mefiblog - főoldal

Vettem ma egy mofógépet, újat, így néz ki a csillogó-villogó sztokkfotó, és ha lehet ilyet mondani egy mosógépre, akkor bizony ez egy fajtájának szép példánya:

Persze mint mindenhez, ehhez is tartozik egy kis történet.

Majdnem két és fél éve, amikor hirtelen úgy adódott, »albérletet kell váltanom«, sikerült megtalálni az ideális helyet (azóta is itt vagyok), viszont volt egy szépséghibája: nem volt mosógép. Mivel nagyon gyorsan kellett váltani, és akkoriban még nem igazán volt túl sok önállóan megkeresett pénzem, improvizálni kellett, és a főbérlő valami ismerőse hozott ide egy »Whirlpool mosógépet«, ami valami tizen-egynéhány éves volt, lehet hogy több is. Két évig a kis masina, amit hirtelen felindulásból Hugónak neveztem el, tökéletesen működött, azonban tavaly év végére »kezdtek bajok lenni vele«, néhány nappal ezelőtt pedig néhány fehér ruha mosása közben és után örök nyugovóra tért a végtelen teregetőzsinórok mezején.

Ma megnéztük este a Hugót a moziban, és annyira hatása alá kerültem, hogy gondoltam így nevezem majd el az új vasat, de nem is jutott eszembe, hogy az elődjét is így hívták, csak mikor hazaértem.

A masina amúgy nagyon pöpec egyelőre, A++ energiaosztály, szóval a régihez képest biztosan érezhető lesz a különbség, sokkal kevesebb vizet és áramot eszik meg vala. B+ centrifuga (1200 fordulat percenként vala), napi és gyorsmosás (tizenöt perc!), csipog és zenél mikor bekapcsolom, és digitális a kezelőfelülete, szóval a tárcsa valószínűleg nem fog elromlani. A gyerekem pedig csak elmesélés alapján fogja tudni, hogy mi az a tárcsa. A telefonon és a mosógépen egyaránt. Azt vettem amúgy észre, hogy hihetetlenül rá tudok izgulni bármilyen technikai kütyüre, az új mosógép érkezésére legalább annyira izgatott voltam, mint ha az új iPad jött volna.

Azt, hogy két éve mi volt szerdán, már nem tudom, viszont az egészről az is eszembe jutott, hogy hét éve írom ezt a blogot, és ilyen apró helyzetekben érzem azt, hogy megéri leírni az olykor csak hülyeségnek és jelentéktelennek tűnő dolgokat.

Szóval, végre megnéztük a jónéhány Oscart besöprő A leleményes Hugo című filmet. Azt tudnám dióhéjban írni, hogy minden évben van egy ilyen film. Egy kedves mese, egy meghitt pillanatokkal teli film, rengeteg látványtechnika, Hollywood-feeling, de közben mégis azt veszem észre, hogy magával ragad az egész. Erre van kitalálva, tisztában vagyok vele, de attól még beszippant.

Hihetetlenül megható az egész történet, a két főszereplő gyerkőc pedig zseniálisan alakít, néha meglepődtem, hogy mennyire nem tűntek gyereknek bizonyos jelenetekben. A korszak, amikor játszódik, szintén szerelem. És igen, már lehetne rongyos közhellyé gyúrt valami, mégsem hatott annak.

Nagyon tetszett, igazi családi film, a könyvet is azonnal felírtam a beszerzendő-elolvasandó listára.

Értékelés: 5 pont

Ezen a nem túl jó minőségű, sebtében elkapott fotón, amelyet ma lőttem az Örs vezér terén, éppen egy új Alstom metrókocsi látszik:

Elég lazán néznek ki, nem tudom, most hogyan áll az egész ügy, én ott maradtam le, hogy a magyar előírásoknak nem felel meg a mechanikailag nem kioldható fék, ezért kötbér, szerződésbontás, lótúró, de úgy látszik, most mégis lesz valami. Jó lenne, kedves emlék a sok régi orosz metró, de ideje lenne már lecserélni őket, különösen, hogy nyáron a melegben valószínűleg még több kigyulladásos eset lesz.

Voltaképpen szégyen, hogy az iOS eszközökre készített Facebook alkalmazás milyen minőségű. A felhasználói felület nagyon barátságos, a funkciók is tökéletesek lennének, ha működnének, de olyan szinten nem működnek, hogy az néha már fáj. Rendszeresen feldob olvasatlannak sokszor több hónapos üzeneteket, nem jelzi viszont a frissen érkezőket. Ha éppen a webböngészőben beszélek valakivel, akkor minden másodpercben zizeg a telefon is, de ha rám írnak, akkor néha elfelejt. Lassú, rendszeresen kilép magától, újraindul és társai.

Eközben meg olvassa az ember, hogy a a Facebook olvassa az SMS-einket, amiből nem tudom, mi igaz, továbbá magasról teszek rá, nincsenek államtitok a telefonomban, de legalább működne a szolgáltatás, ahelyett, hogy adathalászna.

Szóval azt ne akarja nekem előadni senki, hogy a Facebook nem tud mozgósítani tíz fejlesztőt és egy hét alatt működőképesre megcsinálni az alkalmazást.

Az egyik legkirályabb üzlet a Butlers a magamfajtának, voltaképpen mindenféle háztartásdíszítő terméket meg lehet itt vásárolni, hozzáteszem, végtelen pénzmagvért, és nagyon sok dolog van, amit nem is ezért hagy ott az ember, hanem mert pofátlanul irreális az ár . Sok mindent azonban megéri itt venni, akárcsak néha bemenni és körülnézni. Ma ezt szereztem be »az új mosógép tetejére«:

Ez egy mosóportartó, aminek mosógép alakja van. Biztosan a nemi identitászavarból megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ezt roppant szórakoztatónak tartom (egy KIS mosógép van a NAGY mosógépen, hát mi ez, ha nem vidámság a köbön), és egyébként elég sok anyag fér bele, én általában a kis (öt kilós) mosóport veszem, ez olyan két-három hónapra elég, egy ilyen adag fér bele. Hétvégén szereztem még egy kiváló szennyes- és mosószertartót is, illetve kinéztem egy szelektív gyűjtésére alkalmas kukát is, mert mióta a házban van sziget, azóta igyekszem a papírt legalább különíteni.

