A fejlesztések során egyértelműen látszik, hogy manapság menő olyan keretrendszerket használni, amelyek afféle svájci bicskaként tucatnyi megoldást beépítve, kattintásra vagy valamilyen konzolba beírt utasításra legenerálnak nekünk, hogy azokat kis módosítással már használni tudjuk. Ilyen a Rails, a symfony de akár az ASP.net keretrendszer is. Az irány király, ha az ember tud azonosulni a szemlélettel.
Tigi mutatta a Play framework nevű Java-Scala jóságot, ami annyira nem is újdonságerejű, nekem azonban teljesen annak számított. Habár beszélek Java nyelvül, és próbáltam is néhány robusztus keretrendszert, valahogyan mindig arra jutottam, hogy ez az általam ismert weblapok felépítéséhez túl nagy. Biztosan van olyan projekt, ahol elengedhetetlen mondjuk egy JSF használata, én még nem találkoztam ilyennel (ezért is dolgozom főként PHP rendszerekkel).
A Play legnagyobb előnye, hogy az alkalmazást elindítva rögtön egy szervert kapunk, amely valamilyen porton már ki is szolgálja a kéréseket. A Javától szokatlan módon nem szükséges folyton újraindítanunk változásoknál, a böngészőt frissítve rögtön látható a változás. A hibákról persze gyönyörű stack trace-t kapunk, ezt a böngészőben is megjeleníti, ha kérjük. A beállítások rendkívül egyszerűen, és az alap fájlban mindent felsorolnak, megjegyzésbe téve, így nem szükséges doksikat bújni első alkalommal. Pillanatok alatt elindul, letöltöd, kicsomagolod, két sort beírsz, és fut az alkalmazás. A CLI logikus és egyszerű, a könyvtárstruktúra szintén.
Huzamosabb ideig nem foglalkoztam a cuccal, de rengeteg blogbejegyzést olvastam a témában, és komolyabb terhelésű rendszereknél előszeretettel használják, mivel különösen jól skálázható. Az egyetlen probléma, amire sokan panaszkodtak, hogy a szerver első indítása egy nagyobb kód esetében fél perc is lehet, de úgy gondolom, ez belefér.
Tegnapelőtt még akartam valamiről blogolni, de annak az egyébként is tökéletes napnak perfekt megkoronázása volt, hogy mind a mobilnet, mind pedig az otthoni internet együttesen adták be a kulcsot, igazából meg is untam a szórakozást a sok géppel, és bezuhantam az ágyba olvasni. (Hús-vér, festékes, papír alapú könyvet, amiért kivágtak egy fát. Vagy kettőt.)
Azt hiszem valami olyasmit akartam leírni, hogy rettenetesen irritál, amikor valaki visszaél egy tőle független, őt adott helyzetben előnyösen, egyébként hátrányosan megkülönböztető tulajdonsággal. Nem tudom és úgy érzem, nem is szükséges ezen álláspontomat megindokolni – a jelenség önmagában is különösen irritáló. Ahogyan egy nagyon kedves barátom, nagyon bölcsen megmondta: olyan embereket jobb elkerülni, akik nem azért akarnak nekünk rosszat, mert nekik rossz, hanem azért, hogy nekünk rossz legyen.
Az Eötvös utcában, egyébként a mostanában felújítás alatt álló, és sajnos időközben üzemeltetőt váltott »Dark Mokka« mellett található egy hangulatos kis hely, a Spontán 8 caffé. Igazán finom olasz ételek (piadinák, bruschetták, tészták, gnocchi), kiváló kávé és nagyon kedves, falra festett képek várják a látogatókat. Biztosan marketing-szöveg, hogy olyan helyet szerettek volna készíteni, amelyben szinte otthon érzi magát az ember, de valamilyen szinten sikerült. Általában vidám, spanyol zene szól, mivel a ők – saját állításuk szerint – a spanyol és olasz életérzés kedvelői.
A piadina nagyon finom, az adagok nem brutálisak, viszont a hasonló helyekhez képest jócskán olcsóbb egy adag, így több mindent is meg lehet kóstolni. A padlizsánkrém különösen finom.
Az általános és középiskola tizenkét éve alatt sikerült kikerülnöm minden ritmikus testmozgást igénylő színpadi produkciót (közismeretes nevén táncot) kikerülnöm. Nem azért, mert nem tetszett, vagy ilyesmi, egyszerűen nem tudtam, van-e hozzá érzékem, és gondoltam ne ott derüljön ki, hogy nagyon nincs.
Aztán most mégis utolért a végzet: Ingrid szalagavatóján fogjuk ropni a rítust, illetve a keringőt a fenti zenére. Nekem egyelőre nagyon tetszik, a koreográfia is ügyesen lett kitalálva, az egyetlen, amivel nem értek egyet, hogy kétszer táncoljuk el, egyszer hagyományos és utána pedig UV-fényben, mert abban nagyon szép lesz a sok fehér ruhás lány. Elvileg.
A szervezésben voltak kis gikszerek (például a frakkot nem lehet felpróbálni, csak ott a helyszínen, szóval ha valami elcsúszott, akkor így jártunk; vagy például az sem túl jó, hogy egyetlen ruhás próba lesz, de túléljük), ettől függetlenül azonban úgy gondolom, a végeredmény jó lett, kíváncsian várom az eseményt.
A tánc egyébként klassz dolog, lehet megérné vele komolyabban foglalkozni, ha az ember ideje engedné, meg ha lennének jó táncos helyek. (Persze, tudom, vannak.)
Egy nagyon régi tartozást törlesztek most: hónapokkal ezelőtt keresett meg , hogy írnék-e néhány sort az After Morning című igazi chillout muzsikájáról, bemutatva a mélyen tisztelt nagyközönség előtt. Kicsit megkésve, de sikerült időt szánnom arra, hogy végighallgassam, és habár a műfaj teljesen más, mint az én igazi érdeklődési köröm, őszintén nagyon tetszett.
by
Egyébként még így sok-sok év után is tök jól esik, ha valaki írja, hogy évek óta olvassa a blogomat, mégha nem is kommentál.
