Képzeljétek, tegnap vígan szörföltem az interneteken, amikor megint megszakadt a kapcsolat, mint a kilencvenes években szokta, ám még modembúgás sem jöhetett, hogy megmentse bitekre szomjazó agyamat.
Igen, megint elment a net.
Megint telefonálgatás a DIGI-nek, megint elmondtam, hogy a következő ilyennél bemegyek és lemondom a szolgáltatást. Droid kolléga persze elmondta, hogy érti, és köszöni a bejelentést, és ez fontos a számukra, meg blabla.
Szokás szerint néhány órával később persze megint visszajött, a másnap telefonáló technikus már nem tudott a problémával mit kezdeni.
Eszem meg a másik is, ami lejjebb van, megáll.
Szóval most elhatároztam, hogy beköttetem a T-s netet, ingyen van az első három hónapban a lemondás, ha beválik, akkor lemondom a DIGI-t a fenébe. Nagyon jó szolgáltató volt, régen a 4/1-es csomag is a legjobbak közé tartozott. Azt még elviselném, hogy egy évig (ezt megerősítették) még biztosan nem lesz sávszél-emelés, de hogy még az is folyamatosan elmegy, ami van, az már nem fér bele.
Szánom-bánom, hogy eddig nem tettem meg, de valamelyik nap, hirtelen felindulásból bekapcsoltam a gyorsbillentyűk szolgáltatást GMailben.
A dolog pedig egyszerűen zseniális, tökéletessé teszi az amúgy is legtökéletesebb e-mail-élményt. Tudom, hogy ott a Sparrow, de nekem nem vált be, és egyébként sem szeretek asztali levelezőklienst használni.
Az egész gyorsbillentyűs témához még ajánlom a személyre szabható gyorsbillentyűk Labsben történő bekapcsolását, mert a törléshez a kettőskereszt az alapértelmezett, azt viszont nem olyan egyszerű előcsalni magyar kiosztás mellett.
Máskülönben sok év használat után a Ninja témát is lecseréltem a klasszikusra, az első két hét elég furcsa volt, de mostanra teljesen megszoktam, és jobban is tetszik.
Tudom, hogy »írtam már róla«, de az elmúlt hétvégék során ismét végignéztük a Back to the Future trilógiát, követve a technológiát, először FullHD-ben. (Persze, szigorúan az eredeti szinkronnal.)
Igazából ezzel a bejegyzéssel csak azt akarom mondani, hogy az időutazás a kedvenc témám, és fel is írtam magamnak egy listára, hogy minél előbb meg kell nézni a létező összes időutazós filmet, kezdve a főként nagyobbakkal, függetlenül attól, hogy láttam-e már korábban.
A Vissza a jövőbe pedig péntektől hivatalosan a kedvenc filmem. :]
Örömmel látom, hogy bár sok rosszat mondhatunk a mostani politikai helyzetről itthon, amibe nem is szeretnék belemenni, de néhány év alatt megértük azt, hogy június negyedikéről beszélünk. Hogy emlékezünk. Tévében, rádióban, interneten. Nem felejtjük el sunyi módon, mintha mi sem történt volna.
Változatlanul: nem tartom magamat olyan embernek, aki hatalmas zászlókkal vonul ki hosszú sugárutakra kántálni valamit; de olyannak sem, aki szerint csak azért esett ma az eső, mert az ég könnyeket hullatott értünk. (Szép gondolat, pedig.) Olyanfajta ember sem vagyok, aki szerint jobb lenne, ha a térképen kifelé mutató nyilak hirtelen irányt váltanának, és visszafelé húznák az elcsatolt területeket.
Ettől függetlenül azon a véleményen vagyok, hogy június negyedike ugyanannyira szomorú napja a magyar történelemnek, mint mondjuk október 23-a. Nem azért, mert elvettek tőlünk dolgokat, vagy mert megaláztak minket. Erre még azt is mondhatnánk gonoszan, hogy megérdemeltük, elvégre a háború egy ilyen üzletág: ha rossz helyen állsz, rosszul jársz.
