Az alábbiba futottam bele így ma, a munka ünnepén. Adott a következő kód:
A kimenet pedig egészen megdöbbentően a következő:
Exception, osztálya: MasikKivetelException
Vagyis, nem a megfelelő kivétel kerül elkapásra, mindenképpen a legvégére, az Exception kódblokkjába kerül a vezérlés.
Nem írtam el, nem hibás az öröklődés, átírtam már ötvenmillióképpen, de mégis ezt dobja. PHP 5.2.17. Lehet át kellene állni PHP 5.3.6-ra?
A kód persze pontosan nem ez, lehet hogy így egymagában működik, de az elv ugyanaz. Jön a kivétel, az az osztálya, ami, de mégsem ott lesz elkapva, ahol kellene.
A munka mellett ma egy sokkal fontosabb, ha nem a világ legfontosabb dolgát ünnepeljünk: édesanyánkat.
Idén az orgonáról egy idős nénike gondoskodott, aki a metrómegállóban ücsörögve árulgatta növényeit. Mostanában egyébként virágot csak és kizárólag idős néniktől veszek: kedvesek, szép virágaik vannak, negyede annyiba kerül mint a virágosnál és még segíthetek is vele egy embernek, aki talán jobban rászorul.
Több száz (több ezer?) diák érettségizett ma, nagy többségüket magasról nem érdekeljük, azonban Tigi és Balázs reméljük hogy a legjobban tud majd teljesíteni, drukkoljunk hát nekik! Hovatovább, én simán beülnék érettségizni, lehet ha lesz időm (nincs) ki is töltöm a lapokat kíváncsiságból, kivéve persze a matekot.
A másik hír, természetesen, amitől egész nap hangos a média, hogy Oszáma bin Ládent ma amerikai erők végleg likvidálták (a nevét egyébként legjobb tudomásom szerint Oszáma bin Ládennek írjuk magyarszkiul, továbbá helyesen Katalin hercegné, nem hercegnő, és tudom, hogy mi nem foglalkozunk ezekkel, de na). Most én nem mennék bele, hogy ez miért jó meg miért nem, amit igazából ki akarok hozni, hogy durva, amikor egy ember halálát úgy ünneplik, mint korábban két ember házasságát.
Ezt a videót viszont azért mutatnám, mert imádom, hogy Obama egyszerűen gyönyörűen beszél angolul, hallgassátok meg ezt a videót, minden betűjét tisztán érteni. Szerintem ez is hozzájárult a sikeréhez, hogy olyanok is megértik mondandóját, akik adott esetben nem anyanyelvi szinten beszélik a nyelvet. És Ámérikában lehetnek páran így. Meg aztán, ez közvetve kicsit olyan is, hogy az utca népéhez beszél.
Az megint más kérdés, hogy ezzel a választásokat el is rendeztük.
Ezt a mondatot viszont zárszónak:
Tonight we are once again reminded that America can do whatever we set our mind to.
Tök jó dolog egyébként, hogy a hatos villamosok május elsejétől éjjel-nappal járnak, merthát ugye a négyes-hatos vonal kvázi a tömegközlekedés egyik alappillére Budapesten, és az éjszakában mozgó gyárilag kétlábú objektumok súlyosabb része is ezzel közlekedik, avagy korábban elődjével, a 906-ossal. Amitől kicsit tartok, hogy az éjszaka során bizonyos nem pozitív jellegű egyedek negatív irányba változtatják a remek Kombinék állapotát.
Tételeket tanulni egyébként vicces dolog, csak már elszoktam tőle, ráadásul most nem arról van szó mint érettséginél, hogy sok dolgot saját hanyagságom miatt akkor olvastam először, sokkal inkább arról, hogy a meglévő tudást kellene úgy rendszerezni, hogy azt tételekhez tudjam rendelni, és azokról beszélni.
A fellelhető kidolgozott tételek viszont undorítóak, viszonylag jó változatból tanulunk, de szerintem begurulok egyszer és újraírom az egészet, ma például egy olyan sor döntötte ki a biztosítékot, hogy a fordító is keménykedik majd erre. A humorral nincs gond, csak sokszor kicsit a tartalom rovására megy, azzal meg már igen.
Május 2-ától a Gábor Dénes Főiskolán a DEXTER Informatikai Kft. által fejlesztett ETR – Egységes Tanulmányi Rendszert az SDA Informatika ZRt. által gondozott Neptun.Net Egységes Tanulmányi Rendszer váltja. Nem fűznék kommentárt a dologhoz, talán csak annyit, hogy örülök, amiért már nagyon nem érint a dolog – elégedett voltam az ETR-rel, és kényelmesebb-használhatóbb rendszernek tartom, mint a Neptun.Net-et, noha mindkettőnek megvan a maga baja. Ezt az apró képet is csak azért teszem ide, mert mosolyogtam egy jót:
A pedig ajánlom, kötelező minden felsőoktatásban résztvevő diáknak és talán tanárnak is.
Az a véleményem, hogy egy ember ne bújjon a kora mögé, ha mondjuk a fiatalabb korában tett bűneiért kellene felelnie. Ez számomra logikusnak tűnő gondolatmenet, hiszen ha valaki fiatalon elkövet valamit, majd megússza az igazságszolgáltatás vasöklének súlyos csapását, akkor az idősebben (mondjuk nyolcvanas éveiben) is ugyanúgy megérdemli a büntetést, ha nem jobban.
Mindettől függetlenül undorítónak tartom, amit Képíró Sándorral művelnek. , szánalmas, hogy egy 97 éves embert hurcolnak meg, és még szánalmasabb, hogy tizenéves hülyegyerekek sárga csillaggal a mellükön ücsörögnek és vigyorognak egy elesett 97 éves öregemberre, aki egy olyan korban tett olyan dolgot, amely korban ha azokat a dolgokat nem teszi, lehet hogy ő kerül a másik oldalra.
A Margit hídnál (budai hídfő) van egy Match. Szerintem a világ legigénytelenebb üzlete, akárhányszor megyek, mindig felhúzom (persze nem komolyan) magam valami idiótaságon. Múltkor például egy hatalmas kupacban álltak kartonok két sor között, meg kellett kerülni a fél üzletet hogy tovább lehessen menni. Vagy például nem rakják ki a friss árut. Vagy például a salátabár mindig le van élve, ha reggel mész, ha délben. És ilyenek. Sőt, ráadásul irreálisan drága, de erre még legyint az ember, hiszen nem a bevásárlós üzlet ez, hanem a munkából kiszaladós. Ezt a koncepciót viszont szintén bukja, mert sosem sikerült még tíz percnél kevesebbet sorba állni.
