Mostanában valahogyan mindig összehozom, hogy akkor blogolnék, amikor méjntenansz van a szerveren, így beragad pár bejegyzés a sorban.
Tegnap a 37 fokos meleg ellen elmenekültünk a budapesti Aquaworld élményfürdőbe.
A hely nagyon jó, bár Intiéknek sikerült rögtön az első medencében találni egy törött lámpát, ami neki a nagylábujján barátnőjének pedig a mutatóujján okozott kisebb vágást; vicces volt nézni, ahogyan az összes embert kiküldték.
Habár nem vagyok nagyon vízmániás, az élményfürdőket jó mókának tartom, még tavaly Debrecenben voltunk hasonlóban, szintén nagyon jól éreztük magunkat, ráadásul ott még termál rész is van, a negyven fokos víz volt a kedvencem (bár senki mást nem láttam benne).
A csúszdák egy részét kipróbáltuk, de az óriási csúszdakomplexum kimaradt, majd legközelebb.
Ami plusz jóság, hogy pont a helyszín előtt áll meg valamelyik busz, illetve ha az már nem jár, nem messze van az éjszakai járat is.
A Compact Disco Sounds of Our Hearts című száma azon túl, hogy zeneileg is bejön, nálam azért lett kedvenc, mert nem követi a mostanában nagyon menő trendet, hogy a videoklip egy vizuálisan egyébként jól összerakott anyag, amiben sok csaj nyalogat egy csávót. Itt az egész sokkal jobban összeáll, annak ellenére is, hogy egy jó adag kliséről van szó:
Tegnap a Köpönyeg jóvoltából megnézhettük az Érinthetetlenek című mjuzikelt.
Az első feléig még nem igazán tudtam, milyen lesz a vége, de aztán arra jutottam, hogy ha létezik ebben a műfajban a B-kategória, akkor egyértelműen oda sorolható, ha pedig nem, akkor ezzel most sikerült megteremteni.
Az alaptörténet nagyon jó lenne, még a magyar popslágerek is jól hangzanának, azonban az egészet elrontja a rettenetes szereplőválogatás, ami azt eredményezi, hogy az egyébként jó színészek közel sem jó szerepekben vannak, sokszor teljesen elrontva a zenei betétet ezzel. Ezen még csak-csak túltenné magát a néző, meg a negyven fokos kánikulán, de az egész történet olyan se eleje, se vége. Elkezdődik, megy, véget ér. Nincs különösebb csattanó és sok fordulat sem.
Egynek jó volt, de mély nyomokat nem hagyott bennem.
Hajóval menni viszont nagyon jó móka, ezer pengő oda-vissza a margitszigeti színházjárat, és este nagyon hangulatos a kivilágított hidak alatt áthajózni. (Az már kevésbé, hogy éjfélkor minden díszkivilágítást lekapcsolnak.)
Július elsején volt 33 éve, hogy a Sony piacra dobta az első hordozható sztereó kazettás lejátszóját, amelynek a Walkman nevet adták, ami kiváló választás volt, mert ezek a készülékek végül volkmenként vonultak be a köztudatba (legalábbis itthon biztosan).
Emlékszem, kettő ilyen kütyüm volt. Az elsőt a képen látható WM-FX121 típusú. Semmi extrát nem tudott, csak kazettás lejátszást, viszont nagyon szerettem, mert ez volt az első, ami tényleg az enyém volt, én kaptam, nem megörököltem mástól vagy hasonló. Évekkel később egy újabb modellt kaptam, amely már FM-rádiózni is tudott, mentette a csatornákat és volt benne automatikus időzített kikapcsolás.
Klassz dolog volt, úgy emlékszem rá, mint a videokazettára és -magnóra. Egyszer fogok venni mindegyikből egy-egy bontatlan darabot, csak úgy emlékbe a polcra, vagy megmutatni a gyerekemnek, unokámnak, hogy nézd csak, régen ezzel hallgattuk a zenét és néztük a tévéből felvett filmeket.
Ma cirka egy órát és negyvenkilenc percet szívtam, hogy legyen egy memcache.so fájlom a fejlesztői környezetben.
Hogy miért XAMPP-et használok? Nem tudom, két vagy három éve, mikor elkezdtem, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, és általában sokkal jobb, mint külön-külön feltelepíteni és beállítgatni mindent. Egészen addig nem is volt vele bajom, amíg egy mongo.so és egy memcache.so kiegészítésre nem lett szükségem. Előbbit még olcsón megúsztam, utóbbinál viszont nem kerültem el a configure-make-install szentháromságot, ami tudom, nem nagy móka, de valahogy mindig valami szívás van vele, ami miatt nem olyan triviális megoldani a problémát.
Most sem volt ez másképpen, kapásból elhalt, hogy nincsen autoconf. Oké, varázsoltam autoconfot. Aztán rájöttem, hogy még make-elni sem tudok, mert nincs fent az OS X Developer pamparam. Oké, letöltés, telepítés, mékelés. De a mékelés meghalt, hogy nincs meg a PHP forráskódja. Oké, beraktam abba a könyvtárba, ahol keresi, de mit nem, még most is panaszkodik, hogy nem talál semmit.