Sosem voltam nagy kávés; régen még rendszerességgel sem ittam, csak ha elmentünk valami direkt kávéfogyasztásra kijelölt helyre – és ott is általában tejeskávékat rendeltem. A feketék közül sokfélét kóstoltam (a legdurvább élményem talán az tibeti kávéféle volt, amit vajjal és borssal kell fogyasztani), de valahogy mindig a látték jöttek be jobban.
Egy szó mint száz: egyáltalán nem vagyok kávéaddikt (inkább tea), a reggeli szeánszoknak nem képezték kihagyhatatlan részét. Azonban mióta van ez a cukorőrület a házban, délutánonként legurítok egyet. Most sem lettem függő, ha nem ihatok egy pohárral, nem érzem magam kimerültnek és nem akarok bántani embereket, egyszerűen ízlik és jól esik.
A másik érdekes dolog, hogy szintén a cukortéma miatt elkezdtem édesítőszert használni, majd múltkor egy teljesen spontán jött ötlet által vezérelve, gondoltam, miért ne, próbáljuk ki anélkül. Két-három pohár után azt vettem észre, hogy mind a teában mind pedig a kávéban olyan ízeket fedeztem fel, amelyeket korábban sosem. Ebben semmi bámulatos felfedezés nincs, nekem sokkal inkább az volt meglepő, hogy mostanra már sokkal jobban ízlik a két nagyszerű nedű mindenféle adalék nélkül.
Gondolkodom máskülönben egy Dolce Gusto gép beszerzésén; a legkisebb darab tökéletesen kielégítené az igényeimet, elég sokféle kapszula van hozzá, jó áron jön ki egy adag kávé, és finom is. Ha van esetleg valakinek tapasztalata a géppel, ne habozzon megosztani. :)
Ma sikerült összeszedegetni a karácsonyi ajándékok egy részét (egészen pontosan kettőt a huszonegyből). Általában mindig december elején kezdem, és jól is szoktam vele haladni, bár ez köszönhető annak, hogy ezt (is, mint minden mást) elég határozottan megtervezek. Van egy évközben vezetett listám, amelybe a kívánságokat összeírogatom. Ez alapjában véve is elég előnyös, de szerencsére az ajándék kitalálásával csak néhány embernél van gondom. Hozzáteszem, szinte mindenhol ajándékötletekkel bombázzák az embert, szóval nem nehéz. A listán mindenből van A- és B-terv; ezek nagyon jól jönnek akkor, ha például úgy jár az ember, mint én múltkor, amikor reggel még voltak jegyek egy bizonyos műsorra, estére viszont már elfogytak. (A Heti Hetes élő adásáról van szó egyébként, és tök vicces, hogy nem lehet interneten vásárolni ilyesmit, amikor már gyakorlatilag kenyeret is a neten vesz az ember.)
Szóval ezek vannak, karácsonyi láz ezerrel. Szerencsére tavaly annyi csomagolópapírt vettem egy kedvezmény keretein belül, hogy még az unokáimnak is abból csomagolok majd.
Adele-nek már a 19 című albumát is szerettem; nem mondom, hogy az összes szám száz százalékig tetszett rajta, csak mondjuk három-négy, azok viszont a szokásosnál is jobban. Adele szerintem egy karizmatikus egyéniség, olvastam néhány vele készült interjút, és nem csoda, hogy annyian kedvelik őt: nem csupán a dalaiban, hanem általánosságban a világgal kapcsolatban alkotott véleményiben is sok igazság van.
Erről az albumról leginkább a Rolling in the Deep, a Someone Like You és természetesen a Set Fire to the Rain címűek jöttek be legjobban.
Arra jöttem rá ma (bár voltaképpen ezt mindig tudtam), hogy Magyarország sajnos egy velejéig bürokratikus ország. És ezt a hatalmas közhelyet nem azáltal vontam le, hogy negyed óránál többet kellett sorba állnom a postán három darab sárga papírral (egyébként is, kérdeznétek jogosan, mért nem fizetem interneten, de ez egy másik történet).
Szóval adott a szitu: bemész valahová, hogy egyél. Mit tudsz te adni az egész történethez? Étvágyat, elvárásokat és egy adag pénzt. A túloldalon a kereskedelmi egység pedig elvileg azért van, hogy a te vágyaidat (a jóllakásra irányulókat) kielégítse, cserébe a pénzedért. Én ezzel oké vagyok.
És akkor jön a szitu. Gondoltam eszem egy kiváló görög salátát, hozzá pedig egy adag grillezett csirkemellet. Eddig szerintem ezzel sincsen különösebben probléma. Mivel a saláta valami oknál fogva főételnek számít, ezért az ára közel azonos a csirkével, az adag pedig hatalmas. Jeleztem a kedves hölgynek, hogy a mellből kérnék, grillezett módon, és ha lehet, köretnek a görög saliból.
Node, nem, hát kérem, a görög saláta az egy külön étel, az úgy nem játszik, hogy lehet csak úgy kérni a hús mellé. Oké, mondom én, nem baj, akkor adjon belőle féladagot, és úgy oké leszek. Node, hát kérem, azt sem lehet, mert mi nem adunk féladagot, csak egészet. Mert hát kérem meg van mondva, hogy mi nem adhatunk. Olyat nem lehet, hogy kimérjük, aztán valami mást ütünk bele a pénztárgépbe. Hát le van írva, ez a szabály. A szabály, az pedig szabály.
Mindig olyan érzésem van, hogy olyan szabályokat építünk, amelyek gyakorlatilag akadályozzák az embereket, míg azok a szabályok, amelyek esetleg támogatnának, előrébb juttatnának bennünket, egyszerűen ignoráljuk. Az egész metodológia agilitásával van problémám, azzal, hogy ami le van írva, az fix és sérthetetlen. Ha a rántott húshoz krumpli van, akkor te azt rizzsel már nem eheted. Holott egy ideális világban mosolyogva kiszedik neked amit kérsz, aztán szia.