Az egészben a legszomorúbb az, ahogyan (legrosszabbul) azok jártak, akik a túloldalon voltak és vannak máig. Akiket magyarságuk miatt leköptek, de más nemzet fiainak vagy lányainak nem nevezhették magukat. Akiket ha megkérdezel, hogy mi a nemzetiségük, azt mondják, hogy se magyar, se más.
Illetve szomorú az is, hogy a szomszédos országainkkal olyannyira romlott meg a kapcsolat az évek során, amit már sehogy, vagy csak nagyon nehezen tudunk megváltoztatni. Mert a vérünkben van. Nekik is és nekünk is. Nem kell bántani senkit, aki szlovákozik vagy románozik, mert ebben nő fel, ezt látja. Míg a román vagy a szlovák ugyanúgy ebben él. Sokszor ezek a szavak úgy csengenek bizonyos körökben, mintha káromkodna az ember. Pedig egy mai román és egy mai magyar nem sok haragon kellene osztozkodjon.
Az én szememben ezek azok a problémák, amelyek miatt június negyedikét talán az egyik legkomolyabb gyásznapnak tekinteném.
Kis érdekesség: a nótában eredetileg lett volna dalszöveg, de a zeneszerző összeveszett valakivel, aki azon a véleményen volt, hogy minden zenét a dalszövegek tesznek naggyá. Ennél pontnál a zeneszerző közölte, hogy na márpedig ez nem így van, és szöveg helyett ezt a dudorászást rakta a végső műhöz.
Az első Erdélybe utazásomnál tízéves lehettem, nem emlékszem már, hol voltunk, de valami táborszerű helyen, öt- és hatágyas szobákban elhelyezve. Ez volt az első tábor, amiben részt vettem (és élveztem is). Sokat láttunk Erdélyből, nagyon jól éreztem magam, és az egészben volt valami akkor megmagyarázhatatlan dolog.
Ezután egy évvel később mentem ismét, ez volt a kedvencem mind közül. Egy Csíkszentdomokos nevű, rendkívül népies faluban laktunk ketten egy kedves családnál elhelyezve. Habár itthon is nagyon finom, felejthetetlen élmény egy olyan húslevest enni, amibe a tésztát a nagyi csinálta házilag, a vizet a kútból merték, a zöldségeket reggel szedték, a tyúkot pedig azelőtt néhány órával vágták. Akkor ettem először kürtőskalácsot, amit a nagyi csinált nekünk az útra. (Nem akartuk csak itthon megenni. Ami valójában történt: a buszutazás első tíz percében már egy morzsa sem maradt.) Az emberek kedvesek, őszinték, barátságosak voltak. Nagyon szerettem ott lenni.
A harmadik utazással kapcsolatosan csak annyi negatív élményem volt, hogy nem azzal a jóbarátommal lettem elhelyezve, akivel azelőtt, hanem két, nálam idősebb sráccal, akikkel nem igazán volt közös téma.
Akkor még mindig nem tudtam, néhány évvel később sikerült csak megfogalmaznom mit éreztem. Erdély maga az érintetlen paradicsom, ahol megmaradt valami, ami régen volt, és mára nagyon ritka. Szavakba nem lehet önteni, nem is igazán kell. Oda kell menni, beleszippantani a levegőbe, beszélgetni az emberekkel, enni, inni, szórakozni. Mindamellett, hogy a világ egyik legszebb és -varázslatosabb helye Székelyföld, kicsit azonban szomorú is.
Holnap ismét Erdélybe utazom; most életem első csapatépítő bulijára megyek. Minden tekintetben nagyon izgatott vagyok: egyrészt ismét láthatom ezt a csodálatos helyet, és nagyon kíváncsi vagyok, most kicsit több mint tíz év után milyen érzésekkel jövök haza. Másrészt meg érdekes lesz – természetesen kulturált mederben – féktelen tombolásban eltölteni néhány napot azokkal az arcokkal, akikkel egész nap közösen csapkodjuk a billentyűket.
Nem csalódtam, most is nagyon jó volt oda utazni, habár lehet, hogy csak ismét szerencsém volt, és nagyon jó társasággal mentem. Korond volt talán picit csalódás, mert emlékeim szerint anno sokkal több helyen lehetett vásárolni, és egyáltalán nem voltak kínai gagyik, most viszont egy-kettőt lehetett látni.