A problémát az okozta, hogy valami miatt a Memcache configure parancsa nem tudta beolvasni a PHP forráskódjának almappáiban lévő dolgokat. Például a php.h fájl a main/ könyvtárban helyezkedik el, ezt már nem látta. Jogosultságok rendben, betöltési útvonalak rendben, elvileg minden rendben. Végül az egész problémát úgy oldottam meg, hogy az összes almappa tartalmát kimásoltam egy szinttel feljebb, és így már látta a fájlokat.
Valószínűleg nem az OS X a hibája, az legfeljebb egy-két ponton megnehezíti az egész kört elsőre (jó kis támadási felületet adva az utálkozóknak), talán a XAMPP-ben lehet valami elcsúszva, de a lényeg, hogy szétvetett az ideg, mire sikerült azt a nyamvadt .so fájlt előállítani.
Megfontolom a MAMP-re való átállást, csak az a gond, hogy a benti környezetet elég sok idő volt így is belőni, nem szívesen babrálnék vele megint ugyanennyit.
Tény: a budapesti közlekedés kisebbfajta katasztrófa. Jobb a helyzet mondjuk a görögöknél, de tény, hogy a kerékpárosokat és a gyalogosokat kevés autó veszi emberszámba.
Másik tény: a budapesti kerékpárosok hihetetlenül elszemtelenedtek. Nem csak az ő hibájuk, voltaképpen a fenti okok vezettek idáig.
Az egésszel a legnagyobb bajom, hogy a biciklisek építettek egy bugyuta szubkultúrát, ami abból áll, hogy aki teker, annak minden jó. De tényleg. Nem fogsz fázni, nem lesz meleg, nagyobb lesz a farkad, nem hullik a hajad és még a melóhelyeden is jobban teljesítesz. Csinálj mindent biciklivel, mert az nem jármű, hanem életérzés.
Az egész dolog pedig elfajult odáig, hogy mostanában gyalogosként nem az autók miatt anyázok, hanem a figyelmetlen és pökhendi kerékpárosok miatt, akik fittyet hánynak arra, hogy piros a lámpa, és bevágnak elém a zebrára. Vagy akik az utolsó pillanatban átsuttyannak a piroson, aztán amikor dudálás van, mutogatnak. Arról nem is beszélve, hogy múltkor az egyik srác annyira jaszkari volt, hogy egy kanyarnál nekiment egy sarkon álló autónak.
Ne ugorjatok a torkomnak, kérlek, mert tudom, hogy nem mindenki ilyen; van nekem is cangám, én is imádom az egészet, szerintem is fontos, hogy figyeljünk, de én azt fontosabbnak tartom, hogy egymásra. Egy kerékpáros ugyanúgy figyeljen a környezetére, a gyalogosra, a galambra és az autóra egyaránt.
Mert tény, hogy egy bringával nehezebb komoly balesetet okozni, mint egy személygépjárművel, de nem lehetetlen.
Avagy miért került egy láblécbe a 7658 felirat. Nos, azért, mert a Smarty-nak van egy nagyon mókás bugja, ami a következőről szól. Adott az alábbi kódrészlet:
{$smarty.now|date_format:"%Y"}
Ettől azt várnánk, hogy az aktuális időbélyeg értékét az strtotime metódus szerint évként kapnánk eredményül.
Ehelyett azonban egy minden másodpercben látszólag véletlenszerűen növekvő szám az eredmény. Nézzük, mit tudunk az strtotime-ról:
The function expects to be given a string containing an English date format and will try to parse that format into a Unix timestamp
Kis érdekesség, hogy a now szöveg mellett egyetlen szóközt is megeszik, mindkét esetben az aktuális időbélyeget adja vissza.
Azonban kis próbálgatás után láthatjuk, hogy egy időbélyeget átadva az időbélyeg-előállító metódusnak, nem szép eredményt kapunk. Miért gond ez?
Lássuk most a Smarty shared.make_timestamp.php fájljának elejét:
Vagyis, a $string változó megkapja a jelenlegi timestamp-et, ami jó esetben false-t ad vissza, azonban bizonyos esetekben nem false-t, hanem egy teljesen blőd időbélyeget kapunk eredményként, jól megzavarva ezzel a metódust, ami végül visszaadná az évszámot.
Hibák minden rendszerben vannak, de itt jön be az, hogy nem látom, miért jó egy újabb szintaktikát megtanulni, egy újabb réteggel bonyolítani a kódot, egy újabb, ilyen és ehhez hasonló hibalehetőségeket magában rejtő egységet bevonni a rendszerbe. A PHP önmagában kiválóan alkalmas sablonnyelvnek, a legtöbb szájtbilder ismeri annyira a szintaktikáját, hogy nem retten meg és az, hogy a view-ba így legalább nem lehet kódot rakni (pedig de) egyáltalán nem jó magyarázat.