Mivel hajtás van az irodában, ma csak egy »szendvicset«, salátát és valami édességet akartam ebédelni. Sétálunk ki egy kedves kollégámmal, erre a 12.00-tól zárva, leltár miatt felirat fogad minket. Arcom:
Aztán tovább sétáltunk, és végül egy kis CBA-ba ugrottunk be.
Emlékszem, gyerekkoromban a közértekben teljesen elfogadott volt, hogy a csemegepultos néni olyan szendvicset rak neked össze pár forintért, sajttal, vajjal és felvágottal, amilyet nem szégyellsz. Aztán erről a közértek leszoktak, múltkor valahol kérdeztem, hogy megoldható-e, úgy néztek rám, mintha azt kértem volna hogy legyen kedves egy rúd párizsival maszturbálni, majd ezt szeletelje fel szívecske-alakúra és egye meg. De tényleg.
Itt is bátorkodtam megkérdezni, a hölgy pedig mosolyogva mondta, hogy hogyne lehetne, bár az ÁNTSZ nem engedi, de hozzáállás kérdése. 447 forintért kaptam három zsömlét, olasz sonkásat, Pick borjúpárizsisat és valamilyen turistásat, négy szelet hús volt mindegyikben és egy szelet sajt.
Szóval éljenek a kisközértek, és a kedves csemegepultos nénik.
Az irodában, amely egy hagyományos nagypolgári bérházban helyezkedik el, természetesen körfolyosós megoldás uralkodik, három lépcsőházzal az éjszaki, a nyugati és a déli oldalakon. Az iroda a déli folyosón felérve jobbra található, onnan csak az irodába lehet bemenni, egy kis teraszrész van előtte, ez természetesen hatalmas biztonsági ráccsal le van választva. Balra a folyosón lehetne körbemenni, ha a szürke hajú boszorkány (nevezzük őt átkozott vénasszonynak) a déli és a nyugati oldalt összekötő L-alakú folyosót nem barikádozta volna el egy kétfilléres faráccsal. Lustaságom határtalan, hiszen e sorok helyett akár rajzolhattam volna, azonban a diplomamunka 91 oldala után már nincs akadály, ha írásról van szó.
Szóval, lezárt folyosó. A modellezést nem igazán értem, a rácsot ugyanis könnyűszerrel ki lehet akasztani és át lehet lépni, így biztonsági célt nem nagyon szolgál. Egyértelműen arról van szó, hogy az öregasszony szeretné kisajátítani az L-alakú folyosó részét.
A problémám az egésszel a következő:
autista kötekedős disznó vagyok, ezért zavar az ilyesmi;
ha tűz üt ki a déli lépcsőházban, lehet, hogy nem tudunk menekülni;
mivel a lift az északi folyosónál van, így a babakocsival, tolószékkel vagy egyéb eszközökkel érkezők akadályoztatva vannak;
a tűzoltóság szerint élet- és rendvédelmi okokból nem lehet elbarikádozni ilyen módon a folyosót, ráadásul a folyosó ugye nem magánterület.
Persze tűrtünk csendben, nem szóltunk semmit, mígnem tegnap jött egy ügyfél, kettő kisgyerekkel, babakocsival. Bekopogott, hogy ugyan kinyitnák-e a rácsot, de természetesen nemleges választ, és az ablak becsapását kapta válaszul. Erre finoman leszedte a két rácsot, és már ment is tovább.
Na mondani sem kell, öregasszonynak felcsillant a szeme, akció van életében (mint kiderült a lánya és családja is ott él, ők is élvezték az akciót), kihívták a rendőröket, el lettünk hordva drogos disznónak, hangosan telefonáló csürhének és ilyesmi. Szegény fiatalabb hölgyet és férjét három mondattal annyira összezavartam, hogy szólni sem tudtak utána (pedig csak nagyon gyorsan válaszoltam a nagyon idióta felvetéseikre (például hogy nem vagyok drogos).
Ezt a hosszú történetet összefoglalom néhány mondatban: lehet ilyet csinálni a folyosón? Nem lehet. Pofátlanság ilyet csinálni? Az. Egy idióta zsémbeskedő és másokat akadályozó, idegesítő tevékenységről-döntésről van szó? Igen. Konklúzió: amikor költözik majd az iroda, ugyanígy le fogjuk szedni a rácsokat.
Kezeit csókolom az összes idióta lakónak az összes idióta házban. Őszintén nyomjon egy lájk gombot az, aki kelt már fúrásra, vagy küzdött már szomszéddal idiótaságok miatt.
Az van, hogy meguntam a Firefox idiótaságait, de főként azt, hogy egyetlen üres lappal is alapjáraton eszik meg két-háromszáz megabájtot a memóriából. (Tudom, van akinél csak ötöt eszik, és én vagyok a hülye egyébként is.) A nagyjából »három éve« piacon lévő böngésző útja töretlenül ível felfelé, ami azt ileti. Az a néhány kiegészítés, ami szükséges, egyébként is elérhető, a fejlesztések miatt pedig úgysem tudok megválni a Firefoxtól és a többi böngészőtől, ettől függetlenül az elsődleges a Chrome. Arról nem is beszélve, hogy OS X-en sokkal szebben néz ki mint a Firefox, jobban belesimul a környezetbe, és a weblapokon nem kell Windows 3.11-re emlékeztető elemeket bambulnom.
Máskülönben ahogy nézem közelebbről a logót, nem is olyan csúnya.
És most folytatódhat tovább a takataka… takarítás.
Oké-oké, mindenki utálja, meg fos igénytelen műsorok és satöbbi, pedig amúgy azért lehet hogy annyira mégsem.
Igen, én írtam le múltkor, hogy nem tetszik a Való Világ, és ezzel egyet is értek, az elején fél részt láttam belőle, és az egész arról szólt, hogy undorító emberek üvöltöznek meg veszekednek egymással, olyan emberek olyan stílusban, amelyet négy évig láttam Salógtarjánban, szóval ezt így a tévében köszönöm nem.
