Teljesen megfeledkeztem arról, hogy írjak erről a sorozatról, komolyan, tíz percig nézegettem a sorozat témát, hogy biztosan nem írtam-e róla, mert szinte szóról szóra emlékszem, mit akartam. Na mindegy.
Lényeg a lényeg, ez egy húszperces részekből álló vígjáték, nevezhetnénk akár szitkomnak is. Nem tudnám más sorozathoz hasonlítani, talán a legközelebb a »How I Met Your Motherhöz« áll.
A sztori: egy idősebb, több évet maguk mögött tudó házaspár; egy fiatal, esküvő előtt álló párocska; egy srác, aki folyton csajozik; egy diner ahol esznek-isznak-beszélgetnek; egy társasház, amiben laknak. és ezzel a lényeg meg is van.
A legviccesebb karakter Jeff, aki a tökéletes férfi-mintakép, nagyon jókat lehet nevetni és egyébként bólogatni a rövid, néhány szavas beszólásain.
Két évadon vagyunk túl, egyelőre sodródik az egész, nincsenek nagy fordulatok, és ha a második évad végénél befejeződne, nem hagyna kérdéseket hátra, ellenben nagyon jó kis húszperces szórakozást nyújt minden rész.
Viszonylag sokat dolgozom itthon. Őszintén szólva, viszonylag sokat dolgozom úgy általában; sokkal több szabadidőt kellene magamra és a körülöttem lévőkre fordítanom, de egyelőre az az álláspontom, hogy a karrier megalapozása és a szakmai fejlődés mindennél fontosabb. Nekem. Az arányokat megtartva, természetesen.
Előnye az egésznek részemről, hogy rengeteg felé tudom megosztani a figyelmemet. Nem mondom, előfordul hiba (a napokban például volt egy magammal szemben való baklövésem, ami egy tucat pénzbe és négy tucatnyi káromkodásba került, le sem írom inkább a történetet), de nem több, mint amikor egy szálon futtatom az eseményeket.
Az egésznek rendszernek nálam három szigorú alapszabálya van.
Az egyik, hogy hagyok időt a feltöltődésre. Egy nap, amikor alszom délig, nem figyelem az e-maileket, nem gondolok arra, hogy mi lesz majd ezzel vagy azzal, semmi. Lehet csak döglünk a kanapén egész nap Ingriddel vagy rohangálunk ide-oda, az is lehet, hogy egyedül döglök a kanapén vagy rohangálok, de a lényeg, hogy kell a refill élménye. Időközönként ezt ráadásul több napra elnyújtva.
A másik nagyon fontos alapkő, hogy nem keverem a különböző dolgok időmegosztását. Van a család, vannak a barátok, van az iroda és van a maszek. A fusit nem tesszük le az irodában; az irodai melót nem hozzuk haza; a barátok idejét nem veszem el a család kedvéért és fordítva. És akkor még nem is beszéltem az egyéb kötelességekről, mint a házimunka, a macskával való foglalkozás, az elszáradt sarokbőr lekaparása, a végtelen hobbi és társai. A lényeg az, hogy inkább ülök az irodában este tízig adott esetben, de úgy jövök haza, hogy igen, elvégeztem az aznapi missziókat, holnap új kihívások, most pedig jöjjenek a mai napra kitűzött egyéb kalandok.
A harmadik, és talán a legfontosabb: tudni kell nemet mondani. Ha az egyensúly csak egy picit is borulni látszik, azonnal azt kell mondani, hogy nem. Mert az időrésekből elvenni nagyjából olyan, mint azokat keverni.
Ezt az egészet a saját bőrömön koptattam számomra tökéletessé. Egyszer előfordult, hogy egy nagyobb projektet hamarabb kellett éles pályára állítani. Egyszerre három helyen kellett volna lennem, és akkoriban egyébként is mindent elhanyagoltam a főprojekt miatt. A barátnőmmel veszekedtem, mert nem láttuk eleget egymást; a szüleimmel alig beszéltem; a barátaim panaszkodtak, hogy alig látnak és egyebek. Akkor igyekeztem elvarrni a szálakat, és megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz. (Nem is lett.) Nem is lehet.
Szóval csak azt tudom elmondani, hogy lehet sokféle dolgot csinálni, és kell is, de ha bármelyikre egy picit is azt érzi az ember, hogy nem jó, akkor tudni kell nemet mondani. Bármiben. Munka, barátok, párkapcsolat, vásárlás, hobbi. Ha azt érezzük, hogy nem oké, akkor nem szabad erőltetni, hogy de, hanem elismerni, hogy nem oké, és keresni a megoldást. Mi vagyunk a középpontban, nekünk kell úgy alakítani a dolgainkat, hogy elégedettek legyünk.
Illetve már ma sem, olvashatjuk a honlapjukon (a forrást érdemes megnézni, Kiss János szerkesztette Microsoft Word segítségével, hajnali kettőkor):
2012. február 3-án 06:00 órakor leállt a Malév
Az Igazgatóság döntése alapján a kár minimalizálása érdekében elrendeli a magyar nemzeti légitársaság üzemszerű működésének beszüntetését. Ennek értelmében február 3-án 06:00 órától, 66 évnyi csaknem folyamatos működés után, nem szállnak fel Malév repülőgépek.