Kifogtuk a legjobb buszsofőrt, együtt ünnepelte velünk a születésnapját, és azt mondta, élete legszebb születésnapja volt.
Volt egy közepesen hosszú, öt és fél kilométeres túra is, amelynek a legszebb pillanata az volt, hogy átmentünk egy patakon (itt buktam fél zoknimat), amikor a túloldalon észrevettük, hogy van egy híd is tőlünk néhány méterre. Elvileg láttunk medve lábnyomokat is, bár én kételkedtem a dolog valóságában.
Egyszóval nagyon jó buli volt, örülök, hogy ott lehettem.
Szóval van ez a film, amiben van tükröm, tükröm, de nincsen hozzá hej-hó, hej-hó és igazából azt leszámítva, hogy egy fekete (ámbár gyerekkorában barna) hajú csajt megmérgeznek egy almával, sok hasonlóság nincsen az eredeti hófehér történethez.
Nekem a személyes problémám az egész filmmel az volt, hogy sem a gonosz mostohát, sem pedig a hófehér szépséget nem tartom különösen szépnek. Nekem az alkonyatozással nem volt különösebb bajom, helyén kezelhető film, azonban Kristen Stewart azóta sem szedett össze mimikákat, még mindig inkább olyan, mintha bekente volna lidokainnal a fél arcát. Thort pedig valószínűleg azért vették fel, mert olcsóbb volt a koreográfiatanár, hiszen a kalapáccsal már nagyon tud bánni.
Mindezektől eltekintve a látvány persze nagyon rendben volt, ahogyan a zene is (habár az ilyen filmeknél ezekre legalább mindig figyelnek). Nagyon tetszett, hogy a királynénak története volt, nem csak úgy alapjáraton ráhúzták a gonosz szerepet, hanem kicsit kifejtették, mi áll a dolgok hátterében.
Ami engem zavart, hogy rengeteg átfedést fedeztem fel a Harry Potter történettel, amit persze lehet én magyaráztam bele, de ettől még a tényen nem változtat, hogy zavart. (Egészen konkrétan a nem élhet az egyik szöveget szinte teljesen átvették).
Mindent összevetve, egyszer megnézésre jó volt, de ennél többet nem nagyon tudok tulajdonítani a filmnek.
Minden évben van egy olyan film, ami habár jó, de valahogy teljesen mást vársz tőle, mást képzelsz el, másféle élményért ülsz be a moziba. És olyan is van minden évben, amelyben röhögsz mondjuk tíz poénon, amelyből hetet láttál az előzetesen. Na, a Várandósok egy olyan film, ami mindkettőt egyszerre tudja.
Legelőször: engem meglepett, de ez a film nem leendő apukákról szól, sőt, nem is arról, hogy van valami apuka klub. Lehet, csak nekem volt ez a koncepcióm az előzetesek alapján. Én sokkal inkább ajánlgatnám ezt olyan pároknak, akik a nagy dolog előtt állnak és persze akiket nem zavar, hogy itthon a fekete-fehér csempés kórházban kicsit másmilyen egy szülés, mint az ámérikái négycsillagosban.
Azzal alapjáraton nem lenne gond, hogy a film rengeteg helyen klisétenger, ami nekem jobban szúrta a szememet az az, hogy a tíz perc híján kétórás játékidőt abszolút nem jól használták ki. Az elején nyújtották mint a rétestésztát, aztán egyszer csak bumm, ott sír egy kis ráncos gyerkőc az anyja kezében. Plusz azért nem szabad elfelejteni, hogy itt egy vígjátékot árulnak, azonban a 110 percre jutó tíz vicces jelenet nem annyira jó arány (pláne, hogy ezekből hetet tényleg láttál az előzetesben).
Nem nagyon tudnám hová sorolni. Nem volt rossz, de másra számítottam, és mást is akarnak eladni ezzel a filmmel, mit amit kapsz.
