mefiblog - főoldal

Biztosan mindenki látta, hogy mostanában rohamosan újulnak meg a Google cuccok – felvettek egy dizájnert vagy árt dájrektort, ki tudja.

A keresőn vitatkozni is felesleges: tökéletes volt a ráncfelvarrás, pont ott igazítottak, ahol kellett, elegáns, letisztult, minimalista és minden. A napokban megjelent új Reader és GMail dizájn is jól sikerült – természetesen szokni kell még, és nyilván a váltás során voltak technikai bibik, de nekem ettől függetlenül tetszenek. A Readerben kicsit tartalom-központúbb lett a megközelítés, kevesebb nyomkodható dolog elérhető: balra a lista, jobbra a tartalom. A szürke keretezés kicsit idegesítő. A levelezésben elsőre a jobb és bal oldal valamint a középső rész külön-külön görgethetősége a szokatlan, de például az e-mailek tartalmának elrendezése sokkal kényelmesebb.

Összességében pedig jó látni, hogy végre ilyesmire is fordít erőforrást a Google – házon belül biztos ment a huzavona, elvégre egy gyakorlatilag tíz éve változatlanul kinéző cucchoz nagyon nehéz érdemben hozzányúlni. Nekik azonban egyelőre úgy tűnik, sikerült mindezt jól megcsinálni.

Ja igen, azt elfelejtettem hozzátenni: hatalmas fekete pont viszont a mobil nézetek újításáért – a kereső pl. kifejezetten használhatatlan, mert folyamatosan ugrál, a törlés gomb miatt nem lehet javítani a beírt keresési kifejezéseken, az azonnali kereső lassúvá és akadozóssá teszi, hasonlók. Azon a részen kicsit mintha hanyatlás lenne.

Szóval a GTA még mindig az a játék, ami elő hozza belőlem az állat, és nagyon határozottan kell hátratennem a kezem, hogy ne szaladjak el konzolt vásárolni:

A legnagyobb problémám, hogy ugyan felerőszakoltam a gépemre a GTA IV-et, de egyszerűen élvezhetetlen a játékélmény, és hogy őszinte legyek, nem is igazából akarok folyamatosan gépet tvíkelni, arra a nagyon ritka alkalomra pedig sokkal jobb a konzol, ha társaságban összeülünk a kanapén döglődve.

A problémám az egésszel az, hogy egyrészt nem akarok ilyesmire költeni mostanában, másrészt pedig én tősgyökeres PlayStation rajongó vagyok, de mostanában azt mondják, az XBOX dívik. Meg aztán le vagyok maradva: mi ez hogy a konzolban merevlemez van? Hát én még abban élek, hogy betesszük az optikai lemezt, meg a nyolc megabájtos, 16 slotos memóriakártyát, aztán csapatjuk a zombik irtását.

Ez még egy hosszú kör lesz, úgy gondolom, de hát a GTA nagy úr, és jó lenne a IV-et is befejezni mielőtt jön az V.

Először is: vásároljatok csúcsminőségű Nokia-telefont!

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Másrészt azt a kardinális kérdést szeretném feltenni, hogy honnan szereznek az emberek vadonatúj Westel 900-as zacskót? Szóval mikor is volt a rebrand? 2004. május 3-án, azóta eltelt lassan egy évtized, és embereknek még mindig látok a kezében új Westel 900-as zacskót. Vettek anno száz darabot, és eltették?

Kicsit olyan a sztori, mint amikor valaki vett a bécsi Starbucksban száz darab papírpoharat és itthon abba vitte reggelente a zaccost. Persze, ez akkor volt még, mikor kis balkáni ország voltunk, és Ámérika hívó szava nem ért el idáig.

Orvosi javaslatra illendő lenne napi szinten testmozogni, erre viszont idő miatt nem igazán van lehetőség. A köztes megoldás az lett, hogy naponta egy szakaszon sétálok hazafelé (ez úgy három kilométer távot jelent, amit átlagosan 5 km/h sebességgel gyalogolok le), és hetente egyszer megfogadtuk Tomi barátommal, hogy elcammogunk testet edzeni, á lá gyúrás. Az öltözőben picit zavaró, hogy nem tudsz félrevonulni; nem igazán vagyok híve annak, hogy tizen-egynéhány vadidegen meztelen férfi társaságában cseréljek ruhát. Ráadásul a zuhanyzó is teljesen közös, két kabin között csak üveg van. Nem vagyok szégyellős vagy ilyesmi, de egy kis privát szféra lehetne.

Ez a testépítés dolog régóta érdekelt; persze olyan szinten nem, hogy kigyúrt állat legyek, mert nem tartom se egészségesnek, se szépnek, se hasznosnak. A különböző testépítő étrendek azonban pont az én cukorbeteg étrendemnek a szöges ellentétei, így marad a hagyományos edzés.

Ma voltunk először a MOM Parkban található edzőteremben. Maga a hely annyiból király, hogy mindannyian a közelében dolgozunk, és hazafelé sem kell sokat baktatni, utána pedig a MOM-ban lehet is kajálni, vásárolni, akármi. Annyiból nem jó, hogy pincében van az egész, így természetes fény nyista, de talán ez túlélhető.