Egyrészt nem hiszem, hogy nagyon kellene aggódni: napokon belül idejön majd valamelyik légitársaság elnöke, lecsap az asztalra egy nevetséges összeget, aztán beolvasztja vagy megveszi az egész csoportot.
Másrészt azt gondolom, hogy ilyet csak ebben az országban, csak ezzel az országgal lehet megtenni. Hogy az egyébként számunkra fontos légitársaságot, amely 66 éve zakatol, hagyjuk többször is elvinni, kiforgatni, feldúlni és a végén lenyeljük, hogy idedobják, mint ahogyan a lerágott csontot szokták a kutyáknak. Nevetséges és egyben elszomorító is.
Még 2009 nyarán a Balaton mellett próbáltuk ki pusztán poénból a kalandot, amely a következő: próbálj meg lenyelni egy kanál fahéjt. Persze, erre Tomival és Gergővel legyintettünk, hogy ugyan már, gyerekeknek való kihívás. Nos, higgyétek el, ha bárki azt mondja, hogy ez kemény móka:
Az élményt úgy tudnám leírni, hogy a fahéj a legrövidebb idő alatt megtalálja a szájüregen belül az összes befedhető felületet. Másfél másodperc múlva a nyelved egy darab fakéreg lesz, amely kopog még szárazabb fa üregében. És ekkor még a kanálon található mennyiség negyede használódott el, a többit pedig vagy kiprüszkölöd, vagy megpróbálod lenyelni.
Mókás volt, de utána egy ideig nem kívántam a fahéjtartalmú dolgokat.
Nem tudom más gyerekkorának is meghatározó édessége volt-e a Bubbaloo nevezetű rágó. Ez volt az, amibe ha beleharaptál, ömlött ki a finom ízű szörp, és rengeteg ízben lehetett kapni, de aztán idővel eltűnt.
Ma egészen véletlenül vettem észre a sarki közértben, hogy ott árválkodott egy doboz, harmincöt forintba kerül egy (gyerekkoromban talán 15-20 körül mozgott), és megmondom őszintén, nagyon nagy erőfeszítés árán nem vettem.
Ma egyébként nem ez volt az első ilyen kalandom, az IKEA-ban nemet mondtam a svéd mandulatortára, de még a princess-tortára is, de ami miatt még büszkébb vagyok, az az, hogy az újonnan nyílt fánkoda ötvenforintos darabárú fánkjait is faarccal utasítottam vissza.
Tegnap ellenben megint bemerészkedtem a konyhába; mostanában nem igazán volt kedvem és energiám főzni. Egyrészt egymagamnak egyáltalán nem éri meg (illetve megéri, csak akkor nagyjából egész héten ugyanazt kell ennem), másrészt sajnos az időm sem engedte. Viszont az idei célkitűzés az is, hogy kicsit fejlesszem a konyhai skilleket. Most sem panaszkodhatok, de jobban akarok érteni az egész konyhaművészethez.
A hír nem újdonság, január 31-én, 12 évnyi börtönbüntetés után engedték szabadlábra jó magaviseletéért Ambrus Attilát, akit a köznyelv csak Viszkis rablóként ismer.
Durva lehet tizenkét évet börtönben tölteni, különösen, hogy amennyire emlékszem, ő eleinte (vagy talán végig) nagyon szigorú felügyelet alatt állt, korábbi szökése miatt.
Szerintem, ha lehet ilyet mondani, a Viszkis pontosan az a fehér ruhás bűnöző, akit a köznép még talán kedvelt is kicsit. (És a fehér ruha alatt most azt értem, hogy nem tapadt a kezéhez vér.) Az erdélyi magyar, akinek nehéz gyerekkora volt, bűnöző lett, átszökött az országba, itt aztán sportolói karriert futott be, majd a nagyobb pénz reményében egyszerűen kirabolt több pénzintézetet is. Ami persze bűn, meg lopás, de: ő senkinek nem ártott, leülte a 12 évet, míg azért láttunk már arra példát, hogy más sokkal többért sokkal kevesebbet töltött odabenn.
Arra lennék kíváncsi, megváltozott-e a 12 év alatt, vagy egyszerűen első dolga lesz kirabolni a sarki OTP-t. (Inkább az előbbire tippelnék, és remélem, hogy sikerül neki újra beilleszkednie a társadalom vad világába.)
Durva hallani, hányan halnak meg a lakásba visszaömlő égéstermék miatt. Ez pedig komoly dolog, ellenőrizzétek ti is kéményseprőkkel, hogy minden oké-e. Hozzánk elvileg 13-án jönnek kötelező ellenőrzésre, ez az egyetlen dolog, amit igyekszem mindig szigorúan venni, ha kell, akkor még szabit is kiveszek emiatt.
Az albiban gázkonvektorok vannak (kapcs. ford.: olyan berendezés, ami nagyon meleget tud csinálni, nagyon sok pénzből, de csak addig, amíg folyik beléje a gáz), ezeknek gyakorlatilag három fontos jellemzőjük van.