Egy nagyon ritka és igazán izgalmas kiránduláson vettünk ma részt. Nem utaztunk messzire, csak körbesétáltunk Budapesten, a Margit hídtól egészen az Erzsébet hídig. Somogyi Levente az egyik legkiválóbb idegenvezető, és szerintem keresve sem találnál Budapestet jobban ismerő és szerető embert. Rengeteg érdekességet mesélt el a hidak történetéről, és bevitt minket a Lánchíd hídmesteréhez is, aki egy rendkívül érdekes ember (és egy ritka szakma mestere is). Ilyet láttunk többek között:
És nem is beszélek azokról a dolgokról, amikről nem lehet (titkos bunkerek és hegyekbe rejtett bázisok a környéken, hogyan lehet bejutni a hídpillérbe stb. Nagyon jó volt belegondolni, hogy mennyi érdekes történetet, életutat rejtenek azok a helyek, ahol minden nap megfordulunk. A Lánchíd eddig is a kedvenceim közé tartozott, de a mai kalandtúra után méginkább megszerettem.
Valamelyik reggel arra keltem, hogy az egyik szomszéd néni torka szakadtából üvölt a közös képviselő díjbeszedőjével: ő bizony az ötvenes évek óta itt lakik és akkor sem kellett közös költséget fizetnie, és alig van nyugdíja, nem tud még erre is költeni és egyébként is, ő sepri az ajtaja előtti lépcsőt, szóval tűnjenek a lakásából és hagyják békén.
Egyrészről értem a közös képviseletet, hogy (persze nem sajnálom őket, de) egy rakatnyi költségük van: szemétszállítás, különféle adók, lakáskassza, liftüzemeltetés, takarítás, felújítások stb; másrészről azonban nem szabad elfelejteni, hogy az a néni nem poénból nem fizeti be a havi nyolc-tízezer forintot, hanem mert abból két hétig eszik inkább.
Nem jó, hogy ez így van. Sem a közös képviselőnek, sem a néninek, sem pedig a szomszédoknak. De a legszomorúbb szerintem az, hogy nem lehet tenni ezek ellen semmit.
Túlságosan hatásvadász, gyönyörű fényképekkel, gyenge sztorival és olyan semmilyen befejezéssel. Tömören és röviden ez a Prometheus.
Azt elöljáróban fontosnak tartom leszögezni, hogy nekem az ALIEN-széria egyáltalán nem jött be. Tervezem újranézni, és egyáltalán nem mint minőségi problémám volt vele, csupán nem szeretem annyira az olyan filmeket, amelyekben teljes kilátástalanságban valami undorító lény (ami persze földönkívüli) akarja elpusztítani az embereket. Sejtettem, hogy lesz valami átfedés (elvégre Ridley Scott, ugye), és talán egy előzménytörténetnek ez még jó is lehetne. Talán.
Viszont pontosan azt éreztem, amit az előzetesek alatt: egészen addig, ameddig keresik azt, hogy miként lettünk, nagyon jó a történet, onnantól kezdve viszont, hogy átmegy az egész az értelmetlen gyilkolászásba, egy olyan horror érzését kelti, amelyre sok pénzt dobtak ki az ablakon, mégis gagyi lett.
Olvassátok el human és angelday írását a filmről, minden egyes karakterükkel egyetértek.
Beülünk és megnézzük alapon nem volt rossz, de egyáltalán nem váltott világot (pedig tudott volna).
Tegnap Tomival kitaláltuk, hogy beülünk valahová, elfogyasztunk egy korty hideg alkoholos nedűt, és megbeszéljük az élet nagy dolgait, miközben ő fél szemmel a meccset is nézi.
A Nyugati Pályaudvar mellett lévő nagyon találó Eiffel-téren voltunk, egy nagyon elegáns helyen, aminek a nevét most nem említem. A kilátás isteni, a kivilágított pályaudvar, a néha elzúgó kombinó, a szép rendezett parkos rész, a gyönyörű nagy kivetítő és még sorolhatnám. Istenien kényelmes székek, kellemes illatok. Gondoltuk tuti jó lesz.