Edzés gyanánt ma negyven percig kardiógépeken voltunk (futottunk, kézzel és lábbal tekertünk), negyven-ötven percig mindenféle súlyemelő-mozgató gépeken dolgoztunk, aztán egy órát úsztunk és az egészet félórányi szaunázással koronáztuk meg.

Kellően vagyok fáradt az egész után, nem érzem magam kimerültnek, öltözéssel, tusolással, szárítkozással és minden egyébbel három órát vett igénybe a szeánsz, amit remélhetőleg az egészséges élet és a lazítás oltárán.

Egyre több a magyarok által fejlesztett, magyar nyelvű app az Apple App Store-ban. Ez akármilyen klisé, az egyik szemünk sír, másik nevet hatást hozza. Ugyanis.

A jó, és nagyon-nagyon sikeres alkalmazások (Where's My Water?, Cut the Rope, Angry Birds stb.) csupán néhány alapelvre támaszkodnak. Legyen szép a felület és az ikon, tudjon valami újat mutatni (még ha valami lerágott csontra is húzzák rá azt az új bőrt), ne legye több 1 eurónál és legyen értelme, hogy elfoglal egyet a 16-os rács rései közül. Ennyi. Ha ezeket sikerül összehoznod, te is tudsz milliókat hozó appeket készíteni. Persze, a dolog nem ilyen egyszerű.

Ehhez képest mit látok a magyar piacon? Másfél eurónál kezdődnek a legolcsóbb alkalmazások, csúnyák és voltaképpen nagyon kevés nélkülözhetetlen darab van.

Mondok egy példát.

A Sanoma, mint Magyarország egyik vezető tartalomszolgáltatója, anno, egyébként elég hamar, előrukkolt a Mozi24 nevezetű szoftverrel. Egy tök jól kinéző, nagyon hasznos alkalmazásról van szó: megnézhetjük az ország összes mozijának aktuális műsorát, olvashatunk a filmekről, kereshetünk időre, akármi. Zseniális ötlet, tényleg. Nagyjából egy vagy másfél évig, magam sem tudom, teljesen ingyen lehetett letölteni, reklámok nélkül.

Történt azonban nem is olyan régen, hogy az alkalmazás kétfelé vált: lett egy fizetős és egy ingyenes változat. Utóbbi reklámokkal, előbbi 1,5 eurós (450 forintos) áron. 450 forintot fizessek, hogy megnézzem a moziműsort. Nem a pénzzel van a baj. Ha lenne 79 cent, akkor azt mondanám, hogy király, támogassuk magyar szoftverfejlesztő felebarátainkat, terjesszük az igét, és alleluja. Így azonban egy meggazdagodni vágyó banda szerencsétlen karcsapásait látom az egészben.

Ami olcsó és jó, azt az emberek veszik. Ráadásul nem ismerik a piacot. Másfél eurót még az ehhez sokkal jobban hozzászok(tat)ott amerikaiak sem feltétlen adnak ki egy alkalmazásért, nem hogy a magyarok, ahol sokan még a 79 centes átlagárat is sokallják.

Ha be akarunk törni az iOS világába, nem kerülhetjük el a tényt, hogy az iOS-felhasználók többsége finnyás kis köcsög, aki bizony fennakad azon, ha egy app csúnya, drága és használhatatlan. A szabályokat pedig nem nehéz kitalálni: elég megnézni a toplistákat a fizetős alkalmazások közül.

Csak hogy Mr. A-t idézzem: most éppen a CinemaCity-t utálom.

Nemrég »írtam«, hogy a »Palace-ot« felvásárolta a »CinemaCity«.

Történt ma, hogy hirtelen felindulásból moziba mentünk, és bátorkodtunk beállni üdítőért, meg kukoricáért. A tizenhetedik percben, amikor sorra is kerültünk, teljesen véletlenül egy tőlünk negyed méterre elhelyezett, A/4-es papírra, 12pt méretű betűkkel kiírt feliratra lettem figyelmes: nincs bankkártyás fizetési lehetőség.

Biztosan én vagyok a gáz, hogy a fizetésemet ezzel az ördögi találmánnyal, a banki átutalással kapom, és hogy a csúnya gonosz görbe orrú bank felszámol azért költséget, hogy a műanyag kártyával veszélyes sötét varázslatok során papírlapokat készítek, amikkel fizethetek, meg amúgy is: utálom a készpénzt.

És gondolnád, hogy a nagyjából 376%-os haszonkulccsal előállított és rendelkezésre bocsátott pattogatott kukorica és sűrítményből előállított, 99%-ban magyar csapvizet tartalmazó ital mellé beleférne, hogy ha már a jegyet amúgy is kártyával vetted meg, hogy azzal fizetsz de nem.

És nem, ez nem egy technikai probléma volt, közölték, hogy mostantól a büfében smafu a kártyás fizetés. Csá, kész, ennyi. Mindezt öt nyitva tartó ablakra összesen egy táblával jelzik, hatalmas betűkkel.

Hihetetlen, ami itt vállalkozások vezetésével kapcsolatban az emberek fejében zajlik.

