A mostani hétvégét Balatonlellén Tomi barátoméknál egy remek, a szocreál korszak hangulatát idéző társasüdülő kis kecójában töltöttük. Balatonlelle az egyik kedvenc helyem a déli parton, Siófok és Szabadi-Sóstó után. Tudom, hogy manapság ciki a Balatonon nyaralni, hiszen Horvátországban már majdnem ugyanennyiért lehet nyaralni, meg ilyesmi, de én ettől függetlenül imádom. Plusz, fillérekért érezheti jól magát az ember fia, vagy nem tudom, de az én világképemben (pedig elég pajeszos ez a világkép) négyszáz forint egy jóféle retró hamburgerért, vagy 150 forint egy ötdekás gombócnyi (avagy debreceni barátaink által csak gömbnyi) fagylaltért egyáltalán nem sok. De persze nyaralás közben nem annyira nézzük ezt.
Hovatovább a víz roppant kellemes volt (19 ˚C), a mellbimbóinkkal nem hogy gyémántot, hanem a holdat ketté lehetett volna vágni, de ettől függetlenül azért vicces volt. (Különösen a bevitt cseresznyés fűtőanyag, höhö.)
Illetve, ittunk végre fényt (nagyon régóta akartam megkóstolni, sosem jött össze), vicces ital, de azért annyira nem kell tőle elájulni, mint amennyire éneklik és mondják.
Jövő héten a Velencei-tó irányába vesszük az irányt, reméljük picit melegebb idő vár reánk, holnap pedig gőzerővel folytatjuk a munkát.
Még a hétvégén, lent a Balatonon mellett nyomtuk be poénból késő éjszaka a tévét, a m1-en éppen a Koncertek az A38 hajón című egyébként nagysikerű műsor ment, azonban valami olyan furcsát hallottunk, ami mellett nem tudok blogbejegyzés írása nélkül elsétálni.
A hölgyemény valami egészen érdekes stílusban ad elő, ahogyan ő mondta, egyszemélyes operákat. A videóban hallható darab még semmi extra, amit éppen a tévében láttunk, abban két kavicsot egymáshoz ütögetve nagyjából negyed órán keresztül mondogatott néhány mondatot ismételgetve, ami mindig úgy kezdődött, hogy azon a héten, amikor hétfő volt, aztán össze-vissza sorrendben mindig ugyanazok a kifejezések, hogy az xbox az oldalára döntve, az AK-47-es a masszázsasztalon, meg az unikornis-arckifejezésű nem is tudom micsoda.
A legviccesebb az egészben, hogy olyannyira szürreális, annyira érdekes az egész, hogy az ember áll a távirányítóval a kezében, és már félig lenyomta a csatornaváltó gombot, de valami mégis megakadályozza abban, hogy elkapcsoljon.
Ma kollegiális mozinézés keretein belül megtekintettük a Horrible Bosses című filmet, és az a helyzet, hogy mindenki a »Másnaposokat« emlegeti az utóbbi idők legjobb vígjátékaként, azonban a Förtelmes főnökök egyértelműen méltóbb a címre. Nem tudom mikor röhögtem filmen utoljára ennyit, de a teltházas teremben néha már tombolt a tömeg a röhögéstől és a tapsolástól.
Az alapsztori, hogy három jóbarát három rendkívül aljas főnökkel rendelkezik, és egy napon mikor megelégelik a szívatást, elhatározzák hogy valahogyan megszabadulnak tőlük, végleges módon. Persze itt bejön a képbe kapásból, hogy három jól szituált fiatalember honnan ismerne olyan gáz arcokat, akik ilyesmire képesek lennének, de hamar megoldják az egyik legveszélyesebb környék kocsmájába betérve.
Hatalmas film, csak ajánlani tudom, garantált nevetés, és nem az egyszernézős fajtából. Ami különösen tetszett, hogy a szinkron is minőségi darabnak tűnt, ami egy vígjátéknál különösen előnyös.
Eredeti cím:
Műfaj:
vígjáték
Időtartam:
98 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
Jason Bateman, Kevin Spacey, Charlie Day, Jason Sudeikis, Jennifer Aniston
Mióta az új helyen dolgozom, kicsit egyébként megváltozott a webes szolgáltatásokról alkotott képem. Persze még mindig élek-halok a webért, ez az állapot változatlan, azonban kevésbé morgok egy nem működő weboldalra, mióta közvetlen közelről láttam és dolgoztam egy nagynak mondható rendszerrel. Hihetetlen mennyi összpontosítást, odafigyelést és komolyságot igényel az egész, és kicsit az evolúciót is durva látni, ahogyan az ember eljut az FTP-s korszaktól a deploy kifejezésig.
