Tömör leszek: nem csak a »print«, de a horror is halott.
Aztán lehet, hogy végül is csak nekem más az elképzelésem, mivel a horrortól én nem azt várnám, hogy egy jól sminkelt hullaszagú nő másfél órán keresztül borzolja az idegeimet, téve ezt a hallójáraton 7.1-ben történő izgatásával. A The Woman in Black viszont erről szól, semmi másról.
Pedig gondolhatnánk, hogy majd Daniel Radcliffe fogja elrontani, aki kivételesen nem a Harry névre hallgat, de nem, a szerep illik hozzá, habár nekem kicsit furcsa volt, hogy ennyire fiatal (tudom, hogy ez is a történet lényege, de ő volt mindenki közül a legfiatalabb).
Az IMDB-n a 6,8 pontot tudjuk be annak, hogy még csak rajongók látták, ők is inkább Radcliffe-ért rajongtak, illetve a zenének és a kiváló fotózásnak, mert ezek miatt az első fél órában még azt hittem, valami jó is kisülhet belőle. Nem hittem volna, hogy valaha fogok moziban aludni, itt volt egy jelenet, ahol sikerült pár másodpercet, de végül a sikítozásra felkeltem.
A történetnek se eleje, se vége, történik pár dolog, de igazából nem tudtam milyen irányból megfogni, ennél még a »Krízis Trilógia« jp.co.de című filmje is sokkal érthetőbb volt.
Egy szó mint száz, kár volt erre elpazarolnom az utolsó diákjegyet, amit vehettem.
A mai kétórás extra móka margójára, hátha valaki belefut.
A Jenkins egy kiváló continuous integration eszköz, lényege, hogy fogja a forráskódot, kirántja valahonnan (példánk esetében egy SVN repóból) a legfrissebb változatát, és a futtat rajta egy építést (ez egy nagyon hülye fogalom, maradjunk inkább a buildnél). Mindezt teszi vagy manuális indítás vagy bizonyos időközönként ismételt rendszeresség alapján. Mindeközben pedig monitorozza a különböző változásokat, jelezve ezáltal, ha valami rosszul sült el.
A Jenkins egyetlen szépséghibája, hogy az SVN repókban használt external kapcsolatokat nem fedezi fel magától, így az első alkalommal ugyan maga a build lefut, de a kód persze meghalhat, mivel a külső helyeken lévő kódokat nem veszi át.
A megoldás egyszerű, és a következőképpen néz ki:
A Dashboardon válaszd ki a projektet.
Balra Configure menüpont.
Source Code Management résznél klikk az Add more locations gombra.
Itt egyesével adj hozzá minden externalt.
Add meg azt is, hová tegye a workspace-en belül (./) a kiolvasott fájlokat.
Rendelj hozzá valamilyen SVN-felhasználót is (lehetőleg egy read only-t) az Enter credential gombra kattintva, különben nem fog működni.
Ennyi, ezek után szépen működik is. Azt hiszem, a legújabb Jenkins verzióban talán már javítva van a bug, de ezt nem néztem meg.
Elindult a Köpönyeg Húsvétváró fotóverseny Facebook-játéka, amelynek lényege, hogy mindenféle értékes nyereményért lehet beküldeni képeket.
Fotózzatok, lájkoljátok, játszatok, nyerjetek! :)
Az appet máskülönben az insolis szállította, mostanában főként Facebook alkalmazások fejlesztésére szakosodtunk, amiben egyébként a látszattal ellentétben rengeteg kihívás rejlik, figyelembe véve, hogy a Facebook gyakorlatilag kétnaponta megváltoztat valamilyen kritikus dolgot, így hiába telik el csupán másfél hét egy alkalmazás befejezése, és másik elkezdése között, mindig van valami újdonság. Na de, erről majd máskor.
Oké, amikor anno 2007-ben bekötötték a DIGI-t, elég menőnek számított a 4/1-es netkapcsolat, a majdnem fix IP-címmel. Ketten-hárman simán tudtuk használni egyszerre, gyorsan leértek a linux disztrók, és a szolgáltatás is igen jó minőségű volt. Amikor 2009-ben kezdetét vette az »Elszomoríthatatlan Rozsomák« hadművelet, pont kötötték be az előző lakásba a nagy sebességű 50-es vonalat (ez 2009-ben volt), gondoltam az új helyen is biztosan lesz, mivel két sarokkal van odébb, és egyébként sokkal jobb állapotú ház, több nethasználóval.
