mefiblog - főoldal

2007 óta vezetem nagyjából a saját költségvetésemet. Végigjártam a különböző szamárlépcsőket: először frankón csak egy kockás füzetbe írogattam, hogy három zsemlye 15 forint, majd később elkezdtem egy Excel-táblázatba vezetni, ami egyre okosabb lett. Mikor átálltam »Macre«, azonnal beleszerettem a Cha-Ching nevű alkalmazásba. Ennek létezett iPhone verziója is, amelyet már korábbról ismertem. Szerettem is kellőképpen, olyannyira, hogy mikor leálltak a fejlesztésével, még a forráskódot is meg akartam szerezni, de nem sikerült persze. 2011 végéig használtam ezt az alkalmazást, október óta tervezem az átállást egy másikra, a választásom pedig a Squirrel-re esett.

A módszerem egy fabotnál is egyszerűbb: lehetőleg minden nap este előveszem szépen a pénztárcámat, kipakolom belőle a mindig elrakott nyugtát-blokkot-számlát, bepötyögöm a gépbe, majd a papírost határozottan a mellettem álló szemetesbe hajítom. Mondanom sem kell, előfordul, hogy elfelejtem az aznapi eresztést belevinni a készülékbe, ekkor igyekszem másnap, vagy harmadnap felírni. Minél később, annál rosszabb.

A legnagyobb elcsúszások azon vannak, amikor valahol nem teszem el a blokkot, vagy olyan dologért fizetek, amiért általában nem jár blokk. (Például a piacon tipikusan sosem veszem el a blokkot csak haladok tovább.) A mobilba azonnal való felírást annyira nem szeretem; kicsit el tudja rontani az események élményfokát, amikor azt irkálja az ember, hogy most ez mennyibe került. Ellenben utazáskor vagy a nem blokkos dolgoknál hasznos tud lenni.

Hogy mi értelme az egésznek? Ki tudja, bármi. Egyrészt látom tételesen, hogy mire megy el a mennyi pénz. Például tudom hogy a macskára havonta mostanában sosem költöttem többet 4000 forintnál (amit elég penge eredménynek tartok, lévén hogy puccos dolgokon él a kis dög). Látom mennyit változnak az árak. Tudom követni a rezsit (ezekhez a tételekhez még csatolom is a lefotózott-beszkennelt számlát). Ha beüt valamilyen krach, látom, hogy honnan-hová tudom mozgatni a pénzt. Hasonlók. Hasznos dolog, naponta másfél percnél többet tényleg nem igényel, esetleg kettőt, azonban hosszú távon rengeteg értékes információt rejt.

A fent nevezett szemetes ma éppen így néz ki:

Ez volt tavaly az a film, amitől nem vártam sokat, végül azonban nagyon bejött. Az előzetes alapján jópofának tűnt, amolyan mozizós féle filmnek, aztán talán az egyik legjobb tavalyi darab lett, habár még mindig nem az örökké emlékezős kategóriában.

Az eredeti történethez csak részben kapcsolódik, inkább annak egy újragondolása, amire könnyen mondhatnánk, hogy csak bőrlehúzás, de jelen esetben win-win a szitu, mert a kész anyagon ez kicsit sem érződik. A főhős Cézár, akit egy gyógyszer tesztelésére tartott majom újszülöttjeként a kutatás vezetője visz haza. Bár eleinte küzd a helyzettel, végül persze rendkívül megszereti az állatot, amely ráadásul hihetetlen intelligenciával rendelkezik, amelyet egyértelműen anyja gyógyszeres kezelésének köszönhet.

A befejezést szokás szerint kicsit elmaszatolták, 2011 nem a király befejezések éve volt, de ez sem rontott sokat az élményen.

Szóval klassz film volt, kedves és egyben izgalmas történet, király szórakozás. Kedvet is kaptam az eredeti film megnézéséhez.

Értékelés: 4 pont

Karácsonyra szüleimtől társasjátékot kaptam. Nem tudom mennyire számít gáznak 2011-ben 2012-ben ilyen offlájn eszközökkel szórakozni, de a társasjáték az egyik kedvenc mókázásom.

Ennek a játéknak a célja, hogy a játékos összegyűjtsön három különböző mesterkártyát. Ezt úgy teheti meg, hogy a korábban kisorsolt célját eléri, és helyesen válaszol egy mesterkérdésre. A táblán kérdésekre válaszolva lehet haladni egy kis autóval. Az utazókérdések könnyűek, közepesek vagy nehezek lehetnek, helyes megválaszolásukkor kettő, négy vagy hat lépést tehetünk a pályán.

Nagyon jó játék, nem a könnyebbek közé tartozik, de sokat tudhatunk meg kishazánkról, és sokat lehet közben röhögni közösen, magunkon és persze a másikon.

Háttal nem kezdünk mondatot, szemben is csak oldalazva, de hogy őszinte legyek, hát nem is tudom a véleményem ezzel a filmmel kapcsolatban. Ott alapból el volt rontva kicsit a dolog, hogy én egy vígjátékra számítottam (azt is vártam), de ez sokkal inkább egy főként romantikus film (nem feltétlen a jó értelemben), amin lehet röhögni is.

Ezt félretéve nem lett volna rossz, habár engem nagyon emlékeztetett »40 éves szűzre«, az pedig annyira nem jött be. Carell itt is hasonló figurát játszik.

Nagyon jó volt ellenben a kaszting. Ott van például Ryan Gosling, akiről kiderült, hogy tudja mozgatni az arcát, ezt a »Drive-ban« annyira nem tapasztaltuk. Na és ugye ott van Emma Stone.

Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ajánlanám-e ezt a filmet. Biztosan nem nézem meg újra, nem haltam volna bele, ha nem látom, viszont nem bántam meg, hogy láttam. Talán így a legkorrektebb.

Ma két vicces dolog történt velem. Az egyik az volt, hogy a Posta, a kedves Magyar Posta (zártkörűenműködőrészvénytársaság) küldött nekem egy kedves levelet, hogy egy karácsonyi ajándéknak szánt küldeményem, amely egyébként december elsején már a postai központi elosztós téma helyszínére, de valami unott néni rácsapott a dátumbélyegzőjével egy január harmadikai dátumot, és mit vagy mit nem, mára ide is ért a levél. Rajta, hogy hinnye, franciaországi gyógytermék található a csomagban. (Ezt honnan tudták, felnyitották?) Egyébként Thinkgeek rendelés, és nem gyógytermék, higgyétek el. A lényeg, hogy valami vámfélét kell rá fizetni, és akkor az enyém lehet. Komolyan, szerencse hogy a Vörös Banditák nem rabolták ki a postakocsit.

