mefiblog - főoldal

Filmnézéssel kapcsolatos egyik legkedvesebb élményem, amikor beköltöztünk az angyalföldi panellakásunkba (erről egyszer majd akarok írni egy külön posztot, fel is írtam magamnak). Mivel a bútoraink többségét lecseréltük a költözéskor, az asztalos pedig, aki az új berendezést készítette volna, nem volt normális időpontban elérhető, így másfél hétig várnunk kellett. A nappali kellős közepén tucatnyi doboz, néhány párna, és a parkettára lerakott tévé, videó. Még a kábeltévé sem volt bekötve.

Egyetlen kazetta (emlékeztek még, hogy ilyen is létezett?) volt elérhető helyen, ez pedig a Csillagok háborúja trilógia (akkor még az volt).

A panel egyik lépcsőházában videotéka üzemelt; fillérekért lehetett kihozni filmet, és emlékszem, hogy két-három féle csipsz, pattogatott kukorica és üdítő is kapható volt, picivel magasabb áron, mint az egy lépcsőházzal odébb található kisközértben.

Szóval, az a néhány év volt a videotékás időszak, döglöttünk a tévé előtt, és most a csúcsszuper internet és a warez fénykorában nem nézek annyi filmet, mint akkor.

Nekem a videokazetták, és ezáltal a videotékák halálával picit a filmes korszak is meghalt. Persze ott a mozi, ott a HD-film, nézem, élvezem, de azt az érzést már sosem találom. Talán néha egy-egy 90-es évekbeli film újranézése közben.

Egyszer venni fogok egy magnó- és egy videokazettát, beteszem a széfbe, aztán ha lesz gyerekem, megmutatom neki, hogy nézd, apád még ilyeneken élt, amikor olyan idős volt, mint te.

Nem a titkos rendőrségi kódjelzésre gondoltam most, hanem arra, hogy vasárnap van, és ma sikerült 10.30-kor mindenféle szenvedés nélkül felébredni.

Persze mondhatnám, hogy egy nagyon komoly életelhatározás (a hétvégén délig-egyig-kettőig alvás likvidálása) okozta ezt az eredményt, de azért ez így nem teljesen igaz, persze ez is közrejátszott, de végül is egy fix szombati program, és a még most is kiváló időjárás is sokat segített.

Az első három-négy hétvége elég kemény volt, én hozzá voltam szokva, hogy egy napon biztosan alszom 12-13 órát egyhuzamban, de végül rájöttem, hogy ez is megszokás kérdése, kis idő alatt hozzá lehet szokni, hogy korá(bba)n mászik ki az ember az ágyból. Illetve, ha nem is mászik ki, két-három óráig ott is egészen mókás és hasznos időtöltést lehet végezni. (Ezt a bejegyzést is az ágyban nyújtózkodva írom, de persze nem erre gondoltam. :])

Kíváncsi vagyok meddig bírjuk tartani az iramot, egyelőre szimpatikus, hogy hosszabbak kicsit a hétvégék, több dolgot tudok elintézni, és nem érzem, hogy átaludtam az egész napot, illetve azt sem, hogy fáradt lennék.

Volt már párszor IKEA reklámvideó itt a blogon, most ismét egy hasonlót szeretnék megosztani:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nagyon király videó, és persze biztosan lehet mondani, hogy node milyen nyomott egy lakás ez, azonban mondjuk a svédeknél például nem túl gyakoriak a nagy lakások, meg úgy általában, azért itthon is előfordulhat, hogy valaki egy egyszobás lakásból a legtöbbet akarja kihozni.

Okos marketingesek vannak az IKEA-nál, mert nem feltétlen a termékeket és az áruházat, egyszerűen a szemléletmódot és az éltetstílust akarják az emberek fejébe tuszkolni.

Ma került megrendezésre a szokásos Apple-móka (most, mikor írok, éppen még tart is) amiben főként az iOS 5-ről és az új iPhone-ról beszéltek.

A legnagyobb újdonság persze az iPhone 4S – úgy látszik, megtartják a vonalat. Kétmagos a CPU és a GPU is, ami elég laza, elvileg maga a gép kétszer, a grafikai meghajtás hétszer gyorsabb az iPhone 4-nél, ami azt hiszem ötször volt gyorsabb az iPhone 3GS-nél, ami háromszor volt gyorsabb a 3G-nél. Szóval értitek. A legjobb az akku: 6 óra 3G böngészés, 8 óra telefonálás, és gondolom kb. egy hét készenlét. Egy speckó antenna-trükknek köszönhetően, ha jól fogod a dögöt, akkor akár kétszer olyan gyors lehet az adatforgalom is.

A kamera 8 megapixel, kicsit rendbekapták a szoftvert is (ráfért), sokkal gyorsabb lesz a fotózás is, fél másodpercet kell várni két kép elkészítése között (meglátjuk). Készítettek egy beépített szoftvert is, amellyel össze-vissza manipulálhatjuk a képet.

Mókás funkció: kérdezhetsz valamit az iPhone-tól (bármilyen nyelven), és megpróbál válaszolni rá. Sőt, bármilyen parancsot megpróbál értelmezni, például emlékeztetők beállítása vagy a közelben éttermek keresése. De még akár az üzeneteket is felolvassa, ha megkérjük. Attól tartok ez csak azon a nyelven lesz elérhető, amilyen az iOS nyelve, mert noha a cucc több nyelvű, de tuti nem tudja eldönteni, milyen nyelven van az SMS.

Az iOS 5 mindenféle újdonságával és az iCloud-dal együtt október 12-étől elérhető, az iPhone 4 pedig itthon október 28-ától, pár hét különbséggel, ami elég jó. Kíváncsi vagyok, hogy az USA 200 dolláros árat hogyan sikerül majd forintokká alakítani.