Na de, ma még mindig nem történt változás, és a 4/1-es vonal már-már egy embernek is kevéske, nem hogy kettőnek. Mivel ide nem tervezik bekötni a nagy sebességet, írtam nekik levelet, hogy üzleti vonal mennyibe kerül (ahhoz amúgy is fix IP-cím és kiemelt support jár), de erre csak egy sajnáljuk, év végéig biztosan nem lesz 4/1-nél nagyobb bármi a környéken jött.
Szóval, kérdem én, akkor mi legyen? A 4/1 már most érezhetően lassú, a házban pedig csak a T-Home van, amitől valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ódzkodom. (Illetve az is zavar, hogy annyiért, amennyiért itt kapom a 4 HD-csatornát és a netet, annyiért ott még egy HD-csatorna sincsen.) Hezitálok még a dolgon, mert vannak jó oldalai a T-Home-nak is, mint például a platinakártya pontok, de az összkép ettől függetlenül nem szimpatikus, mindamellett, hogy a T-Mobile-t viszont imádom.
Szóval, kerékpár. Egész életemben kettő darab bringám volt. Az elsőt nagyjából tíz- vagy tizenegy éves koromban, Hauser márkájú, és mai napig megvan. Mivel a lakótelepre költözés előtt belvárosi ficsúr voltam, a szüleim akkor úgy gondolták, hogy talán mégsem kerékpáron kellene meghalni, így csak a lakótelepen kaptam saját cangát. Egyébként az azt megelőző nyáron tanultam meg egy balatoni nyaralásnál, hogy milyen is a két kerék.
Na de, ez a bicaj mai napig megvan, anno amikor vidékre költöztünk, lecseréltük a »Magellánra«, nem akartam eladni, elajándékozni, és később ezt nem is bántam meg, mert amikor visszajöttem az nagy Pestnek városába, bizony jól jött a leharcolt tizenéves canga, mondván ezt legalább nem nyúlják le.
Nade, már már tényleg nagyon ramaty állapotban van, le kellene cserélni a komplett féket, a belső és külső gumikat, a váz itt-ott már rozsdás és egyéb fémbetegségtől is szenved.
Pár napja viszont hirtelen jött ötlettől vezérelve kigondoltam, hogy veszek valami nagyon olcsó cangát, ami nem sokkal több, mint a régi javítása, és még gari is van rá. A Hervisben éppen akció is van, így becsoszogtam, és elhoztam egy lovat.
Sokan mondták, hogy nézelődjek használt után, de nem igazán találtam szimpit és amúgy is újat szerettem volna. A cangáról a neten két hátrányt írtak, az egyik, hogy a pedálja műanyag, a másik pedig, hogy kényelmetlen az ülése. De nem gond, mivel anno a Hauserre vettem egy szilikonos elég jó minőségű ülést, és egy szintén elég penge pedált, ezeket át is fogom rá szerelni.
Ahogyan nézegettem a felhozatalt, szimpatikusabb lett volna egy nyolcvan-százezer forintos példány, komolyabb cuccokkal, de teljesen felesleges. Reggel tíz-tizenkét perc, és bent vagyok az irodában, délután ugyanez hazafelé, esetleg ha szép idő van, kerülök egyet és lesz fél órás az út. Ha extrára vágyom, hazamegyek és Tigivel eltekergünk a hegyi utakon. Ez megy egyszerű vas, amit ha esetleg ellopnak (mert itt azért van rá esély), akkor nem fogok szomorú és ideges lenni.
Szerdán este Üvegpiramis úrnak köszönhetően premier előtt megnéztük a Titanic 3D-t. Egy 1997-es filmről azért idézőjelben írom le a premier előtt kifejezést, mert azóta még a kereskedelmi tévécsatornákat is többször bejárta.
James Cameron nálam tiszteletbeli figura, hiszen az egyik kedvenc filmem, a Terminátor fűződik a nevéhez. Az RMS Titanic balsorsú útját már többször is vászonra vitték, például 1943-ban egy náci propagandafilm keretein belül, vagy az 1953-as amerikai moziban. Cameron csinálhatott volna egy durva katasztrófafilmet is a néhány nap híján száz éve elsüllyedt hatalmas hajóról, amely egyébként valamilyen formában megváltoztatta a világot (de erről majd később), ellenben ő a történetet néhány fiktív karakter bevonásával egy romantikus csokorba csomagolva adta elő.