A másik történet, ami hasonlóan vicces, hogy egy korábban rendezett »tárhelyváltást« a másik ügyfél mégsem tudott normálisan elintézni, ráadásul az új rendszergazdájuk sem ért annyira a dolgokhoz, például, hogy a domén az egy olyan dolog, amelynek valami weboldalfélére kell mutatnia, hogy használható legyen mint webáruház, vagy ilyesmi. A sztorit teljesen nem bontanám ki, a lényeg, hogy pár plusz kör volt vele, telefonálás, levelezés és igazából azt nem értem, hogy mért van ennyi szürke állat az országban.

Ja, meg végül is az is vicces, hogy 325 forintba került egy ajró. Az jó, nem?

Egy éve nagyjából azt sem tudtam mi az a memóriahab, mostanra viszont majdnem minden helyiségben van legalább egy ilyen komfortberendezés, sok helyen több is. A kanapénak a hátpárnája, az ágyban a fedőmatrac és mostmár a kispárnák is.

A memóriahab lényege nagy vonalakban (NASA-fejlesztés), hogy alapjáraton egy elég kemény, szivacs-szerű anyag, amely hőérzékeny, így ha hozzáérünk, a testünk által kibocsátott hő hatására megpuhul. Ha hirtelen elengedjük, néhány másodpercig látszik a testrész formája, ezért is nevezik emlékező habszivacsnak.

Múltkor valahogyan a Dormeo oldalára, és akkor éppen nagy karácsonyi leértékelés is volt, így beruháztam két Memosan nevű párnára és két négyévszakos Tina paplanra.

Az anatómiai párna szerintem nem hülyeség, de anno valamilyen szivacsos változata, ami az akkori kornak felelt meg, egyszerűen katasztrófa volt, a kényelmes alvásra alkalmatlan. Ez a 100%-ban memóriahabból álló cucc viszont durván jó, belenehezedik az ember feje, és érezhetően ideális testtartásban lehet aludni, bármilyen pózban. A paplanok is elég jók, én eddig tollmániás voltam mindenből, de ez a könnyű anyag, mégis meleg szemlélet sokkal szimpatikusabb.

Kicsit tartottam a Dormeótól, lévén a TOP SHOP telefonos akármi üzemelteti, azok meg valamilyen okból kifolyólag elvből csak gagyi termékek lehetnek, de kellemes csalódás volt, abszolút ajánlom mindenkinek.

Az egész cukros mizériának sok-sok-sok rossz oldala van, ezeket felesleges igazából kiemelni, mert mindig más ilyen dolog tűnik a legrosszabb rossznak, és egyébként sem a rossz dolgokra kell gondolni. Az viszont minden bizonnyal egy kellemetlen dolog, hogy az ember még havonta sem ülhet be egy cukrászdába elfogyasztani valami kis süteményt, illetve hát megteheti, de akkor minden falattal valami súlyos, hosszabb időtávú katasztrófára gondol.

Az Álomsüti olyan süteményeket gyárt, amelyeknek rendkívül alacsony a szénhidráttartalmuk (átlagosan 8-9 grammnyi jut egy szeletre, a csokitorták ütősebbek, azokban olyan 14-15 gramm is akad) és nem tartalmaznak hozzáadott cukrot. Egy-két sütijükből a legszigorúbb diabetikus diétával is meg lehet enni akár két szeletet reggelire mondjuk, vagy egyet uzsonnára.

Sok helyen forgalmazzák a termékeiket (üzletekben és cukrászdákban), érdemes keresni. Háromféle sütit kóstoltam eddig, nagyon finomak, nem emelik a cukrot, nem okoznak hasfájást vagy lelkiismeret furdalást és egyáltalán nem érezni rajtuk, hogy valamiből hiányt szenvednek.

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film gyenge volt mint a harmat.

Őszintén szólva az első gondolatom az volt, mikor anno tudomást szereztem erről a filmről, hogy beng, mekkora ötlet, és mért nem jutott még eszébe senkinek. Vegyük a két legsikeresebb műfajt: a földönkívüliset és a tehenészembereset, rakjuk őket össze, és kész is.

Voltaképpen ennyi a története ennek a filmnek is, és az egész itt van elrontva. Ugyanis azzal, hogy berakják Harrison Fordot, Daniel Craiget és Olivia Wilde-ot néhány jól maszkírozott, nyálkás marslakó meg egy adag CGI-vel odamókolt villogó űrhajó közé, még nem lesz jó. Az, hogy az egész nem jó életérzést még elhúzzák két óráig (két óra, az előzetesekkel és reklámokkal kettő és fél, dzsíz), úgy, hogy eközben semmi, de tényleg semmi nem történik, csak ront a helyzeten.

Kedvenc színészeim, tök jó alapgondolat, rengeteg potenciál. Ezeket ígérte a Cowboys & Aliens, de cserébe csak két unalmas órányi bambulást adott. Voltak jó pillanatai, de ennyi.

Értékelés: 2 pont

Az előző »Sherlock« tetszett, bár mély nyomokat nem hagyott, olyannyira nem, hogy a moziban csücsülve szinte semmi komolyabb dologra nem emlékeztem a filmből. Persze, ez nem probléma vagy ilyesmi, mert én személy szerint nem is ilyen élményt várok ezektől a filmektől.

A filmet nézve azért beugrottak a dolgok, és igazából a második rész sokkal jobb volt. Na de mit várunk, Robert Downey Jr. és Jude Law hozzák a szokásos szintet, amolyan mérnöki pontossággal. Nem szakadtam a röhögéstől, nem izgultam magam halálra, mégis, tök jó volt ez a két óra a moziban. Voltaképpen akinek Guy Ritchie filmjei bejönnek, az biztosan nem fog csalódni benne.

Nem azzal van a problémám, hogy be kell mennem a postára fealdni a csekkeket. Ezen túlteszi magát az ember, lehetne intézni neten is a dolgokat, de van amit nem lehet, így hát marad a posta. Mivel este végzek, ezért a Nyugati Pályaudvarnál található hatvankettes (vagy hatvanhármas, nem tudom, a történet szempontjából nem releváns) számú fiók a tuti választás.

Nekem azzal sincsen a problémám, hogy előttem két idős emberke áll a sorban, és mindkettő elpanaszolja az életét, kér egy borítékot, abba egy bélyeget, rá is egy bélyeget, tessék már kitölteni is, mert én már öreg vagyok és alig látok, illetve mondja már meg, hogy Izraelbe mikor fog odaérni, és egyébként még egy újévi kártyát is kérnék, bár nem, mert az ciki már ilyenkor igaz?

Még akkor sem reagáltam a jobb szemöldököm felhúzásánál komolyabban, amikor pont az előttem lévő embernél romlott el a csekkre nyomtató kézikészülék, és a kedves pénztáros olyan cirka negyvenméternyi pénztárgépszalagot kezdett el kézzel feltekerni.