Elsőre biztosan felhúzta mindenki a szemét, hogy ne már, még egy ilyen filmet akar valaki a piacra dobni, mert valójában gondoljunk bele: halálos vírus irtja az emberiséget, másodpercenként megfertőződik egy ember, világvége, káosz, pánik. Kapásból négy-öt hasonló címet mondhatnánk, és a legtöbbje bizony jó film is volt.

Mindezektől eltekintve: a Fertőzés jó film. Az érdekes és elgondolkodtató történetet több aspektusból, tempós zenei betétekkel, kiváló fényképezéssel és vágással (szerintem itt-ott tükörrefis fényképgéppel forgattak), feszült, helyenként dokumentarista módon tálalt jelenetekkel mutatják be. Sok-sok érdekes kérdést feldobnak, többségüket meg is válaszolják, azonban minden bizonnyal olyan film ez, amelyet pár napig még emészt az ember.

Matt Damonnal amúgy nem igazán tudom hányadán állok; volt ugye »Az informátor«, ami után egyértelműen azt éreztem, hogy kiváló színész, de ott volt a »Bourne-akármi«, amin egyenesen szenvedtem. Most meg itt van ez, amiben igazából nem sok vizet zavart, ha bármelyik berobbanni kívánó névtelen színészt a helyére teszik, valószínűleg ugyanezt a hatást éri el. Ez persze nem feltétlen az ő hibája, csak gondoltam megjegyzem.

Azt mondjuk nem hiszem, hogy most napokig félpercenként fogok kezet mosni, és izé, de mindenképpen érdemes kicsit elgondolkodni a látottakon.

Értékelés: 5 pont

A dátum persze még mindig nem ismert, egy anno balszerencsésen megfogalmazott SQL-lekérdezésnek köszönhetően, de az első bejegyzés 2005-ben, november ötödikén született, így tegnap ünnepeltük a hatodik évfordulót.

Hogy idézzem az adminisztrációs felület egy informatív üzenetét: a blogban összesen 4718 bejegyzés található, amihez összesen 68 563 komment érkezett, 3638 hozzászólótól (a sajátjaimat nem beleszámolva).

A technikai megközelítés: a blog mögött még mindig egy voltaképpen 2005-ben megírt kód áll, bár a megírt tényleg idézőjeles, inkább az összetákolt lenne a jó szó: akkoriban kezdtem tanulni ezt az egészet, és nem gondoltam volna, hogy valaha is komoly lesz belőle, azt különösen nem, hogy ezzel fogom keresni a kenyeremet, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A hírös-neves harmadik verziót nagyon régóta ígérgetem, voltaképpen két de az is lehet, hogy három éve. Sokszor belekezdtem és sokszor abba is hagytam. Most legutoljára pár hete kezdtem el, viszonylag jól is haladok vele, amennyire időm engedi, készülget, és az is lehet, hogy egyszer készen lesz. Végső soron, a »Duke Nukem« is megjelent, csak kis idő kellett hozzá. :]

Nem technikai oldalról: érdekes dolog ez a blogírás, mindig erre jutok. Sokszor nem úgy jut rá időm, ahogy azt én szeretném, de ettől függetlenül nem akarom a következő években sem abba hagyni. Páran vannak akik szeretik olvasni, biztosan vannak páran, akik nem (érdekes módon ők még mindig előrébb vannak a statisztikákban mint azok, akik szeretik, ez is egy érdekes dolog máskülönben), de nekem a legfontosabb, hogy leírok olyan dolgokat, amik jelentéktelen apróságoknak tűnhetnek, de évekkel később jó, hogy vissza tudom olvasni őket.

Szóval ezek vannak, meg a bárányfelhők!

Sosem láttam még ilyet macskáknál, és lehet, hogy igazából a lapos képernyő, vagy a HD-minőség teszi, de rendszeresn (szinte mindig) előfordul, hogy miközben valami filmet-sorozatot nézek, a macska meg az ölemben fekszik, és szabályosan nézi a műsort. Tudom-tudom, nem vagyok hülye, így tisztában vagyok vele, hogy valójában nem érti mi történik, csak tetszik neki a mozgó színes kép, de ettől függetlenül leírhatatlanul aranyos. Abban viszont kezdek kételkedni, hogy nem látja néha, mi is van a képernyőn, mivel mikor valamilyen párducos, tigrises, oroszlános ismeretterjesztés zajlik, rendszeresen kapja fel a fejét, és domborítja a hátát, mintha tényleg felismerné, mi van ott.

A kedvenc csatornája egyébként a nagyon kisbabáknak való duck.tv. Nem tudom mennyire ismeritek, pszichoszomatikus zenékhez nagyon lassan mozgó, nagyon színes állatkákat társítanak, amik repkednek céltalanul a világűrben. Elvileg a síró gyereket ha elé rakják, megnyugszik tőle, de az még nem bizonyított, hogy húsz év múlva sorozatgyilkos lesz-e, vagy csak zombi.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ezt a mondatot mondjuk nagyjából három-négy éve hallgatom, és valóban, minden évben cudarabb egy picit, de eddig szerencsére annyira nem volt érezhető.