A hosszú szünet után való első begyújtásnál én általában kinyitom a felette lévő ablakot, hogy szellőzzön. Utána általában könnyű észrevenni, ha valami nem oké, mert egyrészt nagyon hamar kialszik az őrláng vagy egyszerűen nem kék a színe. Szóval, ha valakinek ilyen vas van a háztartásban: ha sokáig van furcsa szaga, ha hamar kialszik vagy ha nem kék a színe: azonnal gázszerelő.
Riasztóberendezés sem lehet haszontalan, nekem mondjuk nincsen, de ha házban laknék, biztos lenne.
Oké, a vakus fotózás legnagyobb rákfenéjét szeretném bemutatni, személyesen:
Egy mezei vakutartótól abban különbözteti meg, hogy van egy kis luk rajta, amibe bele tudjuk tolni az ernyő rúdját. Itthon a különböző üzletekben ezért a kis vacakért három-négy-öt-hatezer forintokat is képesek elkéregetni, és azok még nem is ilyen extra változatúak, hogy gömbfej, meg háromféle képpen rakható fel rá a minden, csak egy egyszerű műanyag, ami még el is törhet, aztán jól tönkremegy a vaku, amit rátesz az ember.
Szerencsére az eBay-en egy kedves hongkongi eladótól megvettem darabját három dollárért, és még rátettek kemény három dollárnyi szállítási költséget (vicc, a posta drágábban hozza Pesten belül). Két és fél hét után meg is jött a cucc, izgatottan raktam fel az állványra, erre mit veszek észre? Na mit? Hogy vagy elnézték vagy én néztem el, de eggyel nagyobb menet van az alján, így nem lehet felrakni az állványra. Persze nem vész, mert van átalakító, ami filléres költség, és még így is sokkal nagyobb minőséget kaptam sokkal kevesebb pénzért, de akkor is bosszantó, amikor nem tud az ember ráugrani az új játékszerre.
Az eBay pedig jóság, érdemes ott körülnézni, tucatnyi hasznos (és haszontalan) kütyüt lehet sokkal ügyesebben beszerezni, mint itthon.
Oké, a topik kulcsszavakban ez. Arról van szó, hogy ha OS X alá berhelünk SVN-t, és utána szeretnénk a svn ci parancsot, akkor az alábbi üzenetet kapjuk:
svn: Commit failed (details follow):
svn: Could not use external editor to fetch log message; consider setting the $SVN_EDITOR environment variable or using the --message (-m) or --file (-F) options
svn: None of the environment variables SVN_EDITOR, VISUAL or EDITOR are set, and no 'editor-cmd' run-time configuration option was found
Az a nyűg, hogy nem tud szerkesztőt nyitni az SVN, amelybe beírnánk az üzenetet. Persze írhatnánk ezt kapcsolókkal, de kényelmetlenebb. A problémát ideiglenesen orvosolja az alábbi parancs kiadása:
export SVN_EDITOR="nano"
Azonban minden egyes Terminal.app indításkor megint be kell ezt írni, ami tré.
Maerlynnel beszéltünk róla, és UNIX-rendszereken a .bashrc fájl, amely minden bash példányosításkor fut le. Ide bármit beírhatunk, amit szeretnénk abban a környezetben használni. Létezik egy .bash_profile fájl is, ez csak akkor fut le, amikor bejelentkezünk. OS X esetében viszont ez a fájl létezik csak, és lévén ha nyitunk egy új terminált (új fülön például), akkor rögtön be is jelentkeztet.
Ebbe a fájlba kell beleírni, hogy SVN_EDITOR="nano", nyitni egy új terminált, és eztán már minden alkalommal elindul a nano az svn ci parancsra, ahol láthatjuk a beküldendő és törlendő fájlok listáját, valamint beírhatjuk az üzenetet. Ha az üzenet fájlját elmentjük és kilépünk a nanóból, már megy is a móka, ha nem, akkor megkérdezi az SVN, hogy mit szeretnénk csinálni. Sikertelen műveletnél elmenti egy ideiglenes fájlba az üzeneteket. Ha használunk valamilyen hibakezelő szoftvert, akkor az üzenet első sora legyen a hibajegy, alá pedig mehet az üzenet.
Az svn konzolból menő mozgalom tagjának lelkes próbálkozásait olvashattuk.
Meglestük moziban George Lucas minden évben felújított darabját, csak a statisztikai számokat növelendő.
Két dolog az egész Csillagok háborúja őrülettel kapcsolatban. Az eredeti trilógia az egyik kedvencem, gyerekkorom talán legszebb filmélménye, rengeteg emlék köt hozzá. Talán azért, mert a IV-V-VI valami egészen hihetetlen volt. Az, ahogy kinézet; az, amit elmesélt; az egész világa. Szóval értitek.