Máskülönben egy tucatnyi apróságot csináltam mostanában itthon, ami a »tiszta udvar, rendes ház« projekt keretein belül főként a dolgok rendszerezésére irányul. Nem vagyok mindennel száz százalékosan elégedett, de szeretem ha jól használhatom a dolgaimat, ha jól kihasználhatom a kis helyeket, ha alapjában véve elégedett vagyok azzal a környezettel, amely a legtöbbet eltöltött idő tekintetében a második.

Ezek jutottak mára.

Facebookon futottam ma bele ebbe a dologba:

A kísérlet lényege, hogy valaki kirakott kétféle margarint (fent valami szívkímélő omegadeltasátorvudu, balra valami teszkós) és egy teszkós vajat, bebizonyítva, hogy nincsen igazuk a tévében, amikor azt mondják, hogy a margarin jobb a szervezetnek.

Mint látjátok, a hangyák a vajat vígan majszolják, egy-két bátor, akinek margarinra vágyott a szíve, rögtön bukta is, mert habár a mi szívünket talán kíméli, az ő testrészeiknek annyira nem tett jót, legalábbis erre lehet következtetni a kissé mozdulatlan hangyatetemekből.

Az utóbbi félévben sokkal egészségesebben ettem-ittam, mint azelőtt, és ezt – néha-néha kisebb kitérőkkel – igyekszem tartani, viszont az ilyen dolgokra nem nagyon tudok mit reagálni.

Biztosan egészségtelen a margarin, ezzel nem áll szándékomban vitatkozni, talán azt is megkockáztatom, hogy a vaj finomabb (én mondjuk egyformán szeretem mindkettőt, utóbbit rühellem kenegetni, mikor hűtőbe kell tenni), de van ez a jelenség mostanában, hogy extraegészségesen élünk, ami kicsit nekem a másik végletbe való átcsusszanást jelképezi. Oké, nem eszem cukrot és édességet is csak ünnepnapok alkalmával, teljes kiőrlésű gabonából készült pékárut fogyasztok, igyekszem sok friss zöldséget enni meg mozogni és betartani a pontos étkezéseket, de úgy gondolom, ez az általános.

Ha egyszer lesz gyerekem, biztosan sok zöldséget fog majd enni egészen kiskorától, mert magamról tudom, hogy nem sok zöldséget ettem gyerekkoromban, és mostanában sem igazán kedvelem őket. Kell az egészséges, "tiszta" táplálkozás, csak mint sok minden másra, erre is igaz, hogy nem feltétlenül jó túlzásba vinni.

Szóval az a konklúzió, hogy néha lehet margarinban megfuttatni az éppen fogyasztandó répát. Vagy valami ilyesmi.

A Keynote-ot egyéb elfoglaltságaim miatt nem néztem, illetve, őszintén szólva, Steve Jobs nélkül már annyira nem hat meg, az eseményeknek ő adta azt a pluszt, amiért én például beültem a stream elé, így viszont csak az összefoglalót néztem meg.

A lényeg, a végre 1080p kompatibilis Apple TV után az új iPad, amit ha jól látom, nem iPad 3 néven futtatnak, csak úgy mint az új iPad:

Oké, 4G és retina kijelző, meg valami sokmegapixeles kamera, de ezekre annyira nem mozdultam rá. Ha bevált volna a tipp, miszerint érintésre más anyag érzetét kelti a kütyü, biztosan érdekelne, de így nem látok különösebb indokot a váltásra, a mostanival is teljesen elégedett vagyok és még talán maximálisan sem használom ki.

Változatlanul nem rajongok a nőnapért, meg a Bálint-napért, ettől függetlenül az irodában páran összeszerveződtünk és este munkaidő után minden kolléganőnknek az asztalára leraktunk egy kis cserepes virágot. A vicc, hogy akik csináltuk, mind hasonlóképpen gondolkodunk erről, ettől függetlenül jó volt látni, hogy mindenki örült a virágnak.

Furcsa, és talán jól megfogalmazni sem tudom. A véleményem nem változott ezzel kapcsolatban, inkább úgy vagyok vele, hogy ha egy olyan világban élünk, ahol bizonyos szinten társadalmi elvárásnak számít, hogy adjunk virágot ezeken a napokon, akkor ha nem adunk, az bizonyos illetőknek rosszul fog esni. És lehet, hogy egyébként a év minden napján virágokkal halmozzuk el őket, csak ezen a napon nem. Pontosan ezért, le kell nyelni a békát, és mosolyogva odaadni a virágot, végül úgyis vidámság lesz, csak az elveinket kell tudni a helyén kezelni.

Egy kollégám mondta még jól, hogy neki az kicsit az egésszel a baja, hogy rengeteg ajándékot vesz a barátnőjének, olcsótól drágáig, viszont ezeken a napokon kicsit elveszik a tényleges ok (hogy adjunk valamit, azért, mert mi éppen úgy akarjuk), és valójában a háttérben az áll, hogy adjunk valamit, mert ma van ez a nap. És nem magadtól jut eszedbe, hanem attól, hogy ránézel a naptárra. (És igen, az anyák napja is ugyanez, azzal mégsem vagyok így, tudom.)

A köztes megoldás nálam az volt, hogy úgy tettem, mintha nem nőnap lenne, csak egy nap, amikor virágot adunk. Szép napot, tessék, egy virág, hogy szép legyen.

Viccesen működik az agy, mert az egyik fele azt mondja, hogy hülye vagy, az elveid, a másik meg azt, hogy nézd, virág, mosolygás.

De persze lehet, hogy akkor a legjobb, ha az embernek nincsenek elvei, csak egyszerűen magasról tesz az egészre. :)

(A flémezős kommentekhez most nincsen hangulatom, úgyhogy kérdés nélkül kerülnek át a hozzászólások vadászmezejére.)

Angol mozgóképanyag, Meryl Streeppel a főszerepben. Mit lehetne még elmondani erről?

