Sötét képernyő. Halk madárcsiripelés, megnyugtató zene, bár kép nincs, kellemes meleg önti el a nézőt.
FADE IN
A kamera egy lukacsosra eresztett redőnyt mutat. Azt a fajtát, amikor még enyhén átszűrődik a verőfényes napsütés, de a szoba mégis megőrzi a kellemes alvást határozottan biztosító sötétséget. Halk ébresztő zene szólal meg a telefonból, a főhős mosolyogva ásít egyet, lenyomja, majd nyújtózkodás után kikászálódik az ágyból.
A konyhában friss reggelit csinál magának, tojásrántotta, narancslé, gabonapehely. A rádiót hallgatva és a híreket olvasgatva fogyasztja el. Halkan meghalljuk az ébresztő zord, csipogó és ismétlődő hangját.
Gyors fürdés és borotválkozás a fürdőszobában, kis simogatás a macskának, aztán mosolyogva elindul a kellemes időben munkahelye felé. Az ébresztő hangja egyre erősödik, a zene és a madárcsiripelés kezd elhalni.
VÁGÁS
Már csak az ébresztőt hallani, miközben a főhős álmosan felül, megigazítja nyúzott arcát és bámulja a redőnyt. Odakint hideg szél fúj, borús, szürke fény jön át. A kamera most a telefonra vált, megnyomja a SZUNDI gombot. Rövid vágásokkal ez még három alkalommal történik meg, mire nagy nehezen kimászik az ágyból. Elvonszolja magát a fürdőszobáig, gyors tusolás, majd a macska megetetése és sebtében megcirógatása után borostásan indul a szeles, hideg reggelben útnak.
Az ajtón kilépve a kamera már nem kíséri útjára, egyszerűen ott ül tovább, majd az ajtó ahogyan záródik még megemelkedik kicsit, hogy a macskát mutassa, amint az néz az ajtóra, de végül az is elvonul.
FADE OUT
VÉGE
Ez a véleményem a reggeli ébredésekről, úgy általában. :D
Jó értem én hogy lerágott csont a téma, de ma este bedöglöttem a kanapé puha ülőfelülete nyújtotta kényelembe, ölembe vettem a laptopot, és gondoltam alapzajként benyomom a tévét. Gyorsan körbenyomkodtam a csatornákat (olyan csomag van, amibe minden megtalálható, az HBO-kat leszámítva) és az alábbi következtetést vontam le: ömlik a fos. Gyakorlatilag két csatorna nézhető: az AXN és hasonlók, ahol néha elkapni értelmes sorozatokat, illetve a gasztronómiai csatornák (itt jegyezném meg, hogy a tvpaprika nevűn elég gyakran kapni el Gordon Ramsay műsorokat).
Szóval még mindig tudom hogy nenézzétévét meg ilyesmi, csak elég sok ember van akiknek ez a szórakozás. És a baj nem feltétlen a ValóVilággal van, amúgy.
Őszintén szólva, én kedvelem Frei Tamás munkásságát. Amennyire emlékszem tökmag koromból, a család mindig együtt és vidáman nézte a Frei Dossziét meg az éppen mindig aktuális műsorát, és akkor, televíziós riporterként ő tényleg olyan helyekre is eljutott, ami nekünk, kis elszigetelt országban lakó nézőknek a szájunk eltátását okozta. Nem tudom, hogy ha most nézném, így éreznék-e, de akkor nagyon is így éreztem. Aztán ott van még a »Cafe Frei«, ami szintén egy jó dolognak tekinthető kishazánkban – én mindenesetre kifejezetten szeretek oda járni.
Frei Tamás most könyvet írt. Azt mondta, hogy az évek során kitanulta a konspirációs regény amerikai stílusjegyeit, és ebben maximálisan igaza is van. Néha kicsit túlzásba viszi ugyan a konspirációt és a szálak ide-oda rángatását, de egyébként ez is inkább csak a könyv elejére jellemző. Ritkán lassulunk le, akkor viszont sokszor eléggé, de javarészt mégis pörgős a történet, olvastatja magát. Merthogy az A megmentő egy konspirációs regény. Nem jobb, nem rosszabb mint a többi, én mégis tudjátok mért szerettem igazán? Mert magyar ember írta. És bár az egész világot körbejárhatjuk az olvasása során, mégis Magyarországról olvasni sorokat egy ilyen amerikaias regényben jó dolog. És nem az amerikai cukormáz miatt, hanem mert nekem például szívem vágya lenne egy hasonló történeten alapuló »magyar akciófilm«, magyar helyszínekkel meg minden. Talán egyszer még meg is érjük.
A könyvben egyébként sok érdekességet olvasni, elvileg a történetet leszámítva minden igaz és hiteles forrásból származik, tegyük fel hogy tényleg, ebben az esetben tényleg elgondolkodtató egy-két sor.
A befejezést itt is kicsit összecsapottnak éreztem (mostanában ezt több helyen is amúgy), nagyon el volt húzva a végjáték és végül semmi extra nem volt, sok szál be sem lett igazán fejezve. Sokat nem ront persze az összélményen.