Olcsóbbak lettek az iPodok, ráadásul az iPod nano már hivatalosan is óraként használható, lehet hozzá Apple szíjat venni. Vicces, megint az van, amint régebben írtam: megnézik mi megy jól a piacon, mire van igény, mit valósítottak meg mások a termékeikkel, és ilyen irányba haladnak. Az iPod Touch mostantól fekete és fehér színben is kapható, szintén olcsóbb lett.

Múltkor volt szó »az alvásról«, és egy fontos dolgot elfelejtettem említeni. A természetes alvás folyamatát.

A természetes alvás folyamata olyan, hogy álomra hajtod a kis fejedet egy adott időpontban, és addig az időpontig, amíg valamilyen tervezett dolog meg nem szakítja ezt a gyönyörű folyamatot (mondjuk egy »remek Philips ébresztőórás hangszóró«) nyugodtan, zavartalanul űzheted az alvás örömeit. Ekkor beszélhetünk arról, hogy minden király volt.

Ha mondjuk egy nyivákoló macskára ébredsz fel, akkor tudomásul veszed, hogy ezért nem hibáztathatod csak legfeljebb magadat, mert macskát akartál, vállald a következményeit. Ha a telefonod zörgése szakítja meg a folyamatot, akkor azt mondod, oké, én vagyok a hülye, hogy nem kapcsolom ki éjszakára. Sőt, ha a hétkor házban dolgozni kezdő munkásokra ébredsz, akkor lenyeled a békát, mert tudod, hogy ez egy nagyobb jó érdekében történik.

De ha valamelyik retardált szomszédod kibaszott kora reggeli, kibaszott hangos káromkodására, majd a két perccel később (a héten már harmadszor történő) lakásriasztó téves aktiválására ébredsz, akkor megmozdul, megremeg majd eltörik benned valami, és hangos káromkodással fogsz kiüvölteni a szomszédnak, valami olyasmit, amiért talán nem álmosan nem vállalod a következményeket. De legalábbis nem leszel rá büszke.

Komolyan, nem hiszem el. Megszoktam már, hogy este tízkor megy a mosógép meg éjfélkor porszívóznak. Tényleg! Néha én is szoktam az utóbbi időben. Éljünk így! Engem nem zavar.

De hajnal négykor meg ötkor egy körfolyosóba szorított riasztó szirénázására ébredni szar. Higgyetek nekem, nagyon szar. Már csak azért is, mert utána nagy-nehezen visszaalszom, jön az 5. REM fázis, és két óra múlva, mikor megszólal a remek hangszóró, legszívesebben porrá zúznád.

Október hatodika egyébként sem éppen egy vidám nap, sajnos ez különösen igaz a maira: életének ötvenhatodik évében elhunyt Steve Jobs.

Mindamellett, hogy valaki kedveli az Apple-t vagy sem, a modern számítástechnika egyik úttörőjét, és egy – ismerősei és kollégái szerint – remek embert vesztett el a világ. Ahogy Obama mondta: mi sem bizonyítja jobban Jobs hatását a világra, hogy legtöbben egy olyan készülék kijelzőjéről olvasták a rossz hírt, amelyet maga Jobs talált fel.

Szomorú, hogy egy ilyen embernek 56 éves korában kellett itt hagynia szerető családját és szeretett munkáját.

Végül, a nemrég indult hivatalos, magyar Apple oldalról:

Az Apple elvesztette látnokát és kreatív géniuszát, a világ pedig egy csodálatos emberrel lett szegényebb. Mindazon szerencsések, akik ismerhettük és együtt dolgozhattunk Steve-vel egy jóbarátot és inspirációt adó mentort vesztettünk el. Steve egy olyan vállalatot hagyott hátra, amelyet csakis egyedül ő lett volna képes felépíteni, és a lelke örökké az Apple alapja marad.

Nyugodjék békében.

Ma egy jót teherlifteztünk a laboros nénik segítségével a véremmel. Úgy nézett ki, hogy megittam egy kiló cukornak megfelelő mennyiségű patikai cukrot, amit még extra adag glükózzal is csinosítottak (egyébként ez tök finom volt, tényleg, jól esett a cukor, pedig még vittem citromot is, mert mondták, hogy annyira rossz lesz, de végül nem engedtél beletenni), aztán megnézték a teherlift milyen magasra viszi a véremben a cukrot.

Persze, hogy izgalmas legyen, ezt csak hétfőn tudom meg, de ma ennek örömére összezabáltam mindenféle édességet, most már mindegy alapon, meg aztán elég jó kisfiú módjára alig ettem ilyesmit az elmúlt »két hónapban«, szóval izé.

A három vérvételből egyébként kettő zökkenőmentes volt, az utolsónál a néni viszont kicsit durvábban rántotta ki a tűt, és még most is érzem a kezemet, úgy fáj, de belefér.

Egyébként laborban dolgozni a legjobb, 7.30-10.00-ig tart nyitva, utána még gondolom két órát mókolnak vér és húgy keverékével, aztán dásztvidánnyá.

Volt vendégkönyv a laborban, beleírtam, hogy zsír a buli, már három adagot szúrtam, aztán mentem dolgozni.

Én alapjáraton nem gondolom magam egy kifejezetten autómániás embernek. Ha mutattok nekem egy műszaki kütyüt és egy autót, valószínűleg a kütyüre jobban beindulok. Ennélfogva az autós filmek sem szoktak nagyon bejönni. A Drive-ról annyit tudtam, hogy autós film, és hogy mindenki nagyon dicséri. Amikor ráadásul 8,4 pontot kap valami IMDb-n és 93%-ot a Rotten Tomatoes-on, akkor arra érdemes odafigyelni.

Ez volt talán az egyik legjobb moziélményem. Persze voltak idén nagyon jó filmek moziban, de a Drive valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mind közül kiemelkedik. Ingriddel azt beszéltük, hogy talán kicsit tarantinós is.

