Mondjuk nem a tévé távirányítóján, sajnos, hanem valahol a torkom környékén. Történt ugyanis, hogy most ebben a kevésbé járványos (irónia) időszakban én is belefutottam a betegségbe, de szerencsére megint részletekben kapom meg, most a soros a torkom. Tegnap már éreztem hogy nem a legtutibb, de beszéltem folyamatosan négy órát, aminek következtében reggelre szépen el is ment a hangom. Utoljára ennyire talán nyolcéves koromban ment el, még arra is vetemedtem hogy gyógyszert szedjek, ráadásul rögtön antibiotikumot.
Egy énekes kedves ismerősünk egyébként azt mondta, hogy a tuti megoldás a következő: cserszömörcés-mandulás szájvízzel óránként kellene öblögetni (hozzáteszem, a cserszömörcével »vannak tapasztalatok«), valamilyen Sandoz gyógyszeres pezsgőtablettából meg kell inni kétóránként egy pohárral (nem, nem a Calcium-Sandoz) és végül fellépés előtt meg kell inni egy egész tojást, nyersen. Lévén hogy szájvíz nem volt a patikában, tojást egy darabot nem árulnak a Sparban és egyébként is, maradtak a gyógyszerek.
Ebben a Bioparoxban egyébként az a jó, hogy letüdőzöd és fel is szívod az orrodon, így ha megpusztulsz a gyógyszer tömény szagától és ízétől, még friss levegőt sem tudsz szívni, hogy legalább ne szagold, mert az egyik orrod nyilván be van dugulva, a másikban meg töményen áll a szer.
A vicc hogy ma este WPDM, ha nem jön meg a hangom, bedobok előtte egy mézes-barackosat.
Ebben a pillanatban is zajlik éppen az Apple-esemény, az új táblagépet pont most mutatták be, ekképpen néz ki:
Március 25-én szerény kis hazánk is kap belőle, elvileg az ára változatlan marad (ami jó, mert nagyon nagyot fog zuhanni az iPad-ek ára, valószínűleg, ezért használtan fillérekért be lehet majd szerezni), viszont egy új, A5 jelzésű processzort kapott, ami kétszer gyorsabb működést és kilencszer gyorsabb grafikai teljesítményt produkál, a fogyasztása viszont az előző A4-es processzoréval megegyező. Ez egyébként az első kétmagos processzor egy táblagépben.
33%-kal vékonyabb, kapott kamerát, giroszkópot és minden egyéb jóságot, valamint már fehér színben is elérhető.
Egy tucat kiegészítő is érkezik majd hozzá, nekem a kedvencem az új tok, amiből támasztékot és kijelzővédőt is lehet varázsolni, és valami mágneses technológiával ragad hozzá a géphez.
Így az első hírek alapján jónak tűnik, kíváncsi vagyok milyen lesz kézben fogva.
Az van srácok, hogy ki vagyok kicsit idegileg, rám egyáltalán nem jellemző módon.
Azon még túlteszem magam, hogy napi tizenkét órában húzom az igát, 38˚C-os lázzal, és begyulladt hangszalagokkal, meg taknyos orral. Még azt is elviselem hogy folyamatosan beszélnem kell, tényleg, még igyekszem élvezni is, sőt, az órákon amiket tartok igyekszem a megszokott szintet hozni, talán sikerül is. Mondhattam volna azt, hogy egy hét betegszabadság, de inkább felemelt fővel, blabla. Amikor viszont ez a levél fogadott kedden, az már kicsit rátette azt a bizonyos lapátnyi adagot a lelkivilágom kártyavárára:
Kedves Hallgató!
Az Ön által XXX. Jubileumi OTDK-ra nevezett
Tanulmányi rendszer fejlesztése
című pályamunka nevezését az OTDT Titkársága és az OTDT illetékes szakmai bizottsága ellenőrizte. Az ellenőrzés során azt a megállapítást tettük, hogy nevezése nem megfelel meg az OTDT és a szekció szabályainak, így azt nem tudjuk elfogadni.
A részleteket az OTDT nevezési rendszerében tudja megtekinteni.
Kérjük, hogy belépve a rendszerbe a "Dolgozat adatai" és a "Dokumentumok" menüpontban tekintse meg azon okokat, amelyek miatt nevezése elutasításra került.
A rendszer elérhetősége: http://otdtreg.itk.ppke.hu
Üdvözlettel,
OTDT Titkárság
Visszajelzéseiket és kérdéseiket az alábbi elérhetőségeken várjuk:
Rémülten szaladtam az adatkezelő rendszerbe megnézni, hogy ugye ez most egy félreértés, de higgyétek el, nem az volt. És amiatt elutasításra kerültem:
Szakmai Bizottság nem találta elég színvonalasnak, nem vehet részt
A félkövér kiemelést én okoztam, ugyanis kicsit nevetségesnek tartom, hogy egy normális levelet nem sikerül megírni, de az én dolgozatom nem felel meg a szabályoknak. Mert nem elég színvonalas, mint olyan. Kétszer is átolvastam a szabályokat, kétszer is összevetettem a dolgozatommal, semmilyen eltérést nem találtam. Sőt, olyat sem láttam sehol hogy valaki leírhatja azt, hogy nem vagyok elég színvonalas, csak így a levegőbe. A dolgozat egyébként legalább tíz, a szakmában és a felsőoktatásban is releváns ember kezén ment át, valamint ami a legérdekesebb az egészben, hogy egy »első helyezést is kapott«, talán még emlékeztek, hogy 2009 novemberében sok-sok reménnyel írtam, hogy mennyire büszke vagyok erre az egészre.
Most meg itt állok, több száz órányi befektetett idővel, ennél több energiával, amely persze nem volt haszontalan, de ha azt nézem, hogy ezt az egészet igenis azért csináltam, hogy megmutathassam országnak-világnak, és valóban, nem voltak reményeim hogy elhozok akármilyen helyezést az országos megmérettetésről, de hogy így, gusztustalanul, mindenféle indoklás nélkül visszadobják a dolgozatomat, azt egyszerűen nem tudja bevenni az agyam.