Hogy tetszett-e? Igen. Elolvasom-e a következő részt, A bankárt? Igen.
Kettő, kicsit független dolog. A címlapon szintén amerikaiasan vannak idézetek nagy neves újságíróktól. Talán a Népszavától valaki írt egy két bekezdésnyi szöveget, teljesen korrekt, alatta a Nők Lapja Cafe magazin szerkesztője meg az alábbit írta: Frei egy intelligens, művelt pali.. Ehhez szeretnék külön gratulálni, mert egyrészt semmi köze a könyvhöz, másrészt nevetséges. A másik dolog pedig, hogy kicsit zavaró volt a sok dőlt betűkkel szedett szó. Néhol ez egy kicsit szájbarágós jelleget kölcsönzött. Illetve, még egy bónusz: négy elírási hibába futottam bele, ami persze nem vész, de furcsa, máskor ritkán találok ilyesmit. (Meg hát minek van a korrektor meg a rektor meg a raptor.)
Azon gondolkodtam ma este, miközben itthon ültem és dolgoztam a gép előtt, lapátolva a biteket jobbról-balra, hogy a sztahanovista szót, meg a munkájának él kifejezést talán olyan emberek találták ki, akiknek bűzlik a munka. Vagy azért, mert nem szeretik amit csinálnak, vagy azért, mert nem szeretnek dolgozni úgy általában.
Nálam a képlet a következő. Ha jól dolgozom, elismernek. Ha elismernek, nő az önbizalmam. Ha nő az önbizalmam, még jobban fogok dolgozni. Ha még jobban elismernek, még több lehetőségem lesz. Minél több lehetőségem lesz, annál jobb vagyok. És ha jó vagyok, akkor minden jó.
Nem, ez nem egoizmus és nem is beképzeltség. Úgy tudok örülni egy jól elvégzett munkának mint a kisgyerek az óvodában ha új játékot hoznak, és legalább ugyanennyire terhel, ha valami nem úgy megy, mint ahogyan mennie kellene, mint ha ezt az új játékot elvennék a gyerektől.
Nem mindig sikerül, ez igaz. De arra kell törekedni, hogy minél többször sikerüljön, és minél kevesebbszer kelljen arra gondolni, hogy nem sikerül. Hogy egyáltalán előfordulhat olyan, hogy nem sikerül.
Sztahanovista emberek nincsenek.
Csak olyanok, akik szeretnek jól dolgozni, és tesznek azért, hogy ezáltal jobbak legyenek ők maguk is – illetve vannak olyanok, akiket ez nem érdekel: ők pedig magasról tesznek az egészre.
Egyik kedvenc projektünk, a egyik szerkesztője küldte e-mailben az alábbi cikket:
– Az interneten növénytápszerként árult, a tavaszi megjelenése óta Magyarországon is villámkarriert befutott, jövő januártól tiltólistára kerülő mefedronra gondol?
– Igen, arra és a soron következőkre. Hiába tiltják be az egyiket, azonnal jön helyette egy másik. Angliában például, ahol idén februártól számít tiltott szernek a mefedron, rögvest megjelent a továbbfejlesztett legális változata Energy 1 néven. Ugyanaz a benzolgyűrű, csak a vegyészek átpakolják a fenilcsoportokat más szénatomokra. Ezeket a szereket a fiatalok bulikban, gyakran intravénásan használják, ugyanúgy, mint az illegális drogokat. És a szervezett bűnözők sem hülyék, miért is árulnának speedet meg metamfetamint, amikor az új cuccokkal nem bukhatnak le. Ráadásul ezek az anyagok tiszták, és ezáltal addiktívabbak is. Jönnek hozzám a tizenéve speedező és kokainozó emberek agársoványan, beesett szemekkel azzal, hogy őket, akik korábban sosem lettek igazán függők, most lenyomta a mefi. A nagy előnye a legalitásnak, hogy a matéria szabadon hozzáférhető, a mennyiségnövelés érdekében nem kell beütni, magyarán mindenféle más anyaggal hígítani. [...]
– De hiszen a nemzeti jelentés szerint tele vannak az iskolák megelőző programokkal.
– Az a legnagyobb baj, hogy hiányoznak az előtanulmányok, melyik csoportot mivel lehet elérni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy személyiségfejlesztő, szofisztikált indirekt programmal milyen osztályba állítok be. Meglehet, olyanba, ahol mindenki alszik, mert előző este szétszívta vagy szétmefizte magát.
HVG HETILAP, 2010., 47. SZÁM
Szemelyácz János – A mai fiatalok szinte egyetlen közösségi élménye a szerhasználat
Ma Ingrid névnapját megünnepelendő (neki egyébként a február jó hónap, ötödikén névnap, hatodikán évforduló, 14-én Bálint-nap, amit mondjuk én annyira nem erőltetek, de na, értitek) meglátogattuk az , a Ring börgerbárt, mely előtt ha naponta kétszer nem sétálok el, akkor egyszer sem, és hazudnék, ha azt mondanám hogy nem terveztem betérni ide, de többek ajánlása utána végre cselekvés-sorozat lett a tervekből. A képanyag (annyira nem lett jó, de a miénk):
Hasonlóan finom hamburgert legutoljára »Londonban ettünk«, Ingridnek az első gondolata az volt, hogy Londonban érzi magát.