Az első három résznek szerintem a pénzen túl egyetlen igazi szerepe volt: Lucas az általa elképzelt mesés világot az addigra már tökéletessé fejlődött technikai eszközökkel akarta átadni az embereknek. Ezért újítja fel valamilyen módon mindig a trilógiát. Mondhatjuk persze, hogy a pénz miatt, de komolyan, annak az embernek abból annyi van, mint égen a csillag. Az új trilógiának nálam egy nagyon jó pillanata volt, a harmadik rész végén, a nagy átalakulás. A többi részre már úgy tekintek, hogy szép-szép, de mai szemmel ezek már semmi extrát nem jelentenek. A történetet kicsit kiegészíti, de érdemes utánaolvasgatni, mert az egész sokkal komplexebb mint ahogyan a filmekből átjön.
A 3D moziélményt pedig még mindig nem tudom hová tenni. Nem rossz, de nem éreznék bánatot, ha kivonulna a divatból.
A tegnapi mozizásról amúgy az jutott eszembe, hogy imádnám, ha lenne valamilyen retró mozizási lehetőség. Ez a szó és ami mögötte van, mostanában amúgy is elég trendinek számít.
A retró mozi alatt azt értem, hogy mondjuk minden vasárnap valamelyik mozi valamelyik termeiben olyan filmek mennének, amelyek anno nagyon nagy kasszasikerek voltak és még a közönségnek is tetszettek. Biztos mindenki tudna ilyen filmeket sorolni, nekem is van egy kis listám olyan filmekről, amiket nem láttam moziban, de nagyon szívesen megnézném, ha lenne rá lehetőség.
Gondolom valami jogvédői para is van a háttérben, mert pénzügyileg biztosan sikeres projekt lenne. Lehetne találni olyan napot (nekem a vasárnap jutott eszembe), amikor az emberek általában nem mennek moziba, így nem lenne veszteséges két termet erre dedikálni, és emiatt viszont mégis odaözönlene egy adag néző.
Nem valószínű, hogy lesz ilyen, inkább a régi filmek felújított változatai, de azért mókás lenne.
Az jutott eszembe valamelyik nap, hogy egyre inkább kiveszni látszanak az én ebbe az üzletbe járok szituációk. Arra gondolok, hogy míg tíz-tizenkét évvel ezelőtt volt egy fűszeres, egy illatszer egy akármi, amit szerettünk és ahová eljártunk, addig manapság van hat-hét nagyobb cég, akiknek minden második sarkon van üzletük. Esetleg abben lehet preferencia, hogy az Iksz utcánál lévő üzletbe járunk vagy a másikba, de úgy látom, hogy még ez sem igazán van: ahol éppen vagyunk, oda megyünk be.
»Korábban írtam már erről«, de először ez akkor jutott eszembe, mikor elruccantunk Debrecenbe, és azt vettem észre, hogy néhány üzletet leszámítva ugyanaz van, mint itt, Pesten.
Vannak nyilván kivételek, mert tök jó kis üzleteket találni, de ugye ott van az is, hogy a nagyok sokszor lenyomják a kicsiket árakban és néha felhozatalban.
Régi dolog ez az egész, érdekes lehet, hogy milyen irányba fog menni, mert a nagy vs. kicsi tendencia évek óta változatlannak tűnik.
Ma 15 000 forint bankkártyával, Neptunon keresztül történő kifizetésével, és szerdán néhány papír aláírásával befejeződik gyors pályafutásom pázmányos hallgatóként. Maradhattam volna persze passzívon, aztán egyszer majd kiraknak, de így éreztem korrektnek, jobb lezárni a dolgokat.
Lehetne nagy rizsát írni a dolog köré, de a magyarázat egyszerű: ebben az intézményben nappali képzést nem lehet főállású munka mellett elvégezni. Valahol ez persze érthető, ami miatt kicsit csalódott vagyok, hogy több fórumon is érdeklődtünk, és mindenhol azt jelezték anno vissza, hogy simán. Eközben a valóság az, hogy tömérdek kis-ZH, azoknak ha egy hányadát jól megírod, mehetsz ZH-zni, amiket ha jól meg írsz, mehetsz vizsgázni. Mindezt tízkor, tizenegykor, kilenckor és egyéb nem összeegyeztethető időkben (ha még reggel és délután lenne, akkor csak-csak), jelenléti ívekkel. Nem az egyetemet hibáztatom, ez badarság lenne, talán inkább csak csalódott vagyok, hogy kerek perec megmondták: nem szabadna dolgoznom, mert akinek MSc-je nincsen, az bizony jó ember nem lehet, és az iskola mindenek előtt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a félév állami támogatás bukása, és a veszélye annak, hogy alá kell írnom a külföldre-nem-mehetek papírt ne törte volna le kicsit a lelkesedésemet, de azért nem adom fel. Most egy szemeszter szünet, utána pedig valahol levelezőn vagy távoktatáson folytatom a hitvallást.
Sokáig kerestem az ideális tennivalókat kezelő alkalmazást, és végül megtaláltam a tuti megoldást: nem használok ilyet.
Elmondom, miért.
Milyen dolgokért írjuk is ezeket? Ne felejtsd el, menj el érte, küldd el, intézd el, nézd meg, vedd meg. Ezek közül az összes hülyeség. Felesleges adminisztrációba kényszerítve magunkat.