Akkor kezdtem kicsit feszült lenni, amikor a mögöttem álló nő már tíz perce morgott, hogy bezzegakibaszottpostárabazmega-kár-hány-szorrr-beteszemakurvalábamso-se-sza-ba-dul-oknegyedóránálelőbbhogybasznátokmeg, majd ezt fokozva a szemben álló idős nénivel is elkezd veszekedni, aki meg persze visszaveszekszik.

Szóval igazából azt nem értem, hogy mért nem lehet tisztelni a játékszabályokat (nevezetesen, hogy ha egy későig nyitva tartó postára mész, akkor esélyesen hatalmas sor lesz) és miért kell mások életét megkeseríteni a szenvedéseddel.

Persze, ez akár rám is vonatkozhat a bejegyzés megírásával.

Érdekelne – főként a dohányzók, de úgy általában az emberek – véleménye erről az egész dohányzástilalomról.

Szerintem tök jó dolog, hogy alapjáraton nem kell cigifüstöt szívni sehol, és azzal is egyetértek, hogy a dohányáruk árát felfelé mozgatják, ez talán jó ösztönzőerő lehet a leszokáshoz. A dohányzás egy egészségtelen, gusztustalan szokás. Én nem utálok persze senkit, aki mégis csinálja (nehéz lenne így például a szüleimmel), de ettől még a tényen nem változtat.

A túlszabályzást viszont előnytelennek tartom, mert például egy megfelelően szeparált helyiségben engem csöppet sem zavar, hogy valaki dohányzik, amíg nem kell megfulladnom a dohányfüstben. Arról nem is beszélve, hogy »amint írtam korábban«, a dohányos ember sehol nem dohányozhat, ami végül csak ahhoz vezet, hogy mindenhol dohányzik majd. (Lásd például most a szórakozóhelyek előtt, mindenki kimegy bagózni.)

User experience, avagy felhasználói élmény. Mostanában talán az egyik legizgalmasabb téma a weben (és nem csak ott). Nyugaton már kötelezőnek számít egy felhasználói élmény felelős a csapatba, és szerencsére egyre több hazai projektnél ismerik fel ennek a szakterületnek a fontosságát és hatalmas erejét.

A felhasználói élmény mindenkinek mást jelent. Nem kell messzire menni, mert a hétköznapokban is ott van. Sőt, pontosan a hétköznapok apró dolgait átlátva lehet jó felületet tervezni. Mondok egy példát. A GDF új épületében a férfi mosdók a következőképpen néztek ki: két helyiség, az egyikben szelektív hulladékgyűjtők és egy nagy toalettpapír tekercs, amin volt úgy cirka százméternyi anyag. Ha szükséged volt rá, letekerted, bevitted magaddal a fülkébe, és elhasználtad. Elsőre jónak tűnik, hiszen csak egy helyen kell cserélni, de a dolog egyáltalán nem kényelmes.

Ugyanis ha valaki előtted megy be, például az egyik tanár, akkor kicsit kellemetlenül érezheti magát, hogy megáll előtted az ajtóban, és tekeri le magának a papírt. Vagy például mivel előre nem tudja az ember, hogy mennyi papírra lesz szüksége, ezért leteker annyit, amennyit nem szégyell, a végén pedig vagy ott hagyja, vagy eldugítja vele a vécét.

Nem szabad a spanyolviaszt újra feltalálni.

Nekem a felhasználói élmény, és kicsit továbbmegyek: ha valami szép, akkor az művészet. Ha valami kézreálló, az praktikus. A kettő együtt az, amit én dizájnnak nevezek. A dizájn pedig jó dolog.

Azt figyeltem meg, hogy az UX-specialisták főként magyarok, vagy legalábbis elég sok köztük a tehetséges, és szakmailag elismert magyar. A héten például egy projekt keretein belül lehetőségem nyílt együtt dolgozni Rung Andrással. Pontosan olyannak képzeltem el egy felhasználói élmény felelőst, amilyen ő. Nem mondott világmegváltó ötleteket, egyszerűen pontosan azokat a milliméteres, nüansznyi kiegészítéseket adta bele a projektbe, amitől tökéletes lesz. A cseresznye a hab tetejére. Érdemes volt vele együtt dolgozni, remélem, nem utoljára volt szerencsém hozzá.

Egyszóval, nagyon érdekes és izgalmas téma a júzer ixperiensz, mostanában igyekszem sokat olvasgatni erről. Érdeklődőknek ajánlom máskülönben a UX Myths nevű oldalt, ahol tipikus félreértéseket tisztáznak felülettervezéssel kapcsolatosan.

Az van, hogy a Pixel Lab, némi Microsoft (egészen pontosan Internet Explorer) hátszéllel a ZeptoLab részére elkészítette a világ egyik legaranyosabb játékának, a Cut the Rope-nak HTML 5 alapú változatát. Igen, jól olvassátok, az egész cuccot megvalósították HTML-lel, JavaScripttel és CSS 3-mal. A teljesen kísérleti jellegű megmozdulásnak a marketingfogáson túl az volt a célja, hogy megnézzék, lehetséges-e az egész. Nem baj ha zörög, nem baj ha döcög, csak készüljön el, mindenféle Flash vagy hasonló technológiát mellőzve.

Egy nagyon érdekes cikkben azt tárgyalják, miért tartalmaz az alap verzió mégis egy kis Flash-t.

Számomra az egész történet rendkívül tanulságos. A HTML 5 ereje hatalmas, rengeteg potenciál van benne, és már most kitűnően használható bizonyos dolgokra. A nem is olyan távoli jövőben szerintem természetes lesz, hogy ilyen megoldásokat látunk. Azt gondolom, a Flash sem fog eltűnni, egyszerűen csak az egész átalakul, és egy sokkal jobb, sokkal izgalmasabb massza lesz. Az utóbbi években egyértelműen látszik, hogy a web sikere töretlen, pontosan az ilyen sikeres technológiai előrelépéseknek, és az ezeket megvalósító, alkotó, kísérletező kedvű fejlesztőknek köszönhetően.

Érdemes a játékot is kipróbálni.

Budapest egy olyan város, ahol a legfinomabb kebabot nem a minden második sarkon megtalálható, gombamód szaporodó török (tényleg török) emberek által működtetett éttermekben kapod, hanem olyan kis bodegákban, ahol magyarok rakják neked össze a falatokat.

Mennyire elgondolkodtató szerintetek az, hogy míg ezekben a törökök által üzemeltetett éttermekben ők a pult mögött nevetve, falatozva, italozva dolgoznak, dirigálva a pult mindkét oldalán fillérekért gályázó magyaroknak? És az, hogy ha bejön egy török, teljesen más ételt kap, mint amelyet nekünk adnak el? Engem sokkal inkább érdekelne az autentikus, igazi török konyha, semmint az európai igényekre szabott változat. Valamilyen szinten ezért is jók az amerikai-jellegű gyorséttermek, mert ott többé-kevésbé minden országban ugyanazt kapod. (Legalábbis egy termékre vonatkozóan.)

