Apple ismét azt csinálta, amit eddig is: nem találták fel a spanyolviaszt, egyszerűen a legokosabban használták fel a már létező és lerágott csontnak tekintett módszereket. Macen általában is roppant mód kényelmes az alkalmazások kezelése (behúzzuk az Applications könyvtárba, és voilà, fel van telepítve; ha meg nem tetszik, be a kukába és viszhall), azonban az új App Store-ral egyszerűen isteni magasságokba emelték az egészet:
Bejelentkezel, kattintasz, szépen csillivilli animációval ráugrik az ikon a Dockodra, és ha letöltötte, használatra kész. Ennyi. A már meglévő iTunes-fiókkal használható, a működés gyakorlatilag egy-az-egyben megyezik az iOS eszközökön létező App Store-éval.
A felhasználói oldalon való egyszerűségen túl fejlesztői tekintetben is okos megoldás: remek piac értékesíteni a szoftvereket, szinte nulla marketinggel pillanatok alatt lehet sikeres az ember ha van egy jó ötlete. És lévén az App Store érkezik az OS X-szel, így gyakorlatilag a piac, amelyen értékesíthetünk, maga a Mac gépet használó közönség, ez többszörösen előnyös.
Érthetőek mondjuk az aggályok is, mert például ott van a Things, amit mondjuk valaki már megvett többtízezer forintért, és most ha jól vettem ki, nem alakítható át a licenc, szóval újra meg kellene vásárolni a cuccot, ami erős kicseszés. De idővel úgyis kitalálnak erre valamit, vagy egyszerűen annyi újdonsággal töltik meg az új verziókat, amennyivel máskülönben is fizetős frissítésnek adnák ki.
Ha egyébként valakinek 100-as hibát dob az App Store, az amiatt van, mert iTunes-ban el kell fogadni az új EULA-t, és emiatt egyébként a gépet is újra kell indítani. Ezt gondolom majd javítják.
Kedvenc alkalmazás első körbena a Twitter és Evernote – utóbbi igazán hasznos, különösen hogy iOS eszközökön is elérhető, a Twitterre pedig már nagyon régóta vár mindenki, az új app pedig egészen lélegzetelállító: finom, letisztult grafika, barátságos kezelőfelület és úgy általánosságban véve is jól kidolgozott szoftvert.
Tegnap egyébiránt az történt velem, hogy utaztam a négyes-hatos villamoson (valójában persze vagy a négyesen, vagy a hatoson, de jó magyar szokás szerint ezt így illik fogalmazni). E tevékenység kétszer is megesett tegnap, mind a két alkalommal láttam azt a férfit, akit hétfő óta minden reggel látok: felszáll és végigsétál a villamoson koldulási célzattal. Persze árulja a Fedél Nélkül újságot, de a végeredmény ugyanaz. Ezt én kicsit az ingyenes tömegközlekedés-használ kihasználásának vélem, különösen, hogy mintha az utazási feltételek egyértelműen tiltanák ezt, továbbá úgyis csak felidegesíti a fél utazóközönséget.
A másik utazás alkalmával, az út háromnegyedénél felszállt egy máskülönben ápolt külsejű ötvenes nő, végig üvöltözött a megállóban, ezt folytatta utazása során is, végül a végállomás előtt mintegy néhány méterre, mikor megálltunk megvárni az induló villamost, a nő megállt az ajtó előtt, és nem nyissa ki, ménem nyissa ki eszt, NYISSA MÁN KIJE szavakkal kezdte hevesen nyomkodni a leszállásjelzőt, majd miután az ajtó – értelemszerűen – nem nyílt ki, nemes egyszerűséggel berántotta a nem mellesleg az én fejem felett elhelyezkedő hatalmas piros kart, melyet a köznyelv vésznyitóként ismer. Elárulok egy titkot: a vésznyitó nem nyit ajtót, ellenben a villamosvezetőnek hasonlóan vörös arckifejezést kölcsönöz, mint maga a kapcsoló.
Ijesztő, hogy mennyi nem normális ember van. És nem az egészségesek nyugalmával gondolok a kifejezésre. Ezen a nőn látszott, hogy tényleg van valami baja, és igazából naponta többször látok ilyen embereket, akik amúgy teljesen jól szituáltnak tűnnek, de valami az eszüket vette. Nem irigylem őket.
Aki nem látta még a legutóbbi részt (egészen pontosan a hatodik évad tizenharmadik részét), az görgessen tovább.
A rész végén lévő dolgokkal kapcsolatban Carter Bays, a sorozat egyik készítője az alábbit nyilatkozta:
Az utolsó pillanatokban történt eseményig visszaszámoltatok, a jelenetekben különböző helyeken elrejtett csökkenő számokkal. Ez egy kis bevezető volt a nézőknek a mélyvíz előtt?
Igen, a visszaszámlálás egyrészt egy jelzés volt a nézőknek, egy figyelmeztetés, amely valamilyen jelentős eseményt vezetett be. Nyilván elég kemény fordulat ez egy szitkomban, azonban az életünk is pillanatok alatt fordulhat komoly irányba, sok nevetés után. Nem a legviccesebb dolog ezt pont ebben a műfajban bemutatni, de azok, akik vesztettek már el valakit, ha később visszatekintenek, rájönnek, milyen kevés idejük volt akkor. Jennifer Hendriks, az epizód írója remek munkát végzett.
És milyen igaza van; bevallom, én a rész nagyobb hányadát egy bizonyos, a végét pedig egy másik bizonyos okból kifolyólag könnyeztem meg.
Megjelent Robin Cook bácsi legújabb könyve, amit Tigi barátomtól kaptam meg karácsonyra. Az egyik kedvenc írómról van szó, azonban a legújabb regényeinél azt vettem észre, hogy a szalagon hirdetett élmény, miszerint Robin Cook hetvenévesen is ugyanolyan bámulatosan nyűgözi le az olvasót és izé, szóval ez annyira már nem jön át. Izgalmas volt helyenként a történet, de közel nem hozta a régi szintet, arról nem is beszélve, hogy belekezd három történetbe, míg végül az egyiket fejezi csak be, nagyjából.
Ettől függetlenül a természetgyógyászokról alkotott képet sikerült kicsit megbolygatni, ha ugyan megváltoztatni nem is, de azért egy bogárka bekerült a fülbe ezzel kapcsolatban.