Olvasom-látom-hallom a híreket, és igazából néha tényleg megnézem, hogy most a Hírcsárdát olvasom-e vagy mondjuk az indexet. Megszűnik az eva, emelkednek az adók és a járulékok, hamburgeradó, ingatlanadó, de ami a legjobb: közösségi közlekedési adó.

Nem szeretem általában a de rossz helyen élünk szöveget elővenni, mivel én kifejezetten szeretek Magyarországon élni, de azt nem mondom, hogy elégedett vagyok, amikor hó végén ránézek a bérjegyzékemre, és látom, hogy a fizetésem egy jelentősebb része mikre megy el. Nagyon kíváncsi vagyok például, hogy ha elérek odáig, lesz-e egyáltalán nyugdíjam, és ha igen, akkor mennyi.

Arról nem is beszélve, hogy a háromszáz-egynéhány forintos euró váltó is kicsit kiakasztó, és hosszútávon nem igazán sok jót sejtet.

Ilyen viszonyok mellett pedig egy féléves időtávon belül is nehéz gondolkodni, nem hogy mondjuk tíz-húszévesben, lakáshitellel például.

Tegnap láttam, hogy a kuponvilágon mellnagyobbító műtét az aktuális ajánlat, pusztán 499 000 forintért. Ebben úgy alapjáraton semmi extra nincsen, de mikor lejjebb tekertem, az alábbi – számomra – rendkívül vicces kommenteket olvastam:

Szóval képzeljük azért el a 900 köbcentiméteres implantátumot, úgy, hogy azért valami alapméret is van, amibe belerakják azt (egyébként a Facebookon csekkolva a csaj képét, most sem éppen egy 50 köbcentiméteressel nyomul). Pár hozzászólással lejjebb a már hitelre is lehet pláne vicces.

Tegnapelőtt végre sikerült kanapét vásárolni. Nagyjából egy éve nézegetem már, a régi ülőgarnitúra gyakorlatilag minden nap egyre jobban halt meg, míg levittük a lépcsőházba, három helyen szakadt el. A döntést végül az hozta meg, hogy jövő hét pénteken lomtalanítás, így egy füst alatt a régi daraboktól is könnyedén meg tudtam szabadulni. (Hirdethettem volna, de ha rajtam marad, egy vagyon elvinni.

Végignéztem a kika összes(!) kanapéját, és sajnos a többségük kényelmetlen, még ha jól is néz ki. Volt olyan hatszázezer, nem viccelek, hatszázezer forintos kanapé, amiből másfél másodperc után álltam fel, hogy ez most mi volt. Mintha egy deszkára ülnék. Nézelődtem a neten is, de sajnos abban az árfekvésben amit én gondoltam, nem igazán találtam az igényeimnek megfelelő darabot.

A »Tidafors« jó lenne, de 190 000 forintot szállítással egy nem cserélhető huzatú és nem kinyitható kanapéért sajnálok, és kényelmi szinten a Kivik ugyanebben a színben ezt nyújtotta, ráadásul tíz forintért még egy negyvenezer forintos második huzatot is adtak hozzá (vicces, a számlán rajta van, hogy a tízből kettő forint az adó). Szóval azt mondtam tojok én a kikára (ahol egyébként másfél-két hónap múlva ígérték a szállítást), elmentem az IKEA-ba, kifizettem a pénzt és másnap délelőtt a lakásban volt két doboz. Az mondjuk megint más kérdés, hogy ha egy nappal később veszem meg, akkor huzatot nem kapok, de ingyen van a szállítás.

Viszont az IKEA mérnökei előtt ismét kalapot kell emeljek. Jött kettő doboz, egy nagyobb és egy kisebb, meg persze másik kettő a szövetnek. Az egyik dobozban van két fadarab, néhány rúgóval és pár centi szövettel. Elsőre az ember vakargatja a fejét, hogy hm, ebből kanapé lesz-e vajon tényleg. Aztán négy csavar meghúzása, két karfa összetolása, kis forgatás, kis csavarozás, kis szövetráhúzás és hoppá, de jól néz ki ez a kanapé, ami stabilan áll a nappali közepén. Elképesztő az egész dolog precizitása, ahogy csomagolják, mellékelik az útmutatót (extra poén: a karfa belsejében van egy rejtett zseb, ahová elteheted az útmutatót és a csavarkulcsot).

Rájöttem, hogy imádom az ilyen és ehhez hasonló (például »Vapiano«) helyeket, ahol a rendszer ennyire kidolgozott, kényelmes, praktikus.

Szóval ezek vannak, meg a bárányfelhők.

Teljesen véletlenül a »Rossz tanár« után ismét egy Justin Timberlake-et is villogtató filmbe futottunk; úgy látszik a világot egyáltalán nem megrengető, agyat kikapcsolós, nevetős filmek elválaszthatatlan karakterévé kezd válni, és én azt látom, hogy bejön neki ez az alak, reméljük nem akar majd valami olyan irányba haladni, ami viszont nem áll ilyen jól neki. (Egy szupertitkos ügynök szerepében például nem tudnám elképzelni.)