Az utóbbi három hétben viszont meló és diplomamunka készítés közben fél füllel figyeltem, az utolsó három ember kifejezetten szimpatikus volt, ráadásul az Éva nevű hölgyemény az ország legjobb valóságshow-jában, a Bárban is szerepelt anno.
Egy szó mint száz, az utolsó három hét vicces volt, aki meg drámázik, hogy igénytelen fos és tattara, az ne nézze, lapozzon tovább. És igen, most ez megy majd mindenhol még pár napig, de ha a focivébé lenne, akkor az menne, ha megasztár, akkor az ha meg mondjuk olimpia, akkor az. Való Világ meg tíz évvel ezelőtt volt, vagy mikor, szóval talán elviselhető.
Ajánlottam már többször különböző király helyeket, most éppen a NetPincéren elérhető és egyébként étteremmel is rendelkező egységről, a Kaja.hu-ról szeretnék pár sort.
Kajafotóm most nincs releváns (sötét volt, így a telefonos pizzafotó annyira nem látványos), ellenben itt van ez a roppant szexi szórólap, amely már tapintásra is kilóg a sok vízvezeték-szerelő meg gagyi pizzás szórólap felhozatalból:
Isteni finom ételek, nevetségesen alacsony árak, a helyszínen remek kiszolgálás és miegymás. Szokás szerint erről most nem szaporítanám a szót, próbáljátok ki ti és, én és még sokan mások (például netman) ajánljuk.
Van azért egy kis aggodalom, főként azért, hiszen a »továbbtanulás« áll vagy bukik azon, hogy bukunk vagy görbülünk majd.
Kezdem kicsit érezni, hogy mostanában nagy a hajtás, de persze megállni nem lehet, és valamelyik nap alá is húztam a maximális terhelhetőség szót az önéletrajzomban, így ni.
Hovatovább, a B-tételsorral nincs gond, inkább csak a rendszerezésével, és azzal, hogy olyan dolgokról beszéljen az ember 10-15 percig, amelyeket tud és használ naponta, de leírni már nem feltétlen szokott. Az A-tételeket tekintem szűk keresztmetszetnek, de dolgozunk az ügyön folyamatosan.
Tomi barátommal ma egy Apple kereskedésben jártunk, amint beléptünk felfigyeltem a jószágra:
Az izzadó Applefóbok, akik már-már reszketve húznák az egeret a bezárás gomb felé, nyugodjanak meg, most itt nem az Apple a téma, illetve csak közvetetten.
A kereskedésben a tulajdonos mesélte, hogy ezt a gépet még az Államokban vette, amikor megjelent a gép, aztán persze valahogy felkerült valamelyik padlásra valamilyen dobozba mígnem most, sok évvel később elővette a még működő masinériát, és kirakta. Persze mindenki ezt veszi észre elsőnek, és már komolyabb összegeket fel is ajánlottak a megvételre, de mondanom sem kell, nem eladó.
Miközben beszélgettünk a gép igen fejlett, 8 MHz-es processzoráról, az jutott eszembe, hogy milyen lesz majd nagyjából hatvan év múlva, mikor egy most átlagosnak számító gépet (értitek, számító gép, hahaha) kirak valaki az asztalára, az akkor tizenéves srácok-lányok meg majd azon röhögnek, hogy nézd már, 2,8 GHz-es processzor, milyen kemény, nagyapám ilyennel tolta a kétezres évek elején.
A még filozofikusabb gondolat, ami ebből jött, hogy amit mi most jelen pillanatban óriási technikai vívmány, és csurgatjuk a nyálunkat rá ha szép keretbe rakják, az néhány év múlva már történelem. Nem is olyan régen még a tévé is nagy cucc volt, most meg LED, 1080p és társai. Millió hasonló példát lehetne még.
Különösebb csattanó nincs, a lényeg egyszerűen az, hogy néha jó megállni és ránézni, milyen király dolgokra képes az ember, ha nagyon akar.
Az van, hogy magam sem tudom miért, de rákattantam a salátákra. Régebben nem igazán szerettem, persze egy-kettőt megettem, főként a kevésbé undormány zöldségeseket (brokkolik, szevasztok), de mostanában, főként az elmúlt másfél hónapban egyszerűen éhezem a salátára (tonhalsaláta, cézársaláta, görög saláta, kukoricasaláta ilyen meg olyan saláta) és amikor lehet, ezt eszem.
A vicc, hogy finoman elkészítve néha még jobban is esik, mint bármi más köret például egy hús mellé, arról nem is beszélve, hogy azért csak egészséges is (no nem mintha ezzel különösebben foglalkoznék) és egyáltalán nem igaz, hogy laktató, sőt, szinte korlátlan mennyiséget képes az ember megenni, mindig jól esik.
Egyéb információként megjegyezném, hogy itt a nyár, ma ugyanis este hatkor olyan meleg volt, hogy majdnem levetkőztem a Nyugati Pályaudvar előtt, de aztán persze mégsem.
Azt beszéltük Tomi barátommal, hogy vajon mennyire számít rangos eseménynek az Eurovíziós dalfesztivál, vagy mennyire jó az, ha valaki ott valamit elér. Aztán szóba jött, hogy a Bumerángban leszólták az egészet, nekem pedig eszembe jutott, hogy szinte akárkit hallok véleményt formálni, csak olyasmi jön, hogy jaj, ez Wolf Kati mennyire tehetségtelen és egyébként is hí meg há.
Végül arra jutottunk, hogy teljesen felesleges, mennyire nívós, mennyire fontos rendezvény. A fontos az, hogy ott van egy magyar, aki megmutatja a fél világnak, hogy magyar, és a fél világ most egy magyarról fog beszélni:
Nem feltétlenül kell mindennek a vélt vagy valós értékét figyelni, és rögtön azt az oldalt elővenni, hogy ez úgy sem ér semmit.
Én például büszkén gondolnék arra, hogy magyar vagyok, miközben fél Európa erre a számra táncol, és talán ők is arra gondolnak, hogy nézd, ez magyar.
Olvasgattam múltkor , amit biztosan mindenki olvasott már, ha pedig mégsem, akkor ez egy remek alkalom lehet erre.
Hogy őszinte legyek, sok dolgon nem lepődtem meg, attól hogy nincs kimondva, pontosan így működik a világ. Ami meglepett, az sokkal inkább a számossága a dolgoknak. Az, hogy mennyi lány teszi szét a lábát azért, hogy luxusban éljen.