Az éttermi példát könnyen áthelyezhetjük bármi másra, és rögtön látható a baj.
No, megvolt a táncos mulatság, szerencsére tök jó volt, a mi csoportunk nem rontotta el egyszer sem, és a reggeli majd egésznapos káosz után szerencsére a finálé tökéletes volt. Igazából az a vicces, hogy kicsit tartottam az abroncsos ruhától, de végül kiderült, hogy ebben sokkal könnyebb az egész, mint nélküle.
Azt mondanom sem kell, hogy a frakkom méretét (ami a tánc előtt egy órával derült ki) elrontották, de ezt sosem tudtam meg igazából, mivel a frakk meg a szabászatban maradt. Igen, egyetlen darabot hagytak ott, az pedig az enyém volt. Szerencsére mesélte a csaj, hogy valami indíttatásból berakott négy különböző méretű pótruhát, hátha közbejön valami gixer. És közbe is jött. A csokornyakkendőt végül egy másik szalagavatóról hozták át, szóval kalandos volt, de a lényeg, hogy végül rendbejött.
Van most egy ilyen, hogy , amely nagyvonalakban arról szól, hogy nem épülhet 300 négyzetméternél nagyobb bevásárlóközpont, illetve nem is lehet a már meglévőket bővíteni, kivéve ha a nemzetgazdasági miniszter külön engedélyt ad erre.
Hogy jók-e a plázák az átlagembernek?
Sokszor kifejtettem már a véleményem ezzel kapcsolatban: ritka az olyan nap, amikor este hat előtt hagyom el az irodát. Nekem ezzel semmi problémám nincsen, pontosan azért, mert ha bemegyek valamelyik útba eső plázába, ahová mostanában már valamilyen nagyobb bevásárlóüzlet (TESCO, InterSPAR stb.) is épül, akkor este kilencig kényelmesen el tudok intézni mindent. Van olyan hely, ahol még posta is van. Tudok kajálni, sok helyen »csótány« nélkül is. Szóval igen, a plázák jók az átlagembernek.
Hogy jók-e a plázák a kiskereskedőknek?
Minden bizonnyal nem. Túlságosan magas a bérleti költség, és egyébként is, tönkreteszik Béla Bá péksütödéjét és a hasonlókat. Azonban teljesen őszintén: ti láttok még valamerre picike, megjegyzésre méltó üzleteket? Én sokat járom a várost ilyeneket keresve, és szoktam is találni, de ismerjük be, emiatt vagy sem: kiveszőben vannak. Amikor idén »Debrecenben« jártunk, azt vettem észre, hogy a város semmivel sem másabb ilyen tekintetben mint Budapest. Az Aranybika étterem kivételével ugyanúgy Rossman, Match, TESCO és ki tudja milyen üzletek vannak még. Egyszóval ilyen tekintetben a plázák nem menők.
Az egész plázastop viszont pofátlanul arra megy ki, hogy azt a bizonyos minisztert kelljen jól megfizetni, és akkor lesznek plázák. Tudom én, hogy a plázák a csúnya és gonosz külföldi emberek kezében vannak, akik elviszik az aranyunkat, ettől függetlenül ebben a formában ennek az egésznek semmi értelme.
Akinek nincsen esze, legyen notesze, azt szokták tanult kollégáink de főként az idősebbek mondani. Sok szituációban az van, hogy hiába táblagép vagy mobiltelefon: a papír és a ceruza (nem toll, ceruza) sokkal jobba jegyzetelni, mert az ember firkál, átírja, áthúzza, akármi. Valahogy még a digitális világ erre – számomra – nincs teljesen felkészülve.
Ettől függetlenül végtelen szituáció adódik, amikor perzisztens, biztonságos módon kell eltárolni jegyzeteket. Erre próbáltak már sokan sokféle megoldást bevezetni, de szerintem egyik sem volt olyan sikeres, mint ez a kedves elefánt.
Arról van szó, hogy az ember létrehozhat jegyzetfüzeteket, amelyekbe belerakhat gazdag szöveges formátumú (szóval hogy ne legyek ilyen úri ficsúr, olyan cuccot, ami lehet félkövér meg rózsaszín és Comic Sans), képekkel, videókkal és zenékkel tarkított jegyzeteket. Ezeket lehet címkézni, kategorizálni és akár még hangjegyzetet is fűzhetünk hozzájuk.
Az extra poén, hogy a létező összes (vagy legalábbis nagyon sok) böngészőhöz, oprendszerhez és mindenhez van kiegészítés vagy alkalmazás, amely szinkronban tartja a sok okosságot.
Király cucc, ha ne ismernétek, ajánlom meghitt szívvel.
Tudjátok mit szeretek legjobban a munkámban? Amit talán mindenki a legjobban gyűlöl. A support-jellegű feladatokat.
Amikor beesik egy három hete elkészített akárminek valami apró baja, amivel végül öt órán át kell véresre küzdeni az agyadat, hogy észrevedd mi a hiba. Nem pontosvessző, nem rosszul indexelt for-ciklus, egyszerűen valami olyan elem, amely a hatvanmillió pontból egynél nem köt jól. Valami valamit nem tölt be, valami valamit nem ment át. És vannak esetek, amikor hiába egység-tesztelsz, hiába integritás-tesztelsz. Van, hogy maga a teszt okozza a hibát.
És amikor végül megtalálod, egy sort kell módosítani, sokszor egy karaktert. De ahhoz az egy karakterhez percek, órák és sokszor napok vezethetnek. És akkor beng beugrik a puzzle, összeáll a kép, minden zöld lesz.
Ezek a karakterek a legértékesebb gyöngyszemei a munkádnak. Ezek azok, amelyek mérhetetlen tapasztalathoz vezetnek, edzenek és ha sok ilyenen mész keresztül, akkor elmondhatod, hogy láttál már ezt-azt.