Ne értsetek félre, komoly hezitálás kellett ahhoz is, hogy ezeket a sorokat egyáltalán leírjam. Az is lehet, hogy elvágom a Pázmányos MSc-karrieremet, vagy még akár hamarabb is húzok rövidebbet az egész miatt, hiszen az Informatikai Szekció a Pázmányon lesz. Nem is arról van itt szó, hogy annyira jónak gondolom magam, hogy hideg zuhanyként ért, miszerint gyenge vagyok mint a harmat.
Nem.
A problémám azzal van, hogy egy tollvonással, egy rosszul megfogalmazott levélnyivel elintézik több hónapnyi munkámat. Hogy lekezelően a színvonalról beszélnek, mindenféle magyarázat nélkül. Hogy nevetségessé, döntésképtelenné és inkompetenssé teszi azt a legalább tíz embert, aki ehhez a dolgozathoz érdemben hozzájárult, még ha annyival is csupán, hogy zsűritagként arra szavazott, hogy igen, ez volt a legjobb dolgozat, küldjük tovább az országos rendezvényre. Egy tollvonással leszarozták (és bocsánat, de erről van szó) az én szakmai reputációmat, az iskola (tegyük hozzá, sajnos egyébként sem jó) hírnevét, az ott dolgozó emberek szakmai felkészültségét. Ezek a mondatok a következőket jelentik:
Kedves Nádai Gábor!
Sajnos Ön, az Ön intézménye, és az abban dolgozó emberek még a legjobbnak vélt munkájukban sem olyan színvonalasak, mint akárki más a többiek közül!
Túloztam? Nem érdekel. Az a problémám, hogy teljesen más dolgokat vélek a háttérben húzódni. És ha csak engem dobott a gép, akkor félek hogy kellemetlen húzás volt ez annak, aki meghúzta azt a bizonyos piros kart, mely a gép jobb oldalán terjeszkedik, mert én nem fogok fejet szegve hagyni az egészet elúszni.
Az, ha engem becsmérelnek, még belefér. Ellenben az már nem fér bele, hogy az intézményt, és azokat a tanárokat, akiknek a legtöbbet köszönhetem, gyakorlatilag egyszerűen körberöhögik.
Amennyit tudtam tenni, az annál nem több, hogy kértem egy részletes indoklást. Az azonnali kizárást is erősnek érzem, TDK-val foglalkozó tanárok mind-mind azt mondták, hogy nem láttak még hasonlót pályafutásuk során, s ha valami komoly probléma is van, azt hiánypótlási eljárással igyekeznek megoldani, nem pedig így.
Az már szomorú, de egyértelmű, hogy áprilisban nem leszek ott az OTDK-n, legfeljebb mint néző, és szorítok azoknak, akiknek sikerült. Ezen már túltettem magam. Bízom benne, hogy azért legalább valamilyen épkézláb választ sikerül összeszedni.
Sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet egy kattintással elintézni. Emberek komoly munkáját, emberek döntéseit nem lehet egy kattintással lehúzni a vécén, és meg is fogom mutatni, hogy ez így van, mert el vagyok keseredve, fel vagyok háborodva és sok hasonló jelzővel tudnám még illetni a hangulatomat, de hasztalan. Azért is írtam le ezeket a sorokat, mert ha ebből bármilyen hátrányom származik majd az elkövetkező hetek-hónapok-évek során, legalább bizonyos lesz néhány dolog. Most viszont inkább megyek vissza a munkámhoz, így nem lesz időm ezen gondolkodni.
Az egyik, hogy panaszkodnak az üzletek a tömeges cukorfelvásárlásra, ami miatt húsz kilogrammra kellett korlátozni az egy fő által vásárolható maximum cukormennyiséget. Ez talán amiatt lehet, hogy szépen bezáratták az összes cukorgyárat, mert az EU, a szent, az mondta hogy nem tudom hol gyártjuk a czukrot, úgyhogy sziasztok magyarok. Aztán nézünk mint Rozi a moziban, hogy egy kiló cukor háromszáz forint körül mozog.
A másik ez a mostantól tilos mindenhol a dohányzás téma. Megállókban és közterületen megértem, a szemét nagyon nagy részét az eldobált cigarettacsikkek okozzák (megint más kérdés, hogy a tahó magyarnak, már bocsánat, annak ilyen tiltás kell, mert nem ismeri a szemetes fogalmát). Azt is megértem, hogy egy étteremben tilos a dohányzás, mert én evés közben az egyetlen gőzjellegű képződmény, amit elfogadok, az a készülő pörkölt illata. Kávézókban még csak-csak, na de egy kocsmában? Természetes velejárója az alkoholizálásnak a dohányzás, és nem csak annak aki dohányzik, nekem rengeteg ismerősöm van, aki a bulizások alkalmával szív csak el néhány szál cigarettát.
Aztán itt van még ez a hamburgeradó. Nonszensz. Egy a háttérben megfelelően zakatoló egészségügyi rendszerrel működő országban teljesen támogatható az ötlet, hiszen aki egészségtelenül él, hamarabb számíthat kórházi ellátásra. Na de komolyan, Magyarországon, ahol mentőt kell hívnod, »mert az orvosi ügyelet nem tud bekötni egy vérző sebet«, meg hasonlók, ott úgy érzem ez egy bicskanyitogató és az átlagember agyvizét felforraló idióta döntés.
A végére meg itt van ez, hogy megnövelnék a rendőr- és tűzöltótisztek nyugdíjkorhatárát. Bociszemű szóvivő néni meg nyugodtan mondja, hogy nem érti, fiatal és erős emberek mért mennének nyugdíjba. Esetleg mert ne rohangáljanak hatvanéves tűzoltók és rendőrök szolgálatban?