A film máskülönben ötcsillagos a maga műfajában: bugyuta (a szó itt abszolút pozitív jelzőnek számít) romantikus történet, iciripiciri társadalomkritika és a szokásos színes-szagos, gyönyörű amerikai világ. (Múltkor azt figyeltem meg, hogy a kilencvenes évekig az USA kis részletei mindig piszkos, barátságtalan helyeknek voltak feltüntetve, míg mostanában napfényes, vidám és ez a világ legjobb helye hatás látható. Függetlenül attól, hogy vígjáték vagy akció az adott film.)

Amit akarunk kapni, azt tökéletesen megkapjuk: 90 percig zombi módban lehet nyálat csurgatni a vászonra, aztán folytatni a világot ott, ahol abbahagytuk.

Történt ma, hogy ebédelni szerettünk volna, és mivel lusták voltunk bevásárolni és itthon elkészíteni (egyébként a beszerzésés elfogyasztás ideje alatt még a bevásárlással sem végezne az ember), gondoltuk kinézünk a néhány perc sétára található WestEnd CityCenter bevásárlóközpontba, ahol tucatnyi étterem közül válogathatunk. Végül sikerült a GrillLand nevű helyen megállapodni. Többször ettem már ott, finoman főznek, mindig van valamilyen praktikus leves-főétel-üdítő menükombináció. Már éppen kiválasztottuk, mit akarunk, mikor Ingrid elképedve rámutatott a mexikói csirkére. Mondtam is neki, hogy igen, elég meglepő, hogy magyaros ízek áll a táblán, aztán holmi mexikói csirkékkel bombáznak, de mikor ismét odanéztem, megláttam mit mutogat: a kajából éppen kimászó apró bogárkát. Közelebb hajoltam, de az bizony nem egy légy vagy hasonló volt, hanem egy kedves kis csótány. Nem túl nagy, de az.

Namost: én vendéglátós családból jövök, így tisztában vagyok vele, hogy a csótány-, a liszt- és »kenyérbogár« általános jelenség egy konyhán vagy mondjuk sütőüzemben. Ezzel egészen addig nincsen probléma, amíg az ételbe nem kerül bele, vagy amíg nem kerül át a konyháról egy felszolgáló, fogyasztó helyre. Onnantól kezdve vérciki, gáz, és az egység megítélését súlyosan csorbító jelenség.

Pár sorral odébb ettünk végül, és miközben beszélgettem az eladóval, valahogy feljött a téma, és elmondta, hogy az egész WestEnd tele van a csótányokkal, nem tudják őket irtani, és nem hogy a kajáldákban, de valaki múltkor a megvásárolt cipő dobozában vitte haza a kedves új lakót.

Távol álljon tőlem, hogy ezek alapján ítéljek, de azért vásztákurvá.

Oké, ott még nem tartok, de a héten elkezdtem valami újat: reggelizni.

Vannak, akiknek ebben semmi újdonság nincs – nekem a reggeli mindig valami hihetetlenül undorító dolognak hatott, pedig alapjában véve szeretek enni (sőt, ha tehetném folyamatosan ennék). Valami miatt ha reggel kajára gondolok, felfordul a gyomrom, de gondolom ez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy minden reggel maga a pokol számomra, kezdve a még tíz perc című előadással, folytatva a jaj de hideg van a takarón kívül átvezetővel míg végül a jesszusom, ki ez az állat a tükörben végkifejletig el nem jutunk.

Ettől függetlenül orvosi javallatra bizony kellene reggelizni, és egyébként sem ártana, mert azok a dolgok, amiket tízóraira fogyasztottam (túrós batyu, pogácsa, akármi) most nem igazán játszanak.

Szóval a reggelihez mi kell? Korán kelés. Itt alapjáraton bukik a képlet, de mivel nagyon ügyesen sikerült bevezetni a hétvégi korán kelés intézményét (szombaton nyolc, vasárnap tíz harminc plusz az ágyban hempergés), különösebb negatív hatás nélkül, ezért gondoltam kiterjesztem ezt a hétköznapokra is. Szóval most úgy néz ki a dolog, hogy a kiváló, indulás előtt 15 perc alatt való elkészülés (frankón, kiugrom az ágyból és pont 15 perc indulásra kész állapotba mozgatnom magam) helyett inkább a másfél órával korábban való felkelést, reggeli olvasgatást és valami laza gyümölcs, szendvics, joghurt kombinációs étkezést csinálom.

Ma kezdtem, kíváncsi vagyok, meddig bírom.

Történt, hogy a néhány éve kapott VISA Electron kártyám egyre ramatyabb állapotba került: a mágnes csík alatt el van törve (a mágneses rész nem is működik, bár ez nem baj annyira), rozsdás a csip, hámlik le róla a műanyag, és ilyesmi. Aztán ott van a PayPass kártya, ami régóta vonzza a fantáziámat, egyre több helyen lehet vele itthon fizetni, és kényelmes, hogy csak le kell húzni, a napi ötezres PayPass limit pedig gondoskodik róla, hogy ne legyen veszélyes a cucc.