Legyen szó megfőzött lecsóról, felmosott padlóról vagy megírt programkódról.
Ma egy szoftverüzemeltető szoftverben (érted), a Build History menüpont magyar nyelvű megfelelőjeként az Építések Történetei feliratot olvastam. De amikor egy hirdetéskezelő rendszerben a zone feliratot összekeverték a none felirattal, emiatt az összes zóna menüpont nincs-ként jelenik meg, és egyesek még újracsiripezéseket is olvasnak az Interneten (sic!).
Egy magyar nyelvre lefordított alkalmazás átlagosan ötven százalékkal veszt a minőségéből. Egy magyar nyelvre fordított alkalmazás szolgáltatásait átlagosan ötven százalékkal több felhasználó vesz igénybe. E számok mögött nem állnak tudományos bizonyítások, pusztán megfigyelés és tapasztalat alapú becslések.
Magyarországon , az 1989-es rendszerváltoztatás óta valamely (főként angol) idegennyelv minden általános iskolában tanulható, sok helyen kimagasló óraszámmal. Egy átlagos magyar ember legalább tíz éven át tanul valamely idegennyelven. Lassan olyan korba érünk, ahol egyes általános iskolákban.
A számokat figyelembe véve a matematika varázslatos világában kevésbé jártasak is felfedezhetik az összefüggést, amit egy pórias képlettel tudok levezetni: tízből nyolc magyar ember legalább tíz éven át tanul angolul. Tíz év nyelvtanulással felső fokon, folyékony szinten kellene beszélnünk a nyelvet.
A konzekvencia egyértelmű: a magyaroknak nem megy az, ami nem magyar. (Abba most bele se bonyolódjunk, hogy édes anyanyelvünkkel, a magyarral mi a helyzet.)
Hol a gond? Talán az elszántságban. Általános és középiskolás éveim során arra lettem figyelmes, hogy diáktársaim többsége kötelező nyűgként, semmint egy hihetetlenül jó és visszautasíthatatlan ajánlatként tekintettek az angol nyelv elsajátításának lehetőségére. Tapasztalataim szerint később rengeteg fizetnek azért, hogy megtanulják azon a szinten beszélni a világban leginkább elfogadott nyelvet, amely szinten könnyedén megtanulhatták volna évekkel korábban.
A probléma egyik forrása lehet, hogy valahol hibás a motivációs folyamat.
Másik érdekes megfigyelésem, hogy tízből kilenc (és ez a szám egyértelműen bizonyítható) német nyelvet legalább négy éven keresztül tanuló, abból érettségiző diák nem tud egy alapszintű mondatot (például a pontos időt megérdeklődve) feltenni, egy három percig tartó folyamatos, jól artikulált német szöveg háromnegyedét nem képes megérteni. Próbálja csak ki bátran a kedves olvasó, kérdezze meg tíz ismerősét, és figyelje az eredményt. Itt jegyezzük meg, hogy ezek az emberek mégis valamilyen eredményt (sokszor jót!) értek el. Nem mintha ezzel probléma lenne, e sorok írója is ért el eredményeket matematikából, amelyeket már nem biztos, hogy ismét el tudna érni. Tegyük hozzá, az integrálszámítás beható ismeretéből egy hétköznapi szituációban talán kevésbé ered gyakorlati haszna.
A probléma másik forrása lehet, hogy valahol hibás elemek vannak az oktatás, a tanulás és a számonkérés között.
Végül egy szintén érdekes megfigyelés. Rengeteg, a magyar nyelvtan című tantárgyban jó és jeles eredményt elérő általános és középiskolai ismerősöm van, akiknek a muszály egy teljessen átlagos szó, mint példáúl az is, hogy póstára lyárnak. Ismétlem, jó és jelest elérő diákokról van szó.
A probléma harmadik forrása lehet, hogy komoly hibák vannak az oktatási folyamatban.
Anyanyelvünk fontos érték. Nem vagyok híve az idegen szavak felesleges használatának. Nem várom el senkitől, hogy vesszőpontos helyesírást produkáljon, és a leírt sorait ötvenkétszer ellenőrizze (ezen bejegyzést hanyagul én is publikálom majd, mielőtt elolvasnám). Nem hiszek abban, hogy a helyesírás alapján elítélhetnénk embereket, alkalmazásokat. Az összefüggéseket nem szeretném és nem is kell levonni, a fent elolvasott sorok azonban szilárdan megállják a helyüket, és attól tartok, a következő néhány évben meg is fogják. Ezzel vitatkozni felesleges. A probléma egyértelmű, lehet a szőnyeg alá söpörni, és lehet róla csendben gondolkodni.
Az egész onnan indult, hogy egy kék madárka újracsiripezte nekem, hogy az építéseknek történeteik vannak. Értekezésemet – a komoly hangvételt megtörendő és az eddigi bármilyen értelmes eszmefuttatás látszatát keltő gondolatokat semmissé teendő – a magyar nyelv egy gyönyörű szavával zárnám, amely pedig nem más, mint a lófasz.
Rendeltünk többen nagyjából 25 darab pólót novemberben a Threadless-ről, ma van az utsó nap, amikor még megérezhet, »gondolom nem fog«. Persze nem vész, a Threadless nagyon hatékonyan kezeli ezt, visszaadják a pénzt vagy küldenek egy rakat új pólót és még ajándékot is adnak.
Rendeltem egy műszaki cikket, azt mondták, rövid időn belül beszerezik. Három nap múlva felhívtam őket, hogy ugyan mennyi lesz a rövid idő, azt mondták január közepe. Egy másik üzletben végül megtaláltam úgy, hogy raktáron volt, azt mondták, négy nap múlva tudják kiszállítani. Az üzlet és a lakásom között gyalog van tíz perc távolság. Négy nap. Mert hogy be kell csomagolni (kettő és fél perc), át kell hozni a központi raktárból (25 perc kávészünettel), le kell könyvelni (15 perc azzal, hogy az ügyintéző közben körmöt fest és összelakkozza a számlát) és át kell adni a futárnak (másfél perc a tegnapi focimeccs eredményeinek megbeszélésével). Aztán a futár meg 3,8 napig hozza két utcával odébb.