Néha nem hiszem el miket hallok-látok.
Arról nem is beszélnék, hogy apja a minap tizenhét éves fia orra előtt lőtte le anyját, majd végzett a saját életével is.
Nos, a véleményem az, hogy Natalie Portman abszolút megérdemelte »a kis szobrot«, a Fekete hattyú egy elgondolkodtató és kellően hátborzongató film, pedig alapjában véve egy olyan témát vesznek elő, amit már lazán nevezhetnénk lerágott csontnak.
Őszintén szólva nem nagyon akarok és nem is tudok szakérteni a filmről: tetszett, jó volt, valószínűleg nem utoljára láttam, és bátran ajánlom mindenkinek, különösen olyanoknak, akik szeretik a hasonló filmeket.
Egy hatalmas elmaradást sikerült pótolni a hétvégén: filmnézés után nyomkodtuk a tévét, és pont arra gondoltam, hogy milyen jó lenne a Magyar Televízión elkapni valami jó filmet, amit már nagyon régóta meg akarok nézni, legalább HD, meg úgy egyébként is. Aztán mit lát az ember, pont elkap egy ilyen filmet.
Mit is mondhatnék. Talán azt, hogy vannak filmek, amiket megnéz az ember, aztán jól szórakozik rajtuk, például: »A Vasember «. Aztán vannak filmek, amiken elgondolkodik az ember, ilyen lehet például a »Fekete hattyú«. Vannak olyan filmek is, amiket az ember soha sem felejt majd el, lásd »Benjamin Button különös életét«. És végül vannak A Filmek, mint mondjuk ez.
A történet (amelyben egyébként Stephen King munkája nyugszik) középpontjában egy nagymenő bankár áll, akit börtönbe zárnak gyilkosság vádjával, mondván hogy megölte feleségét illetve annak szeretőjét. Bekerül a Shawshank büntetés-végrehajtó létesítménybe, ahol természetesen át kell esnie a szokásos újoncokat érintő különféle kínszenvedéseken, kezdve attól hogy az első éjszaka rádöbben, tényleg itt van, nincs visszaút, folytatva a börtön mesés világával, amit ugye senkinek sem kell részletezni. Ekkor a negyvenes évek végén járunk.
Ami innen történik, azt egyrészt csak a főbb poénok elsütésével tudnám leírni, másrészt pedig nem is érdemes szavakban ismét összefoglalni, végig kell ülni a filmet, aztán utána töprengeni kicsit a dolgokról.
Egy dolog viszont nem kerülte el a figyelmemet: volt egy bizonyos sorozat nem is olyan régen, amit én nagyon szerettem, és e a sorozat bizony rengeteget merített a filmből, ezt fölösleges is lenne vitatni.
A remény rabjai ritka darab. Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy az egyik legjobb dolog, ami egy filmmel történhet. Az, amelyet egyszer mindenképpen látni kell. (Nem véletlenül áll az IMDb 250-es listájának élén.)
Képzeljétek, tizenegy éves voltam 1999 júliusában. Akkor jöttem haza Olaszországból, és kaptam ajándékba néhány eurót, amit jó gyerekhez híven gondoltam majd szépen elverek. Idióta gyermeki agyacskám aranyhalakat diktált, szép gömb alakú akváriumban, meg minden. Gondoltam jól mutat majd a könyvespolcon, még világít is a sötétben (mármint az akvárium, nem a hal).
Aztán elmentünk a közelben lévő hüllőboltba, ahol egy mogorva eladóbácsi lebeszélt a halakról, mondván hogy semmi extra nincs velük, úsznak mint a hülyék egész nap, takarítani kell rendszeresen meg egyébként is. Ellenben a teknőssel! Mert nézzék csak, féléves pirosfülű ékszerteknősök vannak itt az akváriumban, egy ötven forintosnál éppen nem nagyobbak.
És hát igen, kis piros fülük volt, meg zöld páncéljuk, és tátogtak hogy helló, vigyél haza. Nevetségesen olcsók voltak, néhány-száz forint volt egy darab, az még akkoriban is viccesen kevés pénz volt ilyesmire. Persze az akvárium, a víztisztító, a lámpa és az egyéb dolgok azért elvitték az ajándékpénzt, de talán még egy fagyira jutott.
Aztán hazahoztuk a kis dögöket. Tényleg nem voltak nagyobbak ötven forintnál, jófejek voltak, rohangáltak, kivettük néha a szőnyegre, emlékszem, egyszer eltűntek a kanapé alatt.
Ennek tizenkét éve. Sosem volt bajuk, kapták mindig a vitamint, büszke is voltam rájuk, hogy míg a legtöbb ismerősnek elég hamar, néhány héten, hónapon de legfeljebb éven belül elpusztult a teknőse, addig bezzeg Egon és Ellen milyen jól bírták.
És tényleg, ma 13 évesek. 13 év. Több mint egy évtized, ezt még azért kimondani is jelentőségteljes. Kis tökmag voltam, mikor még ők is kis tökmagok voltak, és mint »Julcsa«, »Mephisto« vagy mondjuk »Gina«, végigkísérték az életem egy szakaszát. Mondhatnék érzelgős dolgokat, hogy mellettem voltak jóban-rosszban.
De persze mondhatnátok, hogy ugyan már, ez csak két hüllő, két díszállat.
És igen, sosem puszilgattam őket, meg nem aludtak velem, maximum néha megkocogtattam a kis fejüket miközben enni adtam nekik. Még az is lehet, hogy utáltak, elvégre ők csak azt látták hogy én vagyok az, aki belerakja őket egy üvegbe, ahelyett hogy akár szabadon is jöhetnének-mehetnének a világban.
Mégis, én imádom a két teknősömet.