OTP Banknál vagyok pontosan 2006 óta, Junior akármilyen csomagban. Egyelőre teljesen elégedett felhasználóként; minden második sarkon OTP-s ATM, kiváló netbank (mobilra is optimalizált!) és ilyenek. Nem is igazán értem, mért bántják sokan az OTP-t. (Befektetésben és hitelben nem mozgok, így nem tudom, abban mit tudnak, de lakossági szolgáltatások jók.)

Ettől függetlenül régóta szeretnék egy másik banknál másik számlát; főként a külföldi vásárlások miatt. Az UniCredit azért tűnt erre a legjobb választásnak, mert náluk a világon bárhol ingyenes az ATM-ből történő felvétel, és élénk emlékeim vannak a 12 000 forint körüli kezelési költségről, amikor Finnországban a vulkáni hamus baleset miatt muszáj volt eurót felvenni.

Az UniCreditről annyit, hogy mikor beléptem, a biztonsági őr kinyitotta az ajtót, köszönt, majd rögtön ott termett egy öltönyös úriember, leültetett és arra a kérdésemre, hogy nincs-e számhúzás, azt mondta, ők nem hisznek a számhúzásban, a fiókban szóló zenében és a gyors kiszolgálásban hisznek. Itt azért elmorzsol az ember egy könnycseppet, de a (fizetés hozzájuk utalása esetén való) ingyenes számlavezetés, ingyenes készpénzfelvétel, ingyenes éves kártyadíj, ingyenes külföldi utasbiztosítás és a rengeteg magyarországi fiók mellett már egyenesen zokogunk örömünkben. A gyors és egyszerű webbank (szintén mobilra optimalizált!) után már mintha piros paprikába nyúlva vakarnánk szemünket, olyan elégedettek vagyunk.

Ezek vannak a pénzügyek komoly világában. Ha most szeretnétek nyitni UniCreditnél számlát, három hónapig fizetés utalása nélkül is ingyen van, ráadásul különböző kedvezményeket adnak. A dombornyomott MasterCard Standard és az utasbiztosítás miatt pedig megéri elgondolkodni.

23 éves vagyok. Erre alapjában véve azt mondhatnánk (mondják is sokan), hogy kevés, és nem láttam még semmit az életből, meg hogy sok van még előttem. Ez lehet, hogy így van – én mindenesetre tudom, hogy már öt-hat éve is sokkal többet láttam, mint amit egy huszonháromnál öt-hat évvel fiatalabb embernek kellett volna.

Amit viszont még ettől teljesen függetlenül minden nap meg kellett tanulnom (mit minden nap, minden órában), az nem más, mint hogy semmi sem biztos. Sosem tudod mit hoz a jövő év, a következő hét, a holnap vagy a néhány óra múlva. Sosem tudod, hogy az a perc, ami most jó, tíz perc múlva mennyire lesz katasztrofális.

Nem kell hozzá sok: egy telefon, egy elejtett mondat, egy levél, akármi. Egy kihagyott szívdobbanás, egy szempilla-rezdülés, és ott van.

Az, hogy előbb vagyunk ott, ahová mások később jutnak el, nem jelent semmit. Az, hogy más előbb sebesül meg abban, amiben mi nem, nem jelent semmit. És ha más később sebesül meg, mindig szem előtt kell tartani, hogy mi is lehetünk még ott. De ezek sem jelentenek semmit. Mert ami jelent valamit, az mindenkinek más.

Nagyon meg kell nézni, mit csinálsz abban a pillanatban, amely a következőben már a múltnak számít, mivel sosem tudod, mit hoz majd az a pillanat, ami jelenleg még a jövőt jelenti.

Vagy valami ilyesmi.

Megejtjük a szokásos évi adventi kiruccanást kedvenc szomszédos országunkba, ahol reméljük nem lesz túl zord az időjárás, így mosolyogva tömhetjük magunkba a kolbászt és az egyéb finomságokat a Mariahilferstrasse-n sétálgatva. Megnézünk pár klassz helyet is, ha minden jól megy, azt a Railjettel zakatolunk vissza kedvenc fővárosunkba.

Hiszen tudjuk: ebben a pillanatban valaki éppen forró puncsot kortyolgat Bécsben.

Visszaérkeztünk kedves sógorainktól még tegnap épségben. Odafelé Győrig álltunk, mivel nem volt ülőhely, köszönhetően annak, hogy rengeteg ember belföldi utazásra használja a nemzetközi járatot, úgy, hogy Győrbe kiváló a vonatközlekedés, és egyébként mondjuk negyedórával több, mint a RailJettel. De sebaj.

Bécs király hely, változatlanul, még mindig az a város, ahol a német nyelv ellenére szívesen éldegélnék. Nekem leginkább azért tetszik, mert minden kis utcában Budapest valamelyik (sokkal tisztább) darabkájára ismerhetünk. Ahogyan sétálgattunk folyamatosan mondogattuk, hogy az ott olyan mint az Astoria környéke, az a Bazilikára hasonlít, nézd már, ez meg a Vörösmarty tér. A dolog mondjuk nem meglepő.

Ami még tök jó volt nekem, hogy lehet kapni Sprite, Nestea, Almdudler és tucatnyi más dolgot diabetikus változatban. Nem is értem, hogy ha minden második embernek vannak ilyen bajai Magyarországon, akkor hogy-hogy negyede annyi termék jön be ide.