Rendeltem fotókat nyomtatni, azt írták, hamarosan kész lesz. Három nap múlva felhívtam őket, hogy ugyan mennyi lesz az a hamarosan, azt mondták, még nincs kész, mondottam, hogy azt én is látom, de azt is mondták, hogy már elkezdték. Gondolom indiaiak kézzel festik a fényképet rá egy frissen levágott fa korhadó rétegére.
Rendeltem párnákat és paplanokat (ezeréves az összes, érik már a csere), azt mondták, 4-6 napon belül szállítják, és felveszik velem a kapcsolatot. 8 (NYOLC) nap múlva felhívtam őket, hogy náuk mennyi a 4-6, azt mondták nincs raktáron, és nem tudják mikor lesz. A weboldalon azóta is a raktáron felirat szerepel.
Hogy a fenében lehet egy ilyen országot komolyan venni?
Na, képzeljétek, a kanadából importált bantunégerek indiai segédmunkásokkal egyetemben végre kézzel megrajzolták a »nyomtatásra rendelt« fényképeimet, kaptam is egy kiváló, karakterkódolási hibákkal zsúfolt levélben értesítést erről a nemes eseményről. Elmentem érte, ránéztem a kis képekre, rendben voltak, és mivel utaztam tovább, a posztereket a hengerben nem néztem meg.
Három órával később itthon nagy izgalmak közpette nyitom ki a hengert, amiben egy fele akkora poszter, valami terhes nő fényképével, aki szívecskét formál a hasa körül. A probléma annyi, hogy nincs terhes női imerősöm, akiről ilyen fotót készítettem, illetve habár nagyon hasonló a nevem, de nem Nagy Gergelynek hívnak, mint ahogyan azt az embert, aki feltételezhetően az én fotóimat nézegeti értetlenül.
Persze, apró hiba, de gondolnád hogy elolvasni két szót nem nagy nehézség. Sőt, gondolnád hogy mivel úgyis címkézik, egy vonalkódot rányomni, amely az átvételnél ellenőrző listaként funkcionálna, hogy jó és elég mennyiségű fotót ad-e át az ember, szintén nem bonyolult.
De mi jellemzően tízmillió webáruháztulajdonos országában élünk, ahol mindenkinek van webáruháza, csak senki nem ért hozzá.
Szüleim 19 év együttlét után ma megházasodtak. A lehető legkisebb társaságban (a kötelező négy emberen túl még négy vendég volt hivatalos a rangos eseményre), egy kedves házasságkötő teremben, nagyjából félórát vett igénybe a ceremónia.
Lehetett volna nagy felhajtás és sok felesleges hajcihő, de nem volt. Tizenkilenc év után úgy gondolom, nem is ez a fontos.
Vannak emberek akiknek ez a szertartás és a körülötte lévő dolgok fontosak, és vannak olyanok, akik hosszú évek után tesznek egy afféle hivatalos pecsétet a kettejük kapcsolatára.
A végeredmény pedig ugyanaz: boldogság, kiváló ebéd és részemről egy üveg jóféle vörösbor.
Szeretném levonni azt a megállapítást, hogy Budapesten nem lehet normális (értsd: vágyalmaimnak megfelelő) ágyneműhuzat-garnitúrát vásárolni.
Elmondom mit szeretnék:
140×90-es takaró;
nagypárna és hozzá kispárna;
zöld, barna, sárga színek játszanak;
vagy valamilyen durvább anyag, vagy ez a viszonylag fényesebb típusú.
Nincs, nem volt és nem is lesz. Próbáltam már az IKEA-ban (itt volt még eddig a legjobb felhozatal, de nem győzött meg); a Kikában (egyáltalán nem volt ilyen szín) és még a METRO-ban is, ahol mindig szokott lenni. Továbbá persze ötvenmillió egyéb helyen. Otthon szüleimnél nekem is van egy 200×90-es takaró, és tök jó dolog, de szerintem kis hazánkban annyira nem elterjedt a kétszemélyes takaró, ettől függetlenül mégis rengeteg huzatot találni ezekre, sokkal többet, mint a 90×200-asra.
Szóval ha van valakinek tuti tippje, hogy a világ legjobb ágyneműit hol lehet beszerezni Budapesten és környékén, ne tartsa magában az információt.
Természetesen a puccos amérikái pólók, amiket a »Threadless« jóvoltából szereztünk volna be, szintén megszívták. Elvileg a héten érkeztek volna meg, de persze, mint kiderült, képzeljétek, köszönhetően a Magyar Posta vagy a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kiváló dolgozóinak, a csomag elveszett. Remélem vidáman viselik vagy adják el a huszon-nemtudomhány pólót.
Komolyan, elkeserítő, hogy az ember szeretne rendelni valamit, és lenyúlja valami szakadék kotvány aluldefiniált cipőtöltelék. Arról nem is beszélve, hogy azon pólók, amelyek jöttek volna, nagy részük már nem kapható, így nem rendelhetjük újra.
Aztán csodálkozunk, hogy emberek azt mondogatják, hogy el ebből a szar országból. Azon pedig egyenesen meglepődünk, amikor valaki fogja, összecsomagolja a családot, elad mindent, és húz a fenébe. Akkor már magunkhoz sem térünk, mikor kiderül, hogy évek óta kint van, és esze ágában sincs haza jönni.
De mindegy is.
Hogy azért jó példa is legyen, találtam ma egy áruházat a neten, felhívtam őket, hogy van-e a termék, amit keresek, azt mondták igen, feladtam a rendelést, és jött az e-mail öt perc múlva, hogy átadva a futárnak, holnap munkaidőben szállítják. Lehet ezt profin is csinálni, persze.
Egyik kedves kollégám mondta ma: a troll a legveszélyesebb állatfaj – igaza volt. A sajnos tökéletes mintapéldája, hogy egy máskülönben kiváló marketing-értékű kampány milyen könnyen csúszhat át rossz sávba, és okozhat súlyos károkat egy cég megítélésében.