Szóval riszpekt mindenkinek aki a bitek elleni webes háborúban harcol, klassz világ ez, jó benne élni és dolgozni.
Nyúzom már kis ideje az Oroszlánt, gondoltam összeírom a pozitív és negatív tapasztalatokat.
Rögtön kezdeném a negatívval: rengeteg bug van. Tudom, mindenki mondja, hogy csak nálam, de én fél óra alatt találtam legalább tízet a durvább fajtából. Például: Spaces-nél volt egy beállításom, hogy bizonyos alkalmazások bizonyos space-en jelenjenek meg. Ezt a Lion átvette, viszont nem tudta kezelni, így az ilyen alkalmazások egyszerűen nem jelentek meg, ha space-t váltottam láttam őket lebegni, de nem jöttek elő. A megoldás a dokkon elhelyezkedő ikonon jobklikk és none az Assign to space résznél.
Aztán van még olyan, hogy ha kinyitok egy lenyíló listát, benne áll valahol az egér egy listaelemen, de elkezdek gépelni, hogy kiválasszak egy másikat, akkor ugyan ráugrik, de rögtön vissza is mászik az egér alattihoz. Nem mindig jön elő, de néha igen, és zavaró.
Ott van még az NTFS-3G kiegészítés, egészen pontosan az, hogy nem működik, ezt kicsit nehezen, egy folyamatos lefagyás után vettem észre. Néha még most is csinál olyat, ettől függetlenül, hogy a mentés/megnyitás ablak megjelenésekor az adott alkalmazás elszáll a fenébe. Aztán ott van a Spaces. Imádtam, de szerintem én voltam az egyedüli felhasználó aki imádta – most átalakították, és az új Mission Control változattal nem igazán tudok még megbarátkozni, de próbálkozom.
Ennyit a rosszakról.
Mindenekelőtt: hatezer forintért az összes számítógépedre felrakhatod az OS X Liont, ami azt hiszem elég jó üzlet, főleg ha . Sokáig úgy tudtam, csak öt gépre rakhatod fel, de nem, az összesre a házban. A telepítés egy vicc: kattintasz hármat, újraindul a gép és már az új oprendszer van fent. Elképesztő.
Szerencsére ezen felül is tényleg nagyon sok pozitív dolog került az új verzióba. Alapjáraton szimpatikus ez a mobil eszköz felé közelítő hozzáállás, egyszerűbb a felület, az alkalmazás magától menti a dolgokat (és ezt egy SVN-szerű verziókezelővel tudjuk böngészni, nagyon király cucc), simulékonyabb és gördülékenyebb a munka.
A FileVault okos jószág, nem használom, csak a MacBookon, de nagyon király szolgáltatásai vannak.
A Finderben tetszik a mappákkal való játszadozás (több fájlból lehet mappát csinálni, két azonos nevű mappát összevonni stb.), illetve elég jóféle az is, hogy több fájl esetén csak egy fájlt mutat, meg egy buborékot hogy hány fájlt mozgatunk. Másolásnál vagy áthelyezésnél ha van azonos nevű cucc, felajánlja az összefésülést vagy az átnevezését az egyik fájlnak.
A recovery cuccok is bejönnek, különösen, hogy raktak beléje egy Safarit, így például ha ne adj' összeomlik a gép, de meg kell valamit nézni, legalább van rá lehetőség.
A képernyőmegosztásról csak annyit: zsír. A teljes képernyőt mindenki kiröhögte, pedig nagyon kényelmes, és közel sem az ablak kinagyításáról van szó, a terminál használata például újraértelmeződik ezzel.
Úgy összességében is szép az egész, finom, letisztult, picit lekerekített dolgok, és minden ami kell. Sajnos a sok zavaró bug és egy kedvenc funkció átalakulása miatt nálam nincsen rózsaszín köd, és az első napokban komolyan gondolkodtam a downgrade-en, de azért az NTFS-3G bug megoldása sokat segített a problémán, és végeredményben elégedett vagyok.