Emlékszem, az igazi premiernél én kilenc éves voltam, és csak azt láttam, hogy nagyon nagy a hajcihő az egész körül: tévéreklám, kiállítás, plakátok mindenütt, hatalmas hajó kirakva a moziban és társai. Akkor kisírtam, hogy menjünk el rá, de a szüleim rögtön mondták, hogy nem, mivel három óra, és biztosan a felénél megunnám. (Szpojler alert: elvittek, és a felénél meguntam.)
Amellett, hogy igen, a Titanic egy nyálas történet, de eközben egy tucatnyi más vetülete is van. Ezek közül nagyon sokat csak most, harmadik vagy negyedik megnézésre véltem felfedezni. Ilyen apróságok, hogy például mennyire nevetségesnek hat, amikor az inas fontoskodva jelzi a hajó személyzetének, hogy a nagyon sok luxus holmit a nem tudom hányadik nagyonluxus osztályra vigyék, de nagyon vigyázzanak rá. Vagy például az, hogy míg a harmadosztály utasait fésűvel nézik át, addig a másodosztály utasai kutyákkal sétálnak be mosolyogva. És még sok hasonló apróság.
Ami meglepő volt nekem, hogy így tizenöt év után végig tudtam ülni a filmet (a vacak üléstől eltekintve), és a több mint három órás játékidő ellenére is tudtam élvezni, holott más filmeknél már a két óra is soknak tűnik. Itt kicsit azt éreztem, mint a »Benjamin Buttonnél«, hogy ugyan sok volt az a bizonyos idő, de ezt legfeljebb a sok egy helyben való ülés tekintetében lehetne megjegyezni, mert a történetet még szívesen hallgatnám tovább.
Amennyire én látom, a Titanic olyan embereknek tetszik igazán, akik vesztettek már el valakit, voltak már szerelmesek vagy csak keresték, mi is az illetve nyilván azoknak, akik úgy általában szeretik az ilyen történeteket.
Apró érdekesség, hogy a hajó megépítése előtt nagyjából negyven évvel született egy regény, amely egy hatalmas, elsüllyeszthetetlen hajóról szól, ami végül egy jéghegynek ütközik, kettétörik és elsüllyed. Továbbá, hogy az utasok között magyarok is voltak, köztük a hajóorvos. A hajózási szabályok a katasztrófa után rengeteget változtak, és a White Star Line társaság elnöke nagyon sok időt és pénzt fordított arra, hogy ilyen eset ne fordulhasson elő újra. Azóta is minden április 15-én felhúzzák a társaság zászlaját. Az egész Titanic-ot máskülönben rengeteg mendemonda, elmesélés és legenda járja körül.
Mostanában mókás dolog ez, hogy visszahoznak régebbi filmeket, mert egyrészt olyanok is be tudnak ülni, akik anno még túl kicsik voltak, másrészt klasszikus kedvenceket szívesen néz az ember végig (egészen hosszú listám van azokról a filmekről, amikre bármikor beülnék moziba).
Tudom, értem, elfogadom, hogy a változás jó és kell, de valahogy az irányt nem látom. Míg a régi Tévémacit csak felújították, kiszínezték, addig itt konkrétan egy irányváltás figyelhető meg, olyan torzulásokkal, hogy a macinak pirospozsgás az arca. (Noha megkérdőjelezhetnénk azt is, hogy mióta mos fogat egy medve.).
Nem igazán tudom hová tenni a váltást, de holnap, ha nem felejtem el, meg fogom nézni, mit hoztak ki az új intróból.
Mostanában nem sok időm van sorozatok nézésére (általában tömbösítve végzem e nemes tevékenységet, amikor épp találok szabad ablakot, amit tudok erre fordítani), ennélfogva az ideiek közül kicsit kevesebb újat kezdtem el, habár a lista nagy. Hozzáteszem, kicsit szomorú is, hogy idén nagyon sok jó sorozat fog végleg leköszönni, gyakorlatilag az összes olyan, amelyeket még akkor kezdtem el nézni, mikor az egész sorozatmánia bekattant nálam.
Na de, Person of Interest.
Alapsztori: főszereplő tudósunk megépít egy olyan szuperszámítógépet, amelynek feladata, hogy – mi más, mint – szeptember 11-e után minden gyanús dologra figyeljen. Térfigyelő kamarák, mikrofonok, mobiltelefonok, internetek, minden. Azonban a gép annyira jól dolgozik, hogy nem csupán a terrortámadásokat, hanem egyéb bűncselekményeket (gyilkosságok, rablások stb.) is kiszúr. Harold Finch, aki a tudós, azonban nem igazán tud nyugodtan aludni ezzel a ténnyel, így beépít egy kiskaput, amely a valamilyen módon kapcsolódó személyek biztosítási számát tárolja rövid időre. Finch ezentúl összeszed egy volt CIA-s arcot, John Reese-t (akinek nem rokona Kyle Reese). Megvan az okos, megvan a kemény; ehhez jön még egy korrupt, mindig idegeskedő arcú rendőr és természetesen egy az egészet sejtő, a háttérben valamit érző rendőrnő is. Voilà. Az már csak teljesen mellékes, hogy a szórakozásért maga J.J. Abrams felel.