Írtam már sajátot, volt már Smarty, illetve Twig is, és habár utóbbi nagyon bejött, sosem láttam értelmét ilyen komponenseknek.
Ma Cegléden strandoltunk, és annyira nem vagyok elégedett, mint a múltkori »Aquaworlddel«. Utóbbi biztosan drágább, de annyival többet is ad: a csomagmegőrző kétszáz forint, nem ötszáz, és nem kérnek el buta módon kétszáz forintot minden alkalommal, amikor kivennél valamit és visszatennéd. De erre szükséged sincs, mert adnak egy karórát, amivel nyithatod a szekrényedet, fogyaszthatsz vígan, és a végén kell fizetned, közben pedig nem aggódnod, hogy hová esik a kulcs és mikor nyúlják le a dolgaidat. A nyugágy és a napernyő pedig szériatartozék, nem külön bérelhető hülyeség.
Az, hogy egy kolbászért, sült krumpliért és salátáért 2680 forintot fizettem még hagyján, de hogy zárás előtt fél órával már csak olyan gíroszt kaptunk, amiben a fele adag hús nyers volt, kicsit tényleg a dafakk kategória.
Ami viszont igazán meglepett, hogy állt előttem néhány 15-16-17 éves forma srác és lány, amikor kukoricáért álltam a sorban, és az egyik rámutatott a 4 dl jégkása feliratra, majd megkérdezte, hogy ez melyik ez a szám, ez a három, amire a másik azt mondta, hogy igen, ja, vagy nem, mert ez a négy.
A hovatartozást most hagyjuk, inkább engem az érdekelne, hogy akkor mért van ingyen az általános iskola, ha semmi értelme. (De persze végül is tudta valamelyik, hogy négy, szóval én vagyok helikopter.)
A hétvégém második felét jó informatikus módjára a számítógép előtt töltöttem, most viszont szigorúan kikapcsolódásból dolgoztam. A dolog úgy nézett ki, hogy beállítottam a toronyrajongót (tower fan, haha) az asztal alá, és kódoltam.
A ma végterméke egy 95%-ban működő adminfelület az új bloghoz, már csak a kép- és fájlfeltöltést kell megcsinálnom.
Néhány héten belül tervezem, hogy kirakok valahová egy publikus bétát, már csak azért is, hogy előjöjjenek a gyerekbetegségei, amiket az automatizált tesztek és én nem hoztunk elő.
A symfony 1.4 admin generátorát pedig még mindig imádom.
Ebben a tikkasztó nyári melegben nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne kezdjem mindegyik reggelt a Bajcsy Costában egy mangós gyümölcsös coolerrel kezdve.
Ez a dolog voltaképpen valami olyan léből készül, amit leginkább rostos gyümölcslé sűrítményhez lehetne hasonlítani, és összeturmixolják annyi jéggel, hogy három-négy decit kiadjon. Egyrészt isteni finom, másrészt a megfelelő szénhidráttartalma azonnal beindítja az ember agyát, harmadrészt a harmadik korty után beáll a klinikai fagyhalál, és rögtön megfeledkezik róla az ember, hogy odakint 38 fok körül jár a hőmérséklet.
Nálam amúgy most éppen 34, a spontán izzadás sportágat művelem random helyeken a lakásban.
Ma voltunk koncerten a Budapest Parkban, kellemesen csalódtam.
A nagyszínpad előtt talán lehetne hangosabb a zene, de maga a hangosítás minősége tökéletes volt, szerintem anno a hasonló kaliberű ZP-ben sosem sikerült ilyen jól belőni a dolgokat, de még talán a Szigeten sem. Tényleg, élvezetes volt minden hang, ami a ládákból jött.
Másrészt nagyon jó helyen van, a kettes villamossal pillanatok alatt ott lehet lenni.
A weblapjuk miatt külön dicséret, arról nem is beszélve, hogy onlájn, kártyával lehet megvenni a jegyeket, elkerülve a hatalmas sorban való ácsorgást.
Oké, a történet röviden. Nemrég csináltunk egy céget az insolis mögé, és én jóarc voltam, létrehoztunk egy cegugy[kukac]insolis[pont]hu e-mail-címet.
Persze, a különböző ügyeknél tök jól jött, de amikor megkaptam az első levélszemetet, és csuklóból küldtem el az anyjába a küldőt, hogy azonnal szedje ki ezt a címet vagy a rendőrségnél landol a levél, akkor egy hatalmas troll arckifejezésével küldte vissza a jogszabályt, hogy hohó, a cégjegyzékben elérhető e-mail-címekre lehet szpemmelni. És tényleg! Most nincs kéznél a paragrafusos hülyeség, de frankón. Ez egy ilyen ország, srácok, a hivatalos céges mélcímre mehet a szemét.