Tegnap magam sem tudom miért, de egyik pillanatról a másikra elment az életkedvem. Nyilván mindenkivel volt már ilyen, velem is, azonban alapjáraton szeretem egy életvidám embernek tartani magam, igyekszem keveset szomorkodni és depizni, mint olyan. Tegnap azonban világvége hangulatom volt, pedig ezt semmi sem tette indokolttá.
Néhány óra múlva már hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e.
Akkor jött a hír, hogy nem akartak vele zaklatni, de úgy néz ki, Ellen beteg. Ő a nagyobbik, lányteknős. Sajnos vasárnap délután kezdődött az egész, ilyenkor vidéken állatorvost találni lehetetlen. Persze nem volt komoly baja, csak nem evett és nem mozgott túl aktívan, illetve, Egon a fejével felnyomta a víz alól az ő fejét.
Néhány órával később kaptam egy SMS-t, hogy szegény Ellen itt hagyott minket. Anyukám vele virrasztott, azt mondta az utolsó fél órában már mozdulatlan volt, és jéghideg.
A lányteknős képes egy párzás után elraktározni a hímivarsejteket, és azokat bármikor felhasználhatja, ha úgy gondolja. Fogságban akkor raknak tojást a teknősök, ha nagyon jól érzik magukat. Azonban előfordulhat, hogy a tojás lerakása közben valami miatt megakad, ezért a tojás félúton beszorul.
Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Szerencsétlen állat nem elég, hogy szenvedett élete utolsó óráiban, még azt a tojást sem tudta lerakni, amely gyakorlatilag a halálát okozta.
Ma reggel otthon találtak egy kis tojást az akváriumban, megpróbáljuk kikelteni, lehet, hogy lesz belőle valami.
Szomorú vagyok, mert egy teknősnek nem 13 évet kellene élnie, hanem húszat, és nem abba kellene belehalnia, hogy életet akar adni egy másik lénynek, amely belőle származik.
Szomorú dolgok ezek. Kis vackok, néhány-száz forintért vesszük őket adott esetben, morgunk ha éjszaka zörögnek a kaviccsal, nem is látjuk őket hónapokig, aztán amikor ez történik, akkor döbbenünk rá, hogy mennyire szeretjük is őket. Egy nyálkás, főként vízben úszkáló kis lényt, aki ha benyúlsz az akváriumba leharapja az ujjad.
De ettől függetlenül az én kis teknősöm volt, aki most valahol máshol úszkál. Képzeletemben, valahol a könnyeimben.
Azok után, hogy a megyéket vármegyékké, a Lágymányosi hidat Szent László híddá, valamint a Moszkva teret Elvis Presley utcává neveznék, javaslom hogy az országot esetleg nevezzük át Birkaföldre. Ferihegynek természetesen Ferenc-domborzat legyen a neve és nekem sosem volt szimpatikus a Batthyány Lajos tér, lehetne mondjuk Lakodalmas Lajos tér, elvégre Lajos mindkettő. Annyira nevetséges, hogy még vicces példákat sem esik jól hozzáfűzni.
Úszik minden a hétméteres sárban, és ahelyett, hogy lapátolnák, inkább ilyen idiótaságokkal foglalkoznak, mintha lenne erre erőforrás akár pénz, akár idő tekintetében.
Azon agyaltam tegnap reggel, baktatva az iskola irányába, hogy mennyit változtam az elmúlt időben.
Egészen pontosan arra gondolok most, hogy néhány évvel ezelőtt imádtam ha egyedül ülhettem otthon, nem kellett sehová mennem, nem kellett senkivel találkoznom, döglöttem, filmet néztem vagy sorozatot, fejlesztettem, neteztem, mindig nullához konvergált az aktuális RSS-olvasóban az olvasatlan elemek száma, naponta három bejegyzést írtam és ilyesmi.
Most pedig ha hazaérek este és nincs itthon senki, csak Kázmér, akkor persze ha van időm megnézek egy sorozatrészt, és ülök is le csinálni a dolgom, de sokkal kevésbé örülök az egyedüllétnek. Ha tehetem általában társaságban, vagy legalább egy bizonyos embernek a társaságában vagyok. Persze a Readerben ezer felett áll az olvasatlanok száma, napokig mondom hogy majd vagy majd, de aztán persze a szakmai dolgokat meg néhány kedvencet olvasok csak el, és örülök ha éjfél előtt néhány perccel gyorsan le tudok írni egy dolgot abból, amire gondoltam aznap. Merthogy gondolatok még mindig vannak, inkább az idő az, ami kevés.
Az egészből azt akartam kihozni, hogy nehéz néha megtalálni a jó egyensúlyt az életben, de úgy hiszem hogy mindig az a megfelelő, amit éppen csinál az ember, hiszen ha nem volna megfelelő, akkor máshogy csinálná. Én legalábbis biztosan. Meg persze azt is, hogy jó azzal vagy azokkal lenni, akiket szeretünk. (Csak kár, hogy nem mindannyiukra jut idő.)
Ezt azt hiszem alapgondolatként felvéshetjük a szoftverfejlesztés világában. Mindig vannak mérföldkövek, amiket elérünk, és feladatok, amiket teljesítünk, de olyan, hogy kész szoftver, sosincs.
Egy szoftvert vagy használnak, vagy nem. Ha használnak, akkor idővel mindig igények merülnek fel, amik újabb feladatokat szülnek, amelyeket ismét meg kell oldani. Ha a szoftvert nem használják, illetve nem elégedetten használják, akkor mondhatjuk, hogy a szoftver nem megfelelő.
Főként magamnak, későbbre. Mégmielőtt: nem okoskodásként.
Új kedvenc sorozatom az újnak egyáltalán nem mondható Chuck, mely már több mint három évadot tudhat a háta mögött (pontosan nem tudom mennyit, és vagyok olyan lusta hogy nem guglizom ki, csak leírom ezt a béna kifogást).