Szerintem elgondolkodtató az, hogy vajon kit kell értéktelenebb embernek tekinteni: azt, aki bárkivel összebújik azért, hogy egy szép helyen vacsorázhasson, új ruhákat vásárolhasson vagy akár elmenjen megcsináltatni a haját meg a körmét; vagy mondjuk azt, aki felvállalja azt, hogy az összebújásért pénzt kér.
Az elítéléssel meg azért óvatosan, hiszen könnyen kiszámolható, hány ilyen lány lehet itthon, és közel sem lehetetlen, hogy találkozott már az ember egy ilyen lánnyal, mit sem sejtve.
A zárómondat a legjobb: egy nő addig tényleg nem is igazán nő, míg nincsenek titkai.
Ami engem érdekelne, közvéleménykutatás jellegűen: lányok, csinálnátok ilyet? Lenne az a pénz? (Nyilván erre kevesen fognak válaszolni.) Fiúk: járnátok ilyen lánnyal? Ha elmondaná az elején, és abbahagyná miattatok? Ha nem mondaná el és félúton derülne ki? Hogy reagálnátok?
Voltunk ma a New Orleans-ban, vacsorával egybekötött Dumaszínház előadáson. Kifejezetten jó volt; a menü kacsamáj-pástétomos előételből, óriás borjúbécsis valamint hasábburgonyás főételből végül pedig vaníliakrémes almatortából állt. A fellépők: Brutti (most láttam először, de nagyon szimpatikus volt), Csenki Attila, Dombóvári István és Kiss Ádám. Azt vettem észre, hogy a tévében sokkal gyengébb mindenki, főként azért, mert kevesebb a káromkodás, kevesebb szabadabban elejtett poén és így tovább. Persze ez rendjén van így, meg semmi meglepő, pusztán jó volt látni, hogy aki a tévében semmi extra, élőben kicsalja az emberből a röhögés könnyeit.
Mazsoláztam a hírekből ráérő félórámban vacsora közben (ráérő félórám renget van egyebként mostanában, például ebéd és vacsora közben, illetve lefekvés előtt a fürdőszobában, amikor olyan dolgokat végzek, amelyet csak nagy királyok is egyedül és ülve és szóval értitek). Mutatom mik vannak, amik számomra is érdekesek:
Román–magyar vegyesvállalat alakult áprilisban Aradon a magyar határ menti romániai ivóvíz kitermelésére. Ez az első cég, amelyik élni fog a határon átívelő vízátvezetés lehetőségével, a 2012 végére kétmilliárd forintért megépülő vezetékrendszeren évi nyolcmillió köbméter tiszta vizet hoz Romániából Békés és Csongrád megyébe. Ennyivel az unió által elvárt tisztaságúra hígítják a magyar vizet.
Emlékszem, néhány évvel, illetve hülye vagyok, nagyon sok évvel (tíz-tizenkét éve) voltam Erdélyben, és egy dolgot nagyon a fejünkbe véstek: soha ne igyunk csapvizet, mert vagy tele van a szervezetnek kevésbé optimális többletinformációkkal (például arzénnel), vagy egyszerűen annyi számunkra idegen anyag van benne, hogy garantált hasmenés vár ránk, esetleg rosszabb. Ehhez képest most azt olvasom, hogy hatszor olcsóbb ivóvizet hoznak Erdélyből, hát oké.
Aztán:
Meghalt egy kábítószerkereskedő, nem sokkal azután, hogy elfogták Debrecenben. Előtte úgy menekült el, hogy kimászott egy bérház harmadik emeletéről. Ez még 2007-ben történt, most a dílert elfogó rendőrök ellen az ügyészség megszüntette az eljárást. A családja viszont pótmagánvádat indított, mert szerintük azokba a sérülésekbe halt bele, amelyeket az elfogásakor szerzett.
Biztos velem van a probléma, de én ezt úgy látom, hogy eggyel kevesebb lecsúszott drogos, aki többedszerre esik vissza, és ahelyett hogy az adófizetők pénzén tartanák el a börtönben (ejnye no!), megoldja egy tucat ember problémáját. Nyilván ez szélsőséges hülyeség, amit írtam, nem is teljesen gondolom így, amit viszont nem értek, hogy az intézkedő rendőröket miért veszik elő folyton. Tudom-tudom, vannak ott is kivételek.
Aztán ott van ez a másik sztori, hogy vissza akarnak hívni szolgálatba több tucat rendőrt és tűzöltót, mondván az mégsem járja, hogy az állam majd fizeti a kemény nyugdíjat, ép és egészséges embereknek. Ezzel egyet is lehet érteni, meg nem is, az viszont biztos, hogy rettenetesen kommunikálják le ezt az egészet. Ha úgy állnának elő, hogy most egy nehezebb időszakot élünk, és esetleg szükség van olyan emberek segítségére, akikre eredetileg nem számítottak már. Erre is menne a hiszti, csak talán kevésbé érezné magát sértettnek az a több tudja mennyi emberke, akik például húszévnyi szolgálat, és nem igazán kimagasló fizetés után most egy flegma hát minek tartsuk el ezeket az embereket mondattal kerülnek a ringbe, újra. És igen, ha húsz évig fánkot evett, míg az asztalon pihentetett lába mellett álló tévét bámulta, akkor hát oké, ne panaszkodjék, de azért nem hiszem hogy ez így menne, és például azt sem hiszem, hogy bármilyen munkakört össze lehetne téveszteni egy tűzöltóéval, aki a saját életét kockáztatja nem a legmagasabb bérben való honorálással azért, hogy neked esetleg ne égjen porrá mindened. De mondom, máshogy gondolkodunk erről, ez természetes.
A Google, főként a GMail egy jó dolog. Tekintsünk mos el attól, hogy a csúnya nagy ámérikai cég vájkál a magánéletünkben (mert egyébként őket ez érdekli, tényleg), illetve hogy rongyos filléres üzleteink részleteit kutatja levelezéseink között, meg tudom is én miket szoktak még felhozni ellene. Számomra például a GMail biztonságosabbnak tűnik, mint valami Hóka Pista által üzemeltetett szerver levelezője, amibe a GIXX-ben csak az nem néz bele, aki nem esik pofára két kábelen a szerverteremben.