Sokan ilyenkor azzal jönnek, hogy oké, de hát az emberek erről beszélnek napok óta, így végső soron ez is egy jó marketing volt; de kérdezzünk csak meg a Nescafé-nál pár fejest, hogy ők mit gondolnak erről – biztos vagyok benne, hogy egészen más véleményen lesznek. Valószínűleg egy-két ember az állásától is elbúcsúzhat így karácsony előtt.
Az onlájn marketing minden pozitív tulajdonsága mellett egy veszélyes móka is lehet. Szerintem mostanában talán ez az egyik legérdekesebb szakma, mert aki jól tudja használni, hatalmas fegyvere van, amellyel rengeteg bevételt és látogatót szerezhet egy projekt.
Ritkán vagyok a házibarkács megoldások híve, mivel általában jó ár-érték arányban lehet találni sokkal jobbat a házilag összeeszkábált megoldásoknál. A azonban annyira mókás és ötletes, hogy nem bírtam megállni, és három kollégámmal közösen rendeltünk fejenként egy adagot. Ezt szerencsére nem nyúlták le az idevezető útja során.
A Sugru a Times 2010 ötven legjobb találmánya között is szerepelt. Arról van szó, hogy egy gyurma szerű anyagot fél óráig macerálhatunk, aztán egy napra állni hagyjuk, és végül egy elég masszív szilikon-jellegű anyagot kapunk, amely elválaszthatatlanul hozzáköt az alumínium, üveg, fa vagy egyéb felületekhez.
Az oldalukon kismillió képet és videót látni, hogy mire használja fel a közösség, rendkívül ötletes és produktív, ráadásul nagyon sok helyen lehet hasznosítani. Egy bizonyos szintig ráadásul vízálló és a hőmérséklet ingadozását is jól tűri.
Én próbaként elsőnek egy a fülhallgató kábelét összefogó apróságot csináltam vele, izgatottan várom az eredményét.
Ma a létező összes ajándékot becsomagoltam a magam suta módján (egyébként egészen pró vagyok a dologban, csak a sarkaknál figyelhető meg némi türelmetlen gyűrés, és ragadjálmároda celluxozás; illetve alaphangon is a »Modern Family-ből« ismert mindent-megold-egy-kis-ragasztó megoldás híve vagyok).
Nálam nincsenek nagy ajándékozások; a háromfős család, Ingrid és családja, a legjobb barátaim (Tigi családostul, Tomi és Gergő) kapnak csomagot. Leginkább szüleimre szoktam költekezni, és rájuk sem azért, mert ez valami fontossági sorrendet jelképez, vagy a drágább ajándéknak nagyobb az értéke; egyszerűen ők azok, akik a legtöbbet költötték rám, és ha van lehetőségem, igyekszem ezt törleszteni.
Azt vettem észre, hogy a ne ajándékozzunk semmit dolog egyre népszerűbb lett, kicsit olyannyira, hogy már ez a túlhájpolt kategória; nálam legalábbis biztosan. Mikor pár éve ezt mi játszottuk, mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám, hogy KARÁCSONYKOR SEMMI AJÁNDÉK, HÁT MELYIK BOLYGÓRÓL JÖTTETEK, most meg ha megemlítem, hogy vettem ajándékot, akkor pfejj, az milyen már. Hát érted, milyen durva, hogy egyesek követnek több száz éves hagyományokat, elképesztő!
Szóval na. Mintha lenne a bejglit, kacsát-libát-káposztát együtt fogyasztó családon kívül bármi más, ami fontos.
Gondoltam a mai napom úgy fog kinézni, hogy tizenegy körül felébredek, aztán komótosan összemcsomagolok és hazautazok. Na, ehhez képest az lett, hogy el kellett szaladnom mindenféle pénzügyeket intézni, illetve mindenféle kávézgatni, aztán mire hazaértem, gondoltam egy király ebéd is belefér majd, de az ajtón ott volt a matrica, hogy tíz perccel azelőtt keresett a futár, de nem talált otthon, és meghozta az amúgy januárra ígért csomagot. Na, akkor még a futárt összeszedtem (a WestEndig gyalogoltam ki a csomagért, vicc), és mire észbe kaptam, már fél egy volt, és lóvágtában csomagoltam, hogy jöhessünk haza a messzi vidékbe.
Este elkezdtük a karácsonyi menù elkészítését, és egy igen nagyot csíptem a káposztából, csak úgy kóstoló képpen, na de, képzeljétek, a káposzta keményen romlott volt, pedig pár napja direkt korábban megvették szüleim. (Egy káposztaszakértő szerint a káposzta két-három hónapig áll el, szóval számoljátok ki milyen idős lehetett a cucc.) Miután sikerült nem belehánynom a mosogatóba még felugrottunk káposztárt, szerencsére a Teszkó ilyen szituációkban mindig jóbarát, és mindegyikben van valamilyen vecsési (valójában persze Vecsés azt sem tudják merre van) savanyúságos-stand.
Aztán mire észbe kaptam, már fél tizenegy lett, és írok itt az ágyról ülve.
Az ünnepek alatt még laptopot sem akartam használni, végül persze muszáj volt elhoznom, de a lényeg, hogy sok olvasást (könyvek és végtelen elmaradt blogbejegyzés) és sorozatrész-pótlást tervezek, a diétához szigorúan illeszkedő zabálással. Meg persze együtt lenni végre azokkal, akikkel év közben nem mindig sikerül.
Szokásaimhoz és a »tavalyi évhez« híven idén is szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánni a kedvenc, kékséges karácsonyfadíszemmel (lehet, hogy ebből el kellene pakolnom egyet valami széfbe, nehogy összetörjenek).
Már túl vagyunk a kiváló töltött káposztán és sült libán (Kázmér kifejezetten élvezte az utóbbit), ajándékozgattunk is, és most családi filmezéssel folytatjuk az estét.