A történet középpontjában Chuck áll, akinek egyik legnagyobb sérelme, hogy volt legjobb barátja kirúgatta őt az egyetemről. Mint kiderül, a másik srác később a CIA titkosnál is titkosabb ügynöke lesz, és valami szintén szupertitkos információ megszerzése közben életét veszti, és élete utolsó mozdulataként a megszerzett anyagot elküldi e-mailben Chucknak, aki innentől kezdve a CIA radarjára kerül.
Chuckból persze ügynök lesz, de mivel nulla kiképzést kapott, viccesebbnél viccesebb szituációkat okoz.
Az első évad felén vagyok túl, egyelőre nagyon tetszik, kellemes esténkénti kikapcsolódás, rengeteg lehet rajta röhögni, az akciójelenetek valamint a fővonal pedig izgalmasnak tűnik.
Volt ma szerencsénk a Madách Színházban, viszonylag jó helyen (harmadik sor közepe) megtekinteni a híres-neves Macskák című darabot. Kiváló élmény volt, szerintem senki se hagyja ki, még azoknak is merem ajánlani, akik nem szeretik az éneklős darabokat, mert apum is ilyen beállítottságú, mégis élvezte minden percét. A történetet mondjuk elsőre szerintem nem feltétlen kell megérteni, olyan meséről van szó, ami mindig igazodik az ember hangulatához, és mindig ennek függvényében értékeljük.
Egy szó mint száz, tetszett.
Ellenben jegyzet magamnak: ha lesz gyerekem, tízéves kora alatt kérlek pofozzatok fel, ha színházba, múzeumba, moziba vagy bármi egyéb helyre viszem. És nem azért mert sznob vagyok, hanem azért, mert egy négy- meg ötéves gyerek nem bír végigülni kétszer másfél órát csöndben, székrugdosást mellőzve. Azt a vénasszonyt aki mellettünk ugrabugrált (szó szerint), meg fogpiszkálóval játszott és végül otthagyta a vizesüvegét, inkább már nem is szólok. Csak azért szomorú hogy egy színházlátogatás során mindig belefutunk ilyenekben.
Tavaly mintha kimaradt volna, de »tavalyelőtt írtam róla«: ma van a nemzetközi Pi-nap. Jelentősége persze sok nincs, bár én gondoltam rá, hogy lehetne egy kis Pi-alakú kokárdát csinálni, így március 15-ét megelőzve.
Ma egyébként arra keltem, hogy úgy érzem magam, mint akit összevertek, szerintem lázas voltam mint a disznó, azóta bevettem már kétféle gyógyszert és most kicsit kellemesebb, de nem hagyom hogy ennek a szép időnek az élvezését holmi virológiai szempontból kifejezetten mocsok lény megakadályozza, így tüntetőleg ma igenis elmegyünk szórakozni, noha a hideg ital helyett valószínűleg forró csokoládét fogok szopogatni. Party hard.
Rendkívül izgalmas információ lehet még az is, hogy vásároltam egy kukát a fürdőszobába. Gondoltam szólok.
Írtam tegnap, hogy »küzdök a láz ellen«, de ma reggelre egyértelművé vált, hogy alul maradtam. Olyan szintig fajult a dolog hogy még orvoshoz is elmentem, három éve voltam utoljára orvosnál, akkor is a kartonomat kértem ki, amit azóta sem adtam még le. Egy szó mint száz, nem igazán emlékszem hogy voltam-e egyáltalán ilyen szarul valaha, pedig másfél hete is ezt mondtam. A doki szerint valami vírust sikerült összeszedni, gyógyszer, pihenés, alvás és miegymás. Remek.
Egyébként pedig azt néztem, hogy manapság már mindenért gyógyszert, vagy bocsánat, gyógyhatású készítményt nyomnának az emberbe. Ha elkap az ember néhány reklámot, biztos hogy tízből négy-öt valamilyen gyógyszeré lesz. Felfújódtál kaja után? Háromféle tabletta! Fáradt vagy? Kétféle tabletta! Nincs semmi bajod? Nem baj, szedjél vitamint hogy ne is legyen.
Tudom én, hogy nem jó előjönni a bezzeg egynéhány évvel ezelőtt nem kellettek ilyenek dumával, mert egynéhány évvel ezelőtt ennyi szar sem úszott például a levegőben, meg ennyi stressznek sem volt kitéve az ember, de azért tényleg, egész életem során a lázcsillapítónál durvább gyógyszert egyszer szedtem életemben, akkor mondjuk rögtön Augmentin volt, mert a fülgyulladásra ezt ajánlották a felszúrás elkerülése végett. És azt leszámítva hogy néha kidőlök megfázás miatt, vagy nagyritkán úgy mint most, magas lázzal és mindenféle kínnal, sosem volt komolyabb bajom (le is kopogtam). És nem szedek vitamint, nem szedek étrendkiegészítőt vagy bármi hasonlót.
Akit pedig mindig antibiotikummal meg ötvenféle tablettával etettek, az folyamatosan betegeskedett.
Persze nem vagyok én a modern gyógyászat ellen, sőt, klassz dolog hogy mindenre lehet már kapni pirulát, de azért elég könnyen átesnek az emberek a ló túloldalára, a gyógyszergyártók pedig pofátlanul ki is használják ezt.
A Google »tavaly így«, idén pedig ekképpen emlékezett meg az 1848-ban történt eseményekről:
Tegnap este sétálgatva jó volt látni a sok trikolór zászlót, bár érdekes, hogy mi csak bizonyos napokon rakjuk ki, pedig megtehetnénk hogy minden nap kiakasztjuk.
Most olvasom, hogy már két Michelin-csillagos éttermünk is van: a tavaly csillagot kapott Costes után már az Onyx étterem is megkapta a rangos elismerést.
Nagyon fontos dolog ez, többek között azért is, mert ha így folytatjuk, szép lassan hazánk méltó lesz a magyar konyhához, és ha külföldön valahol azt mondják hogy Budapest, akkor első körben például a jó éttermek jutnak majd az emberek eszébe.