Arról nem is beszélve, hogy míg régen a néhány Star Kebab és Istanbul étterem, ami volt a városban, egy szerintem kifejezetten király hely volt a keleti csemegék beszerzéséhez, mostanra a modorosan felszolgált hideg, minőségileg gyenge ételek központja lett.

Ezek főként tegnap fogalmazódtak meg bennem, amikor egy eldugott helyen ettem egészen finom gíroszt, nem törökök által elkészítve.

Tegnap kinéztünk a nemrégiben felújított Fővárosi Műjégpályára. Nagyon szépen megcsinálták az épületet és a jég is kiváló volt, belül talán annyi az egyetlen szépséghiba, hogy a ruhatár és a bejárat találkozása miatt össze-vissza ütközik a sor, és óhatatlanul is beállnak az emberfia elé.

Az egész korizás témához még csak annyit akartam hozzátenni, hogy első osztályos koromban az úszás és a korcsolyázás között lehetett választani, mint kötelező sporttevékenység. Mint már korábban is említettem, a krumplizsák-módszert alkalmazom úszás közben, így a korira esett a választás.

Utoljára nagyjából 13 éve voltam jégen, de már arra sem emlékszem mikor, és féltem kicsit, hogy az egészet elfelejtettem. De amint felmentem a jégre, és túlestem az első öt méteren (ami alatt tényleg olyan volt, mintha semmi nem maradt volna meg), egyszerűen elkezdtem egyik lábam a másik után, afféle ösztönös mozdulatként helyezni, és beng, ugyanúgy ment mint régen, néhány perccel később már száguldoztam.

A korizást azért szerettem mindig, mert az egyetlen olyan sportág volt, amely közben nem éreztem magam bénának. Persze anno elestem sokszor (most megúsztam, egyszer volt egy kis sasszé-piruett, de végül nem dőltem), de ez sose vette kedvemet.

Szóval, lehet még kiélvezem márciusig a jeget, és kijárok esténként. Ajánlom nektek is, jó móka!

Ez a film ékes példája annak, hogy az IMDb-skála sem feltétlenül mérvadó. A »Cowboyok és űrlények« 6,2 pontot kapott, míg ez 6,5-öt. Én azonban előbbin nem éreztem jól magam, míg ennél gyakorlatilag végig. Vidám, színes, jópofa film a Morning Glory. Nekem amiatt is érdekes volt, ami miatt például a »30 Rock«: jó látni, hogy az USA-ban egy sorozat vagy tévéműsör is milyen igényes tud lenni, milyen komoly, tényleg alkotói munka áll mögötte. Persze itthon is biztosan van hasonló, de sokkal ritkább.

Nagyon jó volt a kaszting is, tökéletes volt a három főszereplő. Rachal McAdams nagyon jól hozta a pörgős, tehetséges, munkájának élő főszerkesztőt, Harrison Ford itt sokkal jobban alakított (vagy csak jobban illett hozzá a szerep), Diane Keaton pedig az egésznek megadta a kis pluszt.

Egyszóval nagyon tetszett, pont azt kaptam, amire vártam.

Voltak eddig a tökéletes étkezési utalványok, amelyből ha jól tévedek havonta 18 000 forintnyit kaphatott az ember maximum, béréhez arányosan. A dolog azért volt jó, mert a munkáltatónak nem került sok pénzébe, cserébe sok helyen elfogadták, így a munkálkodó tényleg pénzt kapott.

Na de, jött akkor a sok csalás, meg a hentesnél meleg ételjeggyel fizetés (mert egyébként sok munkáltató végtelen sokat adott ebből, fizetés helyett), és akkor az állam különböző módokon szigorított.

Idővel végül ez sem bizonyult elégnek, ezért gondolták oké, az összes kajajegynek szia van, majd mi megcsináljuk a sajátunkat, Szent Erzsébet, aki az ételt adja neked. A vicc, hogy ha szintén jól vagyok tévedve, akkor ebből havonta á lá máximum ötezer forintot kaphatsz. Ami azért vicces, mert ha valaki ebédel valami menüs helyen, az mondjuk 800-100 forint, visszaadni nem lehet belőle, szóval elég volt egy hétre. Ha meg húst akarsz venni vagy valami ilyesm… ja várj, azt nem vehetsz belőle.

Arról már nem is beszélek, hogy semmi kommunikáció, semmi érdemi tájékoztatás. Ha az ember nem jó helyen dolgozik vagy nincs témában otthonosan mozgó ismerőse, szopkodhatja össze az információt a minőségi kormányzati weblapokról.

A SZÉP-kártyával még egyet tudnék érteni (egyébként azzal is, hogy az étkezési utalvány elektronikus legyen), de azt meg ki fog kapni, senki. Például korábban a BKV-s dolgozók is kaptak olyan belépőt, amivel havonta egyszer családostul elmehettek például a Széchenyi Gyógyfürdőbe, most meg nem kapnak ilyet.

Értem én, hogy gőzmotor, de mi hajtja.

Akik ma meg akarták látogatni a Wikipédiát, vagy tucatnyi más oldalt, ehhez hasonló élményben volt részük:

A kalózkodás elleninek titulált, valójában azonban az internet súlyos szabályozását kezdeményező Stop Online Piracy Act mozgalom habár elsőre leszavazásra került, később ismét napirendi pont lesz. Ezen a ponton gurultak be a net nagyjai, és mondták azt, hogy elég.

A helyzet komolyságát amúgy szerintem mi sem példázza jobban, hogy a Google ismét kiírt egy aprócska üzenetet a keresője főoldalára. Ilyen utoljára és eddig csak egyszer »történt« a történelem során.

A net a szabad információáramlásról szól, mondhatnánk a modern ember kollektív tudata. Senki – legyen szó emberek vagy országnyi emberek csoportjáról – nem tudja megakadályozni. Próbálkozni lehet, de azt meg csak a kutyák szoktak.

Az egész dologról Tim Berners-Lee (játszóterünk, Az Internet atyja) is negatívan nyilatkozott, és elmondta: támogat minden SOPA elleni mozgalmat.

A dologból persze úgy sem lesz semmi, túl nagy lett már ahhoz a visszhang.

Oké, most egy kis lifehacker jellegű bejegyzés. Nem tudom ki hogyan van vele, én pocsék kelő vagyok. Szerencsére, ha valamit elhatározok, ahhoz több-kevesebb sikerrel tudom is magam tartani. (Az általam felállított szempontrendszerek szerint. Ha valami nem megy, nem kell erőltetni.) Ez azonban cseppet sincs így a reggeli ébredésekkel. Minden egyes alkalom kínszenvedés.