Néhány nagyon jól eltalált zene; kevés, de annál jobb szöveg; tökéletes kameraállások, feszültség és nagyon jó kifejtés jellemzi a Drive-ot. Az elején nem igazán tudtam, merre fog haladni a dolog, de nagyjából a felénél hirtelen olyan fordulat jött, hogy kétszeres pulzussal és mozdulatlanul néztem az eseményeket.

Nem értek a filmkriticizmushoz, de ez egy hihetetlenül precíz, pontos és vitathatatlanul mesterműnek számító darab volt, minden fillért megért.

Tény #1: Mefi fázós. Nagyon fázós.

Tény #2: a réteges öltözködés hasznos és jó, de, és itt jön a következő pont.

Tény #3: télen nincs jobb egy vastag pulóvernél, garbónál.

Kérdésem a nagyvilág felé: hová tűntek a vastag pulóverek?

Besétálok a kedvenc üzletekbe (H&M, C&A, Levi's, Zara, Marks & Spencer stb.) és mindenhol vékony pulóvereket találok, vastag áron. Nagyon ritkán látok egy-két igazi vastag témát, de általában szarul néznek ki.

Szóval oké, hogy réteges öltözködés, meg atléta, ing, pulóver és még arra egy zakó, de akkor is, nekem néha jól esne egy pólóra felhúzni valami bitang meleg pulóvert, amiben nem fázom a kemény téli napokon.

Van egy szőnyegem. Szokott az embereknek szőnyegük lenni, eddig semmi extra. Fehér, ilyen bolyhos téma, biztosan ismeritek. 8 900 magyar váltóba fájt. Ilyen is sok embernek van, szintén semmi extra; nem mondhatom el, hogy egy afrikai lányka csak nekem sodorta a kezével. Akkor vásároltam, mikor beköltöztem a mostani lakásba (ennek »pár napja volt két éve«). Szóval, kétéves szőnyeg. Remek darab, jó rajta ülni, feküdni, állni meg minden egyéb dolgot csinálni. A macska is szereti.

Gondolhatjátok, az elmúlt 24 hónap alatt azért érte néhány impulzus. Nem is a három egész macskányi szőrre, a tízkilónyi atkára és még ki tudja milyen apró lényekre gondolok. Ömlött már rá banánturmix, vörösbor, koktél, sör, kakaó, tej, különböző testnedvek, sőt, az első héten a macska le is hányta.

Fehér színű szőnyeg, ha emlékeztek még az első bekezdés tizenkettedik szavára.

Namármost a lényeg, hogy többször kértem árajánlatot tisztításra, de a legjobb helyen is 3 500 birodalmi tallért kérnek a pucolásért. És akkor vegyük még hozzá, hogy el is kell vinni, macera, nyűg. Voltaképpen arra gondoltam, hogy félévente jó lenne elvinni tisztítóhoz, de akkor már jobban megéri évente venni egy újat.

Érdekes dolog: én még azt a nevelést kaptam, hogy a rossz dolgokat megjavítjuk, nem kidobjuk, de fél lábbal már egy másik, teljesen más gondolkodású generáció útját taposom, ahol a rossz dolgokat bebasszuk egy gyönyörű, színes, szelektív gyűjtőládába, és vásárolunk egy újat.

Az egészből azt akartam kihozni, hogy valamelyik nap összetekerem a szőnyeget, lerakom a kukák mellé, elslattyogok, és vásárolok egy újat, ugyanilyet. Szebb, tisztább, szárazabb, atkementesebb érzés.

Túl vagyunk életünk első App Store-ba való alkalmazás publikálásán. Azt nem mondom, hogy könnyű kör volt, sőt, kifejezetten macerás, ha mint cég szeretné intézni az ember. Egyáltalán nem meglepő a dolog, lehet köpködni a folyamatra, de nem véletlenül vannak többnyire minőségi alkalmazások mind a Mac mind pedig az iOS App Store-ban. Máskülönben a sok hercehurcából csak a jogi-bürokratikus-adminisztratív rész jár sok huzavonával, és ezkeen egyszer kell átesni, utána maga az alkalmazás közzététele egyszerű: beállítod a fejlesztői gépet, feltöltöd, megvárod, mit mondanak rá (nekünk egyetlen probléma volt, egy azonosítót elírtunk), és néhány nap múlva már bent is van az áruházban.

Az iOS 5 biztosan nagyon jó egyébként, úgy terveztem, hogy amint hazaérek frissítek is, de ez nem jött össze, mert tegnap este mikor megnyomtam az update gombot az OS X-en belül, nem vettem észre, hogy feldobott egy licencszerződést, így most pár lépéssel előrébb vagyok, de sebaj, már csak négy óra, és ideér az anyag!

Nehéz gyerekkorom volt, voltaképpen nem is nekem, sokkal inkább a szüleimnek. Nem igazán akartam és nem is igazán szerettem tanulni. Persze, ami érdekelt, az pillanatok alatt megragadt az agyamban, és onnantól nagyon gyorsan habzsoltam az új információkat. Ez valószínűleg csak jobban bosszantotta tanáraimat és szüleimet egyaránt. Például már tökmag koromban tudtam írni és olvasni, mert érdekelt mik azok a dolgok a reklámplakátokon, amiket betűnek neveznek. Nyomtatott nagybetűkkel gyönyörűen írtam, az írott betűk nem jöttek be, látszott is első osztályban.

Ahogy teltek-múltak az évek, sajnos ez a dolog nem változott. Mindig csak az kötött le igazán, ami érdekelt. Tudom, ezzel mindenki így van. Utólag persze bánom; ha visszacsinálhatnék mindent, egyetlen dolgon változtatnék: sokkal nyitottabb lennék a világra, sokkal többet tanulnék.

A középiskola végén realizáltam ezt először. Akkor ez abban manifesztálódott, hogy irgalmatlanul ráfeküdtem az inputok feldolgozására. Jó jegyeket produkáltam, küzdöttem, szívtam magamba az információkat. Érettséginél jól jött. Akkor elhatároztam, hogy mivel barátkozós nem vagyok (sose voltam), a főiskolát gőzerővel való tanulással, és az utána következő éveket karrierépítéssel töltöm.