A hely kinézete kiváló. Dohányzó-nemdohányzó rész elkülönítve, egyszerű, minimalista de rendkívül igényes dizájn, amelyre kényesen odafigyelnek (a szalvéta színe passzol az étlap színéhez, de még az étkészlet is követi a struktúrát). A kiszolgálást nem lehet tízes skálán mérni, annyira jó, a pincér mosolyog, kedves, érdeklődik, tudja mikor kell jönnie és elmennie az asztaltól. A félkör alakú bőrüléses részen ültünk, élmény.
De ami tényleg felháborítóan barátságos, az az ár. A pajeszom most remeg a dühtől, hogy leírom ezt, de a Ring egyszerűen olcsó. Azért remeg, mert fél, hogy erre felbuzdulva megemelik az árakat, de én sejtem, hogy ez nem fog ésszerűtlenül megtörténni. Elmondom mért: a Ring tudja azt a vendéglátós alapszabályt, amit kis hazánkban elfelejtettek már. Mégpedig azt, hogy ha valami jó, és elérhető áron van, akkor azt az emberek szeretni fogják. És igen, aki volt a Ringben, az eddig csak dicsérte.
Én ettem egy Ring Gourmet Burgert, elég emberes adag, desszertnek csokoládés sajttortát, fehércsoki-öntettel, és közben fél liter, házi, erdei gyümölcsös jeges teát kortyolgattam. A hamburger isteni volt, a hús pont jól sült meg, nem száradt ki, kellemes volt a fűszerezése. A saját készítésú saláta, mártogatós és sült krumpli egyszerűen mennyei. Az édesség kicsit tömény volt (pedig én bírom a tömény édességeket), de nem vészesen.
És mennyibe került mindez, borravaló nélkül? 2 245 magyar forintba. Ami borravalóval is csak 2 500 forint. Az Andrássy út közepén. Minőségi kiszolgálással. Igényes kialakítással. És a legfontosabb: isteni, laktató ételekkel.
Azt nem tudom hogy a Ringben van-e Budapest legjobb hamburgere, de hogy a Ring az egyik legjobb hely a városban, ebben biztos vagyok.
Mielőtt magáról a filmről írnék, néhány gondolat a CinemaCity VIP-termeiről: 3 490 forintért kap az ember egy mozijegyet, fél órányi korlátlan büféfogyasztást (sütik, kekszek, csipszek, szendvicsek, üdítők), valamint a moziba is bevihet bármennyit az alábbiak közül: pattogatott kukorica, nachos, üdítő. A teremben 24 kimagasló minőségű, elektronikusan állítható háttámlájú és lábtartójú szék, amiből nem igazán akar felállni az ember. Nagyjából hat-hétszáz forinttal drágább ez így összesen egy mezei mozijegynél, fogyasztásokkal, de azt hiszem megéri. Az mondjuk vicces, hogy pontosan fél órával a film kezdése előtt engednek be, de olyan szinten, hogy 29-kor várnunk kellett egy percet.
Ennek a filmnek minden percét élveztem. Komolyan, egyetlen dolog sem volt amin gondolkodtam volna, hogy ez így nem is biztos hogy jó. Oké, talán egy apróság, mégpedig hogy a herceg és a király mindenhová testőrök nélkül jön-megy, ezt talán furcsálltam, de ez is csak egy tizedmásodperc erejéig tartott. A film az első másodperctől magával ragadja az embert, a gyönyörű és színes fotózással, a kellemes angol akcentussal, a vicces párbeszédekkel, és az apró finom utalásokkal. Például kifejezetten tetszett, ahogyan végig éreztették: a fontos és nagy emberek mögött sokszor állnak egyébként senkinek titulált figurák, akik nagyban hozzájárulnak a fontosak nagyságához.
However this turns out, I don't know how to thank you.
Knighthood?
Nem is ragozom tovább, zseniális darab, akár az »Eredet«, akár ez kap majd több arany szobrocskát, én örülni fogok. Már csak a #000; Hattyút kellene megnézni. Viszont, kezdek végleg beleszeretni abba, amit az angolok filmek-sorozatok terén művelnek. A zenéről már nem is beszélve.
Eredeti cím:
Műfaj:
életrajzi
Időtartam:
118 perc
Megjelenés éve:
2010
Főszereplők:
Colin Firth, Helena Bonham Carter, Derek Jacobi, Geoffrey Rush, Timothy Spall
A Cinema City felvásárolta a kelet-európai Palace Cinemas céget, ezzel a Cinema City Európa 3. legnagyobb moziüzemeltetője lett.
A dolog akkor tűnt fel, mikor este a Palace-nál nézegettem a műsort, és a jegyvásárláskor a Cinema City rendszere jelent meg. Noha a »Cinema City-vel is volt baj«, tény, hogy a mozizás náluk inkább megy valami kulturált szórakozás kategóriájú eseménybe, még ha nem is VIP-terembe sétál az ember. Elegáns egyenruhába bújt jegyszedők, akik mosolyognak és kedvesek; ízléses belső kialakítás, kényelmes fotelek a várakozásra; jó minőségű székek a termekben, igényes vetítés és így tovább. A Palace-ban mindig azt éreztem, hogy tahóként kezelik az embert, kényelmetlenek a székek, bunkók a dolgozók és még lehetne sorolni. Arról a nyomorult, hibásan vágott logóról minden film elején már nem is beszélve.