Cirka tizenkét perc alatt meg is kaptuk az ét- és itallapot. Utóbbiról azt kell tudni, hogy habár például a sörök tekintetében szegényes a választék, cserébe 650 forint egy korsó. Ezt mondjuk kompenzálja, hogy valami bitang csípős nachost hoznak hozzá, amitől nagyon gyorsan legurul az egy üveg, követelve a következőt.
Újabb tíz perc elteltével már a rendelésünket is le tudtuk adni, és mit vagy mit nem, tizenöt percbe telt, mire megjött a két korsó söröcske, meg a korcsolya.
Miután megittuk, kértünk még egy kört, majd néhány perccel később nem a sör, hanem a számla jött. Jeleztük, hogy oké, de mi még kértünk, amire bólogatott a srác, hogy igen, rajta is van a blokkon. Mondom én, oké, de most zártok, vagy mi? Azt mondja nem, csak hozta a számlát. Nem tudtam hová tenni, amolyan mi a faszt nézek fejem volt. Amikor kb. húsz perce nem jött a következő kör, gondoltam megkérdezem a pincércsajt, aki azonnal feltette a két kezét, hogy uram, nagyon sajnálom, nem rajtam múlt. Nem? Tényleg, hát kin? Biztos a Ronaldinhón vagy ki rugdosta a bőrt a kivetítőn, esetleg magán Ronald McDonald-en.
Aztán jött a blokkos srác, megnézte a blokkot, majd kihozta az új kört hogy elnézést kér.
És akkor már tényleg mi a faszt néztem fejjel ültem ott.
Mit gondoltak? Hogy lelépünk fizetés nélkül? Mert ott ül két fiatal, az asztalon két, egyenként száznegyvenezer forintos telefonnal, egy legalább ekkora értékű digitális géppel, jól öltözötten, jól fésülten (oké, nem borotválkoztam egy hete, lehet itt volt a baj), és szóval nem egészen úgy néztünk ki, mint akik le akarnak lépni. Vagy csak ennyire tré a hely, hogy a hatötvenes sör mellé (még a Szigeten is olcsóbb basszus) ez fér bele?
Ma inkább a Nyugati mellett lévő Vogue Pub-ba ültünk be, ahol csak egy 42"-os FullHD tévén nézhettük a meccset, cserébe azonban egy nagyon csinos pincérlány mosolyogva három perc alatt hozta ki a sörünket, majdnem feleannyi pénzért. (De kétszer annyi jattot kapott.)
Ma az Arkonnál megrendeztük az első budapesti PHP Meetupot. A jelenségről általában: zseniálisnak tartom, hogy míg régebben egy vállalat az értékes embereit és tudását lakat alatt őrizte, addig most ingyen szendviccsel és limonádéval odacsalogatják a szakma krémjét, hogy ki-ki elmondja, milyen király megoldásokat használ A Cég kötelékében. Vagy úgy általában. Hihetetlenül hasznos ez az egész, rengeteg új embert lehet megismerni, nem is beszélve az új technológiákról vagy úgy általában a tudás mélyítéséről.
Nagyon sokan voltunk, szinte azonnal teltházas lett az esemény, és még rengetegen voltak várólistán (páran onnan is befértek). Jó volt látni, hogy mennyi embert érdekel az egész téma, sokan még olyanok is jelen voltak, akik az első PHP konferenciákon is.
Az első alkalom fő témájaként egy korábban egyeztetett menet szerint négy PHP-keretrendszert mutattunk be. Négyen adtunk elő: tőlünk Szász szaszz Zoli a symfony 2.0-ról; a Wildom Kft. szárnyai alól Nagy Attila a Yii Framework 1.1-ről; Schneidhoffer kisPocok Dávid az Inda-Labs Zrt. (blog.hu) fejlesztője a Zend Framework 1.11-ről, én pedig a symfony 1.4-ről beszéltem. Jók voltak az előadások, amennyire meg tudtam ítélni, a közönségnek is tetszett és jó kis beszélgetés alakult ki az egész után, ahogyan az lenni szokott.
Most először használtam egyébként Prezit (az előadás erre), nagyon jó cucc. Elsőre meg kell szokni, hogy nem diák vannak, de ha ezzel az egész koncepcióval azonosult az ember, akkor hihetetlenül nagy teret enged a kreativitásnak a végtelen hófehér mező.