Meryl Streep mellett azért nem lehet elmenni szó nélkül, mert akárhány filmben láttam, mindig új és új arcát ismertem meg. Itt gyakorlatilag olyan szinten hasonlított az általa játszott karakterre, hogy mikor a film után megnéztem pár videót, szabályosan kirázott a hideg a hasonlóságtól.

Margaret Thatcher az egyik legérdekesebb politikai személyiség, az ő életét és politikai karrierjét járja körül a film, de főként azt, hogy milyen hatással volt a személyére és a magánéletére az, amit elért a pályafutása során. A lemondása körüli eseményeket talán kicsit összecsapták (ahhoz képest, hogy a többit mennyire fejtették ki, én legalábbis így éreztem), de ezt leszámítva nagyon jó volt.

Értékelés: 5 pont

Régi elmaradást pótoltam tegnap este baráti körben az Ocean's Eleven megnézésével.

Klassz kis film, nagyobb amérikái húzónevekkel, akik hozzák az elvárt szintet. Fordulatos, egy-két dolgot leszámítva majdnem minden meglepetés-szerűen hatott, és jól volt végigvezetve a sztori, látszólag kevés bakival, ami az ilyen filmeknél elég jónak számít.

Kíváncsi vagyok a másik két részre is.

Értékelés: 4 pont

A hétvégén megnéztem a »Chuck« befejező részét.

Érdekes, pont egy évvel ezelőtt kezdtem nézni a sorozatot (pedig nagyon régóta terveztem). Egy év alatt daráltam le a nagyjából ötévnyi mókát. A Chuck egy nagyon klassz sorozat, nem a világmegváltó fajta, de nálam egy éven át betöltött egy rést, amit leginkább az »Alias« hiánya okozott. Egy helyenként direkt gagyi, nem is túl kémes, nem is túl vicces, néha drámai sorozat. Ennyi volt az egész, negyven percnyi szórakozás.

A befejező rész kiválóra sikerült. Bátrak voltak az írók; rengeteget utaltak az első részekre; szépen elvarrták a szálakat; többnyire mindent megválaszoltak, de azért maradtak kérdések is; sok helyen röhögni és egy-két jelentnél sírni lehetett – egyszóval pontosan olyan volt a befejezés, amilyen egy tökéletes befejezés.

Nem mondom, hogy nagy űrt hagy maga után, de nagyon jó volt, és örülök, hogy sikerült lezárni a történetet. Így szép, így jó.

Van a földalattin és környékén egy idősebbnek tűnő emberke, akit szoktam néha látni. Csimbókos a haja, kialvatlan a szeme, gyűrött a ruhája és folyamatosan olyan a tekintete, hogy elhiszed, bármelyik pillanatban fel fog robbanni.

És akárhol jár, hangosan, nyálát fröcsögtetve üvölti a bajait. Valószínűleg minden második ember elmegy mellette, hogy egy idióta, de kis fülelés után hallani lehet, hogy amiket üvölt, egyáltalán nem idiótaságot. Minden mondata és szava arról szól, hogy nem becsülték meg, hogy egész nap gürizett, mégis kirúgták, hogy elhagyták azok az emberek, akiket szeretett. Ilyen dolgokat pedig azok szoktak kiabálni, akikben valami eltörött.

Nagyon érdekesek vagyunk mi emberek, mert látszólag sokat bírunk, ritkán jelentkezik kis mértékben, ha kezdjük beadni az unalmast, általában, sok minden máshoz hasonlóan, ez is hirtelen jön, akkor viszont már rég késő.

Nem irigylem azokat, akik eljutnak idáig.

Oké, szóval, múltkor belibbentem a TESCO-ba vásárolni. Ebben semmi különös nincsen, azonban, amikor beraktam négy darab gagyi zacskót, ami általában pont hazáig bírja ki, és arra még ideális szokott lenni, hogy a macska piszkát összegyűjtsem belé, szóval amikor fizettem volna, veszett tekintettel rohan felém az önkiszolgáló kassza felügyelő főinspektorasszonya, hogy uram, de uram, de uram, hát azt le kell csipogni. Mondom oké, lecsipogom, erre kiírja a vas, hogy nyolcvan forint. Négy zacskó, nyolcvan forint.

Aztán másnap az iroda közelében lévő étteremből megtudtam, hogy hát igen, valami új környezetvédelmi szabály szerint minden drága, ami műanyag, és a paraszt eldobhatja, ezért például ugyan eddig ingyen volt, ha elvitted az ételt, most azonban dobozonként hatvan tallér a sarc.

Egyrészt ez tök pofátlan dolog, ha nagyon sarkítok, akkor húsz forintot fizetek a TESCO-nak, hogy reklámozom őket; amúgy meg, azokkal csesznek ki, akik egyébként lehet, hogy még szelektíven is gyűjtik a hulladékot; másrészt pedig nem tudom mennyire lehet azonosulni ezzel a véleménnyel, de egy kedves ismerősöm mondta, hogy nevetséges, ahogyan az ember meg akarja menteni a Földet, holott láttunk már példákat rá, hogy a Föld elég lazán odébb tudja tenni a lényeket, akikből elege van, szóval köszöni szépen, tudja jól, hogy nem őt akarjuk megmenteni, csak saját magunk akarjuk minél tovább szívni vérét.

Na de, elkanyarodtam, azt akartam voltaképpen, hogy van ez a cucc, valami háromszáz forint, és életed végéig kapsz egy újat, ha elszakad. Biztosan gázul néz ki, de könyörgök, összecsukhatom két centisre, berakhatom a kabátkám zsebébe, ha megyek vásárolni, nem kell fognom a fejem, hogy na, a marha megint otthon hagyta a zsákost, és egyszerűen belefér minden.

Egyebet nem tudok elmondani.

Illetve talán annyit mégis, hogy az enyém persze nem ilyen meleg lepkés.

Tavaly ilyenkor »nagyon ramatyul voltam«, hosszú idő után először kellett elmennem orvoshoz, és emlékszem, hogy míg kimásztam az ágyból és felöltöztem, úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek.

Szerencsére, most remekül vagyok, sőt, le is kopogom, hogy azóta talán csak egyszer voltam kicsit taknyos, de semmi komoly.