A nyári roadshow mostani megállója Velencefürdő volt, ahol hatodmagunkkal gyönyörködtünk a csillagos égben, néhányan élveztük a kellemes napsütést, de a pont megfelelő hőmérsékletű Velencei-tavat mindannyian. Ezen felül történtek még tojásrántották 14 tojásból, 8 virsliből és úgy negyven deka baconből, ami talán nagy adagnak tűnik, de közel sem volt az – és volt ilyen is, figyelem, NSFW:
Remek hétvége volt, jövőre biztosan ismételjük, addig is remélem még marad kicsit ez a remek idő a nyár végére. A mostani hétvégére fővárosi és környéki kirándulást tervezünk, célpont a János-hegy; valamint megnézzük a várat, siklózunk, fogaskerekűzünk és talán megyünk egy kört a nosztalgia gyerekvasúttal is.
Az első napon (ami valójában mínuszos) egy Gesztivál nevű eseménnyel megkezdődött az idei Sziget Fesztivál.
Az egész Gesztizmusról annyit, hogy ez a gringó-izék vállalhatatlan, ellenben nekem az egyik legkedvesebb gyerekkori élményem volt, mikor nővéremmel megnéztük a »Kalózok« című filmet, aminek ügye az azonos nevű Jazz+Az album adja a tampondalait és bizony a Jazz+Az nagyon jó, Váczi Eszter hangjától pedig szerintem minden embernek feláll valami a hátán, vagy máshol. Nekem mindent megért, hogy láthattam két zenekart, amelyeket már többet lehet sosem fogok.
A hangosítás mondjuk idén is nevetséges, valamint volt két nagyon vicces srácz, akik valami beksztéjdzs belépővel úgy gondolták, hogy sétálgathatnak a színpadon a reflektorfényben, mert végül is az emberek azért mennek el a Szigetre, hogy őket nézzék, véletlen sem az előadókat.
Amit továbbá nem értek, hogy oké, idén már csak kártyával (PayPass jellegű cucc) lehet fizetni a Szigeten, ami okos dolog, de akkor lehetne úgy csinálni hogy minden második sarkon feltöltőállomás van, és mondjuk 2011-ben elkérni 100 forintot egy bankkártyás tranzakcióért kicsit szintén nevetségesnek érzem. Arról nem beszélve, hogy tavaly ingyen osztogatták a kártyát, nyakba akasztós tokkal, most meg azért is külön lehúznák az embert.
Múltkor csörgött a telefonom. Ez még önmagában nem olyan fajsúlyú esemény, amely miatt billentyűt ragadnék, és hőn szeretett blogomba sorokat ontanék, azonban az eleinte csak elenyésző szintű fajsúly-emelkedés ott kezdődött, hogy a hívó fél nem óhajtotta felfedni kilétét, egyszóval a szám, amiről hívott, nem volt látható. Nem vagyok annyira üldözési mániás (csak egészen picivel az egészséges határ felett az érték), de elvből nem veszek fel ilyen hívásokat. A policyegyszerű: ha valaki akar valamit, az azt is akarja, hogy én tudjam, hogy ő ki. Ha ez nem így van, engem nem érdekel, hogy mit akar és a telefonhívás irreleváns. Arról nem is beszélve, hogy aki rejtett számról hív, az sosem véletlenül rejti el a számot.
Ezt a szerintem igen kifinomult házirendet megdöntötte az, hogy a GDF-en néhány állomás telefonja nem küldi el a számot, valami miatt ugyanis nem sikerült rendesen beállítani – éppen ezért mindig felvettem az ilyen hívásokat, mondván biztosan az iskola az.
Visszakanyarodva, tehát, hívtak és többször próbáltam felvenni, de nagyjából három másodperc után megszűnt a hívás. Amikor végre sikeresen létrejött a kapcsolat, az alábbi beszélgetés zajlott le:
– Jó napot kívánok, a Dunaújvárosi Hírlap előfizetése miatt telefonálok. Előfizetője lapunknak?
– Köszönöm nem, és nem is szeretnék az lenni. Továbbá kérném, hogy ezen a számon ne keressenek.
– Értem és sajnálattal hallom, szabad esetleg megkérdeznem, miért?
– Ez a magán telefonszámom, nem óhajtok üzletkötőkkel tárgyalni és nem kérek ajánlatokat sem.
– De uram, úgy értem miért nem akar előfizetni a lapunkra?
– Nem rajongok az offlájn médiáért, védem a fákat.