Az első hat rész alapján nagyon király anyag, már most látszik, hogy az egész nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik a pilotban. Minden részben kellő arányban jön az akció és a nagy szál össze-vissza tekerése is.
Eddig tuti zöld lámpa, a folytatást pedig kíváncsian várjuk.
Nem vagyok egy nagy gamblírozós, a szerencsejátékkal összesen két közös kapcsolatom van, az egyik, hogy gyerekkoromban néha vettek a szüleim kaparós sorsjegyet, és mindig én választhattam ki az árusnéni kezéből, és mivel mindig nyert, akkoriban úgy éreztem, hogy eléggé májer vagyok a témában; a másik pedig, hogy a postán sorban álláskor ki szoktam tölteni egy Puttó szelvényt, mert mire feladom a csekket, addigra általában az öreg szokáshoz híven mindig visszanyerem a kétszáz forintot.
Hétvégén viszont otthon voltam, és bedobtak a postaládába ajándékba egy 3 ajró értékű bet-at-home kupont, apummal összedugtuk a fejünket, regisztráltunk és gyorsan fogadtunk is valami meccsre. Gőzöm nincs a bundásligának bármilyen fogadási esélyeiről, de végül kiderült, hogy nyertünk, és valami 6,5 ajró körül állt az összeg. Másnap gondoltuk most megint fogadunk, már-már kalkuláltuk is vidáman, hogy ilyen biztos apró nyereményekre hajtva pillanatokon beül ránk talál Ali Baba végtelen aranya, de amikor beléptem volna, az az üzenet fogadott, hogy a fiókom zárolva vanik.
Gyors levelezés a bet-at-home-mal, és annyi választ kaptam, hogy biztonsági okokból zárolták a fiókomat, és többet nem férhetek hozzá, a rajta lévő pénzt pedig nem kaphatom meg.
Mondanom sem kell rögtön felháborodtam, hogy ennyi befektetett idő és pénz után (legalább húsz gombnyomás, és a remegő izgalom!) ennyi a történet vége. Ami igazából viszont megfogalmazódott bennem, hogy ha lettem volna olyan hülye, hogy valódi pénzzel regisztrálok, és ez előfordul, hát nem tudom, még egy euró esetén is tajtékoznék a dühtől.
Mert mármint ez így mi? Semmi indoklás, semmi ejnye-bejnye, semmi. Nem is tudom, mért lettem kizárva a mókából, annyira nem is érdekel, de az biztos, hogy többet ilyenekkel nem fogok szórakozni, mert még azt a tíz percet is kár érte, amit rááldoz az ember, ha ez a vége.
Bár én nem használom, az Instagram egy nagyon klassz szolgáltatás, amely mindamellett, mint az összes hasonló alkalmazás, a pillanat örömének megosztására helyezi a hangsúlyt, minden felhasználójának lehetővé teszi, hogy szép fotókat készítsen. Ez is volt az alapkoncepció: ne kelljen profi fotósnak lenned ahhoz, hogy egy – agyoneffektezett, de – szép fotót kirakhass a barátaidnak az éppen elfogyasztott ebédedről vagy a kismacskádról.
A Facebook elég durva összeget, 1 milliárd USA dolllárt fizetett részben részvényekben, és azt ígéri, hogy (ellenben a Gowallával) nem fogja lelőni a szolgáltatást, sőt, nem a Facebook részeként, de folytatják a fejlesztést.
Mondanom sem kell, hogy Twitteren, tumblr-ön, blogokon és mindenhol szinte azonnal kitört a pánik: megszűnik, letörlik, elveszik, megtudják és szokásos társai, de Zuckerbergéknek valószínűleg tényleg érdeke, hogy legyen valami más is mindenki kék kezdőlapján túl. Egyrészt a Facebook-varázs sem fog örökké tartani, másrészt a fotó, mint olyan, náluk gyakorlatilag kulcsfontosságú komponensnek számít. Gyakorlatilag csoda, hogy a flickr-t még nem vették meg.