Remélem, hogy jövőre is sikerül összeszedni legalább egy csillagot!
Oké, többen ajánlották már, és mindig kicsit ferde mosollyal néztem az illetőre, mikor az izlandi zuzmó kifejezést hallottam, de most az éktelen köhögésemre gondoltam kipróbáljuk mit tud:
Két kortyot ittam csak belőle, viszont már kevesebbet köhögök, és akkor is kevésbé ingerli a mindenemet. Ami még előnyös lehet sokaknak, hogy ebben se alkohol, se cukor nem található, ergo lehet vele vezetni is, illetve cukorbetegek is nagyobb nyugalommal kortyolgathatják. Egész pontosan cinken, mályván és a zuzmón kívül semmi nincs benne, az íze meg valahol a kóla és a tea ízvilága közé sorolható.
Biztos hallottátok a hírt, miszerint egy elszabadult vadállat kutya megtámadott egy szerencsétlen iskolát elhagyó kislányt.
Nekem ezzel kapcsolatban két észrevételem van: egyrészt egy olyan kislány mért járkál úgy általában egyedül, másrészt mért megy ki tanítási időben az iskola területéről?
A másik pedig szokás szerint a vérszomjas fenevadra vonatkozik. Mert ugye ilyenkor szereti mindenki elővenni a szerencsétlen kutyát, mintha az tehetne bármiről is. Ha egy jó körülmények között tartott kutya elszökik otthonról, nem fog megtámadni senkit (biztos előfordulhat ilyen, de nagyon ritkán). Ideje lenne már észrevenni, hogy ha a kutyát láncra verve tartják, néha adnak neki enni meg inni, ne adj isten még jól el is verik, akkor az a kutya előbb vagy utóbb meglóg, és előfordulnak ilyen balesetek.
Azt kellene ellenőrizni valahogy (tudom, ez lehetetlen), hogy az, akihez az állat kerül, valóban alkalmas-e arra, hogy állatot tartson, valamint meg tudja-e teremteni az állatnak megfelelő környezetet.
A fotó lehet nem a legjobb, illetve a tálalást is én követtem el sebtében, és nem, nem ennyi köret volt hozzá, de azért egy átlag tányér méreteit ismerve valljuk be, ez két igen nagy darab rántott sajt. Mindezt a petrezselymes burgonyával és a tartármártással és hozzá egy ajándék tiramisuval összesen 840 forint (plusz borravaló) összegért kicsit pofátlanul jónak találom, pláne, hogy nem kicsit volt finom.
Múltkor az irodában rendeltem tőlük, azóta sikerült még két-három tésztaételt is kipróbálni, valamint néhány desszertjüket. Az étlapon van még csirkemell nagyjából negyvenféle módon elkészítve, körettel átlagosan 1 100 forintért.
A NetPincéren megtaláljátok, nagyon melegen vannak ajánlva. :)
A twitterre azóta több, mint 190 millió felhasználó regisztrált. A cég teljes vagyona 150 millió dollár, alkalmazottjainak száma pedig 400. Durva, milyen sikert ért el, mennyire rövid idő alatt.
Ami furcsa kicsit, hogy a főoldalon viszont semmi megjegyzés nincs a születésnappal kapcsolatosan, lehet, hogy ott majd csak a július 15-ei indulásról emlékeznek majd meg.
Megosztanék veletek egy roppant érdekes tényfeltárást a konyha világából. Mindenki tisztában vele, mindenki tapasztalta, mindenki érezte már, blogba leírni eddig senki sem merte.
A sajtot ha kinyitod, bizonyára sokkal kisebb lesz, hiszen fogyasztasz belőle, mégis, sosem, de úgy értsd ezt, hogy sosem fér bele az eredeti csomagolásába, nyisd ki azt bármilyen vigyázó odafigyeléssel.
Ahhoz sok gondolatot tudnék fűzni, hogy megváltoztatják Ferihegy nevét, mindenféle előzetes indok nélkül, amely ezt akárcsak egy hangyányit szükségessé tette volna. Külön kudarc, hogy ha már megváltoztatják annak a szerencsétlen reptérnek a nevét, akkor legalább valami más nemzetek fiai által is kiejthető variáns lenne az új, de nem, még bonyolítsuk el a dolgukat. (Mégmielőtt: a reptér bizony inkább külföldiek számára van, sem mint nekünk, az adott nyelven beszélőknek. Több külföldi fordul meg a reptéren mint magyar.)
Az pedig, hogy az erre dedikált bizottság tagjainak felét egyszerűen kirúgják, a bizottságtól pedig elveszik a döntést, egy olyan nevetséges és gyerekes viselkedésformára vall, amelyért a hatéves gyerekemet felpofoznám, nem hogy egy politikust, aki döntésképes pozícióban van.
Viccelődünk, hogy itt minden lehetséges, de mikor ilyeneket olvasok-hallok-látok, akkor nem tűnik olyan viccesnek.
Például hogy mért jó az valakinek, ha igénytelen. Felnőtt embereken, akiknek tudjuk hogy van munkájuk meg normális lakásuk, nekem érthetetlen hogy mért mosdatlanok, büdösek, járnak koszos ruhákban? Ez már általános és középiskolában is zavart, de akkor úgy voltam vele, hogy biztos szarul megy a szüleinek, vagy akármi, ezért igyekeztem ebből nem problémát csinálni.
Aztán a másik. Ma meséltek egy történetet, tavaly októberben kirúgtak valakit egy cégtől, mert a munkavégzésében súlyos hibák voltak. Azóta az illető bejár a céghez, hogy nem lehetne-e mégis valami kis munkát kapnia? Több hónapja, teng-leng.