Aztán jött az a bizonyos főiskola, és minden megváltozott. Tudjátok, sokszor mondják, hogy ott minden megváltozik. Nem hittem el, mint ahogyan azt sem, hogy az érettségi könnyű. Bekerültem, és egyik pillanatról a másikra egy tízfős társaságban találtam magam, amelyből két ember a legjobb barátok listájára került az évek során, háromra növelve a lista elemeinek számát.

Nem sokkal később rájöttem arra, hogy a siker (iskola, munka, élet, akármi) elengedhetetlen eleme az információszomj, valamint az, hogy ismerkedj, kapcsolatot építs, barátkozz. Olyan emberekről derült ki, hogy jó ismerni őket, akikről sosem gondoltam volna.

A főiskola végén, és munkáséletem kezdetekor már rengeteg ilyen embert ismertem. Ennek kiváló eszköze volt a blog is, eddig mindegyik munkahelyemen volt olyan ismerősöm, aki a blogomon keresztül ismert. Mindenhol és mindig ott kell lenni, figyelni és szívni magunkba az információt. És mindig mosolyogni, mindig barátkozni, akivel lehet, jóban lenni.

Amikor tanultam, mindig arra vártam, hogy dolgozhassak. Pedig azt is mondták, hogy majd akkor mindig arra vágyok, hogy ismét tanulhassak. Szerencsére ez nem így lett. Imádok dolgozni, imádom a munkámat, mivel karrier szempontból talán az egyik legjobb helyen vagyok, így szeretem a környezetet is, az a szerencsés helyzet is fennáll, hogy nagyon jók a kollégáim, és még sorolhatnám. Kevés dolog volt az életemben eddig (nem magánéleti dolgok), amelyek akkora sikerérzetet tudtak kölcsönözni, mint a jól elvégzett munka.

Ettől függetlenül, a tanulás – különösen az én szakmámban – elkerülhetetlen, és végigkíséri az ember életét. Nem csak az általános apróságokra gondolok, hanem a komoly tanulásra. Szabadidőből való több órát a célra fordítás, könyvek bújása, fórumok olvasása és hasonlók. Ettől nem lehet megszabadulni. A különbség talán annyi, hogy mostanra az ember már megteheti azt, hogy csak olyan dolgokat tanul meg, amely tényleg érdekli. És valójában ezt nehéz megtalálni, de ha sikerül, onnantól mérhetetlen örömöt lehet lelni a folyamatban, és új dimenziók nyílnak meg.

Akartam valamilyen epikus konklúziót is vonni, de végül elvesztem a gondolatok között.

Az október egy nagyon szomorú hónap, ezt eddig is tudtam; nem elég, hogy nemrégiben az informatikai iparág elvesztette egy mágnását, »Steve Jobs-ot«, ma Dennis Ritchie-től, a C nyelv atyjától és a UNIX rendszerek egyik alkotójától kell búcsúznunk.

Ritchie hetvenéves volt, 2007-es visszavonulásáig 1967-től (negyven év!) a Bell Laboratóriumban dolgozott, ahol olyan sikereket ért el, amely az iparág komoly fejlődéséhez vezetett.

Nyugodjék békében!

#include <stdio.h> 
int main(void)
{
   printf("Good bye, World!");
   return 0;
}

Oké, rajongóknak agyeldobós információkért erre tessék haladni.

Luton repterétől mintegy húsz percnyi autózásra a Warner Bros. 2012 tavaszán nyitja meg kapuit az egyik stúdiónak, ahol a nyolc HP-filmen túl többek között az »A sötét lovagot« is forgatták, és egy egy több órás szeánsz keretein belül élő betekintést nyerhetünk a kulisszák mögötti világba.

Amúgy is imádom a stúdiókat és úgy általában az objektívek mögötti világot, és mivel rajongó is vagyok, ez extra jó üzletnek tűnik.

A belépő felnőttek számára 28 angol font.

Pénteken nyitott meg Budapest legújabb plázája, a Kőbánya-Kispest metróállomásnál található KÖKI Terminál. A névválasztás egyébként nagyon ügyes (nem úgy, mint az »allee« esetében); a környéket így is mindenki Kökinek becézte, egyszerűen beleépítették ezzel a köztudatba, hogy a Köki péntektől nem más, mint a legújabb szklerózis multiplex a városban, amivel együtt a 3-as metró vonalán már öt (Duna Plaza, WestEnd, Corvin, Europark, KÖKI Terminál) hasonló található.

Sokszor írtam és mondottam már: nekem nincsen bajom a plázákkal. Lehet utálni őket a nyugati szemléletmód bekényszerítése, az egyenszag és tucatnyi más dolog miatt, azonban ha az ember egy forgalmas helyen (mert általában ilyen helyeken vannak) várakozik valakire, találkozni akar valakivel, vásárolni akar vagy egyszerűen nézelődni, netán beülni egy moziba, igenis kapóra jön, ha akad egy olyan központ, ahol ezeket együtt intézheti el. Arról nem is beszélve, hogy általában az összes üzlet kilencig-tízig nyitva tart, így a későig dolgozók sem maradnak ki a jóból. A környéken lakók különösen örülnek, mert megnő ingatlanjaik értéke, meg aztán, van a közelben hová menni. A Köki környékére pedig már nagyon kellett valami hasonló, így kevésbé tűnik világvégének a hely.

A pláza egyébként a szokásos, bár most még nem annyira egyszerű megítélni, mivel sok üzlet nem nyitott még meg, sok üzlethelyiség kiadó, és a hétvégén kismilliárd ember telepedett be a nyitási kedvezményekre ráugorva. (Az Euronics-ben például valami 40% kedvezmény volt minden tévére, azért álltak sorba az emberek, hogy bejussanak.)