Ami mellett még nem tudok elmenni, az a tagadhatatlan Dan Brown utóíz. Volt már korábban – jóval Dan Brown előtt – hasonló téma körbejárva, és Dan Brown stílusjegyeit mellőzve is sikerült izgalmasra venni, így most annyira nem állt nekem össze, hogy mért kellett ilyen irányba vágtatni. Végső soron nem volt vele gond, mert az ember izgatottan várta a végkifejletet, csak aztán a katarzis maradt el.
Pontot sem igazán tudnék rá adni, egynek nem volt rossz, de biztos hogy nem olvasom újra, úgy mint egyéb regényeit.
Már akartam írni, hogy hú de jó, tavaly volt az első év mikor nem voltam taknyos, de aztán kedvenc naplóm segített, és azt mondta hülye vagyok, mert hogy »március 11-én jártam a közepében«. Tavaly év végén érdekesen voltam beteg. Egyszer volt másfél hétig 38 fokos lázam, amivel dolgoztam meg órát tartottam, ami vicces dolog, aztán elmúlt. Pár héttel később köhögtem mint a disznó, az is elmúlt. Aztán taknyos voltam, az is elmúlt. Végül meg tüsszögtem. Most látszik úgy, hogy egyszerre jönnek elő a dolgok, dübörög is a fejem, mintha a Slipknot meg még két hasonló zenekar dobosa gyakorolna.
Azt a gondolatot akartam még ma megosztani veletek, hogy imádom a blogolást. És pontosan azért, mert minden hülyeséget leírok, mégha sokszor nem is publikusan. Nagyon jó tud jönni hülye esetekben. Például múltkor nem tudtuk, hogy lejárt-e egy műszaki cikk garanciája, avagy sem. Rákerestem, le volt írva mikor vettem, mennyi a garancia rá, és így tovább.
Blogolni jó. Meg aztán mindig eszembe jut idővel, hogy milyen jó lesz nézegetni mondjuk tíz-húsz év múlva, ha még meglesz.
Azt hittétek teljesen benne vagytok a FAIL életérzésben? Nos, segítek, nem.
Az nem is akkora gyász, hogy a külön e célból beiktatott vásárlás közben beszerzett mai tej romlott volt – míg a fél liternek meg nem ittam a negyedét egy kortyra. Még az sem lett volna kudarc, hogy eztán megettem négy adag sütit tej nélkül. Az igazi kudarc az volt, hogy a hűtőben ott figyel egy tartós tej, bontatlanul.
Fránya dolog az adminisztráció, ezt elismerem, de vannak helyzetek amikor tényleg inkább megkönnyítik, mint megnehezítik az ember dolgát. Kis webfejlesztő cégünk, az »Insolis Solutions« egyre nagyobb, és bár olyan hatalmasak nem vagyunk, hogy már azt sem tudjuk hová kapjunk, de régóta érik már valamilyen projektmenedzsment eszköz bevetése. Három szoftvert szeretnék most röviden bemutatni.
Redmine
Talán a legjobb választás a Redmine. Ingyenes, rendkívül sokrétű a tudása, kiválóan együttműködik például az SVN-nel, és tucatnyi apró megoldással rendelkezik, amitől az ember nem is gondol rá, hogy adminisztrációt végez.
Az egyetlen probléma, hogy Ruby on Rails keretrendszerben írták, a Ruby pedig sajnos nem minden tárhelyen érhető el könnyedén, de legalábbis nem olyan könnyedén, mint a PHP. A megjelenése kicsit fapados, az egész egy wiki-fórum keverékre hasonlít, de valójában ez nem okoz annyira problémát.
Basecamp
Nyilván esélyes a listán a Basecamp is. Intuitív és barátságos felhasználói felület, egyszerű kezelhetőség, szerteágazó szolgáltatások. Nem ingyenes sajnos és a legnagyobb probléma, hogy nincs a középvállalkozóknak megfelelő rés, ami a teljesen kicsi és a teljesen nagy cégek közti rést elégíteni ki ár/érték viszonylatban.
A legkisebb csomag 123 000 forintnak megfelelő dollár körül mozog évente, ami figyelembe véve az ingyenes felhozatalt elég komoly összeg. Persze egy nagyobb cégnek már ez is tökéletes lehet, mi viszont inkább valami ingyenes megoldás felé kacsintgattunk.
TeamLab
Kedvencünk és az a szoftver, melyre a választásunk esett, a TeamLab. Egy szintén gyönyörűen összerakott felhasználói felülettel rendelkező alkalmazásról van szó, amiben nem hogy kellemesebb az adminisztráció, hanem az ember szinte azért dolgozik, hogy legyen mit adminisztrálnia és legyen miért belépnie a rendszerbe. A meglepő érdekesség, hogy a szoftver teljesen ingyenes, ASP.net környezetben működik, letölthető, de hosztolják is, amennyire észrevettem egészséges keretek között ingyenesen, de egyébként az ASP.net tárhelyre való beruházás még mindig olcsóbb, mint például a Basecamp – amivel egyébként oda-vissza teljesen kompatibilis, lehet importálni és exportálni is. Egy szó mint száz, zseniális szolgáltatás, bátran ajánlom mindenkinek!
Szóval mi a szitu e-téren. Mert hogy megint beletúrtak a levesbe, most éppen a Google, ugyanis úgy néz ki, hogy a H.264 videóformátum támogatását megszüntetik a Chrome böngészőben. Hogy mit is jelent ez pontosan?
Van ugye a HTML 5. Ez még egy teljesen képlékeny terület, lehet használni, de csak saját felelősségre, viszont rengeteg kényelmes és hasznos újdonságot nyújt, ami miatt megéri szépen lassan átállni. A böngészők egészen korrektül támogatják, nem jelent túl sok munkaórát a HTML 5 lap optimalizálása, legalábbis nem sokkal több, mint egy korábbi, hagyományos HTML-lap megfelelő elkészítése. Szebb-tisztább-szárazabb.
A poén, hogy a HTML 5 alapból képes videókat kezelni, ergo kiüthetnénk a Flasht, amit nem azért kell utálni, mert jaj Flash és az Apple is utálja, hanem azért, mert nem a legideálisabb eszköz a videónézésre. Amíg nem létezett a HTML 5 videó alternatíva, a Flash volt a legjobb választás, de haladni kell a korral. Sokkal gyorsabb és megfelelőbb, továbbá sokkal magabiztosabb érzés egy korszerű, új technológiával dolgozni. A piacon pedig előnyt jelenthet. (Nem a krumplivásárláskor persze.)