Nagyon régóta szerettem volna kinézni a március tizenötödikei ünnepségre, idén sikerült is. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy azért nem jár ilyesmire, mert az egész a politikáról szól; de hát könyörgöm, 1848 is a politikáról szólt, csak akkor kicsit másképpen. Ma kimentem a Parlament elé, fotóztam egyet, aztán elindultam valami tömeggel, és sodródtam az árral. Úgy sétáltam a Duna-parton, hogy próbáltam értékelni és átérezni az egészet. Lesétáltam gyakorlatilag a Köröndig, közben meg-megálltam egy-két kis rendezvénynél, az egyik helyen például idős nénik és bácsik táncoltak különböző népdaloktól a rock and rollig mindenfélére:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Láttam tüntetőket is, de nem vette észre semmi kirívó dolgot, habár tudom, hogy voltak ilyenek, de az arány a fontos. Valahogy így van ez rendjén, mert nincs jobb alkalom a tüntetésre, ezzel egyetértek, de most mégsem éreztem azt, mint néhány éve, hogy a tüntetők inkább csak azoknak ártottak, akik szerettek volna megemlékezni.

Nekem most kellemes emlékeim vannak ezzel az egész mai nappal kapcsolatban.

Mostanában igyekszem folyamatosan ápgrédelgetni kisebb és nagyobb lépésekben a konyhai felszereléseket. A késeket már sikerült lecserélnem, még anno eFi javasolta, hogy az IKEA-s kések elég masszívak, és tényleg, ár-érték arányban nagyon jók, apumnak valamilyen elég komoly szakácskése van, nálam az a non-plusz-ultra, és nem éreztem nagy különbséget ahhoz képest. (Nem is vagyok nyilván profi szakács, szóval itthoni használatra tök jó). Kettőnek az éle csak most kezd el komolyabb élesítésre szorulni, pedig 2009-ben kaptam-vettem őket.

Ma a fazekak-lábasok-serpenyők egy részét cseréltem le. Egy viszonylag elég régi láboskészletem volt előtte, ilyen klasszikus zománcos virágmintás, de hogy őszinte legyek, már nagyon a végét járták, szinte minden odaégett bennük.

A kedvencem egyébként a TESCO-ban beszerezhető szilikonos spatula, elég király, abszolút nem karcolja a dolgokat, könnyű tisztán tartani és nagyon hatékony, a »Vapianóban« is ilyet használnak (vagy hát nem konkrétan ilyet, de na).

A következő beszerzés egyébként egy wok lesz, mert a régi teljesen szétment, illetve egy fritőz és kenyérpirító is szerepel a listán.

Oké, szóval egyértelműen szakmai ártalom, hogy a webfejlesztő nem árt, ha ért a UNIX-alapú rendszerekhez, meg aztán, az OS X-nél is hamar rájön az ember, hogy nem rossz dolog tudni ezt-azt. És az idei célkitűzés listán az is ott volt, hogy a ~$ sudo su szintnél kicsit jobban menjen a téma. Így összeraktam egy virtuális gépet, rajta a legújabb Ubuntu szerver változatával, szépen fel rá az Apache, MySQL, PHP, APC, Memcached, Varnish meg társai, és rengeteg időt töltöttem az elmúlt másfél-két hónapban az egész témával.

Az Ubunturól annyit szeretnék még elmondani, hogy az asztali változatát is kipróbáltam, és sokáig mondtam, hogy a Linux nem asztali gépre való, az Ubuntu azonban nagyon sokat fejlődött azóta, mióta utoljára láttam, egészen konkrétan egy szép, gyors és használható oprendszer lett, azóta bátran ajánlgatom.

A szervertéma pedig nagyon izgalmas, és ami a legjobb, hogy végtelen használható alapanyag van a neten, de nem is igazán kell sok, mert néhány, a kezdéshez elég dologra kell rákeresni, utána a folytatás már mindig egyértelmű.

Szóval ezek vannak, teljesen beszippantott az egész világa, és azért már kezdem azt érezni, hogy ha összeesik egy LAMP-szerver, akkor nem kell aggódnom, mert bele tudok vájni a közepéig.

Hogy kedves netman kollégát idézzem, b-a-w-w kontent:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ez a vigyorgós bácsi, a sok háttérnénivel és bácsival jönnek a Kavicsba, hogy mindenféle zenét muzsikáljanak össze, és igazából az egyetlen dolog, ami visszatart attól, hogy most azonnal megvegyek két darab jegyet, az nem más, mint hogy a jelenleg kapható legolcsóbb jegy 15 990 forint. Volt valami 8 990-es is, de arról lecsúsztam, és igazából simán azt mondom, hogy megéri az árát, de most mégis fukar vagyok kiadni több mint harmincezer forintot két darab belépőért.

Meg aztán, ennyiért már nem egy sportcsarnokban, hanem inkább Bécsben nézném meg a nem tudom milyen téren, ott azért kicsit mégis autentikusabb az érzés. No mindegy.

A hétvégén a Trafó adott otthont a Krétakör Krízis című darabjának, amire az átlagos szó egyáltalán nem jellemző.

A Krízis – ezt mindenhol olvashatjuk – három részből álló kísérleti mű. Az első része egy film, ez a jp.co.de (ejtsd: dzsípí kód). Második része egy opera, amely a Hálátlan dögök címet kapta, harmadik része pedig egy színdarab, helyenként filmjelenetekkel megszakítva, ez volna A papnő.

Az, hogy az embert beültetik háromszor két órára egy terembe, különféle borzongatások áldozatául, alapjában véve nem lenne különösen megterhelő. A három mű üzenete külön-külön, de főként egyben azonban annyira nyomasztó, annyira fájdalmas, hogy azt már nehéz lenne szavakba önteni. Ingrid úgy fogalmazott, hogy egy-két jelenetnél már majdnem felkiáltott, hogy öljetek meg végre. Sokat beszélgettünk az egész után, és én is hasonlóképpen éreztem, de akármilyen furcsa, nem azért, mert rossz volt az előadás. Hanem mert olyan szinten közeli és egyértelmű volt az egész üzenete, őszinte az előadásmódja, hogy az már sokkolóan hatott.

