Nemlátom, kattintok, meglátom!

Erre a rendkívül egyszerű kis animációra és a közben hallható zenére ugyanis éveken keresztül ugrottunk izgatottan a nagy doboz köré (oké, akkoriban még nem is volt internet), és az a helyzet, hogy habár gyerek fejjel sosem tudtam végignézni a részeket, mert mindig elkalandoztam a tévé elől, mégis, imádnám, ha most is lenne.

A műsor egyébként 1965-ben született meg, több néven is futott, egyszer a nyolcvanas években lefújták, majd később indult be a kilencvenes évek elején, akkor vált igazán ismertté. Az internetek szerint az eredeti ötlet Charles de Gaulle-tól jön, aki azt találta ki, hogy vicces játékokat kellene kitalálni, amelyekben németek és franciák vetélkedhetnének a barátság újraépítéséért.

Akárárki, akinek említem a Játék határok nélkült (de tényleg, bárki, még a nagyon tévéellenes ismerősim is), ismeri, és szeretné nézni, és rögtön beugrik neki, milyen jó is volt anno. A kínzó kérdés tehát csak az: miért nem csinálja meg valaki legalább az országok közti barátság leple alá rejtett végtelen pénz reményében újra a sorozatot?

Az irány most az , hogy a Google Talk átalakul vagy jobban mondva beolvad a Hangoutsba. Ezzel nem is lenne gond, mert maga a Hangouts nagyon kényelmes és praktikus eszköz, sokkal korszerűbb és okosabb megoldásokat tartalmaz például a Skype-nál.

Ellenben, kipróbáltam, vagy legalábbis megpróbáltam kipróbálni az új böngésző kiegészítést, amitől a GMail-ben elérhető kis csevegőablakok számomra gyakorlatilag használhatatlanná és csúnyává váltak. Nagyjából tíz perc után töröltem le, mert alapvetően nem teszett, ráadásul nem értem, miért erőltetik, hogy ne a böngészőben legyenek a kis ablakok, hanem az operációs rendszer jobb alsó sarkában, nekem ez teljesen elhibázott logika, mert pont, hogy a böngészőn belül szeretném ezeket intézni, a csevegőablakot pedig csak akkor szeretném látni, ha éppen csevegek.

Szóval én egyelőre kivárok, az viszont érdekes, hogy a Google látszólag mennyire kétségbeesetten próbál összehozni egy olyan szociális hálót, amit használnak is az emberek, és ezt mostanában úgy akarják elérni, hogy meglévő szoftvereiket bombáznak szét, a Plus felé terelve a felhasználókat.

Viszont történt a nevezetes történet, hogy akartam vásárolni egy felmosórongy-fejet. (Legyen a neve mop, amúgy nem tudom, mi a hivatalos megnevezője a menetes végű, rongybabához hasonlító macskarémisztgető kézikészüléknek.) A dolog tettlegességig fajult, találtam egy szimpatikusat a TESCO-ban, valamelyiket a Vildea közül, és gondoltam most kilépek a komfortzónámból és nem a szokásos rongyot veszem, hanem ezt. (Nem kellett volna.)

Itthon, miután kidobtam a régi rongyot (nem kellett volna), akkor vettem csak észre, hogy átverés áldozata lettem.

Az új ugyanis nem a szokásos, sztenderd menetes fejjel rendelkezett, hanem valami teljes speckó, teljesen más alakú csatlakozóval. Kis guglizás és hoppá, kiderült, hogy ez egy speckó Vileda rúdnak a csatlakozó feje, amit újabb 2800 forintért meg is vásárolhatok.

És nem a 2800 forinttal van a probléma, megdolgozom érte, megérdemli a kövem, hogy szép rúdra jó rongyot csatlakoztatva mossam fel. Nem. A probléma ott kezdődik, hogy ha megveszem ezt a rudat, a Vileda meg jövőre leáll a gyártással, akkor ott vagyok egy teljesen haszontalan rúddal, amihez az életbe nem kapok többet mopot, aztán nézek, mint Rozi a moziban.

De a másik kéz oldaláról nézve viszont elköltöttem 1800 forintot a nyomorult rongyra, és még fel sem tudtam vele mosni.

Így húzzák be az embert a durva csapdákba, így.

És ilyen tekintetben az Apple-t sem szeretem a nem szabványos csatlakozójukkal, amit lol, megváltoztatunk csak a móka kedvéért, te meg vegyél új dokkolókat és kábeleket a lakásba, mert miért ne.

Nyeh.