Ezek annak, jó móka volt, remélem a többi is hasonlóképpen alakul majd.
A képen a fókuszt nagyobb tekintetben megkapó kis állat június 12-e óta áll a ház kötelékében és a Károly (Karcsika) hívónevet viselő kandúr, jelenleg kicsit több mint másfél hónapos, Kázmér kifejezett jóbarátja, aki ha megunja a hisztit, egyszerűen ráfekszik az állatra, bekebelezve és mozgásképtelenné téve azt.
A dolog úgy nézett ki, hogy ajándékba kerestünk egy kiscicát, de nem igazán találtunk jót, aztán Tomi barátom felhívott, hogy elment futni a rétre, és találta ezt a kis dögöt, aki jött utána. Na, vittük is ajándékba, de pár nap múlva kiderült, hogy az ajándékozott személynek mégsem jön be a macska. A rétre mégse vihettük vissza, úgyhogy jött az én negyven négyzetméteres pesti luxusvillámba.
Sokat eszik, hihetetlenül pofátlan, pofátlanul aranyos. Kázmér az első két napban morgott-fújt-dúlt-kapált-fúlt, majd egyik percről a másikra hanyatt dobta magát, és azóta folyamatosan játszanak.
Egyelőre nem tudom mi lesz a sorsa, ha nagyon nem fér, és lesznek bajok, akkor lehet keresünk neki új gazdit, de most jól elvannak és -vagyunk, úgyhogy próbálok aludni két folyamatosan játszó-küzdő macska moraja mellett.
Az amúgy tök jó, hogy meleg van, és vetkőznek a csajok (ha még csak ők vetkőznének, de egy tucat csávót látok mindenfelé teljesen kikapcsolt inggel, mintha ez valami divatféle lenne), meg ilyesmi, de azt kicsit sem tartom viccesnek, hogy az időjárás-előrejelzés szerint pontosan mindig hétvégére romlik meg az idő. Pedig idén is azt terveztem, hogy hosszabb szabit nem veszek ki, cserébe viszont minden hétvégén eltűnök valahová.
Ami tegnap egy igen durva élmény volt, az a csávó a metrón(!), aki pulóverbe' és hosszúnadrágba' utazott, és egy csepp izzadság sem gyöngyözött a homlokán.
Ellenben az egyik csajnak konkrétan a fél mellbimbója és a teljes hátrésze kilógott, amit a nagy meleg miatti forráspont közeli agyvíznek köszönhetően csak néhányan vettek észre, köztük a mellettem álló idős néni, aki emiatt (vagy a melegtől) majdnem szívinfarktust kapott.
Na és persze ilyenkor az egész internetek azzal van tele, hogy az emberek leírják, milyen durva meleg van.
Oké, apum szakács, így láttam már az ő kezén is csúnya sebeket, de azért eFi balesete igen durva. Nem csak a sérülés (bár a bizarr, már-már fotosoppnak tűnő késen figyelő fél ujjdarabka is elég határozott), hanem az, hogy kb. két hónap alatt szinte tökéletesre gyógyult. Bámulatos az emberi szervezet.
Az meg, hogy nincs kötszer, meg hogy hogyan bánnak az emberekkel persze nem is meglepő, de erről majd máskor.
A hétvégére hirtelen felindulásból Balatonlellére utazunk, ahol megnézzük a 26 °C-os vízhőmérsékletet, és eszünk végtelen fagyit.
Mivel ilyenkor a Déliben elég nagy a sor, gondoltam kipróbálom az onleány jegyvásárlást. A MÁV-Start felület helyenként több sebből vérzik, és nem túl logikus az összekattintgatása egy menetjegynek (pl. a fizetési módok alatt nagy narancssárga gombbal a kilépés látható), ettől függetlenül azonban nagyon menő az egész dolog, kifizeted bankkártyával vagy mobiltelefonnal, kapsz egy PDF-fájlt, kinyomtatod, és valami ilyesmivel a kezedben, olyan igazi like a boss arckifejezéssel egyenesen a peronhoz sétálsz:
Tegnap közben épségben megérkeztünk kedvenc magyar tengerünkről, ahol egyrészt sikerült megtalálnunk a legdrágább éttermet, másrészt fájdalmas tanulságként azt hoztam, hogy ne aludjunk el a napon egykor, mert csúnyán leégünk.