Szóval ezek vannak, meg a bárányfelhők.

Olvastam ma egy reklámplakáton, hogy a nem tudom milyen termék Magyarország legnépszerűbb hashajtója. Egyrészt felvetődik a kérdés, hogy ezt hogyan mérik (aztán mondja Béla bátyám, mit szed ha akad a szarás?), meg aztán, hogy lehet egyáltalán egy hashajtó népszerű. Ismert, legtöbbet használt vagy akármi, nem népszerű.

Vagy mondjuk itt van ez a remek Népszava mobil reklám, amit amikor először láttam (azt hiszem zsuki mutatta), azt hittem valami 1995-ös emlék, egészen addig, amíg meg nem figyeltem az iOS menü-elemeket:

Néha kicsit úgy érzem, mintha Magyarország a reklámipar bukottjait gyűjtené és foglalkoztatná. Viccen kívül, bármelyik gagyi 80-as évekbeli tévéreklám viccesebb, mint bármelyik hirdetés ma.

Oké, kezdjük azzal, hogy három hónappal ezelőtt fingom nem volt arról, hogy mindenféle boltban kapható étel csomagolásának a hátán van egy táblázat. Mindenféle hasznos információkkal, mint például, hogy száz grammban hány gramm a szénhidrát, és hogy ebből mennyi a cukor. De bátrabb leszek és kijelentem: míg utána nem olvastam, én már arra sem igazán emlékeztem, mi is az a szénhidrát. Mert hát kit is érdekel, toljuk magunkba az ételt, aztán élvezzük az ízét.

Mostanában a napjaim és főként a bevásárlásaim kicsit tovább tartanak (pedig egyébként sem kapkodom el), mivel ezeket a táblázatokat bújom. Mint kiderült, a fehér búzaliszt és a cukor az ellenségeimnek tekintendők, ezért mindenféle alternatív megoldással kell a kenyér- és édességszomjamat oltani.

Azzal folytassuk, hogy pár hónapja hangosan kacagtam azon, hogy a Norbi, tudjátok, a fogyasztós, valami pékséget nyitott. Tényleg, én csak annyit láttam, hogy azok a szarok kétszer annyiba kerülnek mint egy átlagos pékség valamije. Ma viszont már annyira nem röhögtem, mikor az egyik ilyen pékségben az eladócsaj nagyon kedvesen mutogatta, hogy az összes termékük csökkentett szénhidrát-tartalommal rendelkezik, hozzáadott cukrot és tartósítószert nem tartalmaz, sőt, még finom is. És tényleg az.

Szóval a kis házi ticket-rendszeremben lett egy új címke: egészségesen étkezni. Régóta tervezem, régóta akarok erre energiát fordítani. Finomakat szeretnék ugyanúgy enni, egyszerűen annyi különbséggel, hogy jobban odafigyelek majd a dolgokra. Hogy honnan jöttek, mit tartalmaznak és mi lesz belőlük a konyhában eltöltött néhány órás rituálé után. (Nem, paleolit diétát nem fogok csinálni.)

Halkan jegyzem meg, korábban magamban azt kívántam, inkább a tolószék, mint valamilyen diétával járó megbetegedés. Most visszagondolva nem tartom hülyeségnek, amit akkor gondoltam, de persze távol álljon tőlem, hogy ilyet kívánjak magamnak.

Eddig sosem volt egészségügyi problémám (ezt most le is kopogom), ezután sem szeretném, ha lenne.

Ma reggel a szokásosnál kicsit nehezebben ébredtem, de ezt betudtam a reggeli hidegnek (ilyenkor az ember nehezebben mászik ki a takaró alól, pláne ha három is van rajta), na de lényeg a lényeg, elvánszorogtam szépen a Ferenciek teréig, ahol felszálltam egy buszra, amely a tábla jelzése szerint 178-as volt, és egészen a Naphegy térig közlekedett.

Vígan olvasgattam könyvemet (a legújabb Dextert olvasom, egyébként, nagyon jó olvasmány), miközben kinéztem az ablakon, és konstatáltam hogy milyen szép a Szabadság híd ezen a reggelen. Olvastam tovább mikor, képzeljétek, amikor ó, bázmeg, hát ez a busz nem is erre jár, ki tette azt, amit tett, és mit tett, és mind meghalunk. Szóval valójában egy 173-as busz volt (a hármas és a nyolcas nagyon hasonló), a belső digitális kijelző már erről tanúskodott. A következő megállónál, ami persze jóval messzebb volt, mint amit az ember megengedhet magának, ha amúgy is késésben van, szóval jeleztem a drága buszvezető úrnak, aki röhögött egy jót a dolgon.

Azon, hogy utána a 49-es vilire fel sem fértem, annyian voltak, már nem is mérgelődtem.

Szóval ilyenek.

Oké, szóval a Canon most ezzel rukkolt elő:

18 MP-es FF érzékelő, amivel gondolom az 1080p HD videó eléggé gázul nézhet ki. Végre beleépíteték az Ethernet-csatlakozást és az 51200-as ISO is elég csúnya. Persze ez egy profi gép, teljesen más a felhasználói köre, ennélfogva a kétmillás körüli ár is elég kemény.

Mostanában hovatovább rútul elhanyagoltam a fotózást, pedig gyűlik a sok-sok-sok ötlet a fejemben, de egyszerűen időhiányban küzdök, meg aztán, mikor kitalálok valami jót, akkor mindig kiderül hogy valami eszköz kéne hozzá, amit súlyos forintokért lehet megszerezni. És persze-persze, gagyival is lehet jól fotózni, de hát na.

Ami most nagyon vonz, az a videózás; buli lenne kipróbálni akár valami párperces kis móka erejéig. Úgy értem, próbáltam már, csak olyan szinten lenne jó, hogy valamilyen párperces kisfilmet összerakni vele.