Szóval, van ez a videó, ami jelenleg négy formátumot támogat.
Ogg-Theora
Sokaknak az Ogg, a Vorbis és a Theora ismerős szavak lehetnek. Az Ogg gyakorlatilag egy gyűjtőfogalom, ingyenesen, különböző jogdíjak fizetése nélkül elérhető videó- és hangformátumokat biztosítanak. A Theora ezen belül a videóért, míg a jó öreg Vorbis a hangáradatért felelős. Kicsit kérdéses hogy melyik is az alapértelmezett formátum, azonban az biztos, hogy az Ogg-Theora a Safari és az Internet Explorer kivételével jelenleg minden böngésző által támogatott.
H.264
A kevésbé szép nevű H.264, amit AVc néven is láthattunk már, egy inkább nagyobb falatoknál használt, rengeteg lejátszónak például az alapértelmezett formátuma, de például a Flash-lejátszó is ezzel dolgozik. Kiváló szabvány, az Apple előszeretettel használja például, ennélfogva a Safari böngészőben ezt vehetjük alapnak. A probléma, hogy ha a Chrome tényleg nem támogatja, akkor gyakorlatilag az ismertebb böngészők közül a Safari az egyetlen, mely ezzel dolgozik, hiszen a Firefoxot fejlesztő Mozilla a szabad, ingyenes szoftvereket részesíti előnyben.
WebM
A kettő közötti csapásvonalat megteremteni látszik a Google WebM formátuma, melyet kifejezetten a HTML 5 videók számára alkottak meg, már kifejlesztett technológiákat alapul véve. Több böngésző támogatja mint a H.264-et, viszont annyi nem, mint az Oggot, mely viszi a prímet.
Elmondom mi a problémám az egésszel. Van az átlag internetező, aki ezeket mind magasról hanyagolja, és már rég ellapozott innen. Őt nagy nehezen leszoktattuk az Internet Explorerről, mondván hogy használjon már böngészőt, Firefoxot, Safarit, Chrome-ot vagy Operát. Ő most átszokott valamire, nagy nehezen, de hamarosan lehet hogy a videó miatt ismét át kell szoknia. Jelzem ismét: őt nem érdeklik a szabványok, csak annyit fog látni, hogy az egész egy káosz, mert ide-oda tologatják, és azok sem tudják mi a tuti, akik csinálják az egészet.
És valójában erről is van szó.
Nem értem, hogy mért nem lehet mondjuk azt csinálni, hogy összeül az x böngészőt fejlesztő cég, és megállapodnak, hogy ez lesz a norma. Vagy a W3C-ben Tim rácsaphatna egy asztalra, hogy nem, elvégre a W3C-nek afféle lámpásként kellene szolgálnia a káoszt okozó sötétségben.
De nem. Ehelyett az van, hogy ott a HTML, ott a CSS és ott van még ötmillió ajánlás meg szabvány, amit ötmillió szoftver ötmillió-egyféleképpen kezel.
És végül marad a felhasználó illetve a fejlesztő. Egyik sok helyen azt látja hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy elvárná, a másik meg a haját tépve küszködik, hogy az ő implementációja mind az ötmillió-egy megoldásnak megfeleljen. És nem, ez egyáltalán nem a szakma izgalmas része, sokkal inkább a kreatív erőket mágikus gyorsasággal elszippantó szükségtelen rossz.
Lehet hogy itt-ott nem az igazi, de most nincs energiám átnézni, ezt így korrektúra nélkül tárom a nagyvilág elé.
Múltkor keresgéltem valamit a többszörös öröklődéssel kapcsolatban, ekkor futottam bele a PHP-hez elérhető egyik nyelvi kiegészítésbe, amelyről itt lehet olvasni részletes információkat. A találmány neve trait, RFC-ről van szó, a módszer pedig a horizontal reuse, vagyis a vízszintes újrahasznosítás (vagy nem tudom mi a jobb magyar neve). Érdekes megközelítés, és ha jól láttam már a Javahoz is elérhető.
Egy teljesen egyszerű példa, amely bemutatja a használatát, a PHP Wikiből loptam:
Oké, őszinte leszek: nem a szerelmes filmek jelentik számomra a megváltást ha mozgóképek megtekintéséről van szó. Azonban itt teljesen jól megfigyelhető egy bináris tendencia, miszerint egy szerelmeseses film vagy nagyon jó, és még a mocskos férfilelket is megfogja, vagy egyszerűen unalmas, és érthetetlenül állunk azelőtt szerény kis barlangunkban, hogy asszonyaink mért rajongják.
Namost, a szerendipiti, vagyis a Szerelem a végzetem című darab egyértelműen az első kategória büszke gyermeke. Hétköznapi szereplők, hétköznapi történet, teljesen egyszerű az egész. Történet egy fiú és egy lány találkozásáról, megfűszerezve rengeteg idegesítő véletlennel. A lány ugyanis nem hisz a véletlenekben, szerinte minden előre meg van tervezve, sors, és miegymás, míg a fiú szerint véletlenek vannak, és jól kell azokat kihasználni. Egymás igazát bizonyítandó többféleképpen próbálják meg eldönteni, hogy most őket egymásnak rendelte-e a végzet, avagy sem.
Gyakorlatilag az egész ország a tegnap esti, West Balkán nevezetű budapesti szórakozóhely mellett történt eseményektől hangos.
Amit a hírekből és innen-onnan biztosan tudni lehet: három fiatal, középiskolás lány életét vesztette, miután tömeg és pánik alakult ki az egyébként működési engedély szerint 300, gyakorlatilag pedig 1 600 fő befogadására alkalmas szórakozóhelyen, ahol máskülönben csak az eladott belépők száma 2 800 körül volt. Ezek a tények, lehet őket látni, olvasni és hallgatni a médiában.
Ehhez azonban még jön a másik oldal. Többen azt állítják ugyanis, hogy a pánik közel nem a tömeg miatt alakult ki, hanem azt egy késelés okozta, melynek többen szemtanúi voltak, ezt ráadásul twitteren, fórumon és egyéb helyeken hangoztatják. Ennek az oldalnak a pikantériája, hogy néhány olyan twitter-fiók, melynek üzenetei közt tegnap éjszaka hasonlókat lehetett olvasni, reggelre felfüggesztetté vált. Illetve, az onlájn közvetítések nagyon nagy többsége is teljesen hirtelen változtatta meg a késelést arra, hogy egyelőre nem tudni, de úgy néz ki nem is történt ilyen. Mostanra pedig nagyon mélyre kell lapozni, hogy a késelésről bármi találjunk.