A legjobb a nagyjából 28 centiméter átmérőjű bécsi szeletke volt, a finom káposztasalátával és hagymáskrumplival, a Figlmüllert mindenkinek ajánlom, nekünk Shamalt dobta a tippet.

Visszafelé a romániai vonattal jöttünk, amin meglepően sok kínai volt, és voltaképpen semmi extra, az átlag magyar vasútnál picit jobb, hatszemélyes fülkék, és mivel pont hatan voltunk, jobban jött ki így a dolog.

Ez minden bizonnyal így van, de ha valaki azt mondja, hogy az élet nem cukormáz, kevésbé hiszem el.

Hihetetlen, mennyi mindenben van cukor, komolyan, nem is gondolná az ember. Az, hogy a csokoládé és az édességek nagyobbik részének alapját a cukor és a glükózszirup képzi, teljesen érthető, de hogy mennyi más élelmiszerben, sőt, gyógyszerben van jelen, az egy vicc.

Kedvenc megfázásos itókám a NeoCitran. Tudom, mi van benne, és tudom, hogy ezeket külön is be lehet szerezni tabletta formájában, próbáltam is, de az valahogy mindig jobban hatott, talán a folyékony állapota miatt. Reggel-este egy adag, napközben sok tea és extra adag aszkorbinsav. Ennyi a recept, két-három nap múlva már működőképes vagyok bármilyen náthából.

Az évi szokásos meghűlés jelei tegnap jelentkeztek, gondolom a másfél napig Bécsben való rohangálás is közrejátszott, de a környezetemben amúgy is sokan betegedtek le. Lényeg a lényeg: akartam inni egy NeoCitrant, és kíváncsiságból megnéztem: csaknem a 40%-a cukor.

A patikustól kértem valami hasonlót, a Coldrexet ajánlotta, sőt, mutatott egy kis fém hálót, amiben nyolc kockacukor volt, rajta egy NeoCitran masnival – a Coldrex forgalmazójától kapták ajándékba mintaként, hogy ennyi cukor van egy tasakban. Persze gusztustalan marketing, de ettől függetlenül érdekes. (Némi szacharóz van a Coldrexben is, de nem 40%-a az.)

A durván fájó torokra a »Bioparox« nagyon bevált, de az végső esetre van, most a szopoagtós vidámságot a TantumVerde nevezetű cukorka adja – meglepően jó egyébként, két másodperc után az egész arcom elzsibbad tőle.

A sárgarépa pedig továbbra is nagyon egészséges.

Sokszor bizonyosodott már be korábban is, hogy a közszolgálati tévé bizony jó is tud lenni. Múltkor este random nyomkodva a készüléket, valamelyik vetélkedő ismétlésébe futottam bele, ami után ráadásul a »24« ment. Ha még hozzávesszük, hogy kiváló minőségű 1080i felbontásban jön, akkor kánaán.

No de, amiről írni akartam, az a Maradj talpon! című kvízműsor. Imádom a kvízműsorokat, a Legyen Ön is milliomos! és a Mindent vagy semmit! volt a nagy kedvenc, előbbinek még sok-sok forgatásán is voltam. A műfaj nálam a Széf címűnél halt meg. Buta, erőltetett játék volt, és igazából érdekes kérdéseket sem igazán sikerült összerakniuk.

Ez azonban kifejezetten jó, különösen, hogy Gundel Takács Gábor vezeti, aki az elmúlt évek legjobb játékvezetője.

A játék lényege, hogy a fő játékost körülveszi néhány ember. Mindenki egy csapóajtón áll, a fő játékos kiválasztja az ellenfelét. Egyesével kérdéseket tesznek tőlük fel; ezekre adott idő alatt válaszolni kell, vagy passzolhatnak is, ennek száma azonban korlátozott. Ha valaki nem tud válaszolni, vesztett, és kinyílik az alatta álló csapóajtó, és lezuhan a mélybe.

A nyereményt a vesztes játékos előtt álló régi parkolóautomatára emlékeztető gép mutatja meg, sokszor van olyan, hogy valaki győzelmet arat a fő játékos ellen, a nyereménye viszont száz forint.

Vicces, pörgős, fiatalos vetélkedő, pár részt láttam csak, de eddig nagyon bejött, és természetesen a neten is nézhető.

Hétfőn mikor sétálgattam hazafelé, bekapcsolt a katasztrófavédelmi sziréna. Nem igazán ismertem az azt megelőző napig, hogyan működnek ezek, és tudtam, hogy nem teljes hangerővel nyomatták őket, de így is elég agyba mászó hangjuk volt, és ha nem olvastam volna, hogy próbariadó lesz, akkor minden bizonnyal megemelkedett pulzusszámmal sétáltam volna tovább.

Mert amúgy tök jó, hogy többféle riasztás van, és a szünetek számából, a hangmagasságból lehet kitalálni, hogy mi van, de kérdem én: az átlag ember, ha meghall egy éles lég- vagy katasztrófavédelmi szirénát, figyelni fogja, hogy igen, ez most egy harminc másodperces szünet van, akkor éppen jönnek az oroszok repülővel, ja nem, mert most hagyták abba?