Hovatovább, ha az ember minden fontos információját, vagy annak többségét egy levelezőben tárolja, e levelezőhöz való hozzáférés elvesztése elég kellemetlen dolog lehet, függetlenül attól, hogy indiai hekkerek vagy csak spamrobotok turpiztak. A legjobb dolog, amit tehetünk, az a . Oké, a fordítást hanyagoljuk is. Ha a kedves olvasó bejelentkezett Google fiókjába, és a linkre kattint, és a cím megegyezik a hivatkozás szövegével, akkor mázlija van, a szolgáltatás bekapcsolható. (Nekem például az egyik fiókomban nem engedi bekapcsolni, míg a másikban igen.)
A módszert a bankokból mindenki ismeri: beírjuk a jelszavunkat, kapunk SMS-ben egy kódot, ezt is beírjuk, és beléptünk. Elhagyta telefonját? Kellemetlen, az aktiváláskor kapott tizen-egynéhány biztonsági belépőkód azonban segíthet, akárcsak a hátrafel (backup) telefonszám rögzítése. A vész biztonsági kódokat némi Pentagon-szintű figyelemmel kezeljük, tépjük hat felé, rejtsük el különböző Voldemort mágiáját is megszégyenítő csapdákon át egy tó mélyére dugott nyaklánc medáljába, tetováljuk a hátunkra kódolva és minden hasonló.
Ha ön nem szereti az SMS-eket, azonban Android-alapú, BlackBerry vagy iPhone készülékkel rendelkezik, a Google Authenticator autentikus szolgáltatásaiért egyenesen rajongani fog (különösképpen, hogy ha a telefont jelkód védi, újabb akadályt állítottunk a gonosz hekkerek számára):
Elég jó, nemde?
Ha lenne még félpercnyi időm, varázsolnék egy paranoiás papagájt, amelyben a kétlépcsős azonosítás / titkosügynök vagyok felirat szerepelne, de persze nincs, úgyhogy megyek is.
Vannak mostanában ezek a reklámok, amelyek egyébként zseniálisak a maguk műfajában, és a marketinges kollégák minden bizonnyal megérdemlik a dicséretet, csak ott a másik véglet, a kedves néző, akinek a hideg futkos a hátán, és persze simán meg is rendeli a szolgáltatást. De hát ez a lényeg, és még beszélünk is róla, ahogy mondani szokták.
Biztosan mindenki tudja már miről beszélek: minimalista reklám, egy ember a kamera előtt, bedob egy kérdést: ön mennyit költ egészségre, vált a kamera, és pár másodpercig látsz egy műlábat felhúzó embert, majd jön a szöveg, hogy kicsi is elég a bajhoz, és a biztosító logója. Vagy például olyan is van, amelyben az egész ház leég egy másodperc alatt. A reklám nem több mint tíz másodperc, a költségvetése forintban azonos, mégis, akárhányszor meglátom-meghallom, erős késztetést érzek hogy azonnal megkössem a legdrágább élet-, lakás- és macskabiztosítást.
Én most például olyan biztosítást vásárolnék, hogy meglegyen az államvizsga, illetve egyéb fonalakon mozgó események is pozitívan záródjanak.
Nem tudom ki hogyan van ezzel, talán a sok tudományos-fantasztikus film és sorozat tehet róla, de én nagyon sokszor elgondolkodom rajta: mi lenne ha egyik reggel úgy ébrednék, hogy néhány évvel ezelőtti énemben találnám magam, de mindezt úgy, hogy az emlékeim megmaradtak? Szóval felkelek holnap reggel, egy másik helyen, ránézek a másik telefonomra és 2007. szeptember 1-jét mutat.
Először is: kihez mennétek? Ugye, közel sem biztos, hogy akivel az elmúlt (elkövetkező) három és fél évet töltöttétek. Meg aztán mag az érzés, hogy milyen lehet úgy találkozni valakivel, akit adott esetben úgy ismersz, mint a tenyeredet, elmegy melletted az utcán, mert azt sem tudja ki vagy.
Aztán a másik oldal: odajön hozzátok valaki, filmbe illő mondattal, hogy ő a jövőből jött, és mond nyolc-tíz olyan dolgot, amelyet egyértelműen csak olyan tudhat, akivel nagyon komoly kapcsolatot ápolsz.
És hogyan folytatnátok? Ugyanazok a döntések, vagy teljesen mások? Lehet-e egyáltalán ugyanúgy meghozni egy döntést, figyelembe véve hogy minden másodperc, minden döntés számít?
Oké, valójában tegnap, és ma hozta meg a futár, de ez egy másik történet. A telefon mindössze 990 forintba került egy Domino számlával, illetve ez sem pontosan igaz, mert kicsit drágább volt, viszont 60 perc és 990 forint lebeszélhető, telefonálni meg mindig telefonál az ember.
Igazából meguntam az iPhone-ommal való szenvedést, és inkább egy minimalista telefonra váltanék, amivel a lényeget el lehet végezni, és nem kell frissítgetni. Ugyanitt egy még szeptemberig garanciális iPhone 3GS eladó.
Jó, igazából ez sem igaz, egyszerűen kellett egy nyári telefon, mert például »tavaly a Sziget utáni nagy zuhéban« sikerült megölni egy iPhone-t, a vicc, hogy az első két napon direkt valami ezeréves haldokló telefonnal mentem, aztán a harmadik nap bátorodtam fel, hogy ugyan már, nem eszik ezt olyan forrón. Meg aztán ott van például a nyaralás, amikor nem szívesen viszem az iPhone-t (bár itt még inkább), vagy például strandra és úgy általában vízközelbe szintén nem. Kerékpározásról pláne nem beszélve.
A kütyü egyébként ennyiért meglepően jó, 8 GB-ig kezel microSD kártyát, így pendrájvként is tud funkcionálni, van benne fantasztikus kamera, de ami a lényeg: lehet vele telefonálni és SMS-t írni-fogadni. A poén, hogy van benne egy fake call funkció, amely előre beállított időpontban hívást szimulál.
Vicces egyébként, életem második telefonja egy Siemens MC60-as volt, nagyjából ötször ennyibe került és akkoriban elég komoly telefonnak számított, decembertől májusig elég menő voltam vele. Most meg fillérekért kapod meg, és röhögsz, hogy hová tart a világ.