Mostanában megjelennek mindenféle nem-magyar dolgokból nagy tervekkel csábító magyar változatok. Ezek közül sok igen gyorsan el is tűnik, de néhányuknak sikerül megmaradni, sőt, még talán valami maradandót is alkotnak. Nos, valami ilyesmi a helyzet Gustóval.

Egy látszólag szokásos műanyag-világ gyorsétteremről van szó, annyi különbséggel, hogy gíroszt is lehet kapni. Ja, és hogy az egész teljesen magyar. A Gusto weboldalán azt olvashatjuk, hogy nem titkolt céljuk a sok amerikai gyorsétteremlánc mellett alternatívát kínálni, magyar termelőktől beszerzett, magyarok által feldolgozott áruk magyaroknak való értékesítésével. Ez pedig egy jó filozófia.

Ami például tök jó, hogy alapjáraton nem sózzák a krumplit, és hogy megkérdezik, kérsz-e jeget az üdítődbe. A hamburgerek finomak, habár azért lehetett a minőségre panaszt tenni, mert az első alkalommal kicsit hideg volt a krumpli, meg a hús sem tűnt túl finomnak, de azóta kétszer is voltunk, és úgy látszik, ez kezdeti probléma volt, és azóta ki is nőtték.

Az egyetlen pont, ahol a Gusto bukhat, az az ár. Ugyanannyi finomságot látszólag sokkal több pénzért cserébe lehet beszerezni, mint pár sarokkal odébb a Mekiben. Tegyük hozzá, hogy nem egy multinacionális, multimilliárdos vállalat, hanem egy kis Kft. üzemelteti.

Ajánlott kipróbálni, én támogatok minden hasonló magyar kezdeményezést, különösen, ha még jó is.

Olvasom itt ezt a homáros posztot, közben pedig nevetek, de kicsit sírok is.

Nevetek, mert ha valaki kap egy levelet az iskolától, hogy tartozása van, ráadásul ezt akkor kapja, amikor az iskola éppen túl van egy tanulmányi rendszer váltáson (tehát előfordulhatnak hibák), és mindenféle hivatalos indoklás (levél, e-mail, akármi) nélkül valahol-valakinél érdeklődik, amire kap egy teljesen blőd választ (ez a válasz egyébként tényleg gáz), majd ebből levonja a következtetést, hogy az iskola szar, és gyorsan be is küldi a Homárra, fogyasztói társadalom, átverés, összeesküvés-elmélet, zombik és földönkívüliek serege. Ez egy hosszú mondat lett.

Mindeközben pedig sírok is, mert pontosan az ilyen emberek miatt van rossz hírneve az iskolának. És nem csak az iskolának, ilyenek miatt lehet rossz hírneve egy cégnek, egy üzletnek, egy embernek, akármi.

Az egészből nekem az a tanulság, hogy meg kellene tanulnunk kommunikálni. Nagyon sok konfliktust oldana fel, még több pedig meg sem születne.

Tudjátok milyen megemlékezést néznék meg szívesen?

A Boráros tér és a Harminckettesek tere között teljesen lezárnák a körutat. Az összes autót eltüntetnék, amennyire lehet, sőt, ez szinte lehetetlen, de hasonlóképpen járnának el a csillogó-villogó reklámtáblákkal és cégérekkel is, vagy legalább letakarnák, ha nem is inkább levennék egy kis időre. Az egyetlen modern eszköz a villamosmegálló bódéja lenne, de az én álomvilágomban egy időre ezt is szétszednék, letakarnák. A kihalt utcákon ezeréves autókból állna egy-kettő, de sokkal érdekesebbek lennének az ötvenes évek korabeli ruhákban járkáló emberek és a Corvin köz felé haladó tankok. Apró mozdulatoktól, közértbe sétáló emberektől és kellemes hangulattól eljutnánk a lukas zászlók, orosz és magyar kiáltások, robbanások és lövések Budapestjére

A villamoson mindeközben kommentárt hallgathatnánk a múlt felelevenítéséről, miközben néznénk a néhány napra valósággá váló történelmet. Így kicsit mi is közelebbinek éreznénk, mi is ez az egész. Magyarország legfiatalabb nemzeti ünnepe. (Az ünnep szót továbbra sem preferálom.)

Persze, mindez simán kivitelezhető lenne, sok pénzből és kicsi akarásból, de úgysem lesz ilyen. Fantazmagóriának viszont pompás, kicsit képzeljétek bele magatokat, szerintem megéri!

Mi töklámpás helyett a Terror Háza előtt tervezünk gyertyát gyújtani az este során, azon annak az évfordulónak a megemlékezése alkalmából, amit talán a legjobban átérezhetünk.

Nem csupán azért, mert viszonylag kevés idő telt el 1956 óta. 55 év egyáltalán nem sok, vannak még köztünk olyanok, nem is kevesen, akik habár idősek, de szellemi erejük teljében tudnak beszámolni arról, mi is történt akkor.

Ingriddel tegnap arról beszéltünk, hogy vajon ha mostanában történnének ezek az események (és nem úgy értve, hogy most, mint 2011-ben, hanem inkább úgy fogalmazva, hogy mi éltünk volna abban az időben), akkor vajon aktív tagjai lettünk volna-e az eseményeknek. Ezt sajnos nem lehet így eldönteni, és persze nem is kívánhatjuk, hogy ilyen időszakban éljünk, de ettől függetlenül éltem volna akkor, és átéltem volna, mi történik ott.

Az megint egy más kérdést vet fel, vajon jobb-e nekünk most, mint nekik 1956-ban, vagy valójában egy vidámnak és szabadnak tűnő buborékban élünk, amit demokráciának neveznek, közben pedig lehet, hogy kevesebb szavunk van, mint bármelyik diktatúrában.