A tények
Sokan voltak a West Balkánban, ez egyértelmű. Valószínűleg az üzemeltetők elő lesznek véve, kapnak néhány évet, és egy elég komoly pénzbírságot, a West Balkán meg eltűnik a süllyesztőben, hogy később más néven üzemeljen tovább – nem ez lenne az első ilyen sztori.
Azt is vehetjük ténynek, hogy késelés elő szokott fordulni. Sajnos a Nyugati Pályaudvar környéke sem az a biztonságos hely, ahol este tizenegy után szívesen mászkál az ember. Lehet tagadni az ellenkezőjét, egyéni vélemény, én a pályaudvar százméteres körzetében lakom, és bizony este tizenegy után inkább kerülöm, beszarinak tartanak vagy sem.
Az is tény, hogy a tömegben nem alakul ki csak úgy pánik. Ehhez valami kell, még ha csak az is, hogy valaki elkiáltja magát késelés, és valójában nem történik semmi. Persze a tömeg rendkívül nehezen elviselhető, ezt fölösleges firtatni, de azért ilyen jellegű pánik minden ok nélkül nem alakul ki, én legalábbis így gondolom.
Az is tény tehát, hogy valami történt.
Amik kérdésesek
Rengeteg ilyen dolog van. Engem például érdekel, hogy miért csak három emberrel történt az, ami. Ne értsen félre senki, ez így is rettenetes tragédia, nem lennék a szüleik és a barátaik helyében, azonban az arányokat figyelembe véve valahogy gyanús hogy 2 500 ember, a mentősök szerint pedig a három lányon kívül más különösebb ellátásra nem szorult.
Meg aztán ott ez a késeléses-történet. Lehet mondani bármit, én simán elhiszem hogy volt késelés. Nem azért mert polgárpukkasztó vagyok és imádom ha akció van – én sem örülök annak hogy a lakhelyem közelében ilyenek történnek. Viszont az emberek poénból nem írnak ki ilyet. Egy még talán, de több tucat véletlenül sem. És igen, nem kell felfújni mindent, viszont ettől függetlenül még bogarat tettek az emberek fülébe.
Leszerepelt a közösségi média?
Hernádi Levente fotós szerint a történt események a közösségi média leszereplését bizonyítják. Ugyanis szerinte egy valaki írta ki a késelést, megindítva ezzel a lavinát. Van ebben is igazság, hiszen ha valaki rosszul lát valamit, kiírja azt, abból probléma lehet. És az is nagyban igaz, hogy annak amit leírunk következménye van, legyen szó akár csak a twitteren otthagyott 140 karakternél nem többet tartalmazó apró kis üzeneteinkről. Amit leírunk, annak következményei vannak, ezt kellene megértetni.
Leszerepelt a közösségi média? Nem hinném. Régebben ugyanúgy elterjedt volna a késeléses-szál, csak nem twitteren, hanem telefonon vagy akárhogyan máshogy. Aztán persze az adott médium úgyis odatette volna hogy meg nem erősített információk szerint és így tovább.
Viszont ami még érdekes dolog. Napjainkban mindenkinek internetezésre alkalmas telefon figyel a zsebében, és az információ pillanatok alatt egyik helyről száz másikhoz elér. Valahogy mégsem tűnik úgy, hogy ezt a lehetőséget, ezt a hatalmas erőt megfelelően használnánk ki. Például a Facebookon több mint négyezer ember jelezte, hogy igen, én ott leszek a West Balkánban. És ha a hely szervezői négyezres ruhatárral készültek, holott a megnyitáskor elhangzott hogy 1 600 ember fér be, akkor valaki mért nem integetett? És még ezer hasonló kérdés.
Szomorú dolgok történtek tegnap este, reméljük, hogy egyhamar nem fog előfordulni hasonló, illetve, hogy az elhunyt lányok szülei, családjuk és barátaik fel tudják majd dolgozni a történteket. (És gondolok itt például arra is, hogy nem szedi őket szét a média.)
Olvasgattam ezt a drogok világáról szóló írást, és közben a tegnap történt események kvázi befejező mondataira gondoltam, miszerint ugye a három lány halálát valószínűleg fulladás okozta. Az érdekesség az egészben, hogy annyira azért nem túl meglepően találtak drogot az egyik elhunyt áldozat vérében, ennélfogva nem is tudta volna idejében észlelni a bajt.
Nem akarok az ezeregyedik ember lenni, aki leírja hogy ejnye-bejnye, a drog rossz, ettől függetlenül az én lelkivilágomat roppant mód bosszantja. Ha valaki alkalomadtán összeül a barátaival egy sötétített nappaliban, beszélgetnek az élet dolgairól és elszívnak egy spanglit, arra azt mondom hogy belefér, érzik a hatását, kikapcsolódnak, bizonyos esetben még jót is tehet, persze módjával. Ha valaki hetente iszik egy adag alkoholt és jól érzi magát, nekem ezzel sincs bajom. A részegeket nem szeretem, de ez szubjektív. A cigarettát már annyira nem kedvelem, bár sokkal inkább nem értem. Többször próbáltam, nekem nem a megnyugvást hozta, továbbá nem értem, hogy miért adja ki elég komoly pénzösszegeket azért, hogy tönkre tegyem a testemet és a lakásomban található tárgyak többségét. Szóval ezek vannak.
Azt viszont sem megérteni, sem elfogadni nem tudom, hogy 15 éves fiatalok szórakozóhelyeken csak akkor érzik magukat jól, ha valami szerhez nyúlnak. Különösen akkor, ha a környezetükben évekkel idősebbek vannak, akik esetleg pont erre buzdítják őket. Szintén nem a világ nagy dolgai való megdöbbenés, tudjuk milyenek az emberek, pláne a srácok ha közelükbe kerül egy fiatal lányka, aki ki tudja mit meg nem csinál egy kis tablettától. Aztán persze évente történik valami kirívó baj, mint például a mostani eset, aztán mint minden másnál, ennél a következő lesz a felállás: lecsuknak pár illetékest, hetekig ettől lesz hangos minden, aztán elcsendesedik, és egy év múlva ugyaninnen indulunk majd. Vagy kettő, mindegy.