Ha valamit el kell intézni, akkor ott rögtön leülök, és elintézem, mert amíg listákba írogatom, addig nem sokkal több idő ráfordításával sokszor magát a problémát is meg lehet oldani, amiért az ember leírná. El kell menni valahová? Kiváló, erre találta fel az úr a Google Calendar és egyéb felhő-alapú naptárszolgáltatásokat, az összes eszközön ott van, a jegyzetekbe mindent be lehet írni, és a naptárt amúgy is nézegeti az ember. A másik hasznos dolog az e-mail bejövő mappája. Az ember úgyis levelezve intézi a dolgai nagy részét, egyszerű a módszer: ami az inboxban van, az elintézendő.
Egyetlen szituáció maradt, amikor ideális a kipipálható lista, ez pedig a vásárlás. Az ember megy a kocsival a sorok között a tászkóban, fogja a témát, belöki a zsákba, aztán lehúzza a listáról, és folytatja modern vadászatát.
Nem azt mondom, hogy ne írjon fel senki semmit, mert az minden ellen való. Én is rengeteg dolgot felírok, mert nem lehet sok mindent észben tartani. Régen én is mindig kerestem a jó kis progikat, írtam a kis listákat, aztán arra lettem figyelmes, hogy az ember elkényelmesedik, és inkább mindent visz a listába, amit aztán soha nem néz meg, és tolja lefelé az elemeket, hogy na ezt majd máskor. És másokon, akik keresik az ideális megoldást, ugyanezt látom.
Szóval nem kell ide lista, adminisztrál az ember amúgy is eleget. Mindent, amit lehet, el kell intézni, aminek pedig emlékeztető kell, annak meg kell találni a helyét a rendszerben. Nálam ez tűnik most a legjobb megoldásnak.
Teljesen véletlenül az utolsó pillanatban szereztünk két jegyet, így tegnap a Nemzetiben megnéztük a Vlagyimir Szorokin könyve alapján Mundruczó Kornél rendezésében bemutatott darabot.
Elsőként azt érzem a legfontosabb dolognak, amelyre tegnap jöttem rá, hogy amíg valaki nem lát egy ilyen vagy konkrétan ezt a darabot, addig semmit nem tud a színházról. Én még most is úgy érzem, hogy semmit nem tudok, de a tegnapi élményt az agyamban és a lelkemben egy olyan fiókba helyeztem, ahol különös, ékszer-jellegű tárgyakat gyűjtök. Nem tudom, láttam-e valaha ennyire komor, ennyire vicces és ennyire bizarr dolgot egyszerre, úgy, hogy az már nem megy át túlságosan az elvont kategóriába (amit egyébként badarság leírni, hiszen egy teljesen szubjektív fogalom). Nem tudom, láttam-e valaha ennyire őszinte dolgot. Ilyen gondolatok vannak bennem.
A Nemzeti Színház Nagyszínpada egy hatalmas, impozáns helyiség, közepén gyönyörű kristálycsillárral, kék bársonyülésekkel és rendkívül magas, tágas beltérrel. Ha belép az ember, rögtön eláll a lélegzete. A jég során ezt még azzal fokozzák, hogy beviszik a nézőket a félig megvilágított helyiségbe, a székek letakarva, a csillár fénye csak halványan dereng. Fel a színpadra, amin mindenféle kartonok, ál-falak állnak. Át a pompán és a vidámságon egy kis rögvalóságba érkezünk, hátra, a színpad leghátsó részére, ahol talán csak ezen az előadáson ülhet mezei néző. A jég színpadát ugyanis itt rendezték be. A nézők egyszerű székeken ülnek, de a szünet után fordul a kocka: mi magunk ülünk oda, ahol eddig a színészek játszanak. Be a kis lakásba, egy asztal körül emberek ülnek. Mire felocsúdsz, akkor esik le, hogy ezek bizony a színészek. Leülsz, néma csend, egy csillagszóró a fán, halk dudorászás, mennyből az angyal zongorán egy félmeztelen nő által, majd pillanatokon belül az addig vidáman beszélgető társaság az egyik tagot felrángatja az asztalra, kifeszítik kezét-lábát, és két, ijesztő szőke ember, akik a bejáratnál rád kacsintottak, valami durvára készülnek.
Azt, hogy majdnem minden színészt meztelenül is látni, bizonyára szokni kell, különösen egy ilyen helyszínen. Ettől függetlenül a meztelenség nagyon érdekes eleme az egésznek, mivel egyrészt nyilván valami megbotránkoztatás vele a cél, de közben mégsem ezt éreztem, hanem sokkal inkább az üzenetet, hogy nem a test számít. Teljesen mindegy, hogy fiú avagy lány, magas vagy alacsony.
Elképesztő élmény volt, ha lesz rá lehetőségem, biztosan beülök ismét, vagy elolvasom a könyvet, mert elsőre nem teljesen értettem meg, és nem is akarom teljesen megérteni a történetet. Tegnap este óta folyamatosan gondolkodom rajta, eszembe jutnak pillanatai, és mindig arra jutok, hogy valami hihetetlen dolog volt ott akkor abban a bő három órában.
Bátran ajánlom, nem a szokásos öltönyös darab, minden bizonnyal sokaknál kiveri a biztosítékot (most is volt pár néző, akik leléptek csapot-papot otthagyva), de aki végigüli, teljesen biztos vagyok benne, hogy egy kicsit gazdagabb emberként hagyja el a színpadot.