Oké, tény, hogy a moziban nem ért volna meg annyira egy ezrest ez a film, de vasárnap este a kanapén elnyúlva tökéletes szórakozást nyújtott, és azt hiszem, egy ilyen filmtől voltaképpen többet nem is várhatnánk el. Ha pedig az elvárásokat teljesítette, akkor tökéletes film, nemde?

Ez azért persze annyira nem igaz, mert habár zs-kategóriás vígjáték, és egyébként is, de ettől függetlenül kicsit zavaró volt az, hogy néha ide-oda ugrált a történetben, nem igazán volt eleje és vége (ez persze nem mindig baj, de itt valahogy inkább negatívumként jött ki).

Justin Timberlake mostanában elég sok hasonló filmben szerepelt, és azt kell mondjam, jól áll neki ez a stílus.

Értékelés: 4 pont

Komolyan, naponta nyílik lassan egy gyorsétterem (Star Kebab vagy Istanbul), a minőség viszont ezzel arányosan lefelé süllyed. Gondolnánk, hogy ha az Oktogon körül két perc séta alatt öt gíroszost (ötöt!) is találhatunk, akkor biztos mindegyiknél maximális a minőség, hiszen ha nem, átmész a másikhoz. De nem. Az egyiknél olajban tocsog az egész és piaci csalamádét raknak bele, a másik tulajt cserélt és azóta nem az igazi a recept, a harmadiknál átvernek pénzben és száraz, hússzegény a tál, a negyediknél meg bunkók és nincs igazán nagy választék.

És átlag 1300 forint egy tál. (Ehhez még 90 forintot hozzácsapva a »Ringben« kiváló hamburgert fogyaszthatunk káposztasalátával és sült burgonyával.) Ott a »Wikinger«, de ők is kezdenek aránytalanul menni a magas árak és az alacsony minőség között fel- és lefelé.

A humuszbárt (sic!) fogom megnézni, hátha ott kapni valami minőségi cuccot, de úgy látom ismét körül kell nézni, hol lehet jó gíroszt enni a városban.

Én idáig foggal-körömmel akartam védeni a DIGI-t, mindannak ellenére, hogy mostanában »már kezdem unni«, de végül tegnap este jutottam el arra a szintre, hogy fölösleges. A szolgáltatás (bár mostanában nem csinálja) folyamatosan szarakodik, a tévével különböző technológiai problémák (pl. a 16:9-es képarányú csatornák hibásan jelennek meg), a net sokszor elmegy, nincs akkora csatornakínálat, nincs akkora sebesség mint máshol és így tovább.

User story: néha munka közben fél füllel jó lenne valami filmet nézni, de nincs arra időm, kedvem, energiám, hogy letöltögessem, kicsomagolgassam és izé. Gondoltam az HBO, HBO 2 és HBO Comedy megoldaná a dolgot, 900 forinttal kerülne több fillérbe havonta a dolog. Mivel a legkésőbbig nyitva tartó üzlet is este hatkor zár, én pedig fél hét előtt ritkán hagyom el az irodát, gondoltam megrendelem az interneteken.

Na, ott csak megrendelni lehet, csomagot módosítani nem.

Oké, felhívom este a helyi tarifájú (29 forint percenként, esetemben) számot, ahol szokás szerint megadom minden adatomat, kiválasztom hogy csomagot módosítanék, majd várakozok. 15 perc (!) várakozás után felveszi egy hölgy, aki rögtön mondja, hogy kapcsol tovább. Újabb tíz percnyi várakozás után felveszi egy unott hangú úriember, aki közli, hogy fáradjak be személyesen, a szolgáltatás megrendeléséhez. Na, ekkor már kiakadtam, és mondtam, hogy nem, itt és most intézzük el. Erre azt a választ kaptam, hogy továbbkapcsol nagyon szívesen egy illetékes kollégának.

Elmondtam, hogy ha megnyomom a nyomorult gombot és megadom a szerződésszámomat, akkor igenis rögtön irányítsanak illetékes kollégához. Válaszként azt kaptam, hogy 23.00 után már kevésbé foglaltak, de akkor is be kell fáradnom, mert kell egy beltéri egység a digitális szolgáltatáshoz. Persze az mindegy, hogy a tévém alapból tud ilyeneket, sőt, még a kártyát is bele lehet dugni, de nem. Ja, ez a doboz egyébként havonta 300 forint, és még a villanyszámlát is növeli.

Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm, ebben az esetben maradok a filmek letöltésénél, ott legalább két kattintással el tudom intézni, és nem kell mások szerencsétlenkedését nézegetnem és hallgatnom fél órán át.

Voltam ma diabetológus és dietetikus szakembereknél, akik egyébként nagyon kedvesek voltak, és kaptam mindenféle tanácsadást, meg étrendet, meg direktívát, hogy mostantól hogyan fogok étkezni. Tucatnyi dolog van, majd mélyebben tanulmányozom, aztán alkotok véleményt. Egyelőre egyáltalán nem hat meg a dolog, az édesség dögivel persze hiányzik, és a kenyér is kicsit, de mindenre van alternatíva.

Amiről igazából írni akartam, az a BLESZ (Belváros-Lipótvárosi Egészségügyi Szolgálat) internetes előjegyző rendszere.

A cucc picit csúnyácska, de kényelmesen használható, és pillanatok alatt tudtam időpontot foglalni. Kicsit többet kellett várnom, mert az előttem érkezőknek tovább tartott a dolguk, de így is elég menő a cucc.

Egyébként az ötödik kerületi rendelőintézet nagyon kulturált hely, eddig csak kiváló orvosokkal találkoztam, kedvesek, segítőkészek; maga az épület szép, tágas és nekem nagyon jó helyen is van.

Ezek, meg a bárányfelhők.

Nagyon frucsa érzés egy netes jóbarátod könyvborítóját nézni, illetve arra gondolni, hogy november 11-én az A38 hajón mész dedikálni az akkor megjelenő regényét. Elvégre könyvet írni nagyon menő dolog, pláne manapság, és szerintem mindenkinek van titkon olyan vágyálma, hogy egyszer ír egy könyvet, rendez egy filmet, fest egy képet vagy akármi.