Ha kábítószerhez nyúlnak a huszon-harminc éves emberek, akiknek bajaik vannak az életükkel, a családjukkal, a munkájukkal vagy bármivel, arra sajnos látok okot. Egy olyan világban és ráadásul olyan országban élünk, ahol erre sajnos van esély. Legyen a drog egy teljesen ártalmatlan cigaretta, napi három doboz vagy valami sokkal-sokkal keményebb. Viszont nem tudom megérteni, hogy egy látszólag teljesen rendezett családi háttérrel rendelkező tizenévesnek miért kell kábítószerhez nyúlnia. És ebben a véleményemben meggyőzhetetlen vagyok: ha valaki tizenévesen drogozik, az gáz, és komoly felügyeletre szorulna.
Tizenhét évesen olyan dolgokon mentem keresztül, amiket senkinek nem kívánok, gyakorlatilag azt nem tudtam hogy mi lesz másnap, ha lesz egyáltalán, mégsem nyúltam semmihez. Nem ittam, nem kábítószereztem és még egy cigarettát sem szívtam el. Sőt, a gép előtt sem ültem többet. Nem én vagyok a szupertuti arc, csak rengetegen próbálnak azzal példálózni, hogy milyen rossz az otthoni helyzet. Nem ez a megoldás.
Az igazi probléma azzal van véleményem szerint, hogy a megoldást nyújtó emberek valahogy sosem veszik észre, hogy a számukra fontos személyeknek segítségre lenne szükségük. És ehhez még hozzájön, hogy azok akik segítségre szorulnak, nem igazán akarják elfogadni azt.
Tudom hogy badarság, de kicsit mindig az »A Keresztapa« jut eszembe, amikor arról beszélnek, hogy a drog rendkívül veszélyes, vagy akadályozzák meg teljesen hogy létezzen, és azt aki üzletel vele, büntessék kegyetlenül; vagy egyszerűen uralkodjanak felette, és ne hagyják hogy gyerekek, fiatalok kezébe jusson. Nem tudom volt-e valaha ilyen uralt világ, valószínűleg nem, és sajnos túl utópisztikus ahhoz, hogy valaha is legyen akárcsak hasonló is.
A kábítószer sajnos egy olyan betegség, amivel ez a szép, fejlett és modern világ nem igazán tud mit kezdeni.
Valamelyik nap a harmadik gyomoridegem van a vizsgaidőszak miatt twitter-üzenet után fogalmazódott meg bennem, hogy minden oldalt megértve és megismerve mi is az egyik, és talán legnagyobb probléma a hazai felsőoktatással, nevezetesen hogy a hallgatók félnek.
Mielőtt kapnám az ívet, hogy jaj szegény hallgatók: bárki, aki részt vesz vagy vett felsőoktatásban, tegye a szívére a kezét és gondolkodjon el, hányszor volt olyan hogy tényleg félt egy vizsga előtt. És nem az általános vizsgadrukk miatt, hanem azért, mert tudta hogy a tárgyat nem tudja teljesíteni. Ez pedig nem annak a következménye, hogy nem igyekezett, nem próbált meg mindent, hanem az egész légkör, amely némely tárgyat körbelengi.
A probléma az, hogy afféle jó kommunista-maradványként sok helyen még mindig módszer azt éreztetni a hallgatóval, hogy ő egy hülye, semmit nem tudó, semmihez nem értő és hasznavehetetlen fiatal, de bezzeg az asztal túloldalán a bölcs és megfontolt vizsgáztató, na ő mindenhez ért. Nem így lenne? Ismét mellkasunkra helyezzük magányos éjszakákon hű társunkat, kezünket: hányszor fordult elő olyan, hogy te tudtál, értettél valamit, amit a tanár nem vagy nem jól, és mikor megjegyezted ezt, nem elismerést, hanem szemrehányást kaptál? Ugye.
Pedig az emberekkel nem azt kellene éreztetni, hogy mennyire buták, hanem hogy mennyire fogékonyak, mennyire elhivatottak a tudás megszerzésére. És nem, az hogy valaki jobban tud valamit egy tanárnál egyáltalán nem gáz, ennek letagadása és ellenkezőjének makacs bizonyítása már annál inkább.
Mostanában ilyen rendkívül bölcs gondolatokat sikerül előállítanom, egy hasonló munkafolyamat eredményeként született meg ez a bejegyzés is.
Múltkor a Hennes és Mauritz üzletben vásárolgattunk, amit a köznyelv csak H&M-nek emleget és »amelynek történetéről múltkor már írtam«. Azt vettem itt észre, hogy a ruhák méretezése (most leginkább a női ruhákra gondolok) úgy van belőve, hogy az akár a csak kissé is vaskosabb lányok nem találnak maguknak megfelelő számozásút. És nem azért mert elfogy, hanem mert egyszerűen így van a méretezés. És most persze ne arra gondoljunk, hogy egy olyan hölgyemény, aki alatt nyöszörög a lift, illetve nem is feltétlenül a súlyosság, hanem egyszerűen az, aki nem száznegyven centi magas és harminc centi széles, meg nem 34-es a lába. És ez nem annak a következménye hogy zsírt iszik reggelire nyers kakaóbabbal, hanem szimplán csak a hozott anyag.
Ha a pajeszommal gondolkodom: több méret, több vevő, több pénz. Mégis a legtöbb helyen tapasztalható hogy nem így gondolkodnak – vajon mért.
A véleményem szerint egyetlen logikus válasz létezhet a kérdésre: céltudatosan próbálják pozicionálni a terméket, ami valójában annyira nem is meglepő. Gondoljunk csak bele a manapság érvényes társadalmi normákba: ha kövér vagy, gáz vagy; ha látszanak a bordáid, tiéd a világ. Tegyük fel hogy létezik egy X, aki e beszűkült állítással teljes mértékben tud azonosulni. X tud vásárolni az adott ruhaüzletben, kényelmes neki a ruha, örül neki, azonban közel nem biztos, hogy szeretné látni Y-t egy hasonló ruhában, akit másabb alakja egyértelműen a ranglétrán való alsóbb pozícióhoz társít. És ha ilyen síkon kezdünk el gondolkodni, rögtön egyértelmű lesz, miért is van az, hogy idiótán vannak méretezve a ruhák.
Férfidivat tekintetében én ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom: vékony vagyok mint a dög, alig találok ruhákat, mert amik tetszenek, azokból általában csak rám háromszor nagyobb méretben van. Igen, tudom, vegyek női ruhákat.