A tünetek

Gyakorlatilag úgy ébredek, mint akit agyonvertek, azonnal lenyomom az ébresztőt, még öt perc, még öt perc, még öt perc. Mióta az eszemet tudom, ez így van, ráadásul a családban mindenki így ébred, anyukám órákkal előttem ébredt anno, hogy fel tudjon kelteni. A tévére ébredés, hangosodó ébresztő, sok ébresztő, messze az ébresztőt az ágytól és egyéb megoldások egy ideig mindig jók, de később immunitást fejleszt ellenük a szervezetemben található Alvásminőségi Biztos.

Mit lehet tenni?

Kis guglizás után rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az egésszel. Nagyon sok hasznos infót találni a neten, én ezek közül gyűjtöttem össze párat, amelyeket most a napokban igyekszem betartani.

Sok helyen úgy kezdik, hogy feküdjünk le korán. Persze, nagyon vicces. Hozzáteszem, hogy amikor sokáig alszom, akkor sem ébredek sokkal jobban, maximum magamtól, de a folyamat nem sokban különbözik.

Na de, beszéljünk az érdekes dolgokról.

Feküdjünk le nyugalomban

Ez már sokkal inkább érdekes dolog. Este kicsit készüljünk fel az alvásra, a lefekvés előtti öt-tíz percet töltsük valami relaxáló, kellemes dologgal. Doromboltassuk kicsit a macskát, ha nem egyedül vagyunk, kedveskedjünk kicsit egymásnak, ürítsük ki az agyunkat az egész napi káosz után, igyunk egy kis vizet és nyúljunk el az ágyban. Én általában este szoktam átgondolni az aznapi eseményeket, és készülök fel a holnapiakra, de lehet, hogy ez is egy rossz taktika, most igyekszem inkább arra koncentrálni, hogy pihentetően aludjak (habár az alvással sosincs bajom). Az is fontos továbbá, hogy igyekezzünk ne összeveszve lefeküdni. Se a párunkkal, se mással, mert ez az egész éjszakára hatással lesz, így a reggeli kelésre is.

Fontos a felszerelés

Ez az, ami egyáltalán nem hülyeség. Jó minőségű matrac, megfelelő takaró és ágyneműhuzat, kényelmes párna. Nekem a »memóriahab« bevált, de mindenkinek más lehet a jó. Fontos még, hogy legyen jó idő a szobában, ne túl meleg és ne túl hideg (előbbinél nem alszunk jól, utóbbinál reggel rossz kimászni a takaró alól).

Legyen fény

Magamról tudom, hogy ha leengedem a redőnyt, és koromsötétben ébredek, akkor bizony a koromsötétben alszom is tovább. Ha felhúzom a redőnyt, mindig könnyebben megy a kelés. A dolog hátránya, hogy néha így már korábban is felkelek, bár ez télen nem veszélyes.

Vizes borogatás, kávébab

Nagyon sok helyen olvastam, hogy érdemes egy jó hidegvizes törölközőt vagy valami hasonlót az ágy mellé készíteni. Ez reggelre nem lesz olyan hideg, de ha az arcunkra tesszük, akkor sokkal könnyebb felébredni, és nehezebb visszaaludni. A másik hasznos dolog, hogy tegyünk néhány szem kávébabot magunk mellé, és együk meg reggel. A pohár víz egyébként szintén hatásos.

Reggeli jutalom

Ezt is saját magamon vettem észre: ha reggel valamilyen nagy nap van, szinte azonnal kelek, bármennyi alvás után. Ha például megveszek valamit, amit már régóta szerettem volna vagy mondjuk elutazom, vagy találkozom valakivel akivel régóta nem stb., ezek mind-mind elősegítik a reggeli szenvedés kihagyását. Persze, nehéz minden reggelre értelmes motiválóerőt találni.

Atomrobbanás

Egyszer véletlenül maximum hangerőn maradt a két másfél méteres hangfal, és reggel rádióra ébredtem. Nos, nagyjából ötméternyi távolság volt az ágyam és a hangfalak között, de egy másodperccel később nyomtam le. Utána annyi adrenalin volt a szervezetemben, hogy délben nyugodtam talán le, szóval lehet, hogy nem a legegészségesebb módszer, de biztosan hatásos.

Teremtsünk rendszert

Nagyon fontos, hogy nem az alvás mennyisége számít, hanem az azonos lefekvés és felkelés ideje. Ha minden nap ugyanannyit (ez személyenként változó, nekem hat óra általában elég) alszunk, ugyanakkor kelünk és fekszünk, sokkal hamarabb szokja meg a szervezetünk az ébredést.

Ezek vannak, ezeket igyekszem a napokban tartani, kipróbálni, aztán összeírni, melyik jó és melyik teljesen hülyeség. Érdekel egyébként, hogy másnak mik a módszerei, hátha már valaki felfedezte a tutit.

Végre egy klassz hír, via index:

2014-től a papíralapú jegy- és bérletfajtákat elektronikus díjfizetési mód válthatja fel, valamint részben új jegyrendszer léphet életbe, melynek legfőbb elemei a tervek szerint az időalapú jegy, a napi költési maximum, illetve az utólagos fizetés (pay-as-you-go) lehetősége érintés nélküli bankkártyával, áll a Budapesti Közlekedési Központ előterjesztésében, amelyet szerdán tárgyal a fővárosi közgyűlés. A rendszer fokozatos kiépítése több évig tart és 15 milliárd forintba kerül.

Reméljük nem fogják elbaltázni a dolgot. Van egy elképzelésem, hogy ha két hónapra elküldenék az összes ellenőrt és trollt, akkor az idő megnövekedett bliccelésből származó bevételkiesésből és az elküldött dolgozók béréből ki lehetne építeni az egész rendszert, ami aztán nagyjából két hónap alatt többszörösét termelné vissza. Persze, én nem értek hozzá, csak elképzelem, hogy ha Londonban, Párizsban, az Egyesült Államok végtelen városában és ki tudja még hol sikerült megoldani, és a rendszer működik, akkor annyira nem rossz út ez.

Aztán majd nem lesz belőle semmi, és marad a bliccelő tömeg. Már ha egyáltalán lesz BKV.

Vonzanak az extrém dolgok. Kinek mi számít extrémnek, én például szeretném egyszer körbefotózni a világ olyan helyeit, ahová nagyon kevés ember jut el. Például jó lenne egyszer egy háborúban fotózni. Ez biztosan hülyén hangzik, hiszen egy háború alapjáraton nem jó, ettől függetlenül ha lenne rá lehetőségem, én megpróbálnám. De mondhattam volna az ejtőernyőzést is, egyszer biztosan sort kerítek rá.