Ma karácsonyi rokonlátogatás keretein belül jártam-keltem az nagy Budapestnek városát, és a tavalyi viszonyokhoz képest az tűnt fel, hogy a távolsági buszon jóval többen voltunk (néhány üres ülés volt csak, tavaly pedig összesen hárman ültünk talán az egész fedélzeten), illetve a város sem volt annyira kihalt, nagyjából mint bármelyik vasárnap délelőtt, annyi különbséggel, hogy minden zárva volt.
Karácsony tájékán annyiból nem vicces mászkálni, hogy kétféle embert látni. Az egyik a jóképű fiatal srác, aki viszi az ajcsit a csajnak, a másik pedig az, akinek nincs jobb dolga 25-én, mint ücsörögni az utcán. Utóbbi nem annyira vicces, sőt, sokkal inkább elkeserítő látvány, függetlenül attól, hogy csak kunyerál tőled, vagy hozzád sem szól.
Ma viszont még az is eszembe jutott, hogy ne, köszönjük, de nem kérjük a legyen minden zárva vasárnap dolgot, mert engem már az is meglep néha, hogy vasárnap hétkor bezárnak az üzletek (tudom, én vagyok a hülye). Meg hogy éjszaka nem minden van nyitva.
Szóval én úgy látom, hogy az emberek szívesen dolgoznak hétvégén, ha több pénzt kapnak érte. Én például szívesen dolgoznék hétvégén, ha lenne valami jutalék rá, néha-néha. (Most attól tekintsünk el, hogy bizonyos helyeken nem valószínű, hogy betartják az ezekre vonatkozó szabályokat.)
A Mission Impossible negyedik részének megjelenése alkalmából J.J. Abrams kis garázsvállalkozása, a Bad Robot Interactive bedobott az App Store-ba egy kiváló , amellyel különféle vagány effekteket lehet belemetszeni videóinkba. Itt például a semmiből egy autó zuhan az egyik vidéki főútra:
Az app most ingyen letölthető, alapból van benne néhány effekt ingyen, de lehet hozzá hetvenkilenc centes áron letölteni is. Kiváló marketing a filmnek, és emellett az alkalmazás maga is zseniális.
Egy nem is olyan távoli jövőben rájöttek arra, hogyan lehet megakadályozni az emberek öregedését. Mindenki, aki eléri a 25 éves kort, abban az állapotában élhet tovább, akár örökké is. Hogy megakadályozzák a túlnépesedést, az emberek idővel fizetnek. 25 éves korában mindenki kap egy évet. Ha a bal kezén világító biológiai óra (ha-ha) eléri a nullát, az illető meghal.
Ebben a világban a gazdagok halhatatlanok lehetnek, míg a szegények napról-napra élnek.
Nekem tetszett a film, habár kóros időutazás (és bármi idővel kapcsolatos) téma rajongója vagyok. Biztosan nem egy mindent megváltoztató darab, és nem is olyan, amit sokszor kell megnézni, hogy összeálljon a kép; sokkal inkább egy könnyebb esti kétórás.
Take your time. It's free.
Amit kicsit szerintem jobban kifejthettek volna, az az egész történet (főként az idő, mint fizetőeszköz) előzménye.
Újabb film »Justin Timberlake« szereplésével, és itt sokkal nagyobb szerepet kapott egy teljesen más filmben, de ez is jól állt neki, mint ahogyan Amanda Seyfried is – akinek pedig ez a frizura állt kifejezetten jól.
Az van ezzel a filmmel, hogy voltaképpen tetszett, annyira viszont nem, hogy ne tudjam elvonni a figyelmemet a tucatnyi, nekem logikailag át-nem-gondoltság eredményének tűnő bakiról.
A sztori röviden annyi, hogy a főhős egy vadidegen ember testében találja magát, nem sokkal később pedig kiderül, hogy az egész színjáték valamiféle szimuláció, ahol valaki életének utolsó nyolc percét élheti újra. Az egésszel itt rögtön az volt a bajom, hogy az utolsó nyolc perc valószínűleg csak az adott illetőre és szűk környezetére vonatkozik, akkor viszont hogy-hogy van internet, hogy-hogy látják az egyéb helyszíneket és eseményeket stb.
Szóval klassz film volt ez, de pontosan az ilyen apróságai miatt nálam nem lett az a mindent megváltó darab, amire még sokáig emlékezni fogok. Inkább ez is az egyszer megnézzük fiókba került; egyszer viszont kifejezetten jó szórakozást nyújtott.
Eredeti cím:
Műfaj:
sci-fi
Időtartam:
93 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
Jake Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera Farmiga, Jeffrey Wright
Hosszabb gondolatfejtésemet az alábbi képpel nyitnám; összefoglalja a véleményemet az egész jelenségről:
Hatalmas igazság. 2011-et egyesek a , és ebben azért van is némi igazság. Az egész internet jelenség az elmúlt évek során akkorává nőtte ki magát, annyi lehetőséget hozva, amekkorára és amennyit még az alkotói sem sejtettek anno.
A legidegesítőbb jelenség mégis az, amikor ráugrik az ember egy tartalomra nyálát csorgatva, ahelyett azonban csak egy figyelmeztető üzenetet kap: ez a tartalom nem elérhető az országodban. Kösz, igazi jóarczok vagytok!
Hogy mi áll a dolog mögött? Szerzői jogok és a reklám. Utóbbi egyszerű: az egyesült államokbeli reklámoknak mi nem lehetünk célközönségei, oké, látjuk, még talán tetszik is, de nincs piaci értéke annak, hogy mi végignéztük azt a reklámot. A szerzői jogi téma már összetettebb, annyira nem is értek hozzá, de azt látom, hogy itt olyan akadályokba ütközünk, amelyek többségét teljesen feleslegesen állították fel. Csak elég legyen annyit mondani, hogy minden USB-pendrive megvásárlása után afféle adót fizetünk bizonyos szervezeteknek. És ha már maga a »Google« is szigorúan veszi ezeket a szabályokat, akkor azért érezhető a helyzet komolysága.