Voltaképpen egy éles riasztásnál szerintem pánik és káosz lenne az utcákon, de reméljük, ezt nem fogjuk látni sosem. (Bár ki tudja, érdekes látvány lehet.)

A legszebb az egészben, hogy a médiában a félreértések elkerülése végett a Csillagok Háborújában előforduló földrajzi helyeket használtak. Elképzeltem, ahogyan egy erről nem tudó Star Wars rajongó értelmetlenül nézi, hogy atomtámadás érte az Alderaan bolygót, mikor azt már rég lerombolták.

Oké, ezt a gyöngyszemet ma fedeztük fel, kíváncsi vagyok, hogy az iparban tevékenykedők közül hányan tudják, mi is lesz.

Kipróbálás nélkül, az első tippet írja be, aki szeretné. :]

Gyerekkoromban amúgy mindig akkor kezdődött a karácsony, amikor először megjelent az ünnepelj ma velünk reklám, biztos ismeritek, erre gondolok, csak magyar változatában (most valami Lola-féle újrafeldolgozott változat létezik, de azt inkább hanyagolnám):

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Minden évben szoktam róla írni, hogy jaj, minden évben előbb kezdődik az egész mizéria, de idén valahogy méginkább ezt éreztem, amikor október elején beléptem egy TESCO-ba, ahol hatalmas boldog karácsonyt felirat, feldíszített áruház és mindenféle karácsonyi ajándékötlet fogadott. Kicsit emiatt olyan, hogy mire tényleg elérkezik a karácsony, csak ránézek a fára, és azt nyögöm, old, mert már a csapon is az folyik.

Pedig a karácsony noha egy vallásos dolog, de attól függetlenül is kiváló családi ünnep, és amilyen alapon az üzletek kisajátíthatják az vásárlók odacsalogatására, annyi erővel egy kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos ember is felaggathat csillogó díszeket egy zöld bokorra, sült kacsát meg bejglit falatozva.

Nemrégiben megjelent a legújabb Dexter-könyv, teljesen véletlenül vettem észre valamelyik Libriben, gyorsan be is szereztem.

Azt semmiképpen nem mondanám, hogy rossz volt, de talán ez a sorozat leggyengébb darabja. Kis össze-visszaság, kevésbé érdekes események és nem túl sok fordulat vezette végig a sztorit. Délutáni-esti olvasnivalónak nem volt rossz, de azért az előző részek sokkal izgalmasabbak, reméljük, a következőnél jobb lesz a helyzet.

Értékelés: 4 pont

Történt tegnap, hogy ételt akartam rendelni az internetről. Gondolnánk, hogy 2011-ben ez egy viszonylag egyszerű művelet, különösebb komplikációk nélkül. A figyelmes és régi olvasó persze tudja, hogy »nem ez a helyzet«, hiszen főhősünknek érzéke van kifogni hasonlókat.

Múltkor már rendeltem a Babylon ételbárból, finom volt a kaja, gondoltam most is jó lesz. Pizzát, levest, főételt rendeltünk, és másfél óra, illetve ezután még tizenöt perc elteltével már kezdtünk gyanakodni, hogy nem lesz valami oké, de végül megszólalt a kapucsengő, hatalmas jóllakást sejtetve.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Főként szpojleresen, szóval a második bekezdéstől csak óvatosan.

Oké, a »Misfits« egy kiváló sorozat, ezt eddig is tudtam. Azt, hogy az angolok nagyon profin tolják a műfajt, az sem volt újdonság. Az új évadban Nathan hiánya kicsit rossz, és az új karaktert sem tudtam még hová tenni (kicsit talán túlságosan is Nathanösre veszi a figurát), de nem rossz. A harmadik részben végre megjött az a hatalmas izgatottság is, ami az első két évadot mi az isten lesz itt gondolatokkal pörgette előre.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Múlt pénteken csak úgy beültünk az első filmre, ami jött velünk szemben. Oké, valójában a rövid leírást elolvastam, és az időutazás szónál megtetszett. Hiába, ez a téma örök kedvenc lett.

A történet arról szól, hogy egy házasság előtt álló párocska elkíséri a csaj szüleit apja üzleti útjára, Párizsba. A srác egy menő hollywoodi forgatókönyv-író, aki első regényén dolgozik éppen. Az alapjában véve romantikus alkatra persze abszolút jól hat Párizs, elképzeli a kedvenc korszakában, a 20-as években, amikor minden szebb volt és jobb. A menyasszony kicsit idegesítő, és persze folyamatosan látni, hogy valójában nem is igazán illenek össze. Az egyik este másfelé mennek, és a srác eltéved útközben, de talál egy helyet, ahol egy taxiba beülve visszautazhat a 20-as évekbe, ahol kedvenc íróival és művészeivel találkozhat.

Kedves történet, az elején talán picit elnyújtották a Párizst bemutató képkockákat, a végén pedig kicsit gyorsan befejezték a történetet. Az nem derül ki végül, hogy tényleg időutazott-e, vagy csupán annyira megérintette Párizs, hogy odaképzelte magát.

Értékelés: 4 pont