Mondjuk azért a Cinema City meg csinálhatna egy normális weboldalt, így 2011 derekán.
Kedvenc alkoholos italom a cider. Még Finnországban ittam először, és nekem, aki a sört nem kedveli, ez maga a mámor. A cider gyakorlatilag alkoholos gyümölcslé; pontosan nem tudom hogy mi a megnevezése, de egy szénsavval erősen dúsított gyümölcslevet képzeljünk elé, pompás gyümölcsízzel és átlag 4-5%-os alkoholtartalommal. A legdurvább, hogy cidertől pillanatok alatt be lehet rúgni, hiszen semmi alkoholíze nincsen, de a harmadik pohár után azért már mosolyog az ember. Kint a finneknél drága volt mint a dög, de ez annyira nem mérvadó, hiszen ott az alkohol az Alko keze alá tartozik, és sosem olcsó. Itthon nagyon kevés helyen láttam, egy kedves ismerősöm jelezte múltkor, hogy a Westendben a Matchban kapni, viszont ma Haszprussal a Kiadó Kocsmában jártunk (a helyről egyszer már írni fogok, mert az Oktogon környékén az egyik legjobbról van szó), és örömködve láttam, hogy van almás és körtés cider az itallapon. Hétszázötven forint fél liter, és isteni finom.
Mást nem tudok elmondani jelenleg, csak azt, hogy a cider jó.
Durva, ma két villamos is gázolt. Délelőtt a Szarvas csárda téren az 50-es villamos ütött el valakit, nem élte túl, nem sokkal később, délután pedig a 14-es villamos okozta valaki halálát a Lehel tér és a Róbert Károly körút sarkán.
Metrós gázolás sem igazán sok van, talán három-négy évente (legalábbis amit olvasni-hallani, vagy mondjuk »megtapasztalni«, persze csak mint szemlélő), de villamosról annyira nem hallottam, pláne nem rögtön kettőről egy nap.
Mondjuk az érdekelne, hogy baleset volt vagy szándékos.
Újabb amerikai dolog, amire lehet mondani, hogy ejj, elkurvulunk, mert hát igen, volt például Tiszakavics, ami azóta megszűnt ügye, viszont rengeteg tévésorozatban meg filmben említik ezt az édességet, és mindig meg akartam kóstolni. Pont múltkor futottam bele egy vicces videóba, ami után pláne.
Ma egészen véletlenül a Match-ban találtam, 180 forint egy csomag, és meglepően finom, bár van egy típusú aminek pontosan olyan íze van mint a vécékacsa illata, bár a két dolog között nem állítanék fel összefüggéseket.
Legközelebb a savanyú változatot próbálom ki, aki pedig szintén kíváncsi volt erre, az rohamozza meg az üzleteket.
Leadtam mindent a felvi.hu-n az MSc-re való jelentkezéshez, elvileg már csak egy hivatalos tanulmányi eredményeket igazoló index-kivonat kell, nem tudom elegendő-e pecsét nélkül az ETR által előállított, de lehet be fogom küldeni azt, mivel júniusban ha meglesz az oklevél (amit nagyon remélek), úgyis kell majd hiánypótolni.
Vicces lesz egyetemistának lenni, azért.
Jövő héten egyébként elkezdődnek ismét a gyakorlatok, nagyjából egy hónapig fogom a másodéves web-programozókat gyakorlat-vezetni a Programozás alapjai II. tárgyban, ahol dióhéjban az objektum-orientált programozásról lesz szó. Várom már, tucatnyi jó ötletem van. A tanításban egyébként azt szeretem különösen, hogy egyrészt maga a tudás megosztásának a szépségén túl jól esik, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kapok, majdnem egy tucat levelet kaptam egy hét alatt, hogy miként lehet hozzám jelentkezni, mert máshová még ha fizetnek sem. Engem is meglepett ez, de módfelett jól esett. Nem szabad elhinni ha valaki azt mondja, hogy nem számít a visszajelzés. De, nagyon sokat számít hogy milyen valaminek a visszhangja.
Időközben a Web-programozó diákműhely lezárult, ám hamarosan indul az is, újra. Itt szintén jók voltak a reakciók, általában véve az egész műhelyre. Ezzel kapcsolatban lehet lesznek még újdonságok, de majd erre külön kitérek, mivel nagyon sok mindenen áll vagy bukik a dolog.
Ezek mennek nagy vonalakban. Meg persze hullaság, jó lesz végre elnyúlni és délig aludni – remélhetőleg.
Szóval az van, hogy ég veled Symbian, mert a Nokia tegnap délelőtt bejelentette, hogy mostantól Windows Phone 7 alapú mobilokat dobnak a piacra. Ezért lehet őket utálni, és minden bizonnyal egy elkeseredett lépés a Nokia részéről, de én személy szerint okos és sokat ígérő döntésnek vélem.
