mefiblog - főoldal

Ezt a bejegyzést már a messzi távolból, Olaszországból pötyögöm az éterbe.

Ilyen kalandosan még nem utaztam: a belvárosból Ferihegy akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér egyes termináljára egy kiváló taxisnak köszönhetően tizennégy perc alatt értünk ki. A probléma az volt, hogy én 19.30-kor gondoltam ránézek a jegyemre: ekkor döbbentem le, hogy az a tíz óra amire emlékeztem, valójában nyolc óra volt. A visszafele járattal kevertem össze, de hála az égnek elértem.

Holnapután megyek az unaöcsém elsőáldozására, ami itt Olaszországban el lehet képzelni mekkora felhajtással jár, de kíváncsi vagyok a programra, biztos jó lesz.

Nemrégiben közben megérkeztem a világ legjobb országának egyik legjobb városába, és végre a 24 hüvelykes hófehér pixeláradat önti el az arcocskámat.

Két dolog: a repülőn mindig marhák utaznak. Állnak negyven percet sorban a kapunál, hogy a legeslegjobb hely jusson (nem mintha nem ugyanaz lenne az összes szék), leszálláskor mindenki azonnal felpattan, hogy aztán újabb tíz percet ácsorogjanak a gépen, mert addig úgysem engedik őket le, amíg egyébként is ki nem alszik az öveket becsatolni tabló. És ilyenek.

A másik, hogy bárhol azonnal észrevenni a magyarokat, szerte a világban. Részint a lányok nálunk a legcsinosabbak (komolyan, bárhol vagy a világban, bárhol, azonnal észreveszed ha egy magyar nő jelenik meg a színen), részint pedig sajnos mi vagyunk a hangoskodó, zsémbeskedő, tolakodó, szabályokat magasról letoló népség, azonban ezt mindenki tudja, kár is emiatt morogni.

Egyébiránt odafelé három kisgyerek volt körülöttem, mind üvöltött (a leszállás amúgy kicsit érdekes volt, nekem is fájt a fejem, orrom, fülem, pedig nem szokott, hát még szerencsétlen egy év alatti kisgyerek). A slusszpoén, hogy az olasz anyuka fogta és lerakta a totyogó babát a közlekedő folyosóra, miközben a sztyuik éppen a kaját szolgálták fel, majdnem átment a kocsival a kisgyereken. Hazafelé csak két kislány ült mögöttem, alig elkényeztetettek, akik a DVD-lejátszón valami mesét nézve apaapaapa, kérekinni, kérekinni, KÉREKINNIIIII stílusban gurították, minden magánhangzónál erősen megrúgva az ülésemet. Annyira filmbeillő volt, hogy eztán már csak az volt filmbeillőbb, hogy összekevertem a taxit a két kislány apjának a taxijával (hozzáteszem én megkérdeztem a sofőrt, hogy ugyan a mefiblog egyetlen hivatalos és járulékos bloggerének rendelésére érkezett, és a lekérdezés pozitív válasszal tért vissza, így nem igazán értem).

A lényeg, hogy akármerre is megyek, tényleg itthon a legjobb.

Ma sétálgattunk a Deák téren, és láttam hogy egy hatalmas csapvíz-népszerűsítő kamion állt ott. Már zárva volt, így a teljes műsort nem láttam, de igen, a csapvíz tényleg népszerűsítendő.

Nem értem például azokat akik szénsavmentes ásványvizet vesznek, több száz forintokért (sic!), miközben a csapból a legtöbb helyen kitűnő minőségű víz folyik. Tudom hogy mindenki vitatkozik ezen, hogy most mennyire minőségi az a víz – én évek óta iszom, sose volt bajom.

Nem is tudom már, hogy hol olvastam, de a víz kicsit olyan mint a villanyszámla: nem a termékért fizetsz, hanem a brandért és a logisztikáért.

Régen természetes volt, hogy az emberek csapvizet ittak, mióta meg színes-szagos csomagolásban jön a szénsavmentes víz, egy étteremben négyszáz forintért fél litere, azóta snassz kérni egy kancsó vizet.

Szóval: a csapvíz jó.

A belvárosban és környékén sétálgatni a nyári melegben esténként pedig még jobb.