Vannak viszont dolgok, amiket mindig is elképesztő badarságnak tartottam, mindamellett hogy megmagyarázni nem tudnám. Ilyen a kötélugrás. Sosem láttam értelmét valamilyen nagyon magas pontról való leugrásnak úgy, hogy az emberre ráerősítenek egy kötelet, ami az utolsó pillanatban visszarántja (ez gondolom olyan érzés lehet, mint amikor a busz 120 kilométeres óránkénti sebességről másfél másodperc alatt megáll, majd újra másfél másodperc alatt ismét azzal a sebességgel halad tovább).

Szóval oké, hogy extrém dolgok, mindenkinek más az extrém, mindenki mást próbálna ki – én a bungee jumpingot biztosan nem. Pláne, hogy sokkal jobb és biztonságosabb módok is vannak a magasság kedvelőinek.

Ma sétálgattam az Aranykéz utcában, és nem tudom miért, de eszembe jutott a híres-neves aranykéz utcai robbantás. Biztosan ismeritek a történetet, amely röviden a következő: július másodikán dél előtt néhány perccel egy kispolszkira erősített távirányítású pokolgép felrobbantásával azóta is tisztázatlan személyek megöltek négy embert. Habár a célpont Boros Tamás vállalkozó volt, három ártatlan ember is életét vesztette, valamint két tucat civil, főként magyarok és néhány turista sérültek meg. Magyarország történelmének első robbantásos merénylete, amely ártatlan életeket követelt.

Én emlékszem, hogy mi délelőtt akkor pont a Váci utcában sétálgattunk nővéremmel, és valamerre ott akartunk ebédelni, de végül hazamentünk, és nem sokkal később hallottuk a robbanást. Akkoriban az ötödik kerületben laktunk, úgy hárompercnyi sétára az Aranykéz utcától. Először persze nem tudtuk mi történt, azt hittük valami építkezés vagy ilyesmi, de amikor fél órával később anyukám telefonált teljes rémülettel, hogy ugye rendben vagyunk.

Érdekes lehetett máskülönben a kilencvenes években, amikor nem sokkal a rendszerváltoztatás után a modern bűnözés kezdett elszabadulni: leszámolások, robbantások, védelmi pénzes balhék és miegymás. Akkoriban az internet még nem olyan volt, mint most és én sem igazán érdeklődtem a téma iránt tízévesen, most viszont szívesen olvasgatok a témában. 1998-ban rengeteg robbantásos merénylet volt Budapesten, szinte minden hónapra jutott egy, néha több is.

Lehet, hogy ez csak a mai robbantás miatt jutott eszembe.

J. J. Abrams legújabb sorozata, az Alcatraz, amely elvileg bizarrabb lesz mint az én legkedvencebb darabom, a »LOST«, voltaképpen egyelőre azonban a »Fringe« és a LOST keverékének nevezhető a késztermék első két része.

Miről is van szó? Ahogyan azt a főcímben is hallhatjuk, 1963. március 21-én Alcatraz börtönét végleg bezárták a növekvő költségek és az elöregedett eszközök miatt. Minden foglyot elszállítottak a szigetről. Valójában azonban nem ez történt, egyáltalán nem ez.

Egészen pontosan az, hogy az összes létező rab, illetve néhány dolgozó is egyszerűen köddé vált. Senki sem tudta hová, tűntek. És akkor innen indulnak a bonyodalmak, napjainkban.

Nagyon bízom benne, hogy egy LOST-pótlékot kapunk, persze nem koppintva az eredeti mesterműt, egyszerűen csak azt a fajta rejtélyes-izgalmas sorozat rést szeretném, ha betöltené valami. És erre akár esély is van: a felállás rendkívül hasonló, vannak ugrabugrálások az időben 1963 és napjaink között, a zene nagyon-nagyon hasonlít a LOST-éra, és persze lehet, hogy belemagyarázás, de nagyon sok helyen megjelentek a híres neves számok is.

Oké, persze, most úgy tűnik, mintha az egész arról szólna hogy valamit utánozni akar (elnézve, hányszor ismételtem a LOST szót), ami jó volt és sokan szerették, de egyáltalán nem érzem ezt. Sokkal inkább valami új, ami egy már meglévő dolog jó elemeiből építkezik. Szóval, akinek az a műfaj bejött, annak egyértelműen ajánlom ezt is, elsőre jófélének tűnt.

Oké, itt ez a videó:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Szóval akkor tízes skálán mennyire lesz rosszfenék idén a Sziget? Placebo? Hurts? Mando Diao? Subways? Wow. Ebben a videóban csak olyan zenekarok vannak, akiket egyébként is meg akartam nézni, a Mando Diaóra például csak úgy ki akartam ugrani Berlinbe, de aztán nem jött össze.

És ehhez még csak hozzájön, hogy az elmúlt két napban hihetetlen jó idő volt, szinte érezni lehet az érkező tavaszt, habár eközben szibériai hideget ígérnek.

Egy angol sorozatról van szó, amelyben Sherlock Holmes kalandjait egészen új megközelítésből tálalják: az események napjaink Londonjában zajlanak, modern bűnözők modern rejtvényeinek modern megoldásaival. Az egészet az angolok jellemző stílusával, gyönyörű felvételekkel (amik semmi extrák, néhol egy kis tilt shift, de mégis), remek saját zenével és ennél már csak jobb színészekkel. Ami észrevételem szerint szintén angol szokás, hogy a sorozat nagyon rövid, egy évad három részből áll, azok viszont egyesével egy-másfél órásak.

Ami még tetszett, hogy kicsit House-szerű Sherlock (nyilván inkább House Sherlock-szerű, de értitek).

Az első etap után csak ajánlani tudom, és fel is írtam magamnak (ezt már korábban, de most vastag filccel írtam fel), hogy az angol sorozatokra és filmekre több figyelmet kell fordítani, mert igazából eddig 100%-os az arány, akármelyikbe néztem bele, csak tetszett.

A Google mostanában tett néhány érdekes, de főként radikális változtatást. A Google Reader gyökeres átalakítása (megosztás megszüntetése, Google+-szal való integrálás) a felhasználók nagy részét felháborította – lletve jobban mondva, elkeserítette –, a Google azonban már akkor is egyértelműen közölte: ha nem tetszik a szolgáltatás úgy, ahogy ők elképzelik, akkor angolosan feel free to leave, vagyis nyugodtan távozz, ők megteremtették erre a lehetőséget egy kiváló exportálási felülettel.

Az új adatvédelmi szabályzattal is egészen hasonló a helyzet. A napokban már lehetett olvasgatni mindenfélét, hogy jön egy sokkal újabb Google, sőt, az utóbbi időben néhol már aktiválták is ezt a szolgáltatást (nekem nagyjából három hete érezhetően mások a találatok, mint azelőtt), ma reggel pedig hivatalosan is bejelentették. A módszer ismét a szokásos: ha használod a szolgáltatást, tudomásul veszed, hogy március elsejétől ezek az új játékszabályok.