Ott van az Apple, aki összerakta az iPhone-t. Tekintsünk el attól kinek mi jön be, de egy biztos: mióta az iPhone a piacon van, az összes többi mobilgyártó csak elkeseredve próbál kapálózni, hogy valami hasonlót dobjon össze. Nem az Apple-mániás beszél belőlem, aki ezt nem látja be, az vak.
Ezzel szemben a Microsoft a Windows Phone 7-nel végre valami újat csapott le asztalra, nem egy n+egyedik iOS-koppintást csini nyolc-tíz ikonnal a jobbra-balra görgethető kezdőképernyőn.
Az, hogy a világ egyik legismertebb és talán legjobbak közé tartozó mobiltelefongyártója, a Nokia lehetőséget ad egy új technológiának, rengeteg jó dologgal járhat. Különösen azért, mert mindkét cég tudja, hogy egy lövésük van, és azt is ajándékba kapták. A Nokiának nagyon érdeke hogy jó legyen a vas, amit összerak, a Microsoftnak pedig nyilván maximális érdeke, hogy a Windows Phone 7 ne legyen akkora bukás, mint a Windows Mobile, különben lehúzhatják az egészet a vécén.
Végeredményben a Nokia és a Microsoft egyesülése jó hír, kicsit talán megbolygatja az állóvizet. Én remélem hogy sikeresek lesznek a két cég által gyártott termékek.
Engem azért meglepett picit még anno, mikor láttam hogy ez egyik kedvenc zenekar, a Kasabian Club Foot című klipjét itthon forgatták, de nem csak hogy itthon forgatták, hanem még hazai témában is:
Mondjuk a 2010-es »Szigeten« elég jó volt ez, azt kell hogy mondjam.
Illetve még azt is, hogy az idei nyári célkitűzés megnézni kedvenc csigafalóink fővárosát, ahol Eiffel tornya áll.
A február tizennegyedikei csináltünnepért még mindig nem vagyok annyira oda, de azt már le sem merem írni, »hányszor írtam korábban« erről.
Az idei felhajtással kapcsolatban egyébként két dolgot figyeltem meg. Az egyik, hogy most mintha nem erőltették volna annyira a felesleges pénzkidobós dolgokat, azonban rámentek arra, hogy adott esetben egy párocska tényleg jól járjon a szerelem ünnepével. Félárú vacsora-ajánlat, kedvezményes wellness-hétvége, sokféle bulik és hasonlók. Persze még mindig nem ez a lényeg, de talán egy kettesben eltöltött vacsorának több értelme van, mint valami jelentéktelen ajándéknak, de ez nyilván típusfüggő.
Nálunk Valentin-nap alkalmával ki-ki otthon, tanulva és dolgozva töltötte a napját, ugyanúgy beszélgettünk mint máskor, és ugyanúgy szerettük egymást mint az év többi napján. Ameddig pedig ez így van, teljesen mindegy hogy február 14-ét ír-e a naptár avagy sem.
Nem tudom, mi lesz még az egész projektből, de rengetegszer írtam már, hogy »nagyon szeretnék zenélni«, ez egy olyan területe az életemnek ami eddig kimaradt, és minden egyes nap úgy sajnáltam, hogy ez kimaradt, ennélfogva muszáj volt valamit tenni ellene. Persze időm rettenetesen kevés lesz, gyakorlatilag abban fog kimerülni a zenélés, hogy tanulgatok majd számokat játszani, néha összeülünk barátok elektromos gitárokkal, és megpróbálunk alkotni.
Ha meg bebukom, és nem nekem való ez, akkor is rohadt jól mutat a nappaliban, nem igaz?
Ki kellene valamit arra okoskodni, hogy bizonyos helyeken a munkaidő ne reggel nyolctól délután ötig legyen, mint az átlagemberek munkaideje, hanem mondjuk délután kettőtől este nyolcig. Mire gondolok, a postára gondolok. Az összes posta a környéken bezár ötkor, ergo marad a Nyugati Pályaudvarnál lévő nagyposta. Oké, de itt viszont tíz perc alatt még nem sikerült feladni egy csekket. (Most abba ne menjünk bele hogy mért van csekk, csak csekk és kész.) Vagy például az ügyfélszolgálat, ahol ötig van ügyintézés, de mit ötig, sok helyen már háromkor hajítják el a tollat mintha égetne.
A másik magasröptű gondolat, ami bánt engemet, az a felvágott csomagolása. Ugyanis régen ez úgy történt, hogy egy viszonylag nagy darab papírba rámolták a húst, a papírt kényelmesen összehajtották a rutinos kezek, te meg otthon éhezve, már-már széttépve, ha nem is olyan tökéletesen, de legalább lassan vissza tudtad csomagolni. Na most ez úgy néz ki, hogy rárakják a felvágottat, a lehető legkisebb papírdarabot meghagyják, a többit levágják és felhasználják máshol. Te meg itthon nyilván nem tudod úgy visszacsomagolni mint az, aki naponta százszor ismétli a műveletet, ergo át kell raknod fóliába vagy valami.