Ma a József Attila Színházban néztük meg a Made in Hungária című darabot, amelyben nem véletlenül fedezhetünk fel hasonlóságot az »azonos című filmmel«, azonban annyira mégsem hasonlít.
Jó móka volt, bár szerintem inkább azoknak tetszhet inkább, akik úgy általában Fenyő Miklós rajongói, mert ez sokkal inkább ő körülötte forgott, mint a film. Ami – egyébként –, hogy őszinte legyek, nekem jobban tetszett. Főként azért, mert viccesebb volt (itt kicsit erőltetettebbnek éreztem a poénokat), a történetet jobban kidolgozottnak éreztem, mondhatni jobban átjött, és a szereplők is jobbak voltak. Az például, hogy a fiatal főhőst egy harmincnak kinéző színész alakítja, kifejezetten zavaró volt néhol. Pedig nem a színészi játékkal volt baj, vagy ilyesmi.
Ezektől eltekintve tetszett, és akinek bejön ez a világ, biztosan élvezni fogja a műsort.
Tök más, a címet az alábbi régi mese ihlette, biztosan ismeritek, én sose szerettem, de a főcíme beleégett az agyamba:
Ma a Kökiről jöttem hazafelé, és valaki lemászott a pályára. Ezzel általában nem lenne probléma (illetve van, de nem erről akarok írni), máskor is előfordul ilyet. Na de, hogy intézik ezt a BKV-nál napjainkban. A forgalmi vezető (nevezzük Vezető Jenőnek), beszól a hangosbemondóba, hogy fiúk, valaki van a pályán, látjátok?, majd kis idő múlva, hogy fiúk, hallottátok?. Fiúk közben kiabálnak szájjal hangosan hogy OKÉ. Adó-vevő, az mi?
Eközben persze már megjelenik Jehováné Juli, aki mondja hangosan mindenkinek, hogy igen, igen, ő látta, hogy mászik le, és mondta is hogyabiztonságisávotkérjükszabadonhagyni, de hát ezek a mai fiatalok, ezkenek nincs trend, nincs nevelés, nincs erő.
Valamint az idős bácsi, aki felszállván a metróra kisasszonyom lesz-e fákin' fílgúd tunájt, mi ez a közlekedés kisasszonyom sorokat énekli.
Hallottam ma a híradóban, hogy a salgótarjáni bűnözés egy részének felszámolásáért hatalmas razziát terveztek valahová, valami gettóközpontba, ahol a sok csúnya-gonosz bűnelkövető szivarozgat meztelen lányokat nézegetve, de mik nem vannak, az egyiknek a húga, aki nem mellesleg rendőr, küldött egy SMS-t, hogy holnap jobban tennék, ha nem lennének ott, mert majd sok fekete ruhás ember is ott lesz, gumibotokkal meg maszkokkal. És nem italozni mennek.
Aztán mik nem vannak, mikor a rendőrök kiérkeztek, nem találtak senkit, csak egy filmbe illő csapost, akinek a szája szélén hetykén lógott a cigaretta, miközben egy máskülönben nem túl tiszta poharat maszatolgatott a kendőjével, és csóválta a fejét azon kuncogva, hogy ezt bizony buktátok, fiúk.
De ez mondjuk kicsit sem lepi meg azt, akinek kellett már rendőrt hívnia, és amikor az nem sokkal később, egy órával a hívás után megérkezett, lekezelt a bűnt éppen elkövetővel, hogy hát szervusz Pistikám, tegnap apáddal söröztem.
Ja, kérem, hogy bűnüldözés, meg a rendvédelem tiszteletben tartása. Na, az ottan nem sok van.
Az ELMŰ katasztrofális »hozzáállásáról« a webbel szemben már írtam korábban. Talán ti is emlékeztek vagy tapasztaltátok, hogy az onlájn ügyfélszolgálat szigorúan csak Firefoxszal működik, vagy legalábbis ezt mondja magáról, és mással be sem enged. A megoldásként persze nem egy OKÉ, ÉRTETTEM, TOVÁBB gombot raknak be, hanem leírást, hogy hogyan változtasd meg a User-Agent adatodat, vagyis gyakorlatilag minimális webfejlesztői ismereteket várnak el mindenkitől, akinek nem az adott verziójú Firefox van. Az extra poén, hogy habár a 10.0-s Firefox-verzió a támogatott, mégis közli, hogy nyeh.
Vérciki. Ha ezt az ELMŰ fejlesztői rakták bele, akkor azért, mert teljesen inkompetensek a szakmában. Ha pedig egy kész rendszert vettek meg így, akkor hatalmas szégyen annak, aki ezt a teljesítési igazolást aláírta. Igen, jól látjátok, a 10.0-s Firefoxot 1.0-nak nézi.
Kis hamisítás után beengedett, de másfél napig ezt az üzenetet kaptam:
Nevetségesnek tartom ezt változatlanul. Kicsit olyan szituáció, mint a piszoár, ami magát húzza le, de bizonyos színű nadrágokkal nem működik. Oké, hogy megkönnyíti az életem, de ha nem működik jól, valójában csak megnehezíti.