– Értem, de most egy rendkívül ízletes kávé-válogatást ajánd…
– Uram, nem járulok hozzá, hogy többet ezen a számon keressenek, és semmilyen ajánlat nem érdekel. Ért engem?
– Biztos ebben uram?
– Határozottan.
– Viszonthallás ezesetben.
Szóval így leírva talán annyira nem tűnik pofátlannak, de picit megemelte a szemöldökömet az esemény. Nem tudom honnan szerezték meg a telefonszámomat, de az anyjukat.
A Hurts nevű zenekart még nem is olyan régen Ingrid mutatta, már akkor is tetszett, és mikor hallottuk hogy jönnek a Szigetre, egyértelmű volt, hogy megnézzük. Kicsit érdekes, manapság persze már közel sem egyedi hangzásvilág és kiváló hangszerelés jellemzi a bandát, amolyan igazi brit stílussal (azt már tavaly is megbeszéltük, hogy a Sziget olyan fesztivál, ahol brit vendégek brit fellépőket néznek).
Mivel a koncert nem valamelyik nagyszínpadon, ráadásul 23.30-as kezdéssel került megrendezésre, ami nekem kicsit a főműsoridő utáni időszaknak tűnt, azt gondoltam, hogy csupán egy szűk réteg képviselteti majd magát. Ehhez képest a sátorban levegőt nem lehetett kapni, annyian voltunk, és a Hurts bizony hatalmas bulit rendezett, a hangulat pedig minden számnál csak fokozódott.
Hiába na, ezek a kedves britek nagyon tudnak, ha zenéről van szó. (Reméljük ez ma a Kasabian alatt ismét beigazolódik.)
A Motörhead is szintén nagyon jó volt, most láttam őket először, de hihetetlenül jól tolják, ami elég figyelemre méltó, tekintve hogy 1975-ben alakult a zenekar, és azóta megállás nélkül zenélnek. Király az is, hogy idén nem sátorban vannak az ilyen rock-megmozdulások, hanem egy viszonylag nagynak mondható színpadon, előtte hatalmas homokos-dombos placcal. Egyszóval nagyon rendben volt.
Quimby-ék is nagyon jók voltak, bár az első néhány számról sajnos lecsúsztunk (de persze vittünk »Túró Rudit«). Különösen tetszett a közönség-éneklős rész, amit ha jól vettem ki, fel is vettek. A legviccesebb, hogy az MR2 színpadnál a legjobb hangosítás, ahogy hallottam.
Sajnos a többiről lecsúsztunk, pedig az Interpol például kifejezetten érdekelt volna. Ma este Judas Priest és Kasabian, meg még ki tudja mi.
A Kasabianról sajnos csúnyán lecsúsztam, gyakorlatilag két és fél számot láttam, de legalább azok jók voltak, ellenben a Judas Priest hihetetlenül jó volt, megkaptam azt a koncert-érzést, amire mindig vágytam, nézegetve a klasszikusok klipjeit és koncertfelvételeit. Zseniális volt, szerencsére a hangosítás is ott volt a szeren, a legjobb régi számokat játszották, sokáig játszottak és miegymás. Csak ezért megérte az egész Sziget idén.
A Prodizsáj szintén jó volt, rögtön megértettem miért jönnek majdnem minden évben, hihetetlenül sokan voltak, amennyire meg tudom ítélni legalább kétszer annyian, mint tavaly a »Muse« alatt. Maga a koncert jó volt, de a sok lökdösődő ki-be járkáló parasztot nem tudom elviselni.
Igazából akkor távoztam, mikor egy előttem álló csaj belehányt a söröspoharába, majd bedobta a tömegbe.
Véget ért az idei Sziget. Talán a társaság miatt, de nekem a tavalyi jobban tetszett, noha voltak idén is jó pillanatok, és összességében klassz buli volt, az előadók üzeneteiből kiindulva nekik nagyon tetszett:
Ettől függetlenül nagyon sokszor hallottam a körülöttem lévő emberektől, hogy nem a legtutibb, sőt, többször azt is, hogy ez a legrosszabb. Nekem csak a második Szigetelésem volt ez, így ezt annyira nem tudom megítélni.
A mai napot az újdonsült Rock-Metál Nagyszínpadon a Tankcsapda szokásos füstös-lángszórós-ventilátoros műsora, a Pop-Rock Nagyszínpadon a The National közönséghez mászó énekese, a motorkerékpáros üresség és a fekete-fehér kivetítőn közvetített fehér hazugságok zárták. Kicsit tavaly mintha nagyobb buli lett volna a Muse-on, legalábbis a tömeget nézve biztosan.