Nem arra gondolok, hogy elégedettek vagyunk-e vele, mert természetes, ha ötven forint egy háromféle ízű szendvics-jellegű jégkrém és még finom is, akkor bizony, elégedetten fogunk venni belőle ötven darabot, vagy kit tudja mi az MVM belőle.
Nem, sokkal inkább arra gondolok, hogy például a vidéki kiskocsmánknak a LIDL megnyitása nem igazán tett jót, hiszen noha én mint vásároló persze örülök az ötvenforintos fagyinak, amit betárazok a mélyhűtőbe, de az, aki üzletet üzemeltet, és az Algida vagy akármelyik hasonló termékein szeretne néhány forintot keresni, már kevésbé.
Persze az Algida meg pofátlan az árazásával (hát mennyibe kerül már egy Magnum), különösen, hogy van valami lengyel cég, akinek a Balaton környékén látni a termékeit, és kvázi ugyanolyan stílusban tolják mint az Algida, feleannyiért, az üzletek meg jobban szeretik, mivel.
Mivel egy Algida jégkrémen van mondjuk 10% hasznod. Ez egy négyszáz forintos Magnum esetében legyen negyven forint, de akkor még számold ki, hogy mennyit zabál meg a hűtő, mert azt nem fizeti senki, hogy egész nyáron nyomatják. És nehogy azt hidd, hogy az Algida A+ osztályú remek hűtőket ad, egyáltalán nem. Az pedig elég proli dolog, hogy átcímkézzük az általuk adott táblán felírt árakat.
Necces ez a fagyi-, meg úgy általában is ez a LIDL-téma. Olaszországban például tök jó, hogy néha kapsz magyar paprikát, felvágottat és tejfölt a LIDL-ben, de az itthoni gazda pedig ugye nem biztos hogy örül neki, ha máshonnét hozzák a termékeket, vagy ugyan tőlük veszik meg, de adják el töredéke pénzért.
Nemrég az összes üveg kupakját átalakították: néhány milliméterrel alacsonyabb és más rajta a barázda. Ennek köszönhetően számomra például kényelmetlenebb kinyitni és visszazárni, valamint szerintem hülyén is néz ki, bár ezt letojnám.
Aztán egy rakatnyi üveg és üdítő üvege másfél-két centiméterrel lett magasabb, indokolatlanul, ami azért gáz, mert nálunk otthon a kocsmában például fixen úgy lettek megcsinálva a polcok, hogy a rekeszek és az üvegek beférjenek, most viszont egy tucatnyi üveg néhány milliméter híján nem megy be a polcra.
Aztán ott van a Szentkirályi ásványvíz. Most komolyan: mi van egy ásványvízben? Víz meg ásvány, opcionális buborékok. Ergo az ember nem fog válogatni, illetve szerintem hülyeség válogatni, hogy most melyik víz a finomabb. Kiválasztáskor tehát az ár és a dizájn dominál majd. A Szentkierályi eddig jó áron volt, és az üvege pont alkalmas: masszív, a felső részénél a nyak kicsit szűkebb, pont meg tudod fogni, így ha másfél liter van nálad, könnyen tudsz belőle inni.
Na, hát most drágább lett és cserébe egy sokkal vékonyabb, teljesen egyenes műanyagba öntötték, amit ha olyan gyengéden érintesz meg mint a babád mellét, akkor is összenyomsz, és még kényelmesen sem tudod átfogni.
Vasárnap délután elment a net. Vigye kánya, gondoltam, jobban tudok koncentrálni a nyomorult ALU-ra meg az egyéb rendkívül izgalmas műveleti szintű egységre, de aztán mikor még két órával később sem volt net, és a szokásos tessék áramtalanítani a kábelmodemet és a rúteret megoldás sem segített, sőt, a kábelmodem nem rendeltetésszerűen pislogott rám, gondoltam jöhet a szokásos ügyfélszolgálati kör.
Felhívod a DIGI-t. Helyi tarifa szerint számlázzák a hibabejelentőt (persze ha DIGI-s telefonról hívod nem, de az ugye ilyenkor nem működik). Kettő percet vesz igénybe míg elnavigálsz az automatikus azonosító rendszerhez, ott bepötyögöd a szerződésszámodat, a kerületet és a PIN-kódodat, megkönnyítve ezzel az ügyintéző dolgát.
Oké, felveszi az ügyintéző, akinek a hangján nem csak azt szűröd le hogy leszarja a problémádat, hanem azt is hogy azon túl, hogy vasárnap kell dolgoznia még meg is ölné magát, bemutatkozol, elmondod a problémádat, illetve mondanád, mert közbevágva felteszi flegmán a kérdést, hogy szerződésszám, amiért átnyúlnál a telefonon, kihúznád a tizen-akárhány kis lukon ami van a kagylón, péppé trancsíroznád, és felgyújtanád egy számlával, miközben az elfojtott erőszak szavakat üvöltenéd. Szóval akkor azért itt finoman megkérdeztem, hogy miért kell megadnom az adataimat az automatának, ha utána elkéri ő is. De ez nem az ő problémája, ki másé lenne.
Aztán feltesz két kérdést, hogy hol született az előfizető és mi az anyja neve. Na remek, az előfizető természetesen a lakás tulajdonosa, még gyorsan ezért előkeríted a szerződést, ami természetesen gyorsan meglesz, hiszen rendezett ember vagy, és egy külön fakkban tartod az ilyesmit. Benyögöd végre, mert ugye a PIN-kód, a szerződésszám és a kerület együtt nem elegendő infó, hát hogy gondolnád hogy valaki másnak a nevében vennél fel hibabejelentést.
Elnyögöm a problémámat, ez meg beledarálja a telefonba, hogy felvettükhibajegyétamelyneksorszáma45324hetvenkétóránbelülhívjuk, segíthetekmégvalamiben, amikor meg bátorkodom ismét megkérdezni a hibajegyről, akkor meg sóhajtva mondja el, mintha fogyatékos lennék.
Január óta havi szinten vannak több órás kimaradozások, múltkor ugye számlás problémák is voltak, az ügyfélszolgálat minősíthetetlen. Eddig a DIGI-t bátran ajánlottam bárkinek, mostanában viszont kezdek gondolkodni azon, hogy milyen alternatíva van a környéken. (Csak a T, ők viszont nagyon erőlködnek, hogy álljak át a magenta oldalra.)