Nagyon sokáig, egészen január elsejéig voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye, naponta takarítandó, tisztelendő, becsülendő ereklye. Összeszámoltam, hogy hány képet lőttem tavaly, amit ki is raktam (azokat a képeket rakom ki, amelyek nekem tetszenek, erről később), siralmasan kevés a szám. Persze, nem a mennyiség a lényeg, de ha már elköltöttem egy kisebb vagyont fényképezőgépre és tartozékokra, akkor.
A fényképekkel kapcsolatban úgy gondolom (de ez igaz a filmekre, zenékre), nem lehet egyértelműen kimondani, mi a jó vagy rossz. Vannak technikai jellemzők, amelyek eldönthetik ezt, de sokszor direkt fotóznak látszólag rosszul egy filmet, hogy aztán ezzel érjenek el valamilyen hatást. Ezzel kapcsolatosan fölösleges művészkedni és elmélkedni, egy dolog a lényeg: ha ránézel arra a képre, megnézed azt a filmet, meghallgatod azt a zenét stb., akkor történjen valami. Mozduljon meg valami odabent, gondolkodj rajta napokig, tetsszen és érezd át az egészet. Ha ez megvan egy fotómmal kapcsolatban, akkor töltöm fel flickr-re. Vagy ekkor mondom, hogy egy film tetszett. Vagy teszem rá a telefonomra az albumot.
Egészen a 365-ös projekt indításáig (amit a fotós dolgaim felélénkítése miatt találtam ki) voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye. Most úgy állok hozzá, hogy minden nap a nyakamban lóg, és nyugodt szívvel lövöldözöm vele. Ha meghal a zár, nagyon szomorú leszek, de legalább elmondhatom, hogy használtam, és minden számomra kedves pillanatnál, amelyet valahogyan megőriznék, ott volt, és segített ebben.
Hogy megőrizzem a pillanatot. Mert az egész erről szól. Másnak egy rosszul fókuszált kép, nekem egy emlék.
Tegnap megvolt életem első éjszakai élesítése, amely alatt nem a saját, kis munkák profi szerverein való FTP-vel történő turkálást és SQL-cseszegetést értem, hanem egy pontos forgatókönyv szerint történő élesítési folyamat, három csapattal együttműködve. Tanulságos volt, aminek nagyon örülök, hogy sikerült jól összefognunk a dolgokat és jól szerveztük meg az egész menetrendet.
Ami viszont egy teljesen más dolog, de nem tudtam hová tenni: ma jöttem hazafelé, és a metróban egy idős néni, aki erősen előre hajolva tudott már csak sétálgatni a botjával, meg a virágmintás kézitáskájával, fogta, és összeszedte a néhány eldobott szemetet a peron körül. Sokan nem is figyeltek rá, és biztos vagyok benne, hogy ha látta is valaki, azt gondolta, egy flúgos öreg néni, de nekem valami teljesen más gondolat futott át az agyamon, nem tudnám megfogalmazni, de nem hinném, hogy egy olyan momentum volt, amin érdemes lenne tovasiklani.
Voltaképpen egy másik filmre készültünk, de végül ezt választottuk. Nagyon érdekes élmény volt végignézni egy fekete-fehér némafilmet, elképzeltem milyen lehetett, amikor tényleg élő zene szólt a filmek alatt, és öltönybe jártak az emberek filmszínházba.
Kicsit talán utalás is ez, hogy mennyire futószalag-szerű lett az egész filmes világ, de az ilyen mély gondolatotól eltekintve is nagyon tetszett. Tíz feliratozott mondatnál nem lehetett többet olvasni, azonban furcsa módon emiatt sokkal inkább odafigyeltem és talán a történetbe is jobban beleéltem magam.
Érdekes és egzotikus élmény volt, mindenképpen moziba való, és teljesen jogos az Oscar-jelölés. Nem mondom, hogy újra megnézném, de semmiképpen nem hagynám ki.
Eredeti cím:
Műfaj:
vígjáték, romantikus
Időtartam:
100 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
Jean Dujardin, Bérénice Bejo, John Goodman, James Cromwell,
Erről a filmről még nem igazán tudok érdemben írni, ülepednie kell. Nagyon tetszett, ezt biztosan tudom. Rengeteg módon tudtam értelmezni, és nem vagyok benne biztos, hogy van egy konkrét üzenet, amit átad, inkább arról van szó, hogy mindenkinek más jut az eszébe bizonyos jelenetekről és mindenki mást gondol bizonyos eseményekről. Ez mondjuk általánosságban is így van, de ennél talán különösen.
Elgondolkodtató, komor, tiszta és rendkívül mély darab, egyáltalán nem az egyszerűbbek közé tartozik, emiatt is tetszett különösen.
Eredeti cím:
Műfaj:
dráma
Időtartam:
101 perc
Megjelenés éve:
2011
Főszereplők:
Michael Fassbender, Lucy Walters, James Badge Dale
A napokban egy nagyon hosszú korszak ért véget nálam, nevezetesen pedig a vim tűzként való kerülése.