Az idő nagyon jó volt, egész konkrétan olyan meleg volt a víz, hogy azonnal lemerültem, pedig alapjában véve elég fázós vagyok és hamar ki is jövök.
Ami nagyon durva volt, az az elképesztő szúnyog- (kobuci?) -invázió. Szinte sehol nem működött este a közvilágítás, és még így is vágni lehetett a levegőben a kis dögöket, a szállodában egy kis videót is csináltam:
A Napfény Strand nevű hely egész korrekt, háromszá' a belépő (talán emiatt jobbak a szocreál társasüdülők, mivel van saját stégjük), elvileg van mindenféle élménymedence is, de nekünk a Balcsi elég élmény volt önmagában is.
Hihetetlenül jó filmélményben volt részem vasárnap este, fáradtan, leégett bőrrel a Balatonról hazaérve Intiék társaságában. Vannak olyan filmek, amelyeknél nem merem becsukni a szemem, mert félek, hogy akár egyetlen képkocka is kimarad. Mint a jó ételnél, amely után még a tányért is kitörli az ember. Ilyesmiről van szó a Moonrise Kingdom esetében.
Először is: ha nem tudnátok semmit a filmről, megnyugodhattok, semmi köze a vámpírokhoz. Bruce Willis habár itt is a rend védelmében áll, nem egy badass akcióhőst játszik és Bill Murray sem annyira vicces karaktert alakít.
Az egész filmet körüllengi valamilyen bizarr, már-már művészfilmes aroma, amit az első néhány percben annyira nem lehet hová tenni. A képi világ kicsit a hetvenes évek világát idézi, és az egész képalkotás nagyon kifinomult módon áll össze. Sok tekintetben minimalista, a képeken általában kevés dolgot látni, ott azonban minden apróságnak komoly jelentése van. Azt már hozzá sem kell tenni, hogy az aláfestő zene egyszerűen ott van. Nem tolakodik, de azért érzékelhető a háttérben, és csak akkor mászik az ember agyába, amikor arra alkalmas a pillanat.
I love you but you have no idea what you are talking about.
Történetében is nagyon összetett a Holdfény királyság, nehéz ugyanis kategóriába sorolni. Rengeteget lehet rajta röhögni, talán többet is, mint egy dedikált vígjátékon, azonban végig nagyon súlyos mondanivalót visz, amit minden szavával sulykol a moziba süppedő, még a kukoricáját rágni sem merő néző agyának barázdáiba.
Az üzenet? Talán az, hogy azért mert valaki fiatal és nem látott még annyi mindent, lehetnek olyan érzései, amelyeket általában sokkal később tapasztal meg az ember. Vagy az, hogy hallgassunk a gyerekekre és tekintsük őket egyenrangú félként. Vagy az, hogy a megfásult emberek is találhatnak újra boldogságot. Vagy akár az is, hogy a házasságban, ha gyerekek is vannak, akkor a két fő közös és egyéni érdekein túl sokkal fontosabb tényezők vannak.
Az egész film 94 percnyi mestermunka. Sajnos nem értek annyira a filmekhez, hogy ezt jobban meg tudjam fogalmazni, de nagyon kevés alkalommal érzem ezt, mindamellett, hogy simán tudok élvezni nyári popcornokat vagy hállivúdi effektbombákat. IMDb-n egyelőre 9 pontot adtam neki, de az idő fel fogja húzni azt az egy pontot is.
Az alábbi jó mókát zooli mutatta, engem azonnal megvett. A lényeg, hogy idióta, nehezen kitalálható számok és betűk helyett (amiket a robotok előbb megfejtenek, mint mi), kis játékot kell megcsinálni ahhoz, hogy bebizonyítsd, ember vagy, nem szpemmer:
Próbáljátok ki, nagyon mókás. Tud HTML 5-öt is, és készen mindenféle library elérhető hozzá (többek között a népszerűbb blogmotorokhoz és CMS-ekhez plugin is).