Egy nagyon kedves családi barátunk, és az őnála még kedvesebb párocskája egy különlegesnek nevezhető virág- és dekorációszalont nyitottak Flowerstore néven a Deák tér és az Astoria között.

Az üzleti modell kicsit a »Sugarhopra« hasonlít, csak itt édes finomságok helyett színes kedvességek foglalják el az ízlésesen berendezett üzletet. Ehhez még hozzátenném, hogy a kitűnő belvárosi elhelyezkedéshez képest barátságos árak és még barátságosabb kiszolgálás társul.

Node, hogy a fényező szavakat félretegyem: ha betértek a Károly Körút 16-os házszám alá (a Deák tértől haladva jobb oldalt, az Astóriától haladva bal oldalt, pont a két megálló között), és vásároltok valamilyen szép szál virágot vagy csokrot, majd a vásárlás után (de akár előtt is) elsütitek az A mefiblogról jöttem! mondatot, vásárlásotok végösszegére tíz százalék kedvezményt kaptok!

Szóval: Károly Körút 16, A mefiblogról jöttem!, 10% kedvezmény!

Az akció visszavonásig érvényes, érdemes figyelni a weblapot illetve a különböző egyéb csatornákat! :)

Emlékszem Londonban az egyik legszimpatikusabb dolog az volt, hogy majdnem minden, viszonylag nagyobb üzletben lehetett önkiszolgáló kasszánál fizetni.

Kint a dolog emlékeim szerint egyszerűen működött: letisztult érintőképernyős felület, egy hatalmas vonalkódolvasó vagy egyszerűen kezelhető árukereső a nem vonalkódos termékekhez. Lecsipogod, majd ráteszed a csomagoló részre, amelyen egy kamera figyeli, hogy ott van-e a termék, illetve súlyt is néznek, a kamera az apróbb termékek miatt lehet. A végén az ember lehúzza a kártyát vagy beadagolja a bankjegyet, aztán vidámság van. Valami drogériában és egy nagyobb áruházban fizettünk így, pikk-pakk megvolt és nem kellett bámulni az unott pénztárost, ráadásul gyorsabb is a dolog.

Ma voltunk az Aréna Teszkóban, és azt figyeltem, hogy a nemrég nyitott önkiszolgáló kasszánál egy csaj rohangál eszeveszettül és mindenkinek csinálja az önkiszolgáló részt. Nem is igazán értetem, amíg oda nem mentünk.

Egyrészt bedobtunk pár néhány grammos apróságot, a gép folyamatosan csipogott, hogy tegyük az árut oda vagy szóljunk a munkatársnak, aki aztán jött, és kártyával benyomta hogy OTT VAN, GECÉ. A pluszpoén, hogy mi sajnos élünk azzal a rossz szokással, hogy a félliteres üdítőbe belekortyolunk míg mászkálunk az áruházban, persze a végén ettől függetlenül kifizetjük. Ez történt most is, mondanom sem kell, hogy a gép csipogott, a segítő munkatárs meg flegmán odanyögte, hogy most az egyszer elnézi. Köszönjük, ó, kedvességedet.

A legviccesebb a fizetés volt. Bankkártyás gombot megnyomom, megjelenik a szöveg a kijelzőn, hogy nyomjam meg a piros gombot a kártyás fizetés megkezdéséhez, és kövessem a terminálon látható utasításokat. Megnyomom a piros gombot, és Macskafogó-effektus: kilép a fizetés ablakból, hogy szóljak a munkatársnak. Nem is kell piros gomb, egyszerűen le kell húzni a kártyát aztán szevasz.

Egy szó mint száz: ha majd csiszolnak rajta, itthon is jó dolog lesz ez, de egyelőre nem a legtutibb. Vagy csak tényleg mi voltunk bénák, ki tudja.

Pénteken este beültünk a moziba Harry Pottert nézni – nyolcadik és egyben utolsó alkalommal.

Szerencsére az »előző rész« után az én várakozásaimnak megfelelt a végeredmény. Utólag még azt is aláírom, hogy megérte két részbe szedni (noha valószínűleg a dolog mögött inkább csak a pénz állt), sokkal jobban ki tudták bogozni a szálakat így, habár azért maradtak fontos, de kimaradt történetek.