Úgy gondolom, egy vígjáték akkor jó, ha nevetünk rajta. Egy ilyen, rengeteg üzentet hordozó és rendkívül drámai darab pedig akkor, ha mi is feszültek, idegesek vagyunk mikor nézzük és még utána sokáig.

Számomra a film volt a leggyengébb elem; habár gyönyörű a fotózás, a zene és az egész kompozíció (tényleg, itt lehet ezt a szót használni), valahogy nem állt össze a sok kocka. Egy srác gyalogol valami hatalmas elhagyatott épületben, leül egy kanapéra, maszturbáló nőt néz a tévében, de közben fordul a kamera, és a nő valójában ott van előtte, aztán tovább sétál és fade-out effekttel eltűnik. Majd az anyja videóüzeneteit nézi, amelyet várandós állapotában készített. Ez a jelenet talán a legdurvább, amiket az anya mondd, az, ahogyan a színésznő előadja az anyát, aki csak egy kamerába beszél, hátborzongató. Majd jön a kísérleti rész, tizenkét ember bezárkózik ugyanebbe az épületbe mindenfélét csinálni. Nem tudtam nagyon sok jelenetnél eldönteni, hogy mikor nézek egy filmet és mikor egy olyan valamit, ami a valóság egy szelete, csak véletlenül néhány kamera is jó volt. Nem mondanám hogy nem tetszett, mert zseniális darab volt, talán inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értettem elsőre. A másik két darabbal azonban egésszé állt össze.

A Hálátlan dögök azért tetszett, mert bevallom őszintén, sosem voltam még operaelőadáson, ezzel viszont rögtön egy durvábbat sikerült kezdésnek bevállalni. A Hálátlan dögök a filmben látható srác apjának az életét mutatja be. Ez, ellenben a filmmel, teljesen beszippantott. A hamiskás zenei jelenetek, a rémisztő tekintetű karmester (aki egyébként az egész eseménysorozatot irányítja és meséli, nem csupán a zenészeket), a megdöbbentő őszinteséggel játszó kisgyerekek. Az egész valami olyan hatást ad, amit nekem ezelőtt más semmi.

Végül pedig A papnő. Ez amolyan könnyed levezetésnek és határozott befejezésnek is szolgált az előző két részhez. Nagyon tetszett, hogy néha hirtelen lekapcsolták a világítást, és egy-egy filmjelenetet vetítettek közben. Egy Budapesttől távoli faluról, ahol nincs szórakozás, nincsen lehetőségek. A tájakon, az állatokon és az embereken kívül más nincsen. Sokan elégedettek, sokan nem. Ebbe az állóvízbe érkezik a srác anyja, apjának felesége, aki megunja a pesti színész életet, és vidékre megy drámapedagógiát tanítani.

Az egész trilógia nagyon összetett volt. Rengeteg művészlélek volt a nézőtéren, akik rögtön az előadás után elkezdték szétszedni azt, szakszavakkal és bonyolult görög kifejezésekkel. Én ebben a formában nem tudnám, nem is akarnám kielemezni, magamban viszont, akárcsak »A jég« után, rengeteget gondolok az egészre. A lényeg, hogy megérte beülni rá, nagyon is.

Múltkor a Váci utcában lévő kézműves vásáron sétálgattunk Ingriddel. Itt rögtön egy kis kitérő: egyik kollégám jegyezte ezt meg egyszer, és valóban, milyen vicces, hogy manapság mindent úgy adnak el, hogy kézműves. Kedvencem a kézműves kolbász ezek közül, amit az orrod előtt töltenek bele kézzel egy gépbe.

Nade, a lényeg, amiről írni akarok, az a kokárda. Amikor sétáltunk, Ingrid mutatta, hogy van igazi kokárda, és nem igazán értettem, mire gondol, majd kifejtette, hogy az igazi kokárda kívül zöld, középen fehér és belül piros. Aztán még kellően utánanyomoztam az interneteken, és tényleg, lásd a Wikipédia vonatkozó szócikkét:

[…] ha van lelógója a kokárdának, akkor szabályos a kívül piros – belül zöld; ha nincs, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Teljesen logikus, ha összehajtjuk a zászlót, tényleg így kell lennie. A vicc az egészben, hogy Szendrey Júlia is rossz Kokárdát készített 1848-ban Petőfinek.

Lehet már hallottam ezt valamikor gyerekkoromban, de most teljesen újszerűen hatott az egész, egy érdekes háttérinfó a 48-as eseményekhez. És azóta azt figyelem, hány helytelen kokárdát lehet látni; más kérdés hozzáteszem, hogy mennyire helytelen, ha maguk a kokárda viselését bevezetők is eképpen hordották.

Az ember folyamatosan felteszi magának a kérdést, hogy honnan jött; mért van ott, ahol; hová tart és úgy általában: mi az egész létezésének az oka, célja.

Hányszor fordult elő veletek, hogy feltettétek a kérdést: mi a szerepem ebben a világban?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapj, sokszor biztos családi háttérrel is nagyon fárasztó utat kell bejárnod, nagyon sok, kemény harcot kell megvívnod. El sem tudom képzelni (nagyon kevesen tudják), hogy ez milyen nehéz lehet, nem hogy a biztos családi hátteret nélkülözve, hanem olyan szülőkkel, akiket még a legnagyobb ellenségednek sem kívánnál – te mégis őket kaptad kiindulási alapnak.

Your heart said he needed to know. Your brain knew he's better off without it. Following your heart is easy. Following your brain is tough. Especially after years of following that much smaller organ. That's why all parents screw up all children.

Dr. Gregory House

Néha megdöbbenek, hogy milyen dolgok vannak. Pedig azt hinnéd, hogy egy idő után már nem döbbensz meg semmin. Aztán mégis.

Hihetetlen, hogy minden nyomorult hónap 19-én ezzel szívok, hihetetlen:

Komolyan, kit kell megdugni, hogy egy hónapban rendben és kényelmesen, minden para nélkül el tudjak végezni egy nyomorult egyszerű POST műveletet, három űrlapelemmel?