Az új irányvonalnak több lényeges pontja van. Egyrészt a könnyű átjárhatóság és információmegosztás a Google alkalmazások (Calendar, Reader, GMail, YouTube stb.) között, másrészt ehhez kapcsolódóan a Google+ és egyéb szolgáltatások közötti információáramlás révén a személyre szabott keresési találatok. Hogy ez jó-e? Nekem személy szerint nem szimpatikus, főként azért nem, mert általában új dolgokat szeretnék megtalálni, ezért keresek. Vannak helyzetek, amikor ezek nem igazak, de általában helytálló, és úgy vélem, hogy ezzel kicsit egy irányba leszek terelve valamilyen besorolás alapján, ami nem feltétlenül tetszetős.

Ami szerintem gáz, az a kommunikáció módja (ha nem tetszik a rendszer…), illetve az, hogy a Google megint be akar törni a szósöl világba a Google+-szal, minden erőforrást (most már a keresőt is, a legfőbb hajót) abba az irányba terelgetik, holott az emberek nagyobbik részének nem tetszik, hiszen senki nem akar egy új Facebookot.

Máskülönben rendkívül érdekes lesz a SEO piac alakulása ezeknek fejében, mostantól valószínűleg a közösségi szolgáltatások kerülnek a keresőoptimalizálás első pontjába.

Egy mondat tekeri meg kicsit a vérnyomásomat mostanában Budapesten járva-kelve (pedig az is megtekerhetné, hogy ma kiesett a busznak az ajtaja, bazeg). Ez pedig az a mondat, hogy bezzeg az A európai országban bezzeg X a havi minimálbér.

Mondják ezt javarészt olyan emberek, akik segélyen élnek egy olyan országban, ahol majdnem életünk végéig ingyen oktatásban vehetünk részt. Ahol a gyerekvállalásért legalább négyféle módon kap anyagi és egyéb juttatást az ember, az anyuka pedig messze az átlagon felüli időre mehet támogatott szabadságra. Ahol noha nem a legmegfelelőbb, de a többi országhoz képest szinte ingyenes orvosi ellátás jár majdnem minden embernek. (Az USA-ban próbálnál meg bemenni ennyi pénzből egy kórházba, kiröhögnének.) És még sorolhatnám.

Persze itt sem virágzik a helyzet, és van baj a fejekben bőven, de amikor meghallom azt, hogy bezzeg Londonban aztán nyolcszáz fontot kapsz, ha mosogatsz, akkor kicsit felcsavaródik a vérnyomásom, mert Londonban nem 215 forint egy kiló kenyér, és nem 150 font havonta egy másfél szobás belvárosi lakás bérlése.

Bazeg.

Oké, ebből a bejegyzésből két dolgot lehet leszűrni. Az egyik, hogy a blogolás rendkívül vicces, mert könnyedén be tudjuk vele bizonyítani, hogy az emberek szeretnek hülyézni és nyálat fröcsögtetni, főként ha belefutnak valakibe, akinek kiugróan más a véleménye. A másik dolog, amit mondjuk mindig meg is jegyzek, hogy érdekes látni azokat, akik elvileg megvetnek minden sort, amely itt olvasható, mégis betéve tudják ezeket a sorokat az elmúlt hat hónapról.

Mindig gondoltam rá, hogy kellene egyszer egy hasonló bejegyzést írni, de igazából sosem gondoltam volna, hogy megteszem, tegnap este viszont volt egy kattanás. Pontosan hasonló reakciót vártam, bár egy kicsit több nyüzsgéssel.

Lényeg a lényeg: itthon rettenetesen nagy problémák vannak, és nem, nekem sem az a legnagyobb problémám, hogy milyen kanapét vegyek; nincsen lakásom (ami elég sokaknak pedig megadatott) és különösebben komoly megtakarításaim sincsenek, velem is ugyanúgy megeshet máról holnapra, hogy az utcára kerülök, és ezzel tisztában is vagyok. Nagyon. Éltünk mi is nagyon szarul, elég élénken emlékszem olyan napokra, amikor a krumpli volt a főfogás az asztalon. Tény, nem tehettem róla, hogy kikerültünk belőle, de annyit azért megsúgok, hogy szüleim sem milliárdos vállalkozók és nem is gazdag emberek csemetéi. Mint ahogyan én sem vagyok az.

Azzal is tisztában vagyok, hogy külföldön néhány árnyalattal jobb az élet. Nem jártam sok helyen a világban, de megfordultam itt-ott, és lévén közeli rokonaim élnek például Olaszországban, közelről tudom, hogy ott sem sokkal jobb a helyzet. Valóban, nyolcszázötven euró körül van a minimálbér, cserébe a villanyszámla legalább kétszer annyi, mint itthon bárhol. És tény, áll autó a legtöbb garázsban, sőt, használják is, de ott sem különb a helyzet: hitelek hitelek hátán. Londonban nem éltem még, de tucatnyi barátom és ismerősöm igen, akik mind-mind arról számoltak be, hogy kint is keményen kell dolgozni ahhoz, hogy napról-napra meglegyen a jövő.

Akik kint megélnek, általában megéltek itthon is. Sosem elleneztem azokat, akik el akartak ebből az országból menni, inkább azokra néztem mindig kicsit furcsán, akiknek erre minden lehetőségük megvan, mégis inkább fröcsögtetik, hogy bezzeg külföldön. (Ismét: azokra gondolok, akiknek lenne lehetőségük.)

Érdekes esettanulmány volt ez, vicces látni, hogy egyeseket milyen könnyű ugratni. És tudjátok mi az igazán érdekes? Két dolog. Az egyik, hogy az embereket nem a mondandó idegesítette fel ebben az írásban, hanem az, ahogy a mondandó tálalva volt. Nagyjából öt szót kellene kitörölnöm, és néhány mondatot átrendezni ahhoz, hogy egyetlen komment se érkezzen, és egy mezei blogposzt szülessen. Ennyin múlik. A másik érdekesség, hogy érzésem szerint nem olyanok jöttek ide panaszkodni, akik minimálbéren tengődnek. Nekik ugyanis nincs idejük más internetre ontott hülyeségeivel foglalkozni. (Kedvük se igazán.)

Egyszer kellene már egy troll-sörözést tartani. :]

Tegnap este kaptam egy telefont, hogy a küldetésem – amennyiben vállalom – jegyet venni, és megnézni a legújabb M:I filmet. Néhány másodperccel később a telefonom lemerült. Természetesen vállaltam.