Na, és azóta naponta kapok valami vicceset. Kedvencem a mai:
Az Ön HLTX1000C sávos hiperkuponja 1000 Ft-ot ér 10 000 Ft feletti vásárlásnál, 500 Ft-ot 5 000 Ft felett, 250 Ft-ot 2 500 Ft felett. A kupon csak az elso vásárlásnál váltható be.
Mi a fáért akarnék én egy SÁVOS hiperkupont alkoholszondára? Könyörgök, nem szoktam berúgva programozni.
Az egészből az látszik, hogy beszippantják a sok mélcímet, de tök hülyén csinálják, persze mindenféle kategória nélkül. Például mi egy informatikai, kereskedelmi és szolgáltató cég vagyunk, akiknek a profiljában ott van a webfejlesztés, mégis már nyolc webfejlesztős megkeresést kaptam. De a kedvencem a könyvelőcég, holott látszik, hogy könyveléssel is foglalkozunk. Szóval ezek.
Nem is tudom hová tenni ezt az egészet. Egyik felem anyázik, a másik meg azon gondolkodik, hogy kellene csinálni egy értelmes robotot, ami beválogatná a jó címeket, és küldenénk rá ajánlatokat. De ilyet meg nem teszek, mert nem vagyok húskonzerv.
Szóval, ha csináltok céget (ne csináljatok, csak a baj van vele), akkor a hivatalos mélcímnek ajánlom a megdugnamakonnektort@cegneve.hu-t, mert a cím azonnal levélszemetes lesz, nem pedig egy hivatalos csatorna. (Ezért is elrontott ötlet alapból, mert így kizárják a hivatalos kommunikáció lehetőségét, hiszen ezt a mélcímet záros határidőn belül megszüntetem.)
A történet úgy kezdődött, hogy volt egy szar napom az irodában.
Mindenkinek van ilyen, semmi extra. Akkor valahogyan teljesen kilátástalannak láttam a dolgokat. Nem éreztem úgy, hogy jól keresnék, azt a pénzt sem kaptam meg mindig (ami persze mai szemmel nézve nonszensz), kezdett nem motiválni a projekt, úgy éreztem, hogy ennél többet-jobbat tudnék csinálni. Ráadásul még volt egy kellemetlen élményem is aznapra, amit most nem fejtenék ki részletesen. Az egészből az lett, hogy itthon belefásulva az egészbe felmentem az első oldalra, amely az ingatlan.com volt, letekertem az állás címszóig, ahol megláttam a senior PHP-fejlesztő pozíciót.
Ennek már kicsit több mint egy éve, az viszont egészen pontosan július 12-én történt egy éve, hogy »megkezdtem a munkát az icomnál«, ahogy mi hívjuk bent.
Rengeteget tudnék mesélni arról, hogy mért jó az Arkonnál dolgozni, és persze nem akarok senkit megtéveszteni, ennél jóval kevesebbet, de sokat tudnék arról is mesélni, hogy mi nem jó nálunk. Sok dolog viszont kiemelkedően jó. A nyolcvan egynéhány fős fedélzet ellenére családias a légkör; élő, igazi és általánosságban véve közkedvelt, jól használható és fontos projektek nevezhetünk a sajátunknak; rengeteget lehet tanulni minden nap, és ezt azok is elmondják, akik egyébként is kőprofiként kerülnek oda. Én azt sem tartom utolsónak, hogy főként nagyobb cégektől jönnek hozzánk kollégák, és nálunk jóval nagyobbakhoz (Google, Booking stb.) mennek tovább.
Néha szabályosan szégyellem magam, mert reggel mindig úgy megyek be, hogy ma is le akarok tenni az asztalra valamit, de mindeközben nem érzem, hogy egy munkahelyre járnék, mert gyönyörű helyen vagyunk, kvázi olyan emberekkel, akiket a barátaimnak tekintek, és az időnk nagy részét olyan feladatok megoldásával töltjük, amelyek megoldását élvezzük.
Még utolsó gondolatként a legutóbbi negyedévi értékelő meetingről emlékeznék meg, amely az iroda különböző pontjaiban játszódott, különböző vezetők által tartott előadásokkal, és amihez Hosszú Zoli egy nagyon jópofa térképet csinált:
Nagyon jó itt lenni, és bárhogy, bármikor, bármilyen körülmények között kell majd utoljára kisétálnom a Mészáros utca 58/A-ból, nem lesz olyan vidám nap, mint amikor először sétáltam be oda tavaly július 12-én.
Ma sokadmagunkkal összeültünk és egész nap iOS alkalmazást fejlesztettünk. A végeredmény egy működő app volt, amelyben egy listára véletlenszerű gyümölcsneveket lehetett felvenni és törölni. Persze ez semmi extra, a nap nagy része nem is ezzel, hanem az Objective-C-vel való ismerkedéssel ment el.