Céges mozizás keretein belül néztük meg a napokban az Életrevalók című filmet.

Hihetetlenül jó volt, idén eddig talán a legjobb. Francia szerzemény, és itt egy kis kitérő: különösen tetszett, hogy nem a gyönyörű Párizst, az Eiffel-tornyot nyomták folyamatosan az arcunkba, hanem kemény betonrengeteget, panelt, kisebbséget, gettót. Volt persze gyönyörű fürdőszoba és kúria is, de túlnyomó többségben inkább egy talán a valódi Párizshoz közelebb álló képet kaptunk.

A történet a maga módján zseniális, pedig akár klisé is lehetne. Főhősünk lebénul egy baleset során nyaktól lefelé, és ápolót keres. A hatalmas, fekete srác pedig csak egy a segélyhez szükséges igazolásért látogat el hozzá, hiszen hozzászokott már, hogy mindenhol elutasítják, illetve dolgozni sem biztos, hogy akar. Főhősünknek végül ő tetszik meg, felveszi próbaidőre.

A srác egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy tolószékben van az ápoltja: odanyújtja neki a telefont, viccelődik vele, nevet, ahogy a forró vízre nem szisszen fel és hasonlók. Mindeközben pedig színt visz az életébe azzal, hogy nem nyomorékként kezeli.

Egyszerre vicces és elgondolkodtató, nagyon-nagyon tetszett.

Értékelés: 5 pont

Szinte napra pontosan egy éve történt, hogy »megpróbáltak hozzám betörni«, és mit ad, mit nem, tegnapról mára virradó éjszaka ugyanaz a szcenárió játszódott le.

Ismét éjjeli bagoly voltam, hajnali fél négy körül készültem éppen zuhanyozni, az egész lakás ki volt világítva, mint a karácsonyfa, még zenét is hallgattam eközben, mikor hallom, hogy valaki lépked a körfolyosón. Nem jön határozottan, ahogy az éjszaka hazaérkezők, meg nem csoszog, mint a buliból hazaérkezők, hanem lépked, megáll, lépked, megáll, és mit ad, mit nem, pont az én ajtómnál állapodott meg. Vártam néhány másodpercet, hogy a mozgásérzékelős lámpa igazolja-e kételyeimet, de mire ezt kivárhattam volna, már láttam, hogy mozog a kilincs. Dörömböltem egyet az ajtón és mély baritonommal bizonyos nemi szervek súlyos testi sértésére való fenyegetéseket tettem elég hangosan, amire persze azonnal spurizás volt, meg kapucsapódás.

A rendőrség lepett meg igazán, amikor elmondták, hogy még megúsztam ennyivel, mert mostanában az a menő, hogy altatógázzal mennek a betörők, és míg te mély szundit húzol a gáz hatására, addig ők kipakolják a kecót. De kedvencem még a több százezer forintos biztonsági ajtót szakemberrel kinyittató betörőgárda is.

Csak mondom: biztonsági rács, bezárva és elég masszív fém ajtó van a lakáson és világított, mint egy karácsonyfa, a zenéről már nem is beszélve. A rendőr mondta, hogy tegyek fel riasztót meg hevederzárat, fel is tennék szívesen, de ha meglátnak egy riasztós, hevederzáras, biztonsági rácsos ajtót, akkor meg az lesz a gyanús.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, de az már tavaly megvolt. Gyakorlatilag csak a Maslow-piramisom második lépcsőfokát zúzzák porig az ilyen események, de nem probléma.

Tervezem egy sokkoló beszerzését, just for fun.

Vagy legalábbis ne mindig. Történt ma, hogy kedvet kaptunk egy grillezett szárnyas elfogyasztására, ebből pedig a legjobbat a TESCO-ban lehet beszerezni (tudom, hogy sokszor a már pár napja nem eladott csirkéket sütik meg, talán pont ez a titka). Szóval, hogy a gasztronómia megsértését elkövessük, elővettük korszerű okostelefonunkat, és az egyébként király TESCO iPhone-alkalmazás térképes keresőjét használtuk. A Lehel Csarnoknál álltunk, és hopp, mutatja is az iPhone, hogy pár utcával odébb ott is van egy nagy áruház:

Arról van szó, hogy a IV. kerület Garam utcáját a Google Maps valami miatt a XIII. kerületbe lövi. Csalóka amúgy, mert oda jelzi az Újpesti rakpartot is. Képzelhetitek, mennyire meglepődtünk, mikor nem hogy TESCO, de még épület sem volt a Garami utcában.

Ilyen kétes esetekben amúgy érdemes használni az Utcakeresőt, ami ilyenkor szinte mindig pontosabb találatot ad.

Habár grillcsirkét nem, de végül az ALDI-ban két sarokkal odébb kiváló epret, paprikát, paradicsomot és rozscipót szereztünk.

Mostanában fulladásig néztük magunkat filmekkel, és valamelyik este a biliárdozást szabotálta, hogy nem foglaltunk asztalt, így inkább ismét a mozi felé vettük az irányt.

A nem túl távoli jövőben Észak-Amerika szerte széjjel szakadt, romos földjein ma Panem városa áll, amelynek legnagyobb városa a luxustól, rikító neonszínektől és fényűzéstől híres Kapitólium. Azonban, van még 12 kerület is, ahol voltaképpen a nyomorban él rengeteg ember, és közülük minden évben kiválasztanak egy 12-18 év közötti fiút és leányt, akik egy modern valóságshow keretein belül bekerülnek egy olyan játékba, ahol tényleg csak egy visz mindent. Egy, aki életben marad.

Korrekt film, van benne egy-két egészen megrázó jelenet, habár nem olyan borzalmasan nyomasztó az egész, mint amennyire annak tűnik. Nagyon jól mutatják be viszont a két végletet, egyrészt a fiatalokat, akiknek ez egy véres küzdelem; másrészt azokat, akik nézik és rajonganak értük, mint mi az olimpiai versenyzőkért. Nagyon jól járják körbe azt is, ahogyan a versenyzők egymással viselkednek, úgy, hogy tudják, tényleg csak egy maradhat.