Nádai Gábor a Gábor Dénes Főiskola Mérnök informatikus alapszakán tanulmányi kötelezettségeinek eleget tett, az abszolutóriumot megszerezte. A mai napon diplomamunkáját sikeresen megvédte és eredményes záróvizsgát tett, mint mérnök informatikus (BSc). Az oklevél minősítése: jeles.
Nagyon sok mindent tudnék most írni, de valójában felesleges. Semmi nem változott, valahol egy nullát egyesre mágneseztek, ha szakmámhoz hűen akarom magam kifejezni, azonban egy olyan mérföldkövet értem el az életemben, amelyet kicsit azért én is megkönnyeztem.
2007. szeptember 3-án »iratkoztam be«, tehát 3 évet, 8 hónapot és 23 napot voltam a GDF hallgatója. Életem egyik legjobb döntése volt beiratkozni, mélyen megvetek mindenkit, aki lenézi az iskolámat, és nem azért, mert ide jártam, hanem azért, mert én látom nagyjából mindkét oldalon, hogy mennyire hallgató-központú és mennyi lehetőséget kínáló intézményt fitymálnak le néhányan.
Egy iskola pontosan annyit ad, amennyit az ember ki akar hozni belőle. Én úgy érzem, hogy többszörösen kihoztam a maximumot, minden egyes percét élveztem, még úgy is, ha akkor éppen nem ezt éreztem.
Sok embernek mondhatnék köszönetet, hiszen nagyon sok ember segített az évek során, legfőképpen azonban a szűk rokonságon és természetesen Tomi és Gergő barátomon túl, akikkel nagyon sok éjszakát töltöttünk tanulva (vagy néha csak úgy téve) mégis konzulensemnek (hülye szó, a mentor kifejezés szimpatikusabb), Kaczur Sándornak szeretnék köszönetet mondani, aki az elmúlt két évben hihetetlen sok szakmai és már inkább baráti támogatást nyújtott, rengeteg tudást és eredményt köszönhetek neki.
Mást nem igazán tudok mondani, most megyünk elfogyasztunk valami elegánsabb ételt, aztán mivel egy órát aludtunk éjszaka, kipihenjük magunkat, hogy holnap ismét forogjon a mókuskerék, de akkor már mérnökként hajtjuk. :)
Múltkor gondoltam beszerzek néhány nyári ruhadarabot, és pont aznap kapott el egy kedves kollégám, hogy a Jeans Club nevű ruhaüzletben (tudjátok, az a hely ahol »néha lopnak is«) 50%-os leértékelés van. Mi sem kell több, vásárolni is akart az ember, olcsóbban is elintézi, uzsgyi. Tényleg durva leértékelés volt, az akciós termékek áraknak is elengedték az 50%-át, arra hivatkozva, hogy tavaszi raktártakarítás, ami egyébként épkézláb magyarázatnak tűnt.
Aztán valamelyik nap olvasom, hogy a cég csődvédelmet kért, most meg benéztem az egyik üzletbe, és három rövidnadrág meg egy eladó és személyében azonos biztonsági őr ücsörgött a bútortalan helyiségben.
Nemrég pedig olvasom, hogy a PhotoHall nevű üzlet ment csődbe (őket annyira nem sajnálom, ritkán volt jó tapasztalatom), bár ott valamilyen ügyes könyvelési és cégvezetési trükkel hamar átalakultak .
Egy hozzám közel álló személy munkahelye is a csőd szélén áll, szintén a ruhákkal foglalkoztak.
Lehetne mondani, hogy talán nem kellene horribilis összegért árulni a ruhákat, azonban a Jeans Clubra pont a megfelelő ár/érték arány volt jellemző, a PhotoHall pedig nem árulta sokkal drágábban a termékeket.
Amit én még nagyon sok üzletnél hibának tartok (szakmai ártalom, de) az a weboldalak hiánya, vagy azok katasztrofális felépítése. Nézzük meg például a MediaMarkt-ot, ahol a weboldal használhatatlan, látszik hogy az a politika: gyere az üzletbe. Ott viszont sokszor bunkó, kérdésekre válaszolni nem tudó munkatársakat találsz (bizonyára nem mindenki ilyen), illetve én kifejezetten szeretek kutatni-nézelődni-tervezni és nem berohanni, megvenni a dolgot. Még akár egy ruha esetében is: imádom ha megnézhetem a neten a fotót, elolvashatom hogy miből készült, láthatom az árát és hogy milyen méretben van raktáron, esetleg le is foglalhatom.
Lehet hülyeség, de fontos szempontok ezek egy üzlet sikeres működéséhez. Hiszen nézzünk körül: célorientáltan webáruházként működő weboldal (értem ezalatt, hogy nem egy üzletnek lesz webáruháza, hanem dedikáltan erre a célra jön létre egy webáruház) nem igazán ment csődbe az elmúlt évek során.
Kedvenc OS X alkalmazásom az . Weblapja a szokásos Mac-es alkalmazásoktól elvárhatóan gyönyörű kialakítást hozza, bár ez igazából senkit nem érdekel, hiszen a lényeg az, hogy működjön a cucc. Amit mindig is hiányoltam sok évnyi Windows használat után az OS X-ből, az a Start menü, Futtatás funkciója. Persze ott a Spotlight, ami a legjobb kereső amelyet az utóbbi években láttam, azonban ha konkrétan csak egy appot akarok elindítani, kicsit ágyúval verébre érzés, és ez a tempón is visszaköszön.
Beírjuk az alkalmazás nevét, gyorsan megjelenik, returnt ütünk és már mehet is a móka. Tud persze okosságokat is, neten keresni, fájlok között keresni, sőt, a fizetős változata (megéri) egy rakatnyi extra szolgáltatást nyújt, például az iTunes irányítását.
Az extra poén, hogy az advankált beállításoknál látható egy gomb, amelyen a Do not press this button felirat olvasható. Ha valaki mégis megnyomja, egy láthat.
Szóval, ha gyors app indítás, akkor Alfred emeli kalapját.
A oldal lényege egyszerű: a közösség erejével történik a spórolás. Ha például van egy terméked ötezer forintért, akkor ugye egy embernek ötezer forintért éri meg eladni, de ha kapsz biztosítékot arra, hogy száz ember veszi meg, akkor hajlandó vagy engedni mondjuk 25%-ot vagy akár 50%-ot is. Ennyi. Persze sok más ilyen oldal van, de legjobb tudomásom szerint a veddvelem volt az első, illetve én kicsit elfogult is vagyok, hiszen egy kedves netes ismerősék gyermeke a projekt.