Az egész téma most amiatt jött fel, hogy gondoltam próbáljunk ki valami on-demand zenei szolgáltatást. (Az on-demandre van már valamilyen megfelelő magyar kifejezés?) Szóval valamilyen zenetárt, ahol nem az albumok megvásárlásáért fizetek, hanem valami havidíj fejében azt és annyiszor hallgatom meg, amit szeretnék. A gondolat nem lehet nagyon elveszett, hiszen tucatnyi ehhez hasonló szolgáltatás van, végül a esett a választásom. Persze hamar a kedvenc üzenetünkbe ütköztem, és miután gyorsan körülnéztem, nem volt nehéz megállapítani: az összes on-demand zenei szolgáltatás csak az Egyesült Államokban érhető el. Ennyi, kész.
Sőt, a »Deezer«, amely egy francia projekt volt emlékeim szerint, szintén nem elérhető Hongriában. Kivéve persze ha valaki regisztrált már korábban.
Lehet ügye ingyenes VPN-ekkel szórakozni, de az ilyen megoldásokat mindig is rühelltem. Sőt, az egész helyzetet rühellem. A végén persze eképpen oldottam meg, és a legtöbb szolgáltatás csak regisztráció során ellenőrzi, honnan jöttél, ha már regisztráltál, és használod a cuccot, nem. A Spotify maga egyébként nagyon jó cucc, megérte kipróbálni, és gondolkodom a közepes csomagra való előfizetésen is (havi hat dollárért végtelen muzsika, reklám nélkül).
Modern világ problémája, teljesen egyetértek, viszont kicsit olyan ez, hogy míg a szüleink nem utazhattak akárhová, addig mi ugyan utazhatunk, ellenben a neten próbálnak minket határok közé szorítani.
Olyan szinten szeretem az ismétlődő, rutinszerű dolgokat (persze a spontán dolgokat is, leginkább az egyensúly a fontos), hogy még ezt is mindig megismétlem. Pontosan »egy évvel ezelőtt« néztünk filmet a salgótarjáni Apolló Moziban, idén is 30-án estünk be. Persze nem hálivúd multiplex fíling, így egy nap egy film közül lehet választani, ez pedig a Testcsere volt.
Jason Bateman a »Förtelmes főnökökben« már bizonyított, és itt is nagyon penge volt, szerintem jól áll neki ez a műfaj. A Testcsere egy szalagon gyártott film, tökéletes példája az amerikai filmiparnak, viszont aki szeret két óráig agyatlanságokon röhögni, és kikapcsolódni úgy, hogy különösebben mély tartalmat nem vár, annak szerintem tetszeni fog. A Förtelmes főnököknél szerintem nem jobb, de a kétórás nevetésadag garantált.
A történet mondjuk olyannyira lerágott csont, hogy említeni is fáj: két, egymástól teljesen független életvitelű jóbarát (a jómódú, sikeres karriert befutott, családos, tökéletes és a még-mindig-gyere, folyamatosan csajozós, feje-lágya-be-nem-növős) egy esti berúgás után azt kívánják bár megkaphatnák a másik életét – és mit nem, reggelre ki-ki a másik testében ébred. Innentől nem kell mesélni a történetet.
Annak pedig különösen örülök, hogy Olivia Wild egyre több filmben jelenik meg.
Pici komoly gondolat is áramlott azért a vászonról, de éppen annyi, hogy még ne rontsa el az ember jókedvét.
Vicces film volt, nekem tetszett.
Eredeti cím:
Műfaj:
vígjáték
Időtartam:
112 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
James Bateman, Ryan Reynolds, Leslie Mann, Olivia Wild
Idén nem igazán terveztem összeszámolni összeírni mik történtek. Sok jó és sok rossz dolog egyaránt, de a 2011-es év egyértelműen a karrieré volt: januárban elkezdtem hivatalosan is dolgozni, és abban az igen szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szerencsére nagyon szeretek csinálni: tök jó csapatban egy kiváló weboldal fejlesztését. Júliusban munkahelyet is váltottam, és a mostani hely kiváló választásnak és döntésnek bizonyult. Továbbra is tartok órákat a suliban, időközben le is diplomáztunk, és megkezdtük az MSc-s tanulmányokat.
Az új évekre fogadalmakat nem vállalok be, viszont három dolgot szeretnék kicsit jobban csinálni: szakma, otthon, egészség.
Szakmailag szeretnék minél többet fejlődni és tanulni. Ez ebben a szakmában teljesen természetes, elbukik az, aki nem így gondolkodik. Minél több időt akarok fordítani (az egészséges mértéket megtartva) a szakmai előrehaladásra. Ezt kétféleképpen tervezem: újult erővel elkezdtem fejleszteni a blog új verzióját, teljesen új alapokra helyezve. Nem lesznek ígéretek és dátumok, halad a dolog, aztán egyszer lesz valami, ami kint lesz. A másik pedig a januártól betöltött új pozícióban (junior scrum master) való elmélyülés.
Otthon, vagyis az otthonomban szeretném a dolgokat még most is sokkal szervezettebben intézni, rendet és nyugalmat akarok, egy olyan helyet, ahová nyugodtan érkezem haza. Afféle menedékházat a világ hülyeségeitől. Ez már most is nagyon jó úton halad, de nem állok meg.
Az egészség pedig egyértelmű: több időt akarok testmozgással tölteni, és januártól igyekszem pontosabban követni a diétát, illetve megszeretni és megismerni az egészségesebb gasztronómia világát.
És akkor, kedves olvasóim, szokás szerint szeretném megköszönni az éves figyelmet, hozzászólást, lájkot és miegymást. Remélem mindenki talált legalább egy bejegyzést, amiért úgy érezte, megérte idejönnie. Kívánok mindenkinek sikerekben, boldogságban, szerelemben, szexben és lencsefőzelékben gazdag, világvége-mentes 2012. úri évet!