Ami különösen jó pont volt nálam, hogy az epikus konklúzió felé vezető hatalmas harc rövid és pörgős volt – nem vagyok oda például a Gyűrűk ura-szerű tömegharc-jelenetekért, a Mátrix befejező részében is az tetszett legkevésbé. A gonoszok még mindig nevetségesebbek voltak inkább, semmint ijesztők. Nagyjából ennyi, a többire csak az igaz, ami az előző részre, vagyis nekem nagyon tetszett.

Néhány részt leszámítva az összeset éjféli premieren néztük meg, az első két rész volt a legjobb, volt néhány rész amit nagyon elrontottak, de a lényeg, hogy a befejezés szerintem tökéletes lett. A film persze teljesen más, mint a könyv, azonban nem tudnám megmondani, kiknek jobb inkább. Akik még nem olvasták, sok mindenről lemaradnak, sok mindent meg egyszerűen a szájukba adnak, sokszor olyan dolgokat is, amiket amúgy több olvasásra lehet csak összerakni. Azonban aki már olvasta, azt meg idegesítheti ha valami máshogy van, ha valami nincs benne és hasonlók. Én mindig a könyvet olvastam előbb, és végül is jó szórakozás volt a film.

Hiányozni fog kicsit az egész, bár ezt anno az utolsó regény befejezése után jobban éreztem. Ettől függetlenül tetszik, hogy Rowling nem ad ki új könyveket, nem erőlteti a történetet, hanem szépen befejezte, és most hagyja. Ott lesz majd a Pottermore, ami nyilván rajongóknak kötelező, de ezt leszámítva nem hiszem, hogy lesz folytatás.

Számtalanszor olvastam mindegyik könyvet, az elsőt kétezerben. Remélem, hogy ha majd egyszer lesz gyerekem, és a kezébe nyomom, akkor ő ugyanannyira fogja élvezni, mint én.

Értékelés: 5 pont (Itt a vége.)

Meleg van mint a dög, de élvezem hogy jó idő van és lehet jönni-menni, valamint olyan hideg italokat fogyasztani, hogy már fáj (az aktuális kedvenc a Costa gyümölcsös coolere, bátran ajánlom a kvázi pépesített jéghideg gyümölcsből álló levet). Változatlanul tart a »salátamánia«.

»Kázmér« sajnos megint beteg – egyelőre szerencsére nem komoly, de egy ugyanolyan autoimmun betegség, mint amilyet tavaly kapott el, csak most íngyulladása van. Gyógyszerezni kell ami az ép hámsejtjeimtől való elköszönést jelenti, kivéve, ha éppen olyan kedvében van az úrfi hogy megeszi a macskakolbászt, mert akkor abba bele tudom csempészni (le is kopogtam most). És nem, sajnos ennél az állatnál a hagyományos módszerek nem bizonyulnak jónak.

Az ELMŰ ma ismét bebizonyította hogy nem tud kommunikálni: elnavigálok az onlájn mérőállás-bejelentésre, erre közlik, hogy örüljek, mert ők valami nagyon tuti és MODERN rendszerre váltanak, de most jaj, július 25-ig nincs onlájn semmi, az ügyfélszolgálat változatlanul megy, csá. Esetleg egy kis tájékoztató, hogy most akkor a villanyszámlát hova diktáljam le, előnyös lenne nekik is (kevesebb kommunikáció) és nekem is (elégedett ügyfél). Meg mondjuk kiküldeni levélben a számla mellé és piros betűkkel kirakni a főoldalra. Heh.

Más nincs. Ja, de: a bodzás fagyi roppant ízletes.

Volt ma egy jó bejegyzésem, azt viszont eltettem későbbre.

Olaszországban megnéztem egy klassz filmet, az volt a címe, hogy Az utolsó ház balra. Valójában nővéremmel beszélgettünk, és már lefekvéshez készült mindenki valami elég késői órában, és céltalanul nyomkodtam a tévét, mikor megakadtam a néhány perce tartó filmen.