Máskülönben a tendencia megfigyelhető az Apple termékeknél is: közel nem azért kérnek értük annyi pénzt, mert olyan értékesek (persze nem rosszak), hanem mert rengeteg ember nem venné meg, ha mindenkinek elérhető áron nyújtanák.
Mindenesetre vicces, ha jobban belegondolunk a logika egyáltalán nem hibázik, és megfigyelhető rengeteg üzletben.
Tegnapelőtt kellett volna leolvasni a gáz- és villanyórák állását, azonban erről a napi rutinnak köszönhetően úgy megfeledkeztem, mint idős ember a merevedés nyújtotta örömökről.
Gondoltam kimászom az ágyból, lefotózom a villanyórát, majd visszadőlök és bámulatos képességű mobiltelefonom segítségével beszállok én is az internetbe, hogy beírjam a néhány számot, melyek után a kevésnek nem nevezhető összegeket fizetem majd.
Ja.
Aztán ez fogadott az oldalon:
Tisztelt Ügyfelünk!
Tájékoztatjuk, hogy online ügyfélszolgálatunk biztonságos és kényelmes működéséhez Internet Explorer 6.0 vagy Mozilla Firefox 3.0 vagy ezen böngészők magasabb verziószámú változatára van szükség. Amennyiben nem kívánja a fenti két böngésző használatát, úgy természetesen lehetősége van szolgáltatásaink használatára a meglévő böngésző beállításainak módosításával. Segítség nyújtásként kérjük, olvassa el „mit tehetek?” linkünk alatt lévő, erre vonatkozó tájékoztatónkat.
Felhívjuk figyelmét, hogy a böngésző átállítása nem minden esetben vezet teljes eredményre, sajnos működésbeli- és stílushiányosságok utána is előfordulhatnak.
A kellemetlenségért szíves elnézését kérjük, bízunk abban, hogy szolgáltatásunkkal elégedett lesz.
Töltsétek le bátran a Mit tehetek? című remek dokumentumot, én először nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ahhoz, hogy egy – és bocsánat, de – kurva villanyóra-állást bejelentsél, neked tudnod kell átállítani a böngésző user-agent tulajdonságát, sőt mitöbb, még a natív Windows megjelenést is ki kell választanod! Normálisak ezek? Egy olyan szoftvert fejlesztő és/vagy üzemeltető cég mint az SAP? Merik szakembernek nevezni magukat?
Teljesen hozzá nem értőknek egy nagyjából azonos példa: képzeljük el hogy egy autó beindításához minden alkalommal meg kellene húzni néhány csavart a motorban, meg átkötni kábeleket. Nem sokat használnánk azt az autót.
A következőt nem értem. Én főkét adminisztrációs felületek fejlesztésével foglalkozom, és igen, nálam is kitesz az alkalmazás egy kis figyelmeztetést, hogy ugyan tessen már normális böngészőt használni, de ettől függetlenül beengedi a drága felhasználót bármilyen böngészővel, legfeljebb nem úgy működnek a dolgok, mint általában; de azért igyekszem arra is figyelni hogy ez ne így legyen. És kapok ezért töredéke akkora összeget, mint az a naplopó, kontár, magát szakembernek nevező ember, aki egy ilyet ki mer tenni az ELMŰ oldalára.
Komolyan mondom, ha lehetne, ezért úgy be kellene őket perelni, mint annak a rendje.
Tomi barátom küldte valamelyik nap ezt a kis szöveget, nem tudom mennyi az igazságtartalma, mindenesetre érdekes:
Abraham Lincoln-t 1846-ban választották be a Kongresszusba.
John F. Kennedy-t 1946-ban válsaztották be a Kongresszusba.
Abraham Lincolnt elnökké választották 1860-ban.
John F. Kennedyt elnökké választották 1960-ban.
Mindketten nagy gondot fordítottak az emberi jogokra.
Mind a két elnök felesége elvesztette gyermekét, míg a Fehér Házban laktak.
Mindkét elnököt pénteken lőtték le.
Mindkét elnököt fejbe lőtték.
Kezd egyre különösebbé válni, nem?
Lincoln titkárnőjét Kennedynek hívták.
Kennedy titkárnőjét, pedig Lincolnnak.
Mindkettővel egy déli állambeli végzett.
Mindkét elnököt egy déli születésű elnök követte és Johnsonnak hívták.
Andrew Johnson, aki Lincoln utódja volt, 1808-ban született.
Lyndon Johnson, Kennedy utódja pedig 1908-ban született.
John Wilkes Booth, Lincoln gyilkosa, 1839-ben született.
Lee Harvey Oswald, Kennedy merénylője, pedig 1939-ben.
Mindkét merénylő a hármas nevén ismert.
Mindkettejük neve 15 betűből áll.
Akkor most kapaszkodj a székbe:
Lincolnt a Ford nevű színházban ölték meg Kennedy autója, amiben megölték egy Lincoln volt amit a Ford cég gyártott.
Lincolnt egy színházban ölték meg, a merénylője elfutott majd elbújt egy raktárépületben.
Kennedyt egy raktárépületből lőtték le, a merénylője elfutott és elbújt egy színházban.
Booth és Oswald is merénylet áldozata lett még a tárgyalás előtt.
És a végső rúgás:
Lincoln egy héttel a merénylet előtt Monroe-ban volt, Maryland államban.
Kennedy egy héttel a gyilkossága előtt Marilyn Monroe-val volt…
Most ahhoz is lusta vagyok hogy guglizzak, és elhiszem hogy vannak ilyen furcsa dolgok a nagy világban.
Az ágyon ücsörögtünk, beszélgettünk, neteztünk és sorozatokat nézegettünk, mikor ránéztem a naptárra. Január 22. Nem tudom miért, de az ugrott be, hogy valami történt valamikor január 22-én. Nem tudtam mit kell tudnom, de tudtam hogy hol kell keresnem (ez eddig egészen kiváló túlélési stratégia máskülönben). Szóval beleírtam a keresőbe, hogy az összes január 22-ei bejegyzést szeretném látni, és ilyeneket találtam:
Az a nagy helyzet, hogy az angolok profik. Nem jönnek minden szeptemberben több tucat új sorozattal (vagy legalábbis nem tudok róla), viszont az a néhány anyag, ami eljut idáig, nagyon rendben van. Az E4 csatornának külön dicséret jár, mert bár azt hittük hogy a »Skins« tette olyan magasra a lécet, amit nehéz újra elérni (hiszen nekik sem sikerült annyira), de a Misfits néha meg is ugorja azt.