A nyelv egyébként rendkívül fejlett, elképesztő, milyen okos megoldások vannak benne, és ha belegondolunk, hogy milyen idős, külön figyelemre méltó a szolgáltatásainak széles skálája. Hozzá kell tenni, hogy az Xcode elsőre valamilyen fapados fejlesztőkörnyezetnek tűnik, de valójában egy a Visual Studio szintjének megfelelő fejlettségű IDE-t kap a fejlesztő.
Maga az iOS fejlesztés is kiválónak tűnik, ha az ember el tudja sajátítani a nyelv szintakszisát (ami szintén nem nehéz, egyszerűen csak meg kell érteni, hogy mi miért történik és néz ki úgy, ahogy) és tud azonosulni a szemlélettel, eszméletlenül jó dolgokat lehet alkotni.
Ahogyan időm engedi, foglalkozom majd kicsit a dologgal, persze csak hobbi szinten.
Szörnyen rémisztő azt látni, hogy a filmek, regények és sorozatok vad eseményeinek történetei nem csupán az elborult fantázia szüleményeként jöhetnek létre.
Eltűnik egy 25 éves lány, titkon mindenki reméli, hogy csak megunta az unalmas hétköznapokat, és világnak ment, azonban amikor a hírekben beszámolnak a történtekrőé, sokan arra gondolnak, bár ki se derült volna, mi történt.
Elképesztő, hogy ilyenek lehetnek nálunk is. Nem a mozivásznon, meg nem a veszélyes távoli országokban, hanem itt, kis hazánkban, Pécsett.
És az ilyen dolgoknak csak egy nagyon kis részéről tudunk.
A »SZÉP-kártya«, mint olyan máskülönben jó ötlet: egy elektronikus formában elérhető utalvány. Nem kell vacak papírokkal szenvedni, nincs a probléma, hogy nem tudnak belőle visszaadni és ilyesmi. Az irodában a rendeléseket is tök jól megoldjuk: egy valaki fizet, a többiek neki adják a részüket KP-ban.
A dolog egyetlen rákfenéje az osztott fizetés. Vegyük például a strandbelépőt, ahol a családi jegy (két felnőtt és két diák vagy gyerek vagy két valamilyen fiatalabbféle ember) 13 000 királyi korona. Namost, ha a SZÉP-kártyán csak 8 500 van, igazán megtehetnék, hogy azt lehúzzák róla és a maradékot kápéban elkérik – mint ahogy tették ezt tökéletesen utalványok esetén. De nem, osztott fizetés nincsen, így jártál.
Vagyis, kvázi kitalálják az okosak, hogy mire költheted a pénzedet (és hol!), de arról már nem gondoskodnak, hogy azt megfelelő módon tehesd. És nyilván, ha havi x ezer forintot kötelezően szabadidőre kell költenem, akkor bizony lehessen megoldani az osztott fizetést.
Akár mondjuk azt is megoldhatnák, hogy én a saját számlámról utalok át pénzt a kártyára, és így arról fizetek. Vagy bármi hasonló.
Két dolog. Egyrészt ez egy lóbőr lehúzás, kár is másként gondolni rá. Ezt a gondolatot viszont nem árt félretenni, és emiatt nem érdemes nem beülni rá a moziba. Másrészt: szerintem a filmek, de főként igaz ez a különböző adaptációkra, mindig valaki másnak a szemüvegén keresztül mutatják az adott történetet. Éppen ezért egyáltalán nem tartom gáznak, ha készül többféle megoldás, és az egyik valakinek jobban tetszik a másiknál.
Nagyjából ugyanezt éreztem a 2002-es Pókember filmeknél is: az első rész nem volt rossz, de a másik kettő nem igazán jött be, és az első résszel is főként az volt a bajom, hogy habár hű az alapokhoz, mégis pont az a néhány dolog volt nagyon gáz, amin változtattak. Tényleg, nem a változtatással és az eredeti történettől való bátor elrugaszkodással volt a gond, hanem hogy az a Pókember sokkal kevésbé hasonlított a vagány és kicsit flegma sráchoz, akit a képregényből és a rajzfilmből lehetett ismerni.
Ellenben pontosan ezek a dolgok voltak nagyon rendben a mostani változatban, ahol végig azt éreztem, hogy egy igazi, hús-vér pókpofa van előttem, és nem csak ő, de rengeteg más karakter is mintha csak lemászott volna valamelyik képregénykockáról. Sokkal pörgősebb, sokkal valósághűbb, sokkal modernebb és sokkal viccesebb film volt ez, abszolút popcorn stílusban tálalva, ami valljuk be, egy talán popcornnak mondható képregénynél egyáltalán nem gáz.
Olyan apróságok kifejezetten tetszettek, hogy a hálót lövő képessége valójában itt is egy gép volt, amit részben ő fejlesztett ki; hogy a ruhája nem egy renderelt csillogó akármi volt, hanem valami latex búslakodó, amin azért sokkal inkább látszott, hogy egy ember van benne, nem egy számítógépes animáció.