Biztos hallottátok innen-onnan a hírekből, hogy a csőd szélén jár az Electroworld nevezetű műszaki cikkeket forgalmazó áruházlánc. Valami szakértő mondta is, hogy igen, ez amiatt van, mert hatalmas az árrés, és hogy ezt az árháborút pont ők indították el.
És tényleg, én emlékszem hogy néhány évvel ezelőtt mikor még a tévé-házimozi kombót vásároltuk, az Electroworldöt választottuk, mert sokkal olcsóbb volt az akkor másik vetélytárssal, a MediaMarkttal szemben, ráadásul itt akkor még nem pirospólós flegma hülyegyerekek rohangáltak, hanem öltönybe(!) bújtatott, udvarias szakemberek. Legalábbis a vásárlási tapasztalat ez volt.
Aztán szépen mentek felfelé az árak, és ezt leginkább most vettem észre, mióta a tévé miatt nézelődök (amit egyébként ma beszereztem, de erről majd később), azt vettem észre, hogy a két kisebb halnak tűnő magyar cég, a 220volt és az Extreme Digital messzemenően jobbak. Egyrészt teljes mértékű netes vásárlási lehetőség, ingyenes házhoz szállítással (azt hiszem a Media Marktnál fizetni kell ezért, de ebben nem vagyok biztos), és messze a legalacsonyabb árakon. Nem tudom nekik mért éri meg, de kapásból a nagyobb cégek is megtehetnék, hogy az ótvar weblapjukat felújítják, és minden árat és terméket megjelenítenek ott. Meg hasonlók, de persze nyilván én nem értek hozzá.
Na mindegy, nem fog hiányozni senkinek az üzlet, de azért érdemes elgondolkodni, miért is ment csődbe.
Tegnap elfelejtettem blogolni. Ez gáz. Nem azért mert valaki azt mondta, hanem azért, mert én mondtam ezt saját magamnak. Nem szeretek elkezdeni és félbehagyni dolgokat – néha sajnos összejön, de igyekszem mindig befejezni azt, amit elkezdtem. Talán említettem már többször, de nálam egy szabály van blog terén: napi egy bejegyzés. Ha ezt nem tudom előállítani, nincs szükség a blogra.
Persze ilyesmiről szó sincs, tele vagyok ötlettel és gondolattal amit jó volna leírni, csak több dolog is van, ami megakadályozza. Egyrészt, hogy napi tizenkét óra munka mellett-után az embernek nem mindig van ereje még blogolni is, másrészt az, hogy rengetegen olvasnak. Most nem a napi egyedi látogatószám villogtatásáról van szó, egyszerűen aki ismer, szinte biztos hogy olvas. És még olvas egy rakatnyi olyan ember, akiről nem is gondolnám.
Például az irodában beszélgettem múltkor a projektvezetőnkkel, valahogy szóba jött az egész blog téma, vagy már nem is tudom mi, majd egy héttel később mondta, hogy beszélgetett a fiával, és kiderült, hogy ismeri a blogomat. Kicsi a világ.
Nem azt akarom mondani mondjuk, hogy most akkor nem írok le inkább véleményt, mert általában amit leírok a blogban azt személyesen is felvállalom (elvégre ez az egész cucc a saját véleményem reprezentálására szolgál, meg mivel soha nem áll be a szám, legalább van egy hely ahol lehet fosni a szót), csak azért ha mondjuk tudod hogy olyanok is olvasnak, akik például a szakmai oldaladra kíváncsiak, akkor nem feltétlenül fogsz a szarásról írni, noha ezt már megtettem korábban (azt inkább nem is részletezném, hogy most honnan írom e sorokat).
Volt ma CH24 elődöntő, erről szintén később fogok írni, mert vicces volt.
Voltunk szombaton huszonnégy-órás programozói verseny elődöntőn. Érdekesek és szerintem viszonylag nehezek voltak a feladatok (bár mindenféle típusú problémával lehetett találkozni, melyeket különböző megoldási módszerekkel lehetett megoldani), viszont kicsit sem gondolom, hogy erkölcsileg elfogadható egy-két csapat eredménye. Történt ugyanis, hogy péntek este a szerverek kímélésének érdekében felkerültek az elődöntő feladatai egy jelszóval védett tömörített állományba. A jelszó és a jelszó nélküli fájl másnap tíz óra harminc-egynéhány perckor került fel – míg az első helyes megoldás tíz óra tizennégy perckor érkezett meg.
A másik ami nem volt annyira szimpatikus, hogy nem a forráskódokat kérték el, hanem az adott bemenő adatokból generált kimenő adatokat, amiket viszont akár program nélkül, kézzel is elő lehetett volna állítani a feladatok egy részében. Pláne így, hogy akár egy egész éjszaka is volt a feladatok megoldására a hivatalos hatórányi idő helyett.
Persze érthető, hogy ez sehol nem támadható, mert hiába az erkölcs, a jobb informatikus az, aki feltöri azt a tömörített fájlt, aztán küzd vele másnapig.
Jó móka volt azért, de őszintén nem bánom, hogy végül nem lett belőle semmi.