Mielőtt átadnám a műveleti naplót, egy gyors, kisebbfajta kitérő. A napokban újra végignéztem az első három részt. Az első nekem egyszerűen klasszikus, azt hiszem ezzel mindent el is tudok mondani:

A másodiknak nagyon jó zenéje volt, évek óta megvan, de kicsit nyálasabb lett a kelleténél (úgy látszik, ezek a második részek már csak ilyenek, ha megnézzük például a Csillagok háborúját).

Na, aztán jött a harmadik, amelyet már a Bad Robot és JJ Abrams csinált. Ez ismét visszahozta az életet az egész történetbe. Nem akarok megint JJ Abramsszel jönni, mert tudom, hogy uncsi már, de tényleg: amihez ő nyúl, az – nekem – csak jó lehet.

A negyedik rész ha lehet még jobb is volt mint a harmadik. Hosszú, az biztos, de a 133 perc minden másodpercét élveztem. Ha belegondolok, nagy fordulatok nem voltak, de olyannyira nagyon kiszámíthatatlan sem volt a film. Tényleg nagyon pörögtek az események, egyik pillanatban Budapesten meghal valaki, a következőben már Moszkvában látunk egy börtönt, néhány perccel később pedig Dubajban köhögünk a portól. Tom Cruise-nak megnőtt az orra, de ez nem akadályozza meg őt abban, hogy egy százötvenmillió méter magas épület oldalán mászkáljon egy kötélen. Van mellette ismét egy csinos lány, most beraktak egy vicces, korábban technikai fiút, aki most a terepen van, és egy meglepetésembert.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, nagyon tetszett a film. Főként azért, mert pont azt adja, amit ígér: egy pörgős akciófilm, kémekkel, atombombákkal, verekedéssel és robbanó dolgokkal. Erről kellene szólnia egy akciófilmnek.

Oké, ez mennyire menő cucc már:

Az egész cucc 180 fokban tud forogni, elfér benne egy mikrohullámú- és mezei sütő, hűtő- és mosogatógép, mosogató, kétkarikás indukciós tűzhely, a tetején és az alján végtelen hellyel, fiókokkal. Mindez nagyjából másfél négyzetméteren. Elképesztően ötletes megoldás, a pici konyhákba tök jó lehet.

Kis videó:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Múltkor beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén a magas vércukorszinttel küzd. Sosem evett túl sok édességet vagy folytatott különösen egészségtelen életmódot, és amikor megtudta az eredményeket, egyszerűen visszavette a cukrot, és igyekezett öt étkezésre elosztani a napját. Amikor kérdeztem, hogy na de nem parázik-e, elvégre ebből elég komoly bajok lehetnek, akkor kifejtette a véleményét. Nem, nem fog diétázni. Nem eszik cukrot, igyekszik többet mozogni és sokfelé elosztani az étkezést, de ennyi, nem fogja nézni, hogy most megehet-e még két falat krumplit vagy sem, mert akkor attól őrülne meg, hogy éppen mit ehet vagy nem. Különösen, hogy semmi nem bizonyítja azt, hogy így egy nappal is tovább él.

Ma hasonlókról beszéltünk Intivel, és ő azt mondta erre, hogy apukája mondta mindig: élhetnék én kilencven évig is, unalmasan.

Tomival is beszélgettünk erről, ő meg azon a véleményen volt, hogy ötven-hatvan évesen átértékeli ezt az ember, és úgy van vele, hogy bár minél többet maradhatna, hogy a gyerekeivel vagy az unokáival foglalkozzon.

Egy másik ismerősöm pedig két éve diétázik, és nem látja, hogy az eredményei javulnának, benne is joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy akkor most mi is van.

Nagyjából november eleje óta diétázom. Szerintem elég jól állok vele, édességet azóta kétszer ettem, egyszer karácsonykor (családlátogatáson nem bírtam otthagyni pár aprósütit), illetve a múltheti cukorterheléskor, de akkor az orvos is mondta, hogy nyugodtan, és nem vittem túlzásban, egy fánkot és három csokit ettem pluszban egész nap.

A legnehezebb nem a cukor és az édességek mellőzése. Komolyan, végtelen diabetikus édesség van, persze nem ugyanolyan, de ez teljesen cserélhető. Ami igazából zavar, hogy nem ehetek akkor és azt amit szeretnék. Nem ehetek hét deka krumplinál többet egy evéshez, nem ehetek annyi tésztát, nincs fehér kenyér és miegymás. Kicsit elveszti az étkezés a spontaneitását és azt, hogy az ember jóízűen egyen.

Ami még érdekes, hogy milyen kevés ember van tisztában azzal, mit jelent a cukorbeteg-diéta. A dolog ugyanis egyáltalán nem arról szól, hogy nem eszünk cukrot, és kész. Bejön a bűvös szénhidrát szó, amit szigorúan mérni kell, reggel-délben-este, nézni mindent, amiben van, hogy mennyi és hová. És sokszor még ez sem elég. Érdemes például azt is megnézni, hogy a különböző fitnesz pékárukban mennyi a teljes kiőrlésű alapanyag (minimális), és mennyi a cukor (rengeteg). A PrímaPékben múltkor konkrétan semmit nem tudtak adni, ami teljes kiőrlésű és/vagy cukormentes lenne.

Nem fogom persze emiatt abba hagyni az étrendváltoztatást, amit elkezdtem, de elgondolkodtató azért a másik vélemény is, és megértem, ha valaki azon az úton halad tovább.

Oké, a Mézga család főcímdalának csehszlovák változata azért kicsit üt, pláne, hogy megdöbbentően hasonlítanak a közösen éneklős részek:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Komolyan, még egy ilyet tudnának csinálni ott a Pannónia Filmstúdióban, nem lenne itt probléma egy szál se. Habár ez az összes magyar rajzfilmre (Kukori és Kotkoda, Frakk stb.) igaz.

Régen kaptam ajándékba egy elektromos fogkefét. Akkoriban még gyerek voltam, és persze tökre tetszett, mert hát rezeg, három napig sokkal viccesebb volt a fogmosás, mint egyébként. Aztán később is az volt egy ideig, és szerettem, mert sosem vérzett az ínyem és elég hatékony a cucc. Idővel én sem tudom igazán miért, de váltottam nem-elektromosra.

Idáig nem terveztem, hogy cserélek, viszont múltkor Inti mutatta ezt a Colgate-et:

A lényeg, hogy nem mozog a feje, mint a legtöbb ilyenfélének, egyszerűen csak irgalmatlan erővel rezeg (nagyjából négyszer-ötször erősebben, mint egy mobiltelefon). Hatásos, sokkal hatékonyabban távolítja el a lepedéket és blablabla. Cserélhető benne az elem, bár felesleges, mert mire lemerülne, addigra már egyébként is cseréli az ember a foga keféjét.

Jópofa cucc.