A Misfits arról szól, hogy van néhány közmunkát végző fiatal, akiket különböző okok miatt ezzel az enyhe büntetéssel sújtottak. Kábítószer birtoklása, vandalizmus, lopás és hasonló dolgok. Fontos rögtön az elején megjegyezni, hogy kicsit hasonló az alapvonal a Skinshez: olyan fiatalokat ismerhetünk meg, akiknek valami nincs rendben az életükkel, és ez sokszor az otthoni helyzetre vezethető vissza. Az angolok valójában sokkal jobban tudják ezt bemutatni, mint az amerikaiak, akik valahogy nem igazán tudnak elszakadni a kertvárosi tinédzserek nagy problémáitól. Ezzel szöges ellentétben itt panelházakat kapni, és a nekünk európaiaknak talán sokkal kézzel foghatóbb valóságot.
A sorozat a Wikipedia szerint dark comedy, és ez tökéletesen jellemzi a műfaji megjelölést. Vicces, és főként azért röhög az ember, de minden részben oda-oda csap a kőkemény dráma.
Nick Dance-nek, a Skins operatőrének is jár egy említés szintű dicséret, mert szavakkal nem leírható, amit egy kamerával művelni tud.
És ha nézi az ember, arra gondol: jó a rendezés, jó a zene, jó a fotózás, nagyon jók a szereplők (pedig ismeretlen, fiatal arcok) – hm, vagyis igazából ez az egész nagyon jó, nem?
Két évad érhető el eddig, az első évadot éppen ma fejeztük be, és ezek alapján újabb hatalmas kedvencként tekintünk a Misfitsre.
Ha fejlesztésről van szó, még mindig a tervezés a kedvenc részem egyébként. Leülni egy darab papírlappal (bent az irodában van egy hatalmas fehér tábla, azon szoktam kiélni efféle aberrációimat), elkezdeni gondolkodni és minden ötletet leírni, ami jön. Aztán persze ezt háromszor-négyszer újratervezni, és végül megírni. Utóbbi már a kevésbé izgalmas rész, aztán arról nem is beszélve, hogy mindig van valami zavaró tényező (általában sajnos maguk az üzleti folyamatok és az ügyfél igényeinek találkozása), amelyek miatt újra kell tervezni az egészet, de imádom látni az egészet összefonva és kis részleteiben egyaránt.
Azon gondolkodom, hogy gyakrabban kellene fejlesztéssel kapcsolatosan írni, és ezt itt a blogon egy erre a célra létrehozott témában vezetni. Lehet lenne értelme.
2007-ben nem gondoltam volna, hogy megyek majd valaha is főiskolára. Úgy voltam vele, hogy programozni tudok, sok mindent meg lehet tanulni akár OKJ-n is, megyek a világnak, aztán lesz ami lesz. Most itt állok néhány hónappal a diploma előtt, és ha újrakezdhetném, semmit nem változtatnék: úgyanígy a GDF-re mennék, talán csak kicsit jobb tanulmányi eredményekért küzdenék.
2010-ben nem gondoltam volna, hogy megyek majd valaha is mesterképzésre. Persze többször szóba került, én nem mondom hogy nem, de valahogy mindig az lett a vége, hogy majd elválik. Egészen pontosan hat napja, 2011. január 20-án, nagyjából délután három óra körül dőlt el, hogy márpedig mi Tomi barátommal MSc-zni fogunk. Mi volt az indíttatás? Semmi. Talán a kaland- és tudásvágy, az, hogy semmit nem veszthetünk valamint egyértelműen a saját magunknak való bizonyítási vágy, hogy ha már elvégeztük a BSc-t, mért ne menne az MSc is: mért ne lehetnénk teljes értékű mérnökök?
Aztán meg ott van az, hogy valami miatt hihetetlenül beleszerettem a Pázmány informatikai képzésébe. Érdekes témakörök, komoly szakemberek (csak két név, Nyékyné dr. Gaizler Judit, »dr. Prószéky Gábor«), fejlett infrastruktúra, kellemes hallgatói élet. Ma Tigiékkel voltunk nyílt napon, és az érzés csak jobban megerősödött.
2011. szeptemberében ha minden jól megy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológia Kara mérnökinformatikus mesterszakának hallgatói leszünk.
Nem győzöm kivárni. És még MacBook Pro is van a szórólapon:
Volt egy imádni való SMC routerem, anno, fiatallány-koromban vásároltam egy SMC márkajelzésű routert, semmit nem tudtam még akkor a szakmáról: volt rá ötven év garancia (igen, annyi), és adtak hozzá öt évre korlátlan ZoneLabs Internet Security licenc, nálam ez már adta az instant vételt. Akkor az egész router mánia amiatt kellett, mert új géppel bővült a park, és kezdet kényelmetlenné válni, hogy egy gép osztja a netet mindenfelé. Az SMC router végül hat évet bírt, és még most sem vagyok benne biztos, hogy meghalt, gyanakszom rá hogy kábelprobléma volt, de a lehetőségre lecsapva beszereztünk egy drótnélküli változatot.
Egy Logitech-be vagyok teljesen szerelmes, viszont úgy voltam vele, hogy mivel az iMac-ben lévő AirPort öt-hat gépet lazán kiszolgál, háromnál több eszköz pedig sosem netezik most az albérletben, ezért bőven elég valami kisebb. Teljesen hirtelen jött az ötlet, hogy ha már krys megszabadulna egy rakat cuccától, köztük a pár hetet használt, öt év garanciával rendelkező routertől, akkor mért ne. Öt darab szent Mátyás király képébe került, de lealkudtuk egy Széchényire. Kicsit szenvedni kellett, mert a kábelmodem nem adta, de végül működik, és division_by_zero néven osztja az internetet.
Az utóbbi néhány napot albérletek nézegetésével töltöttem. Különösebb oka a dolognak nem volt, csak beszélgettünk róla itthon, hogy vajon lehetne-e találni olcsóbb albérletet.
A válasz egyszerű: nem.