Vagy például az olyanok, akiknek természetes hogy nem csinálnak semmit, és majd lesz valami. És az ami tényleg bosszant, hogy az ilyen emberek nagyon, nagyon messzire viszik, és mire kiderülhetne, hogy mindig körülöttük volt valaki csupán, aki tartotta a hátát, addigra már késő.
Kicsit összefüggéstelen, mint a gondolataim most, de belefér.
Ja, egyébként egész nap azok a kis pöttyök úsznak a szemem előtt, amelyeket néha lát az ember a szeme szélén (vonatkozó Family Guy-jelenet remélem megvan). Nem tudom hogy mitől lehet, fáj kicsit a fejem, biztos ez is közrejátszik, de hülyének néztek ma, mivel azzal szórakoztam hogy rángatom jobbra-balra a fejem, a pöttyök pedig nem mozdulnak. Ez már a vég.
Amúgy pedig a múltkori »sajtos bejegyzés után« még eszembe jutott egy tucatnyi hasonló, olyanok például hogy a gyümölcsös cukorkában mindig több a citromos és a narancsos, mert azok a legrosszabbak. Volt még rengeteg hasonló, de elrontottam és nem írtam le azonnal, így valahol a pöttyök között úsznak.
Illetve, ahogy ma a hajam állt, az bűntény volt a látni képes emberek ellen, de tényleg nem tudtam vele mit kezdeni, sajnálom.
Mostanában divat (illetve lehet régebb óta, de én most a hetekben találkoztam vele először), hogy a rendőrök, mentők és tűzoltók az autóba szerelt hangosbemondót is igénybe veszik, ha a megkülönböztető fény- és hangjelzés nem különbözteti meg őket kellőképpen.
Néhány példa. Múltkor sétálgattunk Shazival az Oktogonnál, és egy mentős útját mindkét sávban elállták, pedig lett volna lehetőségük odébb menni. A mentőautó vezetője először csak villogott, aztán végigjátszotta a létező összes hangot, amelyet a szirénával elő tudott állítani, majd megfogta a mikrofont és bemondta hogy az ABC-123 rendszámú X típusú és Y márkajelzésű autó vezetője legyen olyan jó és vonszolja odébb a tragacsát.
Aztán ma például olyat láttam, hogy a rendőr orra előtt követett el valaki egy szabálytalanságot (nevezetesen olyan helyen állt meg, ahol nem lehetett, és még a forgalmat is akadályozta), de mikor kiszállt volna az autójából, a rendőr letekert ablakból kiszólt a hangossal, hogy akkor legyen kedves visszaülni és elállni onnét.
Erről a videóról meg az jutott eszembe, hogy hiába nyomják neki a mentősök, hiába tudnak még adott esetben haladni is, amikor négy-öt-nyolc-tíz percet kell mennie előre a mentősnek (nagy sebességgel!), akkor már rég rossz minden:
Volt egy ilyen twitteren, hogy ma ne olyan ruhába öltözz, amilyet a munkád megkövetel, hanem olyanba, amilyenben szeretnél dolgozni.
Most azon túl hogy ez nyilván valami unatkozó divatlapba író lánykának a kitalációja, vagy nem is tudom, meg még azon is tegyünk túl, hogy ha én mondjuk meztelenül szeretnék dolgozni, akkor mi van.
Szóval ilyen hülyeségektől eltekintve, az olyan munkahelyet nem számítva, ahol muszáj valamilyen munkaviseletet felvenni (például egyen-, vagy valami munkaruha), alapból úgy jár be az ember, ahogyan szeret. Én például azért mert egész nap a monitor előtt csücsülök, ugyanúgy szeretek ingben vagy adott esetben még zakóban ücsörögni. És szerintem ezzel mindenki így van, mármint azokat leszámítva akik magasról tesznek a ruhára (nyilván ők sem tesznek, csak más szempontok szerint öltözködnek).
Szóval igazából azt akartam kihozni, hogy hülyeség ez hogy ma öltözzél ilyen-olyan ruhába. Úgy kell öltözni, ahogyan jól érezzük magunkat, ötvözve azzal, amit a helyzet vagy az alkalom megkíván.
Tömör leszek és rövid: a filmnek semmi köze az azonos című könyvhöz, továbbá a történelmi vonatkozásokat is kicsit más nézőpontból mutatja be, ami nem baj, csak éppen ezzel ki is nyírja az egész kétórányi időt. Én annyira nem vagyok angolmániás, de még engem is zavart néhány dolog.
Nem jött be, kétórányi szenvedés az egész, még a fejem is megfájdult tőle. Ennél vannak sokkal jobb angol-matériák.
Ezt a fotógráfiát ma készítettem Kőbánya-Kispest (a köznyelv Kökiként is azonosítja) ideiglenes buszmegállójához vezető átjáróban:
A kép tökéletesen jellemzi, hogy azok a személyek, akik az új dohányzási tilalmakat megfogalmazták, döntésüket nem gondolták át kellőképpen. Miért van ugyanis több száz cigicsikk (a képen a teljes kontent negyede látszik) a megálló előtti kis átjáró résznél? Egyértelmű: jön a sok dohányos, szájukból lógnak a marlborók meg a pécsek, az átjáró még nem a megálló területe, egy slukk és még egy, abból kilépve viszont már lecsap a tilalmat jelző tábla. Megoldás: még egy slukk, aztán le a földre, a homok úgy se ég.
Egy kedves kollégám fogalmazta meg az egész balhé körül véleményt a legjobban: a dohányos ember reggel felébred. A kávé mellett elszívja a szükséges cigaretta-mennyiséget, majd elindul a munkába. Menet közben csak el szeretne szívni még egy vagy két szállal, mondjuk a megállóban, de nem tud, mert megbüntetik, nem is kevés pénzt kell akkor befizetnie ráadásul. Aztán beér a munkahelyére, ahol szintén nem tud elszívni egy szál cigit sem, mert az iroda erre nem alkalmas, a körfolyosós ház udvarán pedig a lakóközösség szavazatai alapján szintén nem lehet dohányzani.