A sztori elég beteg: két elmebeteg csávó, és az egyik elmebeteg barátnője, valamint az egyik elmebeteg fia, aki viszonylag normális, elrabolnak két tizenéves kiscsajt, akikkel a srác akart jó bulit csapni egy kis zöld levegővel teli este során. Az elmebetegek válogatott módon kínozzák és erőszakolják meg szerencsétlen lányokat, majd dolguk végeztével betérnek az első útjukba eső házba, ahol azonban az egyik kiscsaj szülei tartózkodnak, akik miután rájönnek a dologra, válogatott módon kezdik el megbosszulni tetteiket.

Brutális, hátborzongató, nem hiszed el hogy ilyen létezik film. Teljesen csöndben néztük végig, észre sem vettük, de azt hiszem mindketten csöndesek voltunk utána.

Értékelés: 5 pont

Ma jelent meg, már csordogál lefelé, bár szerintem még várok kicsit magával a telepítéssel, mert az ilyen nagyon friss szoftvereknél mindig előfordul valami súlyos baki, például hopp véletlen törlték a home könyvtáradat, vagy hasonló. Persze ott a biztonsági mentés (óránként fut!), de akkor is.

Egyébként mennyire jó már, 6 518 forintért öt számítógépre megkaphatod a licencet, ez azt jelenti, hogy az Apple-féle legújabb operációs rendszer gépenként 1303 forintba kerül. Ami király.

Kíváncsi vagyok milyenek lettek az új funkciók, mert például ott van ez a teljes képernyő, amin mindenki röhög, de a leírást közelebbről elolvasva nem olyan egyszerű és triviális a megvalósítása, illetve hogy pontosabban fogalmazzak, nem egy egyszerű teljes képernyőről van szó, hanem elvileg egy picit fűszerezett változatról.

No majd meglátjuk.

Bár rengeteg elmaradásom van sorozatok terén (»Smallville« befejező évadot és az azt megelőző néhány részt még mindég nem sikerült megtekinteni, hozzáteszem már nagyon szenvedek vele, de mégis több a befektetett energia, így már nem éri meg kiszállni), ráadásul a műfaj sem igazán a kedvencem, de annyira emlegette mindenki, hogy nem bírtam megállni. Az első három részt egyhuzamban néztük végig, és bizony mondom, ez egy jó sorozat.

A dolog annyira nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az HBO csak jó sorozatokat csinál.

A történet egyelőre még nem teljesen tiszta három rész után, a kép azonban mindent elmond a stílusról. Én tényleg ódzkodom minden hasonlótól, ez azonban nagyon tetszett.

Lena Headey-ből kicsit kiszerettem mondjuk, ugyanúgy játszott, mint anno a »Terminator: The Sarah Connor Chronicles-ben«, bár a szőke haj megtévesztő volt, így fél óráig nem tudtam ki is ő, csak azt, hogy valahonnan nagyon ismerős.

A könyvet is felírtam mindenesetre a listára.

Apró kitérő: nektek mi a tipikus HBO-sorozatotok? Amikor felcsendül az HBO-logó a sistergéssel, mi az a zene, ami már azelőtt szól a fejetekben, hogy elkezdődne? Nekem a »Maffiózók« főcíme az.

Értékelés: 4 pont (Egyelőre, aztán majd elválik.)

Helyszíni tudósítónk Gigi jelentette Londonból, ahol éppen a Misfits következő évadját forgatják, hogy a Kelly-nek a következő évadban barna haja lesz, mint azt a kép is mutatja:

Egyébként így meglepően jobban néz ki. Gigi azt is elmondta, hogy nagyon közvetlen volt, még közös fotót is csinálhattak vele.

Az évadot epekedve várjuk, addig is itt meg virítson a főcím, ami ügye kifejezhetetlenül jó:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Rövid, már-már mikroblogológiai szintekre ereszkedő bejegyzéssel adnám hírül a nagyvilágnak, hogy szeptembertől sokadmagunkkal a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológia Kara mérnök-informatikus képzésének létszámát növeljük.

Esélyes hogy munka mellett egy szemeszter után elvérzünk, de küzdünk azért.

Pontosan négy éve már, hogy elkezdtem a főiskolát, pontosan hétfőn lesz két hónapja, hogy diplomás vagyok. Ezt a blogot novemberben lesz a hetedik éve, hogy elkezdtem, a macskám pedig októberben lesz négy éves. Augusztusban lesz két és fél éve, hogy néha viharos, de általában véve kiegyensúlyozott párkapcsolatban élek.