Ötvenötezer büszke magyar királyi koronáért adják nekem bérbe ezt a lakást, mely másfél szobával, fürdőkáddal rendelkező illemhelyiséggel és gyönyörűen kifestett szobákkal rendelkezik. Van egy tucatnyi apróság, amit nem szeretek: olyan sárga színe van a falaknak, ami annyira nem jön be; a kisebbik szobán nincs ajtó, így azt függönnyel kerítem el; és végül talán az egyetlen és legnagyobb probléma, hogy a konyhabútor valami házibarkács megoldás, ami noha hangulatos, mert igazi fából van, nem MDF-ből, mégis azért érezni rajta a házibarkács utóízt. Biztonsági rács az ablakokon és az ajtókon, gyönyörűen tisztán tartott ház, kedvenc környékem és ilyesmi.
Adott a probléma: ennél lentebb nem szívesen adnám. Nem azért mert sznob vagyok, és ez adott esetben nem is probléma, de a saját ötéves tervemben az volt, hogy ennél csak feljebb megyünk, lentebb nem. És értem azt, hogy lehet szituáció mikor muszáj lentebb menni, de jelenleg a prioritási lista tetején áll az, hogy meglegyen az otthoni nyugalom (még ha csak egy albérletben is), és az, hogy egy olyan helyre jöjjek meg esténként, amit tudok otthonnak nevezni.
116 albérletet néztem meg az elmúlt napokban, számoltam. Ezekből kettő maradt a listán amit esetleg megnéznék, végül abból is egy maradt, pedig a végén már bővítettem a keresést, több kerületre is meg olyan dolgokkal, amelyekre eleinte kategorikus nemmel gondolkodtam. Rohadó fürdőszobák, tűzhely nélküli konyhák, évek óta ki nem festett szobák és hasonlók vártak, átlag hatvan-hetvenezres áron. Ami végül jó volt, azon vagy nem volt biztonsági rács, vagy nem lehetett macskát vinni vagy akármi.
A legbosszantóbb, hogy egy luxus berendezettségű (pezsgőfürdő, légkondicionáló, amerikai konyha, beépített bútorok, riasztó stb.) lakást kilencvenezer forintért megkapni. És igen, az sok pénz, de ha megnézzük hogy mit kapunk nyolcvanért, közel nem tűnik annak.
A végső gondolatom csak annyi, hogy nem is az a gáz, hogy embereknek milyen helyen kell tudniuk lakni. Az sokkal gázabb, hogy emberek milyen helyekért kérnek el pénzt. Nem is keveset.
A nagy földrengés balhéról ma lemaradtunk mert éppen tekeregtünk és vásárolgattunk. Ekkor történt, hogy gondoltam lefotózom a C&A-ban a próbafülkék körül lévő tükröt, mert roppant művészinek tűnt, belőlem meg előtört a roppant művészi véna, szóval értitek. Aztán jött a biztiőrbácsi, és mondta, hogy nem szabad az áruházban fotózni. Amit azért nem értek, mert ha kém vagyok, akkor megoldom a mai technológiával simán az egész áruház 3D körbefotózását úgy, hogy észre sem veszi. A termékek fent vannak a neten, szóval ez sem lehet probléma. Persze bele lehet magyarázni bármit, de mért nem lehet fotózni egy üzletben?
Ja. egyébként azt beszéltük ma, hogy miért van meglepődve a sok mélygondolkodású szülő, hogy ezek a mai fiatalok csak úgy öntik magukba a megdonálc meg a bürgerkingkong termékeit, pedig hát az milyen szemét.
Esetleg lehetne gondolkodni, hogy van-e értelme azon gondolkodni, mért jön oda a kedves fiatal, ha 1 500 forintért kap két normális adag ételt, üdítővel, bármikor, sok helyen még az éjszaka közepén is, míg máshol ezt maximum hétköznap valami menüs helyen lehet megoldani, akkor is csak ebédidőben, de egyébként sem ez a jellemző.
Ugyanez jellemző egyébként a kínai gyorséttermekre is, átlag hétszáz forintért akkora adag ételt kapsz, hogy szégyellsz megmozdulni utána. És nem a körettel laksz jól.
Na, hát mint kiderült lett nyolcadik szemeszter is, többféle egyéb okokból kifolyólag. Tárgyak most nincsenek, csak két cél lebeg előttünk: OTDK, diploma. Ennyi, ezeket kell megcsinálni júniusig, aztán ha minden jól megy, szeptembertől indulhat is az MSc móka.
Viszont. Minden évben be kell jelentkezni a suliban. A folyamat primitívre van egyszerűsítve, kinyomtatsz egy változásbejelentő lapot, amit a csodálatos ETR generál, csak alá kell írnod. Emellé még egy adatbejelentőt is kitöltesz, aláírod, és tényleg kész. Elküldöd beszkennelve-lefotózva, beküldöd postán vagy -viszed személyesen és készen is vagy.
A folyamattal a következő a problémám: ha nincs változás, mért kell a változásjelentő? Tök jó lenne, ha nem kellene mindig az aláírás kötelezően, és csak belépnék, nyomnék egy OK gombot, megerősíteném e-mailben és vidám is lenne az élet.
Vagy például felvi.hu: ha van ügyfélkapus ökkáuntod, akkor össze tudod azzal kapcsolni, de ha nincs, akkor ugyanúgy be kell küldeni valami kinyomtatványt postán, és maga az ügyfélkapuzás is ügye személyes jelenlétet igényel.
Tré.
Persze értem én, hogy az aláírás az egyetlen olyan dolog amit egyértelműen te csinálsz ott és akkor, de azért jó lenne valami USB-kulcs, vagy tudomisén, amit ha bedugsz, megnyomod a zöld gombot, akkor mehet is a móka. PIN-kóddal vagy akármi.
Még tavaly év végén néztük meg ezt a filmet, amit Ingrid mutatott. Leginkább a »Juno« jutott róla eszembe, majdnem teljesen hasonló a szitu, csak itt még az egészet beleültetik egy mélyen vallásos világba, ugyanis a főszereplők egy keresztény iskolába járnak, és mindannyian hisznek.
A film egyrészt kiváló fricska mind a vallást szélsőségesen megvetők, mind a vallást szélsőségesen magasra emelőknek, valamint a főként azért figyelemre intő történet mellett kellemes kikapcsolódás. Az üzenetet érezni lehetett, de nem nyomták le olyan feltűnően a torkunkon.
Színészek tekintetében meg ott van Mary-Louise Parker, akit szeretünk, illetve a Reszkessetek betörők! sztárja, Macaulay Culkin, aki azóta teljesen eltűnt a színről.
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
Handrás - Handrás, akinek volt egy Dezső nevű gyönyörű macskája, és Mekintost árul, fotózik, de nem utolsó sorban blogot is ír.