Átadták ugye mindenféle késést mellőzve a Margit hidat végre-valahára. Namost én ahhoz nem értek, hogy szakmailag ez mennyire elfogadható minőségi tekintetben, egy dolgot viszont tudok: az a kanyar ami van rajta, egyszerűen életveszélyes. A négyes-hatoson ha megyek reggel és jövök este, mindig, de tényleg mindig van legalább egy ember, aki elesik, vagy csak éppen nem esik el. Nagyon kemény az a kanyar, és ráadásul a villamosvezetők úgy is veszik be, mintha a Moszvka tér - Móricz Zsigmond körtér Kötöttpályás Rally Bajnokság résztvevői lennének. Mondom, nem értek hozzá, de aki utazik mostanában errefelé, az tudja, hogy az utasok mindig kicsit rémülten nézik a csuklót, hogy vajon kettészakad-e, ha pedig a Siemens egy tervezője lenne itt, egyenesen az ereit vagdosná a látványtól.
Szóval nem tudom mi a téma, de azt tudom, hogy a Margit hídon a kanyar nem vicces.
Néztem valami dokumentumfilmet, amelyben arról volt szó, hogy Új-Zélandon a diplomavásárlást felsőfokon űzik. Itt ugyanis nem egy hamis papírdarabot kapsz (egyébként nem kevés, legalább tízezer USA-dollárnyi áron), hanem maga az iskola is benne van a csalásban, így ha kifizeted a pénzt, akkor szépen beírnak, berögzítik az összes tantárgyat hármas-négyes jegyekkel, lejelentik a diplomát a hivatalok felé, és néhány hét múlva már úgy kapod meg a papírt, hogy az ellenőrzésre szolgáló weblapon száz százalékig pozitív eredmény jön vissza.
Erről az egészről az jutott eszembe, hogy ha valakinek csak a papír kell, és egyébként kiváló a szakmájában, akkor azt manapság távoktatással, levelező vagy esti tanfolyammal nem túl nehéz megszerezni. Ha valaki nem ért a szakmájához, az evidens hogy ne akarjon papírt, mert kontárok ne dolgozzanak semmilyen szakterületen (továbbgondolva már csak azért sem, mert ez a dolog felvet néhány erkölcsi kérdést).
Én úgy gondolom hogy nem 1960 van, ha valakinek diploma kell, az kis akaraterővel meg tudja azt szerezni. Ha meg nem, akkor az talán egy jel, hogy nem is kellene erőltetni. (Eltekintve néhány kivételes esettől, persze.)
Most nem a méltán népszerű, de már nem működő blogra gondolok, hanem az én »Hugó névre keresztelt« mosógépem.
Ennek ugyanis szokása, hogy három-négyhavonta nem centrifugázza ki normálisan a vizet a ruhából. A probléma úgy orvosolható, hogy lehajtod a mosógép alján lévő vezérlőpanel burkolatát (ez már önmagában egy tízperces hadművelet, miközben megerőszakolod a kezdet ötször), rácsatlakozol a szervízeszközzel a , mely jelen esetben az emberfia keze volna, az eszköz mármint, nem a csonk és azt drasztikusan, 90 fokos irányban balra fordítva a feltárja csonkot elzáró zsilipet. Ebben a pillanatban hat liternyi GEDVÁS VÍZ folyik ki a készülék alján. Vegyük még hozzá hogy a fürdőszobát készítők nem ismerték azt az alapszabályt, hogy a középlefolyó irányába lejtsen mindenhonnan a fürdőszoba, így a víz a mosógép mögé igyekszik távozni, nem a lefolyó felé. Gyorsan visszazár, feltöröl. Ezt még hatszor-hétszer megismételve, majd a centrifuga programot újraindítva már működőképes a dolog néhány hónapig ismét.
Azért hozzátenném, hogy ilyenkor rekurzívan a legfelsőbb ősig szidom a némber fajtáját.
Pontosan ma »egy hete« foglalja el a tévéállványt életem első saját televíziókészüléke (a saját és az első alatt azt értem, hogy amit azon a pénzen vásároltam meg, amiért én dolgoztam meg, és izé, szóval értitek), a Samsung LE37C650 típusjelzésű, 94 centiméter képátlóval, 100 Hz-en rezgő FullHD felbontással, beépített DVB-T és -C, valamint MPEG-4 tunerrel rendelkező szépség.
Azt, hogy Samsung tévé lesz a tuti, már »egy ideje« tudom, viszont a hatos széria ezen darabjával csak decemberben találkoztam, de már akkor is feltűnt, hogy hihetetlenül zuhan az ára. Persze erre először gyanakodtam, de végül több helyen sikerült megnézni működés közben a dögöt, és instant szerelem volt, csak a víz kellett hozzá.