Ma kollégáim mutatták az irodában ezt az igencsak hasznos oldalt, amit a legautentikusabb forrás, az MTA hozott tető alá:

Az oldalt nagyjából félórán át próbálgattam, okosnak tűnik, és ha jól van összerakva, tanul az emberek kereséseiből, amitől még okosabb lesz. A dizájn nem a legtutibb, kicsit össze-vissza, de a tartalom mindent visz, az összes általános kérdésre lehet választ találni, és a fogósabbakra is ügyesen érvel.

Valószínűleg az MTA megunta a sok hogyan kell ezt meg azt írni, illetve egy ilyen portálon keresztül a változásokat is hamar el tudják juttatni az érdeklődőkhöz. Hatalmas öröm ez az oldal, remélem sokáig fog működni.

A rendezvény egyetlen hátránya, hogy picit sok az ember, emiatt érzésre elég sokat kell várni, de a várakozás alatt lehet kóstolgatni például a Somersby ciderjeit, vagy a kézműves söröket.

A vásárcsarnokok pedig a legjobb dolgok valaha, rangsor szigorúan: Fővám téri, Hunyadi, Hold utcai, Lehel. (Az újpestiben nem voltam, de mintha azt is dicsérték volna.)

A folyamat egyébként egyszerű volt: kaptam egy új kártyát, lehúzták a régit, lehúzták az újat is, telefonon meg kellett mondanom a címemet (ez már alapból kaland volt, kitalálni, hogy hol is laktam tíz éve) és mondták, hogy nyugodtan használjam a kártyát, pár hét múlva átviszik rá a pontokat. Gondoltam mi a fene, kézzel viszik egyesével őket, vagy mi történik, de végül is oké, belefér.

Pár hete gondoltam lezabálom azt a sok pontot, amit gyűjtök mindig a finom műanyag hamburgerekkel, és legalább van haszna is a kártyának, de ez eladó szomorúan közölte, hogy ezen a kártyán bizony egyetlen pont sincsen.

Segond, kifizettem máshogy (nem lehet mit mosogatni a Mekiben, szóval inkább nem mennék bele, hogyan tettem meg ezt), de mesélte a csaj, hogy neki is ez volt, és bukta a pontjait a kártyamozgatásnál, ráadásul még a kártyája sem ment. És láss csodát, lehúzta a kártyát, amire kiírta a gép, hogy felírt n pontot, majd amikor ismét lehúzta ellenőrizni, akkor nulla pont állt rajta.

Szóval oké, kiadom nekik a tízéves címem, az mindegy is, hogy mire használják fel, ezen nem derpegek. De minden alkalommal naplóztatom a vásárlásaimat, és még a nyamvadt pontjaimat sem kapom meg.

És igazából lehetne az, hogy betelefonálok és elcseszek ezzel másfél bejegyzésnyi időt, de inkább fogom magam, kiszedem az összes ilyen kártyát a pénztárcámból, és ezután faarccal nyögöm be, hogy nem, nincsen szmártkártyám, mert hülye azért nem vagyok.

Egyrészt nagyon jó dolog az, hogy a helyiek összefogtak, és az egyébként csődre jutott vállalkozást újra beindították, munkát és lehetőséget teremtve másoknak, nem is beszélve a szakma szépségének és hagyományának fenntartásáról.

Másrészről nem olyan régen voltam Salgótarjánban, és döbbenten láttam, hogy a homlokzatot leszámítva az egész üveggyár épületét lerombolták, elpusztítva ezzel a szocializmus egy igen kemény bástyáját. Nem tudom, hogy magával a síküveggyártással mi a helyzet, nekem csak az volt meg, hogy a tulajdonjog nagyjából ötévente cserélt külföldi cégek személyében gazdát, mindenki csak addig maradt, ameddig az adókedvezményt biztosította az állam. Az öblösüveggyár mintaboltjában többször is voltam, és emlékszem, hogy nagyon nagyon szép termékek sorakoztak a polcokon, olyankor kicsit mindig büszke voltam arra, hogy egy ilyen helyen lakom. Salgótarján amúgy az emberek milyenségét leszámítva klassz város, szép helyen van, tiszta és ha félretesszük, hogy a hetvenes évek stílusa a betontömbökkel hevesen visszainteget, akkor akár jól is érezhetjük magunkat.

Viszont érdekes (és nyilván szomorú is) látni, hogy a hetvenes években sikeres iparváros mára hová jutott. Anno az acél-, a sík- és az öblösüveggyártás, a tűzhelygyár, a szénbányászat és a kohászat gazdag és értékes hellyé tette, mára ezekből alig maradt valami, és a fiatalok az iskola után inkább másfelé veszik az irányt.