A másik hasznos ötlet a láthatatlan captcha, amelynek habár könnyen kitalálható, de hasznos: ekkor egy nem látható beviteli mezőt kell elrejteni az űrlapon, és ha ezt kitöltik, akkor lehet tudni, hogy nem ember próbálkozott.
De sajnos a robotok egy lépéssel mindig előttünk vannak.
Tizenöt éve jelent meg az első Harry Potter regény, a Harry Potter és a bölcsek köve.
Elképesztően durva, talán hetedikes koromban olvastam először és azonnal megvett. Már négy- vagy ötéves volt a könyv, de emlékszem, hogy akkoriban indult be a nagy felhajtás az egész körül, még persze a mozifilmek előtt.
Sokan sokfélét mondanak az egész jelenségről; én J. K. Rowlingot egy kiváló írónőnek tartom, aki a végtelen fantáziáját nagyon ügyesen tudta történetbe foglalni és papírra vetni úgy, hogy eközben tucatnyi előtte is létező és ismert jelenséget vett elő és dolgozott bele hibátlanul a történetbe. Például a különböző varázslatos lényekre olyan magyarázatokat adott, amelyeket kis beleéléssel egyszerűen el tudtam képzelni, hogy igen, ez tényleg így van. Vagy például az olyan apróságok, mint a szereplők nevei (Piton, Minerva, Hermione stb.). Arról nem is beszélve, hogy a történet úgy általában is nagyon jól kidolgozott és összegyúrt, a hetedik kötet pedig majdnem minden kérdésre választ ad.
Kedvet is kaptam most, hogy újra elolvassam mind a hetet.
Ma befejeződött egy korábbi fejlesztésünk; egészen konkrétan egy akcióról van szó, amihez itt-ott durván belenyúltunk a rendszer lelkébe. Nem mondom, hogy nem küzdöttünk meg vele és kívántuk pokolba az egészet, de amikor ma összesítettük, hogy mennyi bevételt hozott, akkor kicsit jól eső érzés töltött el. Lehet programozgatni és csinálni bármilyen projektet (elvégre mindegyik egyforma, mindig adatokról szól és 1:N kapcsolatokról meg if-else-try-catch ágakról stb.), ezekért adott esetben lehet kapni bért vagy projekt alapú fizetséget vagy juhot meg csirkét esetleg egy korsó sört. Azonban amikor azt látja az ember, hogy az általa készített fejlesztés súlyos pénzösszegeket lapátol a közös jóba, akkor egészen átértékeli a munkáját és annak fontosságát vagy szerepét.
Egészen hasonlót akkor éreztem, amikor az első két vérkomoly módosítást elvégeztem az ingatlan.com főoldalán. Az egyikben néhány ikont ki kellett cserélni, míg a másikban a kereső űrlapjain kis pixeltologatást kellett elvégezni, hogy szellősebb és átláthatóbb legyen. Ezek persze borzasztóan egyszerű feladatok voltak, de ahogyan ezzel bekerültem akkor a gépezetbe, hogy aztán a különböző folyamatokon keresztül végül nem csak a saját gépemen, hanem tényleg ott volt az igazi ingatlan.com főoldalán az általam módosított akármi, az egésztől úgy éreztem, hogy valami nagy dolog részese lettem.
És nem azért, mert olyan bámulatos dolog berakni két sor módosítást egy kódba, aztán beküldeni a verziókezelőbe.
Az egész varázsa abban rejlik, hogy azt a változtatást nem sokkal később több tízezer ember látta.
Tisztelettel kell bánni az ilyen rendszerekkel, és nem azért, mert ijesztően összetettek, hanem mert a túloldalon emberek használják. Olyanok, akiknek az a munkaeszközük és adott esetben pénzt termelnek vele. Vagy csak hétköznapi emberek, akik keresik az ideális lakást, ahol terveznek élni. A céljuk talán annyira nem is fontos, annál inkább maguk azok, akik használják.
Mániákus - Kicsit zöld, kicsit kisbetűs, kicsit mániákus, kicsit imádom. És ha negyede olyan jól ír valaki, mint ő, akkor már csak sikeres ember lehet.