A Digi-féle digitális tévé (hahaha) vicces, van hét darab HD-csatorna a mezei előfizetésben (tehát semmi HD-csomag), ezek az atv, a m1, a m2, a Duna, a Music Channel, a National Geographic és a National Geographic Wild. Néha azért beszaggat a kép, és meg-megakad, de ez gondolom a fos kábelnek köszönhető, meg annak hogy amikor behozták a lakásba a kábelt, sikerült fölöslegesen tíz métert letekerni, de persze úgy, hogy a tévé végéig már nem ér el, ezért kicsit meg kellett toldani. Mondjuk ritkán tévézem műsorszórás szerint, így nem zavar. A műsorújság és minden egyéb funkció is működik, szóval laza.
Az USB Play fantasztikus cucc, bedugja az ember a pendrájvot rajta az AVI vagy MKV állományokkal, és ezekhez még a feliratot is be tudja olvasni. Azt nem tudom, hogy NTFS-t tud-e olvasni, mert ha igen, akkor gyakorlatilag bármilyen USB-s merevlemezt rá lehet dugni, és még médiaboxot sem kell vásárolni. A sorozatok még 720p-ben is zseniálisan néznek ki, ha lesz időm végre filmet nézni, megfuttatjuk a lovakat valami 1080p tartalommal is. A 100Hz-ről már inkább nem is beszélek.
Ami non-plusz-ultra, hogy a tévén van ethernet-csatlakozási lehetőség, így elvileg hálózaton is látja a megosztott tartalmakat, de ha jól értelmeztem ezt csak a Samsung PC Share nevű szoftverrel lehet összehozni – nem tudom, nem próbáltam még.
A tévére amúgy három évnyi garanciát adtak, így három évig biztosan nem cserélem le, illetve csak nem ugrik akkorát a technológia, hogy csurgatnám a nyálam valamire.
Nagyon jó vétel, ajánlom, különösen a nevű üzletet, ahol egyrészt jelenleg a legolcsóbban lehet megvenni, másrészt segítőkészek és udvariasak.
Megszűnhet önálló intézményként működni a József Attila Színház, amelynek társulatát feloszlatják; a teátrum dolgozóival csütörtökön Méhes László igazgató ismertette Csomós Miklós főpolgármester-helyettes erről szóló levelét.
Nem mondom hogy hetente jártam a József Attila Színházba, sőt még havonta sem, de ettől függetlenül sokszor voltam ott ahhoz, hogy ne érdekeljen az esetleges megszüntetése. Azt pedig kicsit undorítónak tartom, hogy hasznosítási pályázatot ír ki az önkormányzat az épületre. Ráadásul a József Attila Színházban nem is voltak olyan húzósak az árak, azt hiszem öt-hatszáz forintért már viszonylag jó helyeken lehetett csücsülni, ami biztos sokakat csábított be. És arra is emlékszem, hogy mikor legutoljára voltunk, két héttel előadás előtt kellett jegyet venni, mert teltház volt minden darabra.
Az jutott eszembe múltkor, és lehet hogy egyébként teljesen létező és kiforrott dologról van szó, de én még nem találkoztam vele: mi lenne ha a reptéren lenne mindenféle szórakozást biztosító létesítmény, két kategóriában (megfizethető és luxus), valamint országspecifikus dolgok, például múzeum, éttermek vagy hasonlók. Ha várni kell átszállásra vagy késés miatt a reptéren kell lenni, akkor a sok üzleten túl milyen vicces lenne, ha például félórás turnusok lennének a múzeumban, ahol megismerhetné az ember az adott ország dolgait úgy, hogy a repteret el sem hagyná. Vagy például beülni egy moziba, ahol sorozatrészek és filmek mennének. Mindez persze összekötve a rendszerrel, így biztosan nem maradna utas a reptéren, ha a gép közben elkészülne.
A WPDM-ről, vagyis a Web-programozó Diákműhelyről már »írtam korábban«, az első kör nemrég fejeződött be, de már indul is a második, méghozzá jövő héten.
Tömören és röviden: a cél főként középiskolás diákoknak a weblapkészítés és a webprogramozás alapjait megmutatni. Géptermi gyakorlat keretein belül két csoportban van lehetőség a HTML, a CSS, a PHP és a MySQL alapjainak elsajátítására. A műhelynek a Gábor Dénes Főiskola a helyszíne, hetente egyszer, délután öt órától kerül megrendezésre május végéig, a szervező a Gábor Dénes Tehetségpont, vezetőtanárunk Kaczur Sándor, az előadó pedig rajtam kívül Sós Bence és Stiller Roland, akik a szakma kiváló szakértői. Mindannyian évek óta foglalkozunk a weboldalak lelkivilágával, és igyekszünk olyan dolgokat mutatni, ami egy kiváló alapként szolgálhat, ha valaki komolyan akar foglalkozni a témával.
Akit érdekel, írjon nekem levelet a zokni [kukac] mefi [pont] be e-mail-címre WPDM tárggyal, tudok küldeni részletes információkat, és még jelentkezni is lehet!
Én elégedett vagyok, olyan filmeket értékeltek amik nekem is nagyon tetszettek, bár a
»Viharsziget« jól mutatott volna a listán, de hát ez van.
Az én szerény kis világképemben az oszkárt nem kell olyan komolyan venni: plusz egy a sok lehetséges elismerés közül, amit egy film megkaphat – nem lesz tőle kevesebb az, amelyik nem nyer, maximum több, amelyik mégis.