Klassz film volt, itt-ott talán túl nagy volt a szünet két nagyon eseménydús jelenet között, illetve Emma Stone-t annyira nem tudtam azonosítani a szereppel, mindamellett, hogy általában kedvelem mint színészt.
Az előző széria védelmében azért szóljon még annyi, hogy az talán egy kicsit korán, a menő feldolgozások ideje előtt készült, amikor már kezdték a filmesek érezni, hogy ebben rengeteg potenciál van, de nem volt még meg az az áttörés, ami szerintem sikerült és ott volt egy »Vasembernél« néhány évvel később.
Ez a film azért tetszett nagyon, mert igen ritkán fordul velem elő, hogy nem tudom kitalálni, mi fog történni a következő tíz-húsz percben, itt azonban a következő két percre nem sejtettem semmit, ha szagot fogtam, akkor pedig vagy teljesen más nyomon jártam, vagy azt hittem, hogy na, ez van, de közben félrevezetett az egész. Tényleg az utolsó néhány percben sikerült csak összeraknom a nagytotált.
Az északi barátaink filmművészetével óvatosan bánok, mert az Engedj be! majdnem mindenkinek a tíz kedvenc film között szerepel, én viszont egyáltalán nem fogott meg; azonan persze ízlések és pofonok, emiatt nem szabad meg- vagy elítélni bármelyik filmet is. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy a fordulatos események teljesen magukkal ragadtak, és habár itt a látványvilágnak kevés szerepe volt (mondhatni a fotózás elég minimalista, de ez abszolút pozitív), végig ittam az egészet a szemeimmel.
A történettel kapcsolatban nem keringőznék a szpojlerekkel, így csak annyit, hogy klassz élmény volt, mindenképpen ajánlom.
A nyár legjobb része az újkrumpli után a görögdinnye. Ma poénból bedobtam a kérdést twitterre, hogy ki hogyan eszi, és szerintem elég mókás, hogy ahány ház, annyi szokás.
Az olaszoknál a sárgadinnyét tradicionálisan pármai sonkával eszik, és habár nem kedvelem annyira az édes és sós dolgok keverését, ez mindig bejött. A görögdinnyét kis citrommal locsolják le, egyszer kóstoltam, egészen érdekes íze van.
Aztán itthon például rengetegen kenyérrel eszik a dinnyét (ez nekem annyira nem vált be), de olyat is olvastam ma már több helyen, hogy sajttal, és van olyan ismerősöm, aki a pármai sonka után szabadon téliszalámival tolja. A kedvencem a borral leöntött változat volt.
Én késsel-villával zabálom kétpofára, emögött semmilyen sznobizmus nincsen, egyszerűen a kettővel együtt sokkal gyorsabban lehet kipiszkálni a magokat. Ezt azt hiszem szintén az olaszoknál láttam.
Dinnyézéshez még ajánlom az IKEA-ban néhány százasért beszerezhető SPRITTA készletet, amellyel a sárgadinnyéből kis golyókat lehet kiszedni.
Egészen furcsa volt, amikor Tomi barátom néhány évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy neki a nyár már nem egy nagy durranás, pusztán két hónap, amikor dolgozni kell, és még meleg is van. Akkor habár értettem ezt a mondatot, annyira nem tudtam vele azonosulni, mivel nem dolgoztam főállásban.
Idén ez a második nyár, amit folyamatosan dolgozva töltök el, és valamelyik nap észre sem vettem, de ugyanez a mondat egy teljesen másik beszélgetésben szinte szóról-szóra előjött, csak most én mondtam.
Az egész mögött persze addig nincsen baj, amíg az ember jól érzi magát a munkahelyén és élvezi azt, amit csinál (illetve a klimatizált környezet sem hátrányos), de azért el tudom képzelni, mennyire lehet kellemes, ha már csak az egyik feltétel nincs meg.
Az egész most igazából onnan jutott eszembe, hogy voltaképpen másfél hét szabi, és már vége is a nyárnak.
Viszont szeptemberben nem lesz suli, ezért valami angol felsőfok vagy olasz középfok nekilendülésen gondolkodom.
Megnéztük ma gyors hirtelenséggel a Harmadnaposok című filmet, aminek szerintem semmi köze nincsen a »Másnaposok« sagához, legfeljebb annyi, hogy az alapötlet elég hasonló, illetve talán annak a sikerességét meglovagolva készítették.
A filmmel kapcsolatban két dolgot éreztem. Az egyik, hogy habár jól éreztem magam, de egyáltalán nem moziélményre való, sokkal inkább egy megnézzük a haverokkal a kanapén valamelyik este; a másik pedig az, hogy az előző érzést főként a néha-néha nagyon erőltetett poénok okozták.
Furcsálltam még azt is, hogy ha már limonádé vígjáték, akkor itt-ott mért váltott át mégis indokolatlan komolyságba a film, és értem, hogy ez is egy lehetséges eszköze a szórakoztatásnak és a hangulatfokozásnak, csak valahogy nem állt bele a masszába.