Tegnap Kate Nash koncertje nagyon hangulatos volt, különösen a viccelődés a házasodni vágyó sráccal, akit még a színpadra is felengedtek. A 30 Seconds to Mars megmondom őszintén hogy nem volt sosem a kedvenc zenekarom, ezután sem lesz, noha a hangulat nagyon jó volt és amennyire le tudtam szűrni, a rajongók élvezték is a sót. Máskülönben tudtátok, hogy a »Mr. Nobody« egyik főszereplője a 30STM frontembere?
A Kaiser Chiefs koncertje egy külön blogbejegyzést is megérne. Zseniális hangulat volt, Ricky nem tudom mit szedett előtte, de annyit futott, nevetett, ugrabugrált és mégis végigénekelte az egészet, tökéletesen. Amikor az egyik legjobb számukkal kezdtek, már sejthető volt, hogy jó este elébe nézünk. Tavaly a már sokszor említett Muse-on volt nagyjából ilyen vidámság.
Jó buli volt, reméljük jövőre kicsit pörgősebb lesz és többen jövünk majd össze, nem ilyen szétszórtan.
A bejegyzést ismét azzal kezdeném, hogy elmorozsolok egy anyázást, és innen is üdvözlöm azt a postai dolgozót, aki a pólóimat lenyúlta, remélem, hogy gombát kap tőle, majd rothadó, véres darabkákban hullik le a bőre, a ruhadarabokkal együtt, amelyekből kettő ráadásul utolsó darab volt.
De amúgy nem vagyok ideges, csak igazából csalódott, mert ilyenkor tényleg csak azt tudom mondani, hogy fos helyen élünk (pedig általában nem szeretem ezt mondani.)
A Threadless-ről annyit kell tudni, hogy menő és minőségi pólókat készítenek, amelyeket jelenleg ugyan szállítanak Magyarországra, de már egyszer tiltólistán voltunk. Persze némiképpen ők is ludasok, hiszen csak hagyományos postai küldés van, amihez se küldemény-azonosító, se nyomkövetés, se póló a vidám Mefi mellkasán. (Mármint hogy Mefi vidám, nem a mellkas.)
Az viszont megjegyzendő, hogy a kis pólógárda kommunikációból is ötös: írtam egy levelet, hogy jaj, nincs pólóm, most mit tegyek, majd néhány óra múlva kaptam egy választ Dustintól, akinek szinte láttam a kellemetlenül érzem magam arckifejezését a betűin keresztül, és miután két levéllel később már biztos volt, hogy nincsen meg a csomag, azonnal ajánlotta fel a pénzvisszafizetést vagy a pólók újraküldését.
Szóval ezek vannak, elvesznek itt mindenek: bejegyzések, pólórendelések és ki tudja még mi más.
2011. augusztus 17., 10:00:04 – kiegészítés
Tegnap félórával a levelezés után megjött az értesítő, hogy feladták a rendelésemet, és annyira röstellik a kellemetlenséget, hogy egy ötdolláros kupont is ajándékoztak, ráadásul a másik két pólóval drágább lett az eredeti rendelés, de nem kellett fizetnem semmit.
Ha így működne a Magyar Posta, mint ez a cég, akkor Magyarország lenne a legtökéletesebben működő ország a világon.
Kedves netman küldött nekem meghívót, így ki tudtam próbálni a Google új és forradalmi szolgáltatását, a Music Beta-t, amelynek lényege, hogy a felhőbe tölthetjük zenéinket, majd azokat bárhol hallgatjuk szerte a nagyvilágban.
Hát egy bocskoros lófület. Amennyire emlékszem a Google-ra nem volt jellemző eddig a csakinnen-csakonnan elérhetőzés, de most ők is beálltak a sorba. Valahol persze a szerzői jogok miatt megértem, de ilyenkor megint csak azt érzem, hogy nyomorult balkáni országban élünk. És nem azért mert a nagy ámériká illata nem csapja meg az orrunkat, hanem mert itt ülünk a csili-vili képernyőink előtt, 2011 közepén, amikor elvileg az információs szupersztráda a fénykorát éli és egyéb bikaürülék, aztán az ember meg folyamatosan azt látja, hogy tőle nyugatra (de sokszor keletre is) sokkal több lehetőség, még ha csak ilyen hülyeségeket is nézünk. Mi meg kapjuk az arcunkba, hogy ez a tartalom nem elérhető a te országodban. Hát mi ez, kommunizmus?