Az új dizájn pedig egyszerűen imádnivaló:
A mostani pizzás akció például különösen szimpatikus, nem árt csekkolni!
Biztos olvastátok már a legújabb felmérést (gondolom nem brit tudósok készítették), amely kerek perec kimondja, hogy szegény magyarok a legboldogtalanabbak Európa szerte.
A probléma kicsit összetett. Egyrészt persze teljesen logikus: ha megvizsgáljuk mennyit nyaral, mennyit költ műszaki cikkekre, milyen gyakran jár szórakozóhelyekre (ami nem a sarki kocsma, ha nem mondjuk egy étterem), milyen jellegű termékeket vásárol a bótban (óccób, vagy drágább) és ezernyi hasonló paraméter. Sajnos ezek egyértelműen mutatják, hogy a többi országban azért jobban megy a népeknek. Nem szeretnék belemenni a mennyire jó a külföldieknek és mennyire rossz nekünk nótába, mert tisztában vagyok vele, hogy ennek az éremnek is két oldala van. Az viszont biztos, hogy jelen pillanatban kicsit alacsonyabb a jóléti mutató minálunk.
Azonban ami Magyarországon és a magyar emberekben mindig zavart, az a folyamatos depresszió. Én is rengetegszer vagyok szar passzban, de valahogyan sosem azt láttam megoldásnak, hogy lehajtom a fejem és szomorkodva, magamba fordulva tengetem a napokat. Mindig az tetszett például Olaszországban, hogy még a láthatóan rosszabb helyzetben lévő emberek is általánosságban vidámak, vagy ha nem is vidámak, nem a folyamatos szürke felhő jellemzi a hangulatot. Míg itthon ha sétálgatunk az utcán, elég gyakran ennek az ellenkezője látható.
Szóval az, hogy a magyarok a legboldogtalanabbak, egyáltalán nem meglepő. Azt már viszont nem tudom egyértelműen mondani, hogy sok esetben indokoltnak számít-e.
Néhány olvasó bizonyára gáznak tartja az ilyen pongyola-bulvár bejegyzéseket, én azonban ezek megírását is élvezem, hiszen a blog főként még mindig a napi élmények, események, történések összefoglalásáról szól, legyen szó apróbb semmiségekről vagy komolyabb dolgokról.
Az államvizsga előtti egy hetet szigorúan tanulással töltöttem, azelőtt meg több futó projekt is volt, így az egyik legnagyobb ellenséggel, a párhuzamos munkavégzéssel kellett többszörösen megküzdenem. Nem igazán volt ezzel probléma, azonban nem részletezném, hogyan nézett ki a lakás.
Az a bajom főként az albérlettel, hogy vannak bizonyos felületek amik hihetetlen könnyedséggel lesznek rendkívül szennyezettek, viszont sokkal macerásabb megtisztítani őket. Például a küszöb a fürdőszobában. Én csak Köcsög Küszöbnek becézem, mivel picit lötyög, így könnyű rajta pofára esni, illetve gyönyörű szép arany felülete van, ezt azonban csak félévvel az ideköltözés után tudtam meg, mikor véletlen nem csak felmostam, hanem rácsöppent egy erősebb tisztítószer. Na, azóta hetente pucolom, de agyhalál, másnapra már ilyen barnás-rozsdás színe van, és fél óra lesikálni. Hasonló vérkomoly problémák.
A Flóraszept magyar termékcsalád (vagy legalábbis ringassuk magunkat ebbe az illúzióba, de magyarabb mint a Mr. Izom), anyukám mindig esküdözött rá, hogy mosni csak ezzel szabad fehéret, de én múltkor igazából valamilyen konyhai és fürdőszobai tisztítószert kerestem. Kíváncsiságból bedobtam ezt, fele annyiba kerül mint a neves-márkás külföldi cuccokat (amiket a tévében is látni), viszont elképesztően jó. Köcsög Küszöböt két simításra sikerült megtisztítani, kicsit olyan volt mint a bugyuta tévéshop reklámokban. A konyhai változat remekül oldja a zsírt és az egyéb szennyeződéseket.
Szóval, aki takarít, annak bátran ajánlom. Főként vizsgaidőszak után. ;]
Kedvenc italom ilyenkor a jeges tea. Én úgy készítem, hogy jó adag teát (most épp Sir Morton gyümis a kedvenc, de ha van kedvem forrázgatni meg teatojásozgatni, akkor általában valami kimértet veszek), mondjuk másfél literhez négy filtert hét evőkanál kristálycukorral, egy evőkanálnyi citromlével valamint olyan féldeci erdei gyümölcsös szörppel öntök fel. Az egészre ráöntök olyan öt-hat deci forrásban lévő vizet, ezzel jól feloldom-elkeverem, majd jöhet rá a hideg víz. Ezzel pont olyan hőmérsékletű lesz, hogy be lehet rámolni a hűtőbe, egy óra múlva jéghidegen fogyasztható. Édes, ízes, nem víz, de mégis oltja a szomjat, imádom.
Kedves kollégám ma hozott be házi bodzaszörpöt. Évek óta akarok csinálni, de valahogy mindig elfelejtem a szezonját. Most nem felejtettem el, viszont nem jutok ki napok óta a piacra, hogy szerezzek alapanyagokat. (Szedni nem akarok annyira.)
Ja, ha már elfelejtés. Vízóra. Mindig kirakja a Díjbeszedő-bácsi, hogy nagy piros szám, és az a nap, amikor jön majd megnézni az órát. Persze kilenctől jön délig (nyilván itthon vagy, lol), így kis sárga címkére kirakod az ajtóra hogy 111. Vagy tudomisén. Azonban minden nap ránézek, jaj el ne felejtsem, még most kivételesen emlékeztetőt is állítottam be. 30-án jött, 29-én eszembe jutott, aztán elfelejtettem. 30-án meg szólt a telefon – este tízkor.
Általában minden ilyen vackot észben tartok, de vannak dolgok amik mindig kiesnek, a vízóra pl. ilyen. Jobban kell védekezni majd. (Mármint ezellen.)