A dohányosok a nemdohányosok védelmében vonulnak külön, hogy rossz szokásukat másokat nem zavarva tudják űzni. Nem szeretem a cigarettafüstöt én sem, azonban úgy gondolom, hogy a dohányzásra kijelölt helyek folyamatos és sokszor indokolatlan csökkentése valamint átalakítása egyszerűen csak feszültséget szít a két tábor között, arról nem is beszélve, hogy rengeteg pénzt követel: gondoljunk csak bele például abba, hogy mennyibe kerülhetett az összes megállót kitáblázni az új szabályokra vonatkozóan.
Szóval az van, hogy szombaton elcsatangoltunk az XMS-be megnyomkodni az új Apple-kütyüt, és az teljesen egyértelmű, hogy az Apple egy valamihez bizonyára ért: ez pedig a marketing.
Itt van ugyanis ez a kütyü, amely kiszemelt célcsoportjával még csak köszönőviszonyban sem vagyok: van asztali gépem, van hordozható gépem, van mobilnet-kompatibilis telefonom, ergo mindig és mindenkor tudok netezni meg valamilyen kütyüvel szenvedni, ha a helyzet megköveteli.
Ettől függetlenül akárhányszor meglátom ezt a készüléket, egy dolog ugrik az agyamba: kell.
Nyomkodtam már többször, imádni való, gyors, kényelmes, újdonságerejű és tudom is én, megfogalmazni annyira nem lehet, pont ez a szép az egészben. Megfogod, és tudod hogy neked ez a kütyü kell, még ha ki nem is igazán használnád.
Nyilván nem fogok most iPad 2-re költeni, mert vannak ennél fontosabb kiadások is, de ettől függetlenül lehet hogy idővel ha már pofátlanul olcsón dobálgatják használtan, csak a poén kedvéért veszek egyet, mert tényleg jópofa eszköz.
Hovatovább, egyáltalán nem fölösleges valami hasonlóra beruházni, ha az ember megteheti, hiszen amíg valamit örömmel használunk, addig már megérte, hiszen örömmel használjuk. Szóval na, értitek.
Az Amazon is beszállt a felhő-bizniszbe, bár aki ismeri a »Dropbox« előnyeit, az tudja milyen nagy jóság ez. Igazából a váltást nem is nagyon indokolja semmi, maximum talán annyi, hogy egyévnyi 50GB ACD-tárhely pontosan feleannyiba kerül, mint egyévnyi 50GB Dropbox-tárhely.
A felhőzést ők leginkább zenére használnák, és most egyébként van is egy akciójuk, amely szerint ha vásárolsz egy bármilyen zenei albumot, ingyen adnak hozzá egy évre 20GB tárhelyet.
Múltkor »a Kálvin téren jártam«, metróval, amikor elütött valakit a szerelvény (apró kitérő: milyen furcsán hangzik az elgázolt szó, ha metróról vagy valami hasonlóról van szó), tegnap pedig a 4-es vagy a 6-os villamoson voltam, amikor a Nyugati Pályaudvarra érkezve szabályszerűen odébb lökött egy fiatalabb leányzót, aki gondolta átszalad a tuja előtt. A vezető reflexei nagyon rendben voltak (mondjuk az a mentők száma ugye a százhat kérdés kicsit rontott a helyzeten, de tudjuk ezt be a stressznek), és a kiscsaj szerencséjére pont akkor ment el egy mentő, aki kérdés nélkül azonnal farolt fel szirénázva a sínekre. Kicsit filmbe illő jelenet volt, ahogy a villamos egy másodperc alatt megállt, az emberek repültek előre, koppanás, majd nyíltak az ajtók és már jött is a mentő, miközben a vezető telefonált.
Ami miatt viszont járna a lelki fenyítés, az a járókelők és az utazóközönség viselkedése.
Azon még túltesszük magunkat hogy egy kiscsaj a telefonjában jaj, nem érek oda időben mert valaki itt meg akar halni vagy nem tudom mi vaaaaan szöveggel nyugtázza a történeteket, de könyörgök, miért kell körbeállni a szerencsétlen áldozatot, eltorlaszolva az aluljáróhoz vezető utat, megakadályozva az intézkedő mentősöket és így tovább.
Nem tudom, lehet hogy kellene oktatni az általános iskolában, hogy balesetnél mi a megfelelő viselkedési forma. Nem elsősegélynyújtó tanfolyam kell, hanem normálisan viselkedni, és tovább haladni, esetleg mentőt hívni. Az elsősegélynyújtás sem árt persze, de sosem láttam még balesetnél olyat, hogy lett volna ebben valójában jártas személy, és az átlagember (én is) úgy van vele, hogy inkább nem csinál bajt, mert ki emlékszik már arra, hogy merre kell forgatni a milyen sérült embert.
Tudom, hogy egyáltalán nem újdonság, és Ingrid már nagyon régóta mondogatja, hogy isteni finomság, de ma hirtelen felindulásból vásároltam egy csomaggal a nimm2 soft nevezetű, gyümölcsízű puhakaramellát, amely valami trutyival is megtöltődött vala:
Isteni finom, rendkívül addiktív cucc, tele vitaminnal, bár utóbbi senkit sem érdekel, hiszen finom.
A dologtól kicsit függetlenül még megemlíteném, hogy ma földalattizom, ami alapjában véve nem nagy dolog, mert többször is megesik velem, viszont vásárlásból hazafelé menet, tele kézzel dőltem neki félig fáradtan a kapaszkodónak, amikor felszállt hirtelen egy ellenőr, hogy ellenőrizzen. Próbáltam elővenni a bérletem, és mikor hozzám ért, legyintett, hogy hagyjam csak.
Ez az apró öröm volt napom fénypontja, a többiről meg minek beszélni, jobb elfelejteni.