Jó volt, valószínűleg a könyvet is elolvasom, ha eljutok odáig.

Dr. Schmitt Pál, országunk köztársasági elnöke plágiumot követett el, doktori címét mégis megtarthatja.

Ezzel az egésszel (és persze azzal, hogy egyesek úgy, mint én most, felháborodnak) lehet elérni, hogy a magyar felsőoktatásban szerzett papír a Zewa higiéniai termékeivel egyenértékű legyen, csak kicsit durvább anyagú.

Bárhol máshol nyugatra ez az egész a következőképpen nézett volna ki: Schmitt Pál másnap kiáll ország-világ elé, elnézést kér a létező összes magyartól, tanártól, tanulótól és mindenkitől, majd fél órával később Schmitt Pálként, doktori jelzés nélkül aláírja a lemondó nyilatkozatát, majd eltűnik a nyilvánosság elől gondolkodni azon, amit tett. Tőlünk keletre az utóbbi rész úgy alakulna, hogy az esti showműsorban kardjába dőlne.

Az indoklás még ennél is nevetségesebb, mondván, hogy a felelősség nem az övé, hanem azoké, akik nem ismerték meg a plágiumot. Holnapi tervem, hogy kirabolok egy bankot és az éles webszerverekről letörlök véletlenszerűen fájlokat, aztán majd mondom a rendőröknek meg a főnökeimnek, hogy ja bocs, nem szóltatok, hogy ezt így nem lehet.

Politikai, nemi, vallási és mindenféle egyéb beállítottságtól függetlenül, amit ez az ember művel, szánalmas és megvetendő. Nem szabad, hogy egy országot vagy egy népet ilyen ember képviseljen, mert azzal saját magunkat tesszük nevetségessé, és ezekkel az elvekkel azonosulunk magunk is.

Szomorú, hogy ilyen dolgok manapság megtörténhetnek.

Vannak emberek, akikre különböző okokból kifolyólag felnézünk (és ezeket az okokat nagyon ritkán, valószínűleg sosem a behódolás vagy bármi hasonló emberi tényezők alkotják). Sokszor észre sem vesszük, de várunk a körülöttünk lévő – főként ilyen – emberek visszajelzésére, támogatására. Ha pedig egy-egy alkalommal ez megtörténik, tovább megyek: ha bizonyos alkalmak során ezek a személyek konkrétan támogatásukról vagy velünk kapcsolatos elégedettségükről, belénk vetett bizalmukról győznek meg minket – akkor azt lehet tökéletes motivációnak nevezni.

Ennél több pedig nem kell.

Ezt mondogatják régóta, és persze mindenki legyint rá, hogy ugyan, a papír sosem hal meg. Aztán amikor néhány napja az Encyclopedia Britannica bejelentette, hogy 244 év (1771-ban jelent meg az első) befejezik a nyomtatást, a 2010-es változat az utolsó, ami még ebben a formában elérhető, az összes többit ezután pedig digitális formában értékesítik majd.

Arra leszek az egészből kíváncsi, hogy mikor jön elő egy nagyobb könyvkiadó az ötlettel, hogy mostantól csak elektronikus olvasókra dolgoznak, vesszen a papír.

Persze, ha a papírnak olyan lenne a minősége, mint a polcomon a régi könyveknek, amit a nagymamám óta a családban három ember olvasott el legalább háromszor, és még mindig jó minőségű, ellenben a mostanában gyártott színes-szagos, ragasztott könyvekkel, amiket két olvasás után már lehet foltozgatni, akkor máshogy lennének a dolgok.

Magamon mindig furcsálltam, hogy a filmeket sosem lemezeken szerettem volna gyűjteni (bár tetszene a gyűjtemény a polcon), inkább virtuális formában, azonban a könyvekkel az a helyzet, hogy kell a fizikai érintésük. Mindamellett, hogy szeretek e-bookot is olvasni.

Néhány év, talán egy-két évtized, és a papír formátumú könyv valami nörd retró móka lesz.

Még októberben egy másik blogba volt szerencsém egy hosszabb bejegyzést írni az akkor még elég brékingnek számító PHP 5.4 újdonságairól. Az a blog zártkörű, de a bejegyzést most itt is közölhetem, illetve, azóta foglalkoztam is jó pár órát az 5.4-gyel, és gondoltam összeírom a tapasztalatokat.

Március elsején jelent meg a PHP 5.4.0, amely a PHP hivatalos oldalán letölthető és kipróbálható, Windowsra van kész változat, illetve például OS X-re is lehet ilyesmit találni, ha az ember nem akar maga fordítani (én nem szeretek). Az új verzió főként nyelvi változtatásokat, hibajavításokat és tucatnyi elavult, deprecated funkció takarítását hozta. Lássuk, mik ezek az újdonságok.

Traitek

A trait voltaképpen egy viselkedésminta, amely a horizontális újrahasznosítást segíti elő. Ez így egy nagyon tudományosan megfogalmazott mondat, de mit is jelent vaójában? A trait voltaképpen egy osztály és egy interfész keveréke. Viselkedésmintát (akár komplett metódusokat és osztályváltozókat) írhatunk le benne, majd egy osztály vagy akár maga egy trait felhasználhat több ilyet. Fontos megjegyezni, hogy az instanceof segítségével nem tudjuk ellenőrizni, hogy egy osztály rendelkezik-e valamelyik viselkedésmintával, azonban a ReflectionClass::getTraitNames(); metódusa egy tömbbel tér vissza, amely a megvalósított viselkedésminták megnevezéseit tartalmazza. Itt jegyezném meg, hogy nem árt kerülni, mivel – mint ahogyan azt láthattuk korábban – a ReflectionClass elég költséges mutatvány.

A viselkedésmintákról további információk itt olvashatók.

Tömbök

Persze, nem a tömbök megjelenése jelenti az újdonságot, hanem néhány hasznos változtatás ezen a területen. Talán a legfontosabb, hogy mostmár a metódushívásból érkező tömbök elemeire közvetlenül is hivatkozhatunk. A deklarálás és feltöltés is sokkal egyszerűbb lett; az array(); meghívása nélkül, szögletes zárójelben felsorolva is inicializálhatjuk a tömböt.