Meg aztán, elnézve, hogy a mobil piacon mennyire kétbalkezesek (például maga a »Facebook app«, ugye), nyilván jót is tesz nekik egy kis siker ezen a területen is. Mégha csak megvásárolt siker is.
Megfigyeléseim alapján voltaképpen az emberek többsége a kapcsolatépítés érdekében dohányzik.
Mondok példákat.
Az irodában megfigyeltem, hogy a legtöbb ember általában akkor vagy azért megy ki dohányozni, mivel négy-öt másik is kint áll a teraszon. Nagyon ritka, hogy valaki egyedül ácsorog egy szál cigivel.
Vagy például ma, itthon. A szomszédba beköltözött pár fiatal, mellettük pedig egy angol srác lakik. Az angol srác mindig kint cigizik a haverjával vagy a csajával, én általában köszönök nekik, visszaköszönnek, és ennyi. Az új lakók viszont szintén kint cigiznek, kapásból beszédbe elegyedtek, azóta pedig szinte minden nap dumálnak cigizés közben.
Szóval valami olyasmi, hogy tök egyszerű úgy kezdeni egy barátkozást, hogy helló, van tüzed?
Ma a Madách Színházban megnéztük az Én, József Attila című darabot. Tegnapelőtt volt születésének százhetedik évfordulója, amely egyben a magyar költészet napja is.
József Attila élete, gondolatai, művei két felvonásban, zenés aláfestéssel. Kiváló darab volt, hihetetlenül tetszett, ahogyan az egészet becsomagolták egy modern zenés-táncos megmozdulásba, valamint egy nagyon korszerű technikai tálalásba, vetítőkkel, trükkös fényekkel és hasonlókkal, de pont csak annyi, amennyitől még nem volt olyan érzésem, hogy az alkotás helyett inkább ezekre figyelnék.
Felejthetetlen volt, balintónak innen is köszi a jegyeket, mi már nem igazán tudtunk rá szerezni ugyanis – érthető okokból kifolyólag – az összes elkelt.
Ismét egy film Nicholas Cage főszereplésével, amelytől mondhatni sokat vártunk (jó, nem nagyon sokat, inkább valami mást), de végül csalódnunk kellett kicsit.
Kicsit olyan érzésem volt, mint néhány éve a
»Képlet« közben, hogy bár az alapötlet nagyon jó, akárcsak a film maga egy darabig, de aztán van egy pont, amikor valami eltörik, és az egész átmegy egy egy erőltetett menetbe. Mintha nem tudták volna, hogy mit akarnak kihozni a végére, és inkább felcsapták a Nagy Filmes Klisék Könyvét, majd egymás után ellőttek tíz-tizenöt klasszikus klisét, és hopp, vége a filmnek.
Ami még nagyon rossz volt, hogy a filmnek voltaképpen 30 percnyi cselekménye van, és ebben már benne van az is, hogy felderítik a dolgokat, elvarrják a szálakat, és elmondják ötvenszer, hogy az éhes nyúl bizony ugrik. Mégis, a film 105 percig tart, és sokszor teljesen jelentéktelen jelenetekkel húzzák az ember agyát, fenntartva a kis reményt, hogy a végén majd a homlokunkra csapunk, de nem.
Nem mondom, hogy katasztrófa volt, mert egyszer simán nézhető, de szomorú, hogy egy viszonylag jó alapötletből csak ennyit tudtak kihozni.
A legújabb múló szocmobiliális (ezt a szót egészen pontosan huszonegy másodperce találtam ki) a Draw Something, amely egyébként olyannyira egyszerű, hogy szinte bántja az embert, hogy nem annak jutott eszébe az ötlet.
A játék arról szól, hogy a partnerednek rajzolsz valamit (megadott szavakból lehet választani), majd amikor éppen van ideje, és meg tudja nézni, végignézi a rajzolás folyamatát is, majd megtippeli az adott szót. Minden sikeres játék után új forduló jön, azonban ha egyszer nem sikerül, akkor a játék visszaáll az adott emberrel az első fordulóra.
Itt éppen én rajzoltam le a DICAPRIO szót:
Különösen vicces a játék, ha van egy-két barátod, aki durván jól rajzol, mint mondjuk Zoli. A Store-ban most éppen csak 79 eurócent a fizetős változat, amelyben nincsenek reklámok sem. iPadre és iPhone-ra egyaránt elérhető, nincs külön változat. (Ha jól tudom Androidra is elérhető, de ezt majd egy androidos megmondja jobban.)