Simon Tamásról (akit mániákus néven ismerhetünk) van szó, akinek első könyve hamarosan megjelenik. Azt hiszem, kevés nagyobb sikere lehet valakinek ilyen tekintetben, gratula neki innen is, reméljük egy remek útnak veszi kezdetét, amelynek a végén kismacskák, nők és rengeteg pénz áll, az írás örömével és sikerérzetével vegyítve.

A hétvégén gyors kiruccanást tettünk Toszkánába, ahol többek között egy helyi kis rendezvényre, a gesztenyefesztiválra látogattunk el. A gesztenyefesztivál arról szól, hogy a környéken egy hatalmas gesztenye-feldolgozó üzem található, ahol mindenféle dolgot állítanak elő a finomságból. Lekvár, torta, krém, liszt, egyszerű sült finomság és lehetne még sorolni. Persze ezek közül gyakorlatilag semmit nem ehettem, de ez egy másik történet.

Ettünk piadina frittát, ami gyakorlatilag olyan mint a mi lángosunk, picit más ízzel, és finom olívaolajon pirított hagymát és paprikát tesznek rá, olasz kolbászt, sajtkrémet és pármai sonkát. Ilyenkor helyi jellegzetesség még a vaddisznópörköl (egészen hasonlít ez is a mienkéhez), amelyet polentával (kukoricakása) tálalnak.

Az odaút nagyon jó volt, visszafele valami vihar miatt késett a gépünk, és ráadásul egy tizenéves forma kissrácnak megfájdult a füle a gyors süllyedés-leszállás miatt, az apja meg gyakorlatilag a leszállás közepette felállt, kinyitotta a csomagtartót és elővette a narancslevet, vagy ki tudja mit.

Amit még feltétlenül le kell írnom: leírhatatlanul jó idő van! Egész hétvégén kigombolt dzsekiben rohangáltam, sokszor még azt is levettem és persze lehet, hogy jól megfázom, de akkor is, 16-20 fokok októberben - mennyország.

Tádá:

Nagyjából újra »két év után« cseréltem telefont, bár a csere helyett talán jobban hangzana a frissítés szó, vagy ha bátorkodhatok angolos kifejezésekhez nyúlni, akkor á lá ápgréd, vagy mi.

A megjelenés napján sikerült lecsapni a vasra, de voltam olyan batár, hogy a nagy örömködésben elfelejtettem: a SIM-kártyám nem fér bele a készülékbe. Persze rendelhettem volna ötszáz forintért vágót, mert rajzolhattam volna mintát és kivághattam volna kézzel, de az ilyen megoldásoknak nem vagyok a híve, úgyhogy végül csak ma vettem kézbe a drágaságot. A készülékért amúgy 32 000 forintot kellett kifizetnem, és egy évig a havidíjam 7 500 forinttal lesz több. Az ára így tehát 122 000 forint, és ha figyelembe vesszük, hogy az előző darabot tokkal-vonóval olyan 40 000 forintért adhattam volna el, ha nem örökítem tovább családon belül, akkor végső soron 82 000 forintba fájt volna a vas. Cserébe most két évre ismét eladtam a lelkem a T-nek, de mivel elégedett ügyfél vagyok, ez talán nem is baj.

Nekem a 3GS után talán a kijelző a legnagyobb előrelépés. Tudom én, hogy más telefonokban is volt már ilyen, meg izé, nem is ezért mondom, de ránézek arra a képre, és beng, csurog a nyálam. Az akku egyelőre szintén nagyon nagy előrelépésnek tűnik, ma nagyjából öt és fél órán át nyomkodtam (játszottam, neteztem, telefonáltam, Siri-ztem) 50% az akku. Tudom-tudom, a Nokiák régen egy hétig is bírták töltés nélkül.

A kamera is elég pöpec, 1080p-s videókat rögzíteni kifejezetten mókás, ráadásul meglepően jó minőségben teszi ezt. Mondogatta nekem valaki anno, hogy höhöhö, az Apple is eljutott az öt évvel ezelőtti mobiltelefonos kamerák szintjére, de szerintem nem erről van szó. Lehet, hogy öt éve is volt már 8MP-es kamera, de itt nem csak a képméret növekedett, hanem a -minőség is.

Azt, hogy nincs benne 4G, egyelőre nem nagyon sajnálom - a 3G/GPRS kombóval is elégedett vagyok, mire tényleg lesz lefedettség is a 4G-hez, addigra meg úgyis eltelik újabb két év.

Siri nagyon mókás, bár itthon még sok hasznát nem látom, voltaképpen egy okosabb hangirányításról van szó, és mivel csak angolul tud, a mi magyaros angolságunkat pedig nem mindig érti meg elsőre, a maradék esetek nagy részében pedig panaszkodik, hogy Magyarországon nem tud mit tenni, így kényelmesebb kézzel megírni azt az SMS-t adott esetben. De látok fantáziát a dologban; szerintem hosszú távon ha több nyelven is elérhető lesz, bizonyára segíti majd a mindennapi használatot, főleg például vezetés közben. (Tömegközlekedési eszközön hülyének néznek, ha beszélgetsz a telefonoddal, az biztos.)

Két éve azt mondtam, hogy az iPhone a legjobb választás volt a számomra. Az utóbbi időben volt pár dolog, ami miatt kevésbé volt szimpatikus, de ettől függetlenül még mindig azon a véleményen vagyok, hogy az iPhone a legjobb mobilkészülékek egyike. Nem akarok és nem is szeretek Android-WP7-iOS vitákba belemenni, szerencsére vagyunk olyan érettek és szerencsések, hogy olyan korban élünk, ahol mindenki kiválaszthatja a maga ízlésének megfelelő kütyüt.