Callback metódusok kényelmesebben hívhatók

Nem kell a call_user_func(); metódushoz nyúlnunk, ha valami hasonlót szeretnénk:

Feltöltés adatai, megszakítása

Könnyedén kinyerhetünk egy feltöltéssel kapcsolatos minden információt, így sokkal egyszerűbb például a feltöltést állapotát százalékban, vagy mondjuk a hátralévő időt egy AJAX-szkript segítségével jelezni.

Beépített webszerver

Tesztelésre kiváló lehet, illetve ha csak gyorsan szeretnénk megnézni valamit, Apache vagy bármely más webszerver telepítése nélkül:

php -S localhost:8080 -t /var/www

A -S (ne keverjük a kisbetűs változatával) kapcsolóval kérhetjük, hogy szerverként fusson a PHP, majd a hosztot és portot megadva a -t kapcsolóval még a home könyvtárat is beállíthatjuk.

A webszerverrel játszottam a legtöbbet, az a személyes tapasztalatom, hogy nagyon jó ötlet, hosszú távon, ha nem hanyagolják el a fejlesztést, praktikus lehet, és amennyire meg tudom ítélni, terheléselosztás tekintetében nagyon praktikus ez a felállás, lásd a »Play! Framewor« példáját.

Mire jó? Tesztelni. Kipróbálni gyorsan valamit, lefuttatni gyorsan valamit, belőni egy gyorsan elérhető PHP-t, ami fut. Konkrét webes projektjeimet nagyon nehézkesen bírtam működésre, látszik, hogy sokkal inkább az Apache-hoz szocializálódtunk.

Mire lehet jó még? Személy szerint egy fájlfeltöltő rendszert terveznék alá, egészen konkrétan egy képkezelőt. Akármilyen img.valami.tld, szépen beállítva, hogy az oda érkező kéréseket egy PHP 5.4-es szerver szolgálja ki, és könnyedén megtudhatunk a feltöltésről minden információt (hol tart, mi a státusza, akármi), a PHP 5.4-re frissítése nélkül. (Ami persze jó lenne, ha kötelező lenne, de a gyakorlatban tudjuk és látjuk, hogy sokszor még az 5.2-t sem lehet eldobni.)

Egyéb, nem elhanyagolható apróságok

Bináris számformátum

A 0b prefixszel már közvetlenül dolgozhatunk bináris számokkal.

Jobban támogatott multibájt

A multibájt funkciók engedélyezéséhez már elegendő a php.ini fájlban módosítani a zend.multibyte opciót.

Hibajavítások, optimalizálások

Gyorsabb, szebb és okosabb a PHP 5.4, rengeteg hibajavítást és optimalizálást hajtottak végre. Nem mértem, de tervezem.

Csendesebb @csendes operátor

Valószínűleg ennek is rengetegen örülnek: a @ operátor működése sokkal gyorsabb lett. Ennek oka egyszerű: nem két ini_set() fut le a háttérben, illetve a generált opkód mérete is sokkal kisebb.

JIT-alapú lett a $GLOBALS A változó már csak akkor kerül inicializálásra, ha hivatkozunk arra. Teljesítményjavításnak kiváló, azonban érdemes odafigyelni a különböző PHP accelerator megoldásokra, ezeknek lehet vele problémájuk.

Viszlát, register_globals!

A vonatkozó ini-beállítások megszűntek, hasonlóképpen a register_long_arrays, a "csökkentett mód" és a magic quotes is erre a sorsra jutott. Érdekesség továbbá, hogy az E_STRICT is megszűnik, beolvasztották az E_ALL-ba.

Végezetül

Rengeteg hasznos újdonságot, kényelmes módosítást és a még tökéletesebb működést elősegítő fejlesztést tartalmaz a PHP 5.4. Mostantól kezdjünk el csúnyán nézni azokra, akik megkérdezik tőlünk, hogy PHP 5.2 elegendő-e egy szerveren. Nem, nem elegendő, hajtani és küzdeni kell, hogy a régi PHP 5.2-es kódok legalább az 5.3-as szintet elérjék (onnan egyébként kis lépcső az 5.4). A migrálás nem nehéz, egy általános symfony 1.4-ben készült kód például zökkenőmentesen megy tovább 5.4 alatt, érzésre gyorsabban is (de erre mérget nem veszek, mert minimálisan sem jártam utána, hogy tényleg így van-e).

Szóval ezek vannak, érdemes kísérletezgetni. A traitekre sokan csúnyán néznek, mondván az OOP elmélet kiherélése, de rengeteg példát tudok, amikor hasznos lehet.

Töltsétek, nézzétek, írjátok, használjátok, szeressétek. Megéri, jó móka.

És tényleg:

Tök jó, hogy van egy ilyen, az viszont vicces, hogy az MKB-s változatot csak áprilistól fogadják el az OTP-s kártyát elfogadó helyeken, emiatt ott van rajta a pénz, de néhány egységet leszámítva nem sok lehetőség van a költekezésre. A NetPincéren már megy (habár egy nem biztonságos oldalra dob át, és kicsit még bizonytalannak tűnik a dolog). Holnaptól elvileg minden OTP-s terminál megeszi majd, de a Mekiben például azt mondták, hogy nem hallottak erről.

Egyetlen hátrányát láttuk eddig, mégpedig a közös rendeléseknél. Eddig ugye ha több ember étkezési utalvánnyal fizetett volna, összerakták amijük volt, aztán az ment a futárnak. Most viszont a netes felületen csak egy kártyával lehet fizetni, vagy ha kijön a futár, és nála van a terminál, akkor tételenként lehúzva, ami nem praktikus.

Szóval a szervezése a dolognak annyira nem sikerült jól a' zállam részirűl, de egyébként nincs probléma. Sok helyen nagyon rugalmasak, az iroda közelében lévő étteremben például egy netes felületen pötyögik be az adatokat, mert termináljuk még nincs. (Az mondjuk vicces, hogy a bizonylaton a kártya minden adata szerepel, amivel így a neten lehet vásárolni.) PIN-kód nincs, csak aláírni kell.