No mindegy, pusztán a parádsasvári üveggyárról jutott mindez az eszembe.

Kitaláltuk, hogy veszünk egy domént. Eddig semmi extra. De kitaláltuk, hogy legyen kétbetűs a domén, elvégre milyen menő már, és akár jó befektetés is lehet. Elég nehezen, de találtunk olyat, ami még szabad volt, és durván olcsón, nagyjából négyezer forintért.

Gyorsan el is ugrottunk a Kalyhost (direkt nem linkelem) nevű helyre, ahol PayPalen keresztül megvettük a domént, majd jött egy levél, hogy feldolgozás alatt. Másfél nap után azért már írtam egy levelet, hogy mizu, amire két napig nem jött válasz. Eztán mérgemben naponta írtam nekik, egy hétig haszontalanul. Egyszer teljesen összehúzott szemöldökkel ráfeküdtem a küldés gombra a hibajelentő felületen és legalább ötven hibajegyet feladtam. Semmi. A domént persze nem kaptuk meg, a PayPalnél pedig néhány levélváltás után kaptunk pénzvisszatérítést.

Előtte rákerestünk néhány helyen, jókat írtak a tárhelyszolgáltatóról, ám amikor felnéztem Facebookra, kiderült, hogy hetek óta nem foglalkoznak az ügyfelekkel, és van, akinek a szervere sem működik. Jelzem: itt már fizető ügyfelek voltunk.

Kis nyomozás után kiderül, hogy a Kalyhost tulajdonosa a Tibanne nevű japán cég, amely egyébként tulajdonosa az Mt.Gox nevű, kvázi legnagyobb Bitcoin-kereskedőnek.

Mindamellett, hogy a Bitcoin alapelveit és lényegét ismerem, nem tudok azzal azonosulni, hogy olyan szolgáltatókon keresztül legyen kezelve a pénzem, akik egy fizető ügyfélnek nem adják meg a szolgáltatást, ráadásul semmilyen kontaktra nem reagálnak, hát köszönöm, inkább tartom rézben a szekrény alatt.

És oké, ez most sarkítás, de azért ezen el lehet gondolkodni komolyabban is.

Lehet, hogy másnak nincsen ilyesmire szüksége, sőt, biztos van, aki hülyeségnek tartja, nekem viszont rengeteget segített az elmúlt hetekben azzal kapcsolatban, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretnék, illetve olyan dolgokkal, amiket jó lenne megcsinálni, de hajlamos lennék a halogatásukra.

Szóval ha láttok benne fantáziát, mindenképpen próbáljátok ki, ha pedig nem, akkor se zárkózzatok el: csináljátok meg csak két feladat kiválasztásával. Biztosan van olyan dolog, amit ezer éve halogattok, és igazából egy óra alatt letudható, csak rá kéne szánni azt az egy órát; na, az ilyen tennivalók kipucolására kiváló a módszer. És higgyétek el, ha már harmadik héten írjátok fel egy hulyeseg.txt fájlba, hogy nem csináltatok meg valamit, egy idő után lesz annyira idegesítő, hogy neki ugrotok.

Amikor lejárt a próbaidőm, már kiszemeltem magamnak egy széket (háromféle szék van egyébként az irodában, nekem ezek közül tetszett az egyik), és gondoltam körülnézek az irodában, hátha van valahol egy árva hasonló típusú, ha meg nincsen, majd leadom a rendelést. Ez – akárcsak ma – egy pénteki napon volt.

Teljesen véletlenül a köpönyeg.hu szobájába kerültem, és döbbentem láttam, hogy Inti még este fél hétkor is keményen nyomta az ipart, bár éppen induláshoz készülődött. Akkor találkoztunk talán először, bemutatkoztunk, elpirultam a szokásos olvasom a blogodat kijelentéstől, majd észre sem vettük, hogy eltelt két óra, amit kezünkben a belépőkártyával, az indulás helyett beszélgetéssel töltöttünk.

Azóta is nagyon jóban vagyunk, de ma több mint nyolc év után utoljára hagyta el a Mészáros utca 58/A kapuját, ugyanis hétfőtől új kihívásokat keres a Prezinél. Az egyik szemem sír, mert hiányozni fognak a közös ebédek és a napközbeni random beszélgetések; másik szemem viszont nevet, mert úgy gondolom, hogy nálunk mindent kihozott abból a pozícióból, amiben dolgozott, és nagyon sokat tett le az asztalra az elmúlt évek során. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ez másképpen az új helyén sem, és abban sem kételkedem, hogy egy hasonlóképpen kedvelt kollégát köszönthet majd az, aki mellé ül.

Sok sikert, Inti!