A napokban olvastam, hogy van rá esély: a Match kivonul Magyarországról. Üzleteit a CBA venné át. Utóbbi nem tudom jobb lenne-e, azt látom, hogy ha nagyjából bármelyik CBA-ba bemegyek, kedvesen mosolyognak rám, jó az árukészlet, elérhetők az árak, ezzel szemben a minden második sarkon megtalálható Match egységekkel. »Többször írtam már róla«, hogy milyen bajaim vannak, amelyek tényleg nem az apróságok, hogy például nem tudok átmenni két sor között, akkora a szemét felhalmozódva, hanem mondjuk a bogarakkal teli zöldség és a lejárt szavatosságú akármi.
Tegnap megint beszaladtam egy gyors körre, de persze megint nem kellett volna; a Ferenciek terén kivártam a nagyjából nyolc-tíz percet a kasszánál, amit az egy darab pékáruért és kaliforniai paprikáért kellett elszenvednem, majd köszönés nélkül a pénztáros nő odanyögi, hogy ez a paprika sárga, és annak más a száma. Elcsoszog, visszajön egy másik matricával, amin egy nagyjából háromszor akkora összeg szerepelt, és lecsipogja a gépbe flegmán. Másnap reggel kíváncsiságból bementem, és egyébként mondanom sem kell, a kosárra rátett kódszám a másik kaliforniai paprikáé.
Igénytelen banda, a legszebb nap lesz, a budapesti kereskedelmi egységek történelmében, amikor kivonulnak innen. Vissza a Julius Meinlt!
A vízipipát sosem tudtam hová tenni, voltaképpen mondhatnám, hogy nem szeretem, de van az egésznek egy érdekessége, márpedig, hogy közel sem olyan élmény, mint a cigaretta. Valami olyasmi lehet ez, mint a szivar, csak fiataloknak. Vagy nem tudom, de van egy-kettő, aminek kifejezetten jó íze van.
Mindamellett pedig, hogy a sárgarépa nagyon egészséges, a budapesti Becketts ír söröző elég menő hely, amikor bekeveredtünk ma este, és éppen valami meccs vége volt, majd a gólnál tényleg mindenki egyszerre üvöltött, annak volt valami érdekes, mondhatni autentikus íze.
Valamit még akartam, de az alvásra most nagyobb az igényem.
Minden áldott, istenverte hónapban ugyanaz a móka. Beülök a számítógépterminál elé, felkeresem a 90-es éveket az ELMŰ és a FŐGÁZ oldalaink, végignavigálom a négyszázötvenmillió elemből álló menüt, meghamisítom a böngésző adatait, bemegyek, hogy BEJELENTSEM a nyomorult mérőállást. És minden nyomorult hónapban, mindig, mindig, mindig fogad valami idióta információ. Most például ezzel kezdődött a szórakozás az áramszolgáltatónál:
Tájékoztatjuk Önt, hogy előre láthatóan 2012.04.19.-én 20:00 órától 2012.04.20.-án 8:00 óráig rendszerünk karbantartás miatt nem lesz elérhető.
Hát persze! Igaz, ha máskor jelentem le, már nem fogadja el a SZÁMÍTÓGÉP, a drága. Hát oké, gondoltam, kirúgunk a hámból, irány a nyolcvanas évek, és bejelentjük telefonon. Az automata másfél percig (percenként 35 forint!) mondja vidáman, hogy látogassam meg az onlájn ügyfélszolgálatot, ahol sokkal gyorsabban és kényelmesebben intézhetem még a saját temetésemet is. Hát persze, én közben mormolom az anyázást. Már csak százötven gomb megnyomása választ el, és kész is.
Ekkor már öt perce baszakodtam ezzel, ami egy 45 másodperces művelet kellene legyen.
Aztán irány a FŐGÁZ.
Regisztráció nélküli mérőállás diktálás funkciónk fejlesztés miatt jelenleg nem elérhető.
Hát persze! Igaz, ha máskor jelentem le, már nem fogadja el a SZÁMÍTÓGÉP, a rohadék. És akkor ismét a nyolcvanas évek, itt legalább nyolcvanas szám is van, de persze az mobilról nem, csak vezetékesről hívható (ki az istennek van még vezetékes telefonja 2012-ben? Ja igen, azoknak, akik telefonon jelentik le a gázóra állását…), de itt is néhányezer gomb megnyomása után már sikerült felülkerekedni a problémán.
Havi 12 000 forint körül mozog a villanyszámla, annyiból bizonyos helyeken még az ánuszrózsámat is megmasszírozzák, nyelvvel.