Az extra poén, hogy GMail-re kaptam a meghívót, és miután kiírta a Google Music, hogy nem az USA-ban vagyok, a GMailből nyomtalanul eltűnt a meghívó. Én magasról teszek az üldözési mániás Google-ellenzőkre, de azért ez már idegesítő.
Persze, most ebben nem az a nagy durranás, hogy szegény Mac-esekenk is csurran-cseppen, hanem az élmény újra átéléséről, a nosztalgiáról, meg hogy tizenkét euróért a hülyének is, hiszen klasszikus darab.
Észre sem vettem volna, ha netman nem mutatja meg. Remélem a sorozat többi tagja is érkezik hamarosan.
És valójában elszomorító, hogy embereknek így kell élni, illetve lehet beképzeltség vagy hasonló, de mindig arra jutok, hogy aki hasonló helyzetbe kerül (a nagyon ritka kivételektől eltekintve, akikkel tényleg kitolt az élet) valahogy sosem véletlenül kerül oda, sosem ok nélkül történik a dolog. Hozzáteszem, nem akarok ítélkezni, mert nem is tehetem meg.
Az érme másik oldala ellenben, hogy ülünk a gép előtt a meleg (vagy most éppen hűvös) lakásban, bekajálva, lábunkat az asztalon pihentetve és panaszkodunk az élet számunkra nagynak tűnő problémáiról, meg szenvedünk a minket érő hatalmas csapásoktól.
Eközben itt vannak ezek az emberek, akikkel – ha a történetüknek hihetünk, és most játszunk olyat, hogy hiszünk &ndash tényleg kitolt az élet, de ahelyett hogy panaszkodnának és szomorkodnának, élik vidáman az életüket, és megkockáztatom, kevesebbet veszekednek mint a náluk módosabb, jobb körülmények között élők.
Demagógia? Lehet. A kannás-koccintós tönkre tette az agyukat? Lehet.
De mégis, valahol nagyon mélyen, mikor ülünk egyedül a szobában, és nincs rajtunk a maszk, amit a nagyvilágnak mutatunk – nem ironikus és nem elgondolkodtató az egész?
Múltkor végül is családi grillezés miatt elmaradt a kirándulás, ma viszont hirtelen felindulásból, stílszerűen pont huszadikán körbejártuk Budapestet, mintha nem is itt laknánk. A Moszkva tér Széll Kálmán tértől villamossal mentünk a Városmajorig, ahol a budapesti tömegközlekedés egy gyöngyszemével, a piros fogaskerekűvel zakatoltunk egészen a gyermekvasút állomásáig, a Széchenyi-hegyig. Itt egy kiváló helyen annál kiválóbb rétest fogyasztottunk, majd egy kis pokrócon napozgatás és a tájban való gyönyörködés után a pajtások segítségével elzakatoltunk Hűvösvölgyig. A gyermekvasút annyira jó volt, hogy gyorsan egy visszafelé érvényes menetjegyet is váltottunk, a János-hegyről pedig libegtünk, illetve libegtünk volna, ha a szélsőséges időjárási viszonyok (gyéká kicsit fújt a szél) nem akadályoztak volna meg minket, de egy kis elemózsia elfogyasztása után már indult is a móka. Miután megérkeztünk még terveztük a várat és a Halászbástyát meglátogatni, de végül hazamentünk egy kis felfrissülésre, és este az Országház árnyékában megnéztük a tűzijátékot.
Amit kicsit furcsállok, hogy a libegőn és a gyerekvasúton nincs diákkedvezmény, és ugyan ezek annyira nem vészesek (a két vonatjegy 1200, a libegőre a menetjegy 750), de például a budavári siklóra 850 forint egy menetjegy, és a gyakorlatilag félperces élmény ennyit annyira nem ér meg. Illetve ilyen árak mellett nem értem mért panaszkodnak, hogy a fiatalok otthon ülnek vagy a parkban bort isznak.
Klassz nap volt, a lábainkat persze nem érezzük, de jobb nem is lehetne.