Ezt a két dolgot leszámítva nem volt rossz, viszonylag sokat is nevettem, de azért nagy kedvenc nem lesz.
Megint eltelt 365 nap (bár egészen pontosan most 366), rengeteg minden történt az előző évhez képest, és azt hiszem, ha összegeznem kell, akkor abszolút pozitív a mérleg. Ami eddig volt, az ha lehet, akkor még jobb vagy több lett, ami eddig nem volt jó, azon nagyjából sikerült változtatni vagy sikerült leépíteni mint rossz dolgot. De ami a legfontosabb, hogy az eddigi jóhoz rengeteg új jött, barátok, munka, magánélet, szerelem és minden egyéb tekintetben.
Tegnap egyébként Inti és kedves párja társaságában vacsoráztunk, majd moziztunk. Az este fénypontja Ingridmindenki kedvenc csokitortája nevű cukrászati mesterműve volt, amely laza mefiblog-logós stílusban nyomult. Így nézett ki:
Ma családostul leugrottunk Esztergomba megnézni a bazilikát és közelről a harangot (kellőképpen hangos), valamint kisebb delirium tremens állapot elérését sikerült abszolválnunk a Határcsárda nevű helyen elfogyasztott végtelen ételmennyiségtől, a folyamatot eközben halk hegedű és cimbalom muzsikája kísérte.
A szülinapi jézuska Intiéktől egy Stenders kecsketej-szappant és egy Vissza a jövőbés pólót; Tigiéktől mindenféle illatozó testre permetezhető dolgot és a »kedvenc Robin Cook-regényemet« (amit már nagyon régóta hajkurászok antikváriumokban, szóval riszpekt); szüleimtől egy fritőzt (ez is kipipálva a konyhai listán) és a Need for Speed: The Run játékot a vasra; Ingridtől pedig egy inget, egy saját készítésű képet a falra, A Tesó Kódex című könyvet és két nyakláncot hozott.
(Igen, elgondolkodtam rajta, hogy büdös vagyok, figyelembe véve az illatozó és egyéb higiéniai termékek számát figyelembe véve, de szerintem ezek a legjobb ajándékok: tuti nem lehet velük félrelőni, és mindig jól jön a parfüm, az arcszesz meg a különleges szappan.)
Köszönöm mindenkinek az elmúlt klassz másfél napot, és annak a száz-egynéhány embernek is, akik Facebookon, Twitteren, e-mailben, SMS-ben, telefonon vagy bármilyen más modern kommunikációs eszközön felköszöntöttek! :)
Mondhatni elég sokat utazom a Wizz Air-rel (évente 4-8 repülést jelent ez). Fapados társaságról van szó, de ezt sosem éreztem. A járatok mindig pontosak, a szolgáltatással sosem volt bajom, az árak még úgy is nevetségesek, ha az ember iszik egy aranyárban mért kólát a gépen az egyenesen bélszínáron kínált sonkás szendvicse mellé.
A most megújuló weboldaluk is büszkén reprezentálja a hozzáállásukat: mint ahogyan a repülés és az utazás, úgy a szép és használható weboldal is minden embernek jár. Ha felmegyek az oldalukra, amely voltaképpen a komolyabb társaságok szájtjait porig alázza, akkor egyáltalán nem az az érzésem támad, hogy ez a társaság egy olcsó utazást biztosító cég, sokkal inkább valamilyen prémium repülési élményt nyújtó megfizethetetlen kategória jut eszembe.
Az egész felület nagyon egyben van, itt-ott lehetne csak finomítani a könnyebb navigálás érdekében, de ezek már tényleg csak a szőrszálhasogató apróságok.
Így mutatják például, hogy melyik a következő utazásod:
Néhány napja megnéztük a Napsütötte Toszkánát, ami nem egy mai film, és kicsit tartottam tőle, hogy csalódás lesz olyan tekintetben, hogy nem feltétlen én vagyok a célközönség.
A film azonban kellemes csalódás volt, mivel férfiszemmel is abszolút emészthető, itt-ott elgondolkodtató, de mindenesetre tele csodás képpel Olaszországból, bár nekem az olasz életérzés annyira nem jött át.
A történet főszereplője egy írónő, akit a férje otthagy egy másik nőért. Ő még a lakásról és benne minden értékéről is lemond, nem igazán tudja, merre tovább, beköltözik valami elvált emberek házába. Amikor a barátnői megajándékozzák egy olasz körutazással, beleszeret egy hatalmas villába, majd hirtelen gondol egy nagyot és megveszi. A klímaváltozástól várja, hogy az élete is megváltozzon, és ez szinte minden tekintetben meg is történik.
Kedves történt, gyönyörű képekkel és tartalmas mondanivalóval.
Az a helyzet, hogy Nolan ismét megcsinálta, még annak ellenére is, hogy sokkal több a klisé a filmben, mint »A sötét lovagban« volt, és annak ellenére is, hogy a végére kicsit elfogyott az a sötét életérzés, ami végig átjárta a levegőt. Szpojlerek nélkül folytatom a kép után.