A hetet az abszolút kikapcsolódás jegyében töltöttem, és voltaképpen minden este belekeveredtem valami ivászatfélébe, különböző italárusító létesítményekben. Az abszolút kedvence a hétnek a Becketts nevű elvileg eredeti ír söröző, jóféle italok, jó hangulat, kellemes dizájn és miegymás.
A héten volt még Köpönyeg iPhone app tesztelés is, ami nagyon klassz volt, a Büfé Budapestbe pedig egyszer biztosan elnézek még medvehagymakrémes szendvicsért, mert zseniális az íze.
Voltam biciklivel az iroda felé, egyrészt amikor a parkolóból a másik irodaházba mentem fel, azt hittem, egy párhuzamos univerzumba csöppentem, de végül is nem, másrészt beértem húsz perc alatt, de olyan állat módjára tekertem, hogy ilyet legközelebb nem. Hazafelé viszont sokkal lazább volt, öt-tíz perccel gyorsabb a BKV-nál, de sokkal jobban érzem magam utána.
Illetve sikerült összefutnom egy 1500 soros PHP-kóddal, amiben csak két metódus van, de azok legalább nagyok. Nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre tűnik.
Ma viszont maradok itthon, és rápunnyadok a holnapi munkanapra.
Ma megvettem életem első általános (kilencezer-nyolcszáz forint) bérletemet. Olyannyira szűz vagyok a témában, hogy miután megvettem vettem csak észre, hogy ehhez még valami bérletigazolvány nevű csoda is kell, ami külön 250 forintba fáj, meg persze egy fotóba. Na de, a probléma nem is ez volt, hanem hogy bérletet tegnap kellett volna vennem, de tegnap későn végeztem és el is felejtettem.
Ma megörültem, hogy pont elértem a buszt, de a következő megállóban persze jött is az ellenőr, mutatom, hohó, nem érvényes, mostmilesz. Persze, a szokásos, hogy be kell majd mutatnom, amit megvásároltam, de ennek még van egy nagyjából kétezer forintos kezelési költsége is.
A nő mosolyogva töltötte ki a papírt, én meg mutatom neki, hogy azért az kicsit ironikus, hogy míg más egész életében egy jegyet sem vett, én egy évre visszamenőleg meg tudom mutatni a bérleteimet. És mosolyog tovább, hogy hát igen, érti, majd ez jó tanulópénz lesz.
Szóval persze, nyilván én vagyok a fasz, hogy még egy ismétlődő naptárbejegyzésem is van a bérletre való lejárásra, de azért azt picit tényleg érdekes hatásnak tartom, hogy igen, valóban én vagyok a minta BKV-felhasználó, de ha már egyszer vétkeztem, akkor azért legyen kicsit rossz nekem is.
De végül is az ellenőrnőnek volt igaza: király tanulópénz lesz.
Biztosan tudjátok, hogy a minden évben elinduló nem egy, hanem két-három tehetségkutatót az emberek egyformán fogadják: hol van ennyi tehetség az országban? És valóban, a felhozatal érezhetően gyengül évről-évre. Azonban minden szériában van általában egy olyan ember, akit ha meghallasz, miközben nyomkodod a tévét, akkor egy pillanatra megállsz, és azt gondolod: igen, ilyen emberek miatt megéri elindítani a műsort.
A mostani Csillag születik szériában Mészáros János Elek ez az ember:
Szerintem büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan ország állampolgárai vagyunk, amely országban olyan kedves, figyelmes emberek vannak döntéshozó pozícióban, akik megvédik a pénzünket, nem hagyva, hogy holmi felesleges dolgokat csináljunk. Ilyen nehéz időkben. Megszorítás? Ugyan kérem!
Oké, kezd egyre pontosabb lenni az elhatározás, hogy én egy PlayStation 3 divájszot szeretnék a tévé alá. Igazából fél- vagy talán már egy teljes éve nézegetem, hogy mit lenne érdemes. Az XBOX 360-nal az a bajom, hogy szinte minden ismerősnek volt legalább egyszer szervizbe, a furán világít a LED, menj ki a szabadba nyereményjáték keretein belül. És igen, tudom, hogy visszaküldöm és már jön is az új, de akkor sem szimpi.
Meg aztán ott van az is, hogy régebben PS1 volt a házban, aztán PS2 és mindkettő évekig húzta, rongyossá játszottuk, mindkettő gép mai napig megy (habár más gazdánál), sosem volt velük panasz.