Múltkor csoszogtam hazafelé valahonnan, és egy fekete hajú, fekete ruhában feszítő csávó állt az egyik ház pincelejáratánál, az egyik fülében beletekerős-mikrofonos füles, azzal a spirálos madzaggal. Még viccelődtem is magamban, hogy úgy néz ki, mint valami szupertitkos ügynök. Nyilván magamban rögtön röhögtem is, hogy sok akciófilmet (vagy »Chuckot«) nézek.
Másnap szintén sétáltam hazafelé, és a csávó épp mászott le a pincébe (egyébként járólapozott-szigetelt-bevilágított pincéről beszélünk, szóval valami műhelyféle lehetett ott, esetleg üzlethelyiség). Akkor láttam, hogy az övén fegyver, és két kis táska is fityeg, amikor leért, becsapta az ajtót. Hát oké, manapság nem nehéz fegyverhez jutni.
Harmadnap mikor mentem hazafelé, két fekete autó is állt az ajtó előtt, éppen távoztak, és az ajtóra a rendőrségi, sárga matricát ragasztgatták, amin határozottan csillog a felirat, hogy ha átszakítod, az életeddel fizetsz érte. (Jó, valójában csak valami szabálysértési hülyeség van ráírva, de így izgalmasabb).
Nem tudom mi volt ott, lehet csak az egyik rendőr legénybúcsúját tervezték, mindenesetre vicces, meg egy kis kreatív fantáziával bármi mögé képzelhető a történetnek.
Adott a feladat: egy tucat képet át kellene méretezni, a lehető leggyorsabban. Ha nem futunk bele egy OS X bugba (nevezetesen, hogy lockolt fájlokkal szenvedünk), és olyan számítógépet használunk amelynek logója egy megharapott alma, ami sosem rohad el, akkor a Terminal nevezetű alkalmazás varázslatos világába vezetve mutatnám meg, hogyan végezhetünk el néhány elemi műveletet képekkel.
A sips, vagyis a scriptable image processing system egy szkriptezhető kép processzáló rendszer. Szóval értitek, szkript, kép, izé.
Át akarom méretezni a mappában az összes JPG-képet 440×330 px méretűre, mit tegyek? Ezt tedd:
sips -z 330 440 *.jpg
Oké, de nekem csak a szélessége kell, a többit meg méretezze arányosan. Azt hogy? Monnyuk így:
sips --resampleWidth 440 *.jpg
Ja igen, és el is kellene forgatni őket. No problem, Sir!
sips -r horizontal *.jpg
Arra gondoltam, hogy meg is trükközném őket, úgy tükrösebb, lehet? Persze:
sips -f horizontal *.jpg
Van egy kép, amin vágnék, mert látszik a pattanásom. Tudunk kroppolni? Tudunk:
sips -c 300 440 pattanasos_blogolvaso.jpg
Már csak egy kérdésem van. Nagyon megzavarodtam, mekkora mérete is van ezeknek a képeknek széltében? Elő a centit:
Okés, én alapjáraton szeretem az amcsi filmeket, nem ítélek feltétlenül el egy filmet azért, mert amcsi. No de a Zöld Lámpásnak ez csak egy sokadik problémája volt.
Nem tartottam magam sosem nagy képregény-rajongónak, nálam a műfaj a Garfield-dal valamint Kázmér és Hubával kimerült, de az utóbb idiőben »volt«»néhány«»kiváló« képregény-feldolgozás, ezek után ez a villogó szentjánosbogár meg egyszerűen egy kétségbeesett próbálkozásnak tűnik, és igazából nem is meglepő, ha valaki lecsapja mint a taxiórát, röptében.
Megmondom őszintén eleinte arra gyanakodtam, hogy ez a film direkt ilyen gáz. Szóval amikor betűről-betűre kitalálod mi fog történni két másodperccel később, akkor vagy azt hiszed jövőbe látsz, vagy kezdesz gyanakodni, hogy nem jól elköltött 1500 forint volt ez, kukoricát nem számítva.
No mindegy, Gigivel végigszenvedtük igazából, de inkább már kínunkban röhögve.