Oké, azért a tűzként való kerülése talán erős kifejezés, de akárhányszor előkerült ez a téma, én mindig feltettem a kezem, hogy egy kényelmetlen eszköz, és nem teljesíti az elvárásaimat, nevezetesen azt, hogy egy szöveget gyorsan tudjak benne szerkeszteni. Mondanom sem kell, szánom-bánom ezt a mondatot.
Mivel nem is olyan régen Inti (aki szintén ezen a véleményen volt) elkezdett rengeteget foglalkozni a témával, és addig unszolt, amíg egy éjszaka hirtelen felindulásból elkezdtem túrni a netet, hogy akkor mi is ez a cucc. Onnantól kezdve, hogy megértettem az öt-hat alapgondolatot, azt vettem észre, hogy teljesen beszippantott a világa, ráadásul amikor megmutatta a saját .vimrc-jét, már szélsebesen száguldottam a lejtőn.
Azóta mindenkinek mondom, hogy használjon Vimet, mert rendkívül hatékony és addiktív cucc. És tényleg, csak a szemléletmód megértéséhez szükséges néhány dolgot kell átnézni, utána már pillanatok alatt megtanulja az ember a legfontosabb billentyűket, és azt veszi észre, hogy a Vim akár egy teljes értékű szerkesztő is lehetne, nem csak egy olyan, amit terminálból használ az ember.
legjobb operatőr, legjobb látványterv, legjobb hang, legjobb utómunka,
Idén is korrekt volt a felhozatal. Elsőre azt hittem, hogy viszonylag sokat is sikerült megnéznünk, de valójában tavaly sokkal többet, na nem mintha jelentene bármit. A Hugót még nem nagyon játsszák itthon sehol, ettől függetlenül mindenképpen tervezzük, A vaslady valamint a Rém hangosan és irtó közel szintén nagyon érdekel, szintén tervben van. Clooney szegény most sem kapott szobrot, ez már amolyan évente ismétlődő mém, de talán majd jövőre.
Reggel kiléptem az ajtón, és a szakadó hóesés fogadott, talán nem is esett még ennyire ebben a szezonban, illetve, jó, biztosan esett, de azért a néhány nappal ezt megelőző 15-16 fok után kicsit érdekes váltás volt. Remélem idén »megúszom a betegséget«, mert a tavalyit nem kívánom senkinek (habár az nem is az általános megfázás kategória volt).
Egyébként mostanában a hirdetéseit bújom, mindenféle komoly szándék nélkül, és mivel az irodában pedig elég sok ingatlanhirdetést látok, már viszonylag elég egzakt képem van arról, hogy hirdetnek az emberek.
És hihetetlen módon kevés a jó hirdetés, ami a még durvább, hogy sokszor maga a kereskedő nem tudja normálisan hirdetni az eladandó autót. Például ugyanabból a szögből van nyolc kép (pedig fizetni kell minden kép feltöltéséért), de a műszerfalról, ami szerintem mindenkit érdekelne, semmi. És minden leírásban kisregény, marketing szöveg, pedig ez sem érdekel, tényleg, főként, hogy az autó tulajdonságait a rendszer amúgy is listázza.
A legidegesítőbb ettől függetlenül az, amikor hamis infók vannak. Nézd már, gyönyörű autó háromszázezer forintért, mi a fene, rámész, hitelátvállalással. Érdekes, pedig, beikszeltem, hogy olyanok nem érdekelnek.
Szóval azt nem értem igazán, hogy az embereknek miért nem esik le, hogy ha átverik azokat, akik potenciális vevők lehetnek, akkor jól fel is idegesítik őket, és még ha lenne is rá esély, hogy megnéznék a terméket, akkor sem lesz semmi az egészből. Vagy például amikor kicsit más infókat írnak le, felhívod, és még a telefonban jönnek a kiegészítések. Raboljuk egymás idejét.
Tegnap este hazafelé baktatva azt vettem észre, hogy néha-néha elfog egy érzés, amit leginkább a szürke hétköznapokkal tudnék magyarázni. De valójában meg is cáfolom magam, mert közel sem erről van szó (egyáltalán nem érzem szürkének a hétköznapokat), sokkal inkább arról, hogy néha unom a környezetemet. Nem az embereket, nem azt a helyet, ahol dolgozom vagy lakom, egyszerűen az utcákat ahol járok; az üzleteket, amiket látok; a helyeket, ahol eszem vagy iszom; a kikapcsolódási lehetőségeket. És ilyenek.
Nem adok ennek különösebb jelentőséget, talán annyit, hogy utazhatnékom, világot-láthatnékom van, illetve pontosan a napokban fogalmaztam meg azt is, hogy ha egyszer úgy alakulnak a dolgok, néhány évet biztosan szerencsét próbálok majd külföldön. Nem most, mert most túl sok jó dolog van, amit sajnálnék itt hagyni.
Habár, azt is valamelyik nap vettem észre egy másik dolog kapcsán (noha korábban sem volt ismeretlen előttem a dolog), hogy hiába határoz és képzel el dolgokat az ember, idővel a sok környezeten keresztül érkező változás ezeket az elképzeléseket is könnyedén megváltoztatja.