Nagyon nehéz írni a filmről, mert valójában a rengeteg csihi-puhi akciójelenet mögött egy rendkívül finoman és pontosan felépített történet áll, amelyet helyenként apró és elrejtett részletekből, másutt viszont teljesen egyértelmű utalásokból lehetett összerakni. A kedvenc élményem az éjszakai vetítésről az a pillanat volt, amikor a 160 perces műsor nagyjából századik percénél döbbentem rá, hogy az egész még csak most kezdődik el.
A Felemelkedés egy komplex film, ha lehet ilyet írni. Nem abban az értelemben, hogy nehezen érted meg és látod át az összképet, rakod össze a kis kockákat, sokkal inkább olyan tekintetben, hogy sok dolog történik, és a befejező történet tényleg az egész trilógiát zárja le, így jócskán merít az előző két rész történéseiből.
Ami mellett nem szabad elmenni, hogy Wally Pfister (aki kb. Nolan összes filmjét fotózta) hihetetlenül profin nyomja. Ezt már A sötét lovagnál is megfigyeltem (az a jelenet például, amikor Joker a kocsiból kihajol, hozzá a tökéletes háttérzenével és csönddel), nagyon-nagyon jól kap el és mutat meg részleteket, szinte issza az ember szeme a képet.
Azt is fontosnak tartom hozzátenni, hogy nem szabad a filmet az előző részhez hasonlítani (mindamellett, hogy én már kétszer voltaképpen megtettem), mivel mindkettő teljesen más tészta. Tisztelem Nolanéket azért, hogy a rengeteg másik koncepció (CGI Joker, Johnny Depp mint Jóker stb.), amik nem tudom mennyire feleltek meg a valóságnak, de végül fogták, és egy teljesen másik gonoszt és egy tényleg epikus konklúziót raktak össze.
Anne Hathaway kellemes csalódás volt, nagyon jól alakította a bolondos karaktert és ugyanez elmondható a többiekről is: majdnem mindegyik játékos jellemfejlődése tuti volt.
Voltak persze gyengébb pillanatok. Ilyen az a jelenet, amikor egyik pillanatban még a világ végénél áll Batman, jármű és minden egyéb nélkül egy kötéllel a kezében, majd tíz perc múlva már Gotham City közepén áll teljes menetfelszerelésben. Vagy például a híd, aminek csak egy szeletét tudták szétrobbantani, pedig egy híd nem egészen így működik. Illetve a teljesen páncélozott és ólomborítással rendelkező teherautó, ami kifelé nem, de befelé engedi a rádiójeleket.
Ezektől az apró hülyeségektől eltekintve két komolyabb dolog nem tetszett. Az egyik a befejezés, ami nagyon amerika lett: itt kicsit jobban elrugaszkodhattak volna; illetve úgy általában is a végére kicsit jobban bepörögtek az események, ami egyáltalán nem keltett bennem összecsapottság érzést, de azért egy picit elszórta annak morzsáit.
Összességében nekem nagyon tetszett a film, különösen, hogy amúgy nagyon érzékeny vagyok a hosszú időtartamra, de itt a 164 perc fel sem tűnt. (Jó, feltűnt, de nem éreztem soknak, még az éjjeli vetítés ellenére sem.)
Ezeket a sorokat kicsit nehezen gepelem, mert az olasz kiosztas csokkenti az egyebkent eleg jo aranyu percenkenti karakter-beviteli sebessegemet.
Pentek este jottem ki, itt atlagosan 35-36 °C a homerseklet, 60-70%-os paratartalommal, szoval fazni nem szoktunk. Tegnap mar voltunk valami olasz kabaremusoron, amibol sokat nem ertettem, de ettol fuggetlenul vicces volt, illetve ettem a helyi piadina fritta-bol, ami voltakeppen langos, csak sonkat meg szalamit raknak bele tejfol es fokhagyma helyett.
Tervezzuk meglesni Firenzet es Mirabilandiat (kb. ot eve tervezzuk, de sosem jon ossze, hatha most!), ha osszejon, akkor vegtelen kepanyag varhato.
A repuloteren persza nagy makom volt, bombariado miatt (valaki otthagyta a csomagjait) lezartak egesz Ferihegy 2B-t, igy at kellett masznom az A-ra, ahonnan at lehetett jutni a kapukhoz. A dolog pikanteriaja meg az volt, hogy Ingrid telefonja lemerult, igy nem is tudtunk talalkozni, raadasul nagy gyorsasaggal betereltek minket a kapukhoz, aztan kiderult, hogy kesik a gep egy orat. De vegul is a lenyeg, hogy nem volt bomba.
Ezek vannak.
Ja, es elromlott a vakacios uzemmodot bekapcsolo gomb, szoval most nincs szansajn heppinesz a logo mellett.