Eredeti cím:
Műfaj:
akció, fantazmagória, katasztrófa
Időtartam:
114 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
Ryan Reynolds, Melanie Hebert, Blake Lively, Peter Sarsgaard, Mark Strong, Tim Robbins
Reggel találkoztam The Hedgehog kollégával, nekem ő mondotta a viszonylag rossz hírt, miszerint Steve Jobs levélben mondott le az Apple vezetéséről, és a továbbiakban mint az elnökség vezetője (avagy nem tudom hogyan lehet szebben fordítani a Chariman of the Board kifejezést). Biztosan nem volt könnyű meghoznia a döntést, és sajnos sejthető, hogy emögött súlyos, ha nem a legsúlyosabb egészségügyi állapotban történő változás áll, noha fölösleges találgatásokba bocsátkozni. Jobs 1997 óta az Apple vezérigazgatója, és noha sok dolgot lehet róla elmondani, azt nem, hogy ne vezette volna sikeresen a céget. Helyét Tim Cook veszi át.
A rossz hír az egészben az, hogy kicsit veszélyes pozícióba került így az Apple. Persze a termékek sikerességéről javarészt Jonathan Ive gondoskodik, és Tim Cook sem éppen rossz vezető, ettől függetlenül az emberekben az évek során kialakult, hogy az Apple Jobs miatt jó, és noha hiába lesznek jók Jobs után is, a közönségnek egyszerűen nem fog tetszeni. Erre pedig már volt példa.
Kíváncsi vagyok, hogyan lesz a folytatás, Jobsot pedig személy szerint sajnálom, rossz lehet lemondani az álmaidról és egy tökéletes munkahelyről. Még rosszabb lehet a tudat, hogy meg vannak számlálva a napjaid.
Tegnap éppen úton voltam, mikor a Deák téren felfigyeltem egy különös jelenetre. Két fatörzs (tudjátok, olyan mozdulatlan életformák amelyek ágaira kék szalagot akasztanak) éppen szívatott egy szerencsétlen turistát, kezdve az angolul-nemtudásukkal, folytatva a flegma beszélgetésükkel és arról nem is beszélve, hogy szerintem picit át is akarták dobni a palánkon azt a szegény turistát.
Tény: a BKV-ellenőr az egyik leghaszontalanabb munkakör. Nem dolgoznak hatékonyan (biztos mindenki ismer valakit, aki hallott már olyat, hogy lejárt bérlettel is utazott), bunkók, rontják az utazás amúgy sem túlzottan magas színvonalát, és ahhoz képest, hogy mennyibe kerülne egy kódkártyás-rendszer, »ugye«, de hát akkor bizonyára nem lehetne ötszáz embert alkalmazni, csak százötvenet. Mielőtt még nagyon belemennék az általánosításba, nagyon sok szimpatikus ellenőrt láttam már, például egy idős bácsit, akit eddig már három nyelven hallottam folyékonyan beszélni az anyanyelvén kívül. De valljuk be, az ellenőrök nagyobb hányada totális pénzkidobás.
A Deák térre pedig kötelezően olyan ellenőröket kellene rakni, akik tudnak legalább két nyelven. Ébredjek fel, igaz? Pedig a turista nem arra fog emlékezni, hogy milyen szép volt a Lánchíd, meg hogy a reptéren milyen kedvesen mosolygott a sztyui és hogy a Váci utcában milyen aranyos volt a hölgy, akitől az ötezres kávét vették. A turista arra fog emlékezni, hogy bejön, totál káosz a tömegközlekedés, mert azt sem tudja merre menjen, és még valami tuskó nyaggatja is, hogy az éppen most lukasztott jegye nem érvényes.
Na, ez a turista nem azt fogja mondogatni, hogy milyen király ország ez.
A hétvégét és galádul az utána következő két dolgos munkanapot afféle pihenős nyártemetőként kedvenc panziókban töltöttünk Siófok-Szabadisóstó partjánál. A nyaralás gyakorlatilag a magyar tengerre pislogó szoba, a különböző éttermek és a víz varázslatos háromszögében telt, ha akartam volna úgy is fogalmazhattam volna, hogy bássztunk mást csinálni evésen és fürdésen kívül, de ez túl durva lenne, még egy akkora prosztó billentyűjéből is, mint amekkora én vagyok.
Nálam változatlanul a Balaton > Horvátország bármelyik tengerparti része képlet él, valószínűleg ezen már semmi sem fog változtatni.
Ma este sétálgattam nagy vidáman hazafelé a munkahelyi sörözésből, és a levegőn kicsit talán érezni már, hogy véget ért a nyár, amit szokás szerint nagyon sajnálok, de reméljük a tél is ugyanilyen jó lesz, és akkor nagy baj már nem is lehet.
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