Ma tíz napja, hogy az új munkahelyemen dolgozom, tíz perce írom ezt a bejegyzést, amelyet három napja már megírtam, de otthon felejtettem, és néhány órája vagyok huszonhárom éves.

Sajnos több különböző okból kifolyólag úgy alakult, hogy idén már nem lesz több szabadságom, emiatt a nyaralások a péntek és vasárnap este között elterülő órákra szorítkoznak. Így persze a külföldi utazások kiestek az idei szezonban (habár nem panaszkodom, tavaly négy országban is megfordultunk, és azért idén is volt már egy rapidrandi Olaszországban, valamint Bécsbe biztosan megyünk télen is). Egy szó mint száz, ha már külföld úgy sem jöhet szóba, gondoltam járjuk be az országot, amennyire időnk engedi.

Az elmúlt hétvégét Debrecenben töltöttük, ahová már évek óta akartam menni, utoljára hat- vagy hétéves koromban voltam, pedig az egyik kedvenc helyem. Megnéztük a várost és élményfürdőztünk is – király hétvége volt.

Tegnap este már hazaértünk, amint lesz időm, feltöltöm a fotókat, és írok egy kis beszámolót is.

Ma álltunk a Széchenyi István téren (aka Roosevelt tér, az nagy Rename idők előtt), és nézegettük a gyönyörű tájat, a Lánchíddal meg a Dunával, miközben vártunk a buszra. Egymás után néhány perc eltéréssel két ugyanolyan busz is a megállóba érkezett, pedig menetrend szerint ennél sokkal több időnek kellett volna eltelnie.

Lényeg a lényeg: mikor bejött a busz, nem igazán vettük észre még a számozását sem, közben jött egy másik is, és a kettő között vacilláltunk. A busz amelyik a megállóban állt, már elindult volna, de kinyitotta ismét az ajtót, és várt ránk. Próbáltam neki jelezni hogy menjen csak, mert közben láttuk, hogy a másik lesz a mi választásunk, de valószínűleg nem vette észre, aztán idővel tovább állt.

Az egész hülyeségből azt akartam kihozni, hogy valószínűleg eleinte minden buszvezető kedvesen megvárja az utasokat, aztán egy-két ilyen után meg úgy vágja rájuk az ajtót, hogy csak.

Ma elég eseménydús napom volt; túl vagyok életem első sprintjén a Scrum világban, voltam inkognitós sörözésen egy nagyon szimpatikus, főként titkosügynökökből álló bandával és megkaptam a néhány napja történt vérvétel eredményét.

Sajnos egy régóta dédelgetett rémálmom vált valóra: a vércukor szintem egészen pontosan 7,5 mmol/L, ami már a figyelmet igénylő kategória, hiszen 10 mmol/L-től cukorbetegségről beszélünk.

Persze nem lep meg, hiszen rengeteg édességet eszem, valójában csak szomorúnak tartom, hogy nem iszom, nem drogozom, nem dohányzom, de még az édesség sem maradhat.

Egyelőre diéta (avagy annyi cukrot eszem mint egy normális ember), lesz majd terheléses vizsgálat, aztán meglássuk. Egy dolgot tudok: szúrkálni nem akarom magam. Ezért még az édességről is lemondanék.

Távol álljon tőlem bármilyen formája a panaszkodásnak, azonban kicsit nem tartom viccesnek, hogy 12/7-ben dolgozom, és már szabim sincsen idénre, de ezeket még túlélném, ha munka után be lehetne csüccsenni egy hideg italra valami kellemes kerthelyiségbe. Ehhez képest gyakorlatilag mióta visszajöttem Olaszországból, szakad az eső, hosszú nadrágban és zakóban rohangálok (de legalább valamelyik reggel megdicsérték a kinézetem, hah) és most hétvégén például elhúzunk Balatonlelle gyönyörű városába, ahol feltételezhetően ülünk majd a szobában, és nézzük az esőt. Vagy megyünk diszkóba.

Szóval ezúton is üdvözlök mindenkit aki sír a meleg miatt, mert persze értem én hogy az ember mindig sír az időjárás miatt, de ennél jobban élvezem még a 42 fokos kánikulát is, celzjuszban.

Nyarat akarok, e!