Arról nem is beszélve, hogy anno, amikor a PlayStation 2-t hozta a Jézuska, eléggé újdonságnak számított a DVD, és ugyan kényelmetlen volt kicsit, de emlékszem, hogy eleinte rengeteget filmeztünk azzal, most pedig ugyanez a helyzet a BlueRay-jel: külön lejátszót majdnem ugyanennyiért nem vennék.
A döntéstől már csak a nem tudom mi választ el, folyamatosan nézegetem a vasakat, szerintem valamikor hirtelen felindulásból fogom elkövetni a dolgot.
Már rég nem azokat az időket éljük, amikor a webszerver fogalma egybeolvad az Apache2-vel, és erre nginx a kiváló példa. Azt viszont nem lehet elmondani, hogy a nginx egy webszerver, mert habár ez a fő funkciója, rengeteg szolgáltatása van, ráadásul az egyszerű beállíthatóság és a tárgyilagos, lényegretörő dokumentáció még szerethetőbbé teszi.
Nekem főként azért szimpatikusabb az Apache2-nél, mert érezhetően jobban bánik az erőforrásokkal, ami például egy virtuális gépnél nagyon előnyös tulajdonság, de azt is szeretem benne, hogy hiba esetén nem csak egy piros failed szót kapunk, hanem verbose opció nélkül is egy részletes leírást a hiba okáról.
PHP alkalmazásokat PHP-FPM segítségével hajt meg, ezzel sem akadt problémám, néhány perc alatt belőhető az egész, utána még kis molyolás, hogy tökéletes legyen a konfig, és már mehetünk is élesbe.
Első projektnek rögtön belőttem az új blog képkiszolgálását. A koncepció az, hogy átköltözik majd az összes blogbejegyzésben tárolt kép a kepek.mefi.be URL-re, amelyet az nginx szolgál majd ki, az alábbi konfigurációval:
Ezekkel a cache és tömörítési beállításokkal elég masszív képkiszolgálást lehet elérni.
Egyelőre néhány hétnél több tapasztalatom nincsen, és persze majd élesben mutatja majd meg az igazi erejét a dolog, de az biztos, hogy engem teljesen megvett a cucc.
Volt szerencsém a napokban egy kedves kollégámnak köszönhetően ellátogatni a Keleti Pályaudvartól nem messze található Dataplexbe.
Sok hasonló helyen nem voltam még, de a Dataplex egy brutál masszív adatközpont, talán itthon a legkomolyabb mind közül. Többszörösen zsilipelt beléptetés, tükrös alvázvizsgálat, fémdetektor, arckövető kamerák minden második sarokban, olyan vasajtó, amit valószínűleg páncélököllel sem nyitsz ki, ha bezárják. A gépeket pedig steril, az informatikus szemnek már-már gyönyörű, hófehér környezetben tartják.
Nagyon nagy élmény amúgy közelről is megnézni a vasakat, amik az interneteket alkotják, és megpaskolni a hátát a kedvenc webszervernek, amin szinte minden nap dolgozol.
Tegnapelőtt kiírták, hogy este tíztől nem lesz víz a házban. Beraktam egy palackozottat a hűtőbe, és igazából észre sem vettem a dolgot, mire feküdtem le, addigra meg már tudtam is fogat mosni.
Tegnap azonban elment az internet, és meglepő, hogy ezt kétszer akkor vérnyomással, idegeskedéssel és bosszúsággal fogadtam.
Durva, hogy ez a dolog mennyire hozzánk nőtt. Vagy legalábbis mennyire hozzánőtt bizonyos emberekhez. Magamból kiindulva, a munkámat és a szórakozásom egy részét is ennek a kézzel nem megfogható valaminek köszönhetem (érthető tehát, hogy ha ez a valami nem elérhető, akkor nem vagyok vidám; mindamellett, hogy végtelen más dolgot tudok csinálni ezen túl).
Ami ettől kicsit független, azonban még mindig meglep, hogy emberek tudnak unatkozni. Biztosan az sem jó, amit én csinálok, hogy mindenbe belefolyok és mindenhol igyekszem ott lenni, mindennel foglalkozni, ami érdekel, de egy biztos, évek óta nem volt olyan, hogy tétlenül ültem volna egyhelyben, azt hajtogatva, hogy unatkozom.
Régóta szeretnénk már megnézni a mindenki által istenített és gyönyörűnek tartott Cseh fővárost, így egy robogó vonattal most elzúzunk megkóstolni a legbarnább sereket, enni knédlit, kvarglit és utopenect. A hosszú hétvégén valószínűleg végtelen fényképet készítek majd, és bejárjuk a létező összes menő helyet Prágában.
