Akkor mindenki lebeszélt, hogy butaság, mígnem megkerestem a volt általános iskolámat; előtte egy nappal kapták meg az értesítőt, hogy az önkormányzat megvett valami e-naplót, ami ingyenesen használható. Azóta nyolc-tíz iskolából jött visszajelzés ugyanerről. Kicsit morcos voltam.

Még nincs minden veszve, szerencsére van nyolc-tíz olyan dolog a zsebemben, ami mondhatni adu-ásznak számít, de azért kicsit irritálja az orromat a dolog.

Persze veszteni semmit nem veszthetek, hiszem diplomamunkát úgyis írni kell, de akkor is.

Azon gondolkodom, hogy kellene egy fogadással foglalkozó weboldalt csinálni, amelyen ilyesmikre lehetne fogadni, hogy hányan lesznek médiasztárok a műsor végén, hányszor élnek szexuális életet odabent, lesz-e VV Lali nevű játékos, ki nyer és hasonlók.

Szerintem meggazdagodnék.

Olaszországba kellett küldenem csomagot, bizalmas, értékes, miegymás, de nem akartam túl sok pénzt eltapsolni erre. 10 500 pezeta lett volna a nem tudom milyen gyorsposta, ami két nap múlva ott lett volna, és bácsi vitte volna kocsival meg hasonlók. A postán dolgozó srác viszont azt javasolta, hogy inkább adjam fel nemzetközi küldeményként, ötféleképpen értékbiztosítással, meg tértivevénnyel, ajánlva és tudom is én milyen postai szakszavak voltak ráragasztva a borítékra. A dolog összesen került így három darab Mátyás királyba, három nappal később jött a telefon, hogy megérkezett a csomag, majd a telefonhívástól számított két nap múlva megjött a tértivevény is, hogy a csomagot épen és egészségesen célba juttatták.

Adtam már fel egyébként mobiltelefont is postán; szépen becsomagolva, hatvanezer forintig értékbiztosítással, törékeny meg hasonló jelzőkkel. Összesen az is ilyen összegbe fájt körülbelül, és odaért épségben.

Szóval a posta annyira mégsem rossz intézmény – vagy csak nagyon szerencsés vagyok? Elő a sztorikkal!

Az egyik egy idős néni volt, aki elkezdett üvöltözni a földalattin, hogy aki nem dolgozik az ne is zabáljon, fene a büdös rezeseknek a mocskos csimbókos pofájukat és hasonló mélyen elhatárolódni való mondatokat, amire persze rögtön síri csönd lett, és ilyenkor mindenki néz ki az ablakon, mintha lenne valami nagyon érdekes az alagútban.

A másik egy fiatal csajszi(!) a barinőjével(!!), akik arról beszélgettek a mozgólépcsőn, hogy, idézem: én már teljesen ráérzek mikor késik tényleg, és mikor kell menni kapartatni, volt már pár ilyen. Hát igen, sajnos 2010-ben a fogalmazásgátlót csak én szedem, de ez meg látszik is, ugye.

Biztosan tudjátok, mire gondolok. A nyolcvanas évek a neonfényről, a kilencvenes évek a bő pólókról és a vicces akciófilmekről szóltak, de akár mondhattam volna a hatvanas éveket is, vagy kezdhettem volna korábban az egészet.

A tízes évek a tudásról szóltak. A tudás megosztásáról, egészen pontosan.

Történt ugyanis egy érdekes dolog, méghozzá az internet robbanásszerű elterjedése, ami azon túl hogy korlátlan számú házba korlátlan számú pornó eljutását korlátlanul sebességgel biztosítja, még egy dolgot is jelent: a tudás terjedését, mely magánál az internetnél is gyorsabban terjedt így.

A »kollektív tudat« létezik: úgy hívják hogy az internet. Kattintásra és gombnyomásra juthatunk olyan információk birtokába, melyeket tíz évvel ezelőtt csak több órás, napos, hetes nyomozással tudtunk volna megtalálni.

És a dolognak még közel sincsen vége. A fejlesztések, a tudományok, az innovációk csak most vették és veszik majd igazán kezdetüket.

Ez valamelyik este jutott eszembe, magam sem tudom már hogyan.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ez egy olasz reklám. Olasz termék, olaszokkal, olaszok által, olaszoknak készített reklámja. A Sammontana olyasmi mint itthon az Algida (ex-Eskimo), több féle, több ízű, kifejezetten finom jégkrém és fagyi gyártója; kint az olaszok között ahogy én észrevettem elég népszerű.

Minden este a tévében kétszer, de inkább háromszor-négyszer ment ez vagy valamelyik másik reklám, és nekem mindig az jutott az eszembe, hogy itthon a magyar termékeknek ritkán látunk magyar, még ritkábban jópofa reklámokat. Tudom, ez sem egy aranyszobros alkotás, de tényleg hangulatos, a dallama belemászik az ember fülébe, és ha ránéz a fagylaltokat sorakoztató hűtőre, rögtön dudorászni kezdi. Itthon cserébe kapunk hüvelygombát vacsora közben, kétszer.

És ez nem csak a jégkrémmel van így. A legtöbb reklám olasz, sokszor még az eredetileg nem olasz produktumoké is. A termékneveket az esetek nagy többségében lefordítják, vagy valami az olaszok által könnyebben megjegyezhető és kiejthető nevet adnak nekik.

És most őszintén, nem érthető ez a hozzáállás? Egy magyar terméknek mért ne magyar szereplőkkel, magyarok által rendezett, magyar piacon kifizetett reklámja legyen? Egy Magyarországon, magyar nyelvű emberek között árult terméknek mért van az adott nyelvet nem beszélőknek kiejthetetlen és megjegyezhetetlen neve? Értem persze, hogy a filmátnevezések után inkább jegelni kellene ezt (apró kitérő, hogy az olaszok viszont kevés filmcímet fordítanak, ha mégis, akkor is az egyértelműeket, melyeket gyakorlatilag szóról szóra lehet, vagy meghagyják az eredetit és gondolatjellel adnak olasz címet), de hihetetlenül becsülöm őket ezen hozzáállásuk miatt.

Apróságok ezek, lehet hogy igazából fel sem tűnik, de többek között ilyen és hasonló kis apróságokon keresztül lehet megismerni milyen is egy nemzet.

blogger, moderátor

várja a jelentkezőket a mefiblog corporation fő terméke, a mefiblog vakációs üzemmódjának tartalomszolgáltatására.

Elvárások

• magas íráskészség;
• olvasott szöveg gyors megértése;
• nagyfokú exhibicionizmus;
• színes publikációs lista;
• kétéves tapasztalat hurkatöltésből;
• felsőfokú nyelvvizsga eszperantó, orosz, és hindi nyelvekből;
• valamilyen fetisizmus (például olyan számítástechnikai termékek iránt melyeknek egy megharapott alma a logója).

Amit kínálunk

• soha meg nem kapott csokoládé, korlátlan mennyiségben;
• személyes alkoholfogyasztás a mefiblog corporation elnökével, Mefivel;
• nem pozitív előjelű fizetés;
• érdeklődőknek a mefiblog corporation kabalaállatának, Kázmérnak megsimogatása;
• ingyenes hegedű-filter a nyolc év múlva megrendezésre kerülő magyarországi focivébére.

Karikatúrás fényképből és/vagy avatarból, e-mail-címből, rövid bemutatkozásból és rövid motivációs levélből álló önéletrajzaikat a zokni [fütyülős] mefi [g] be e-mail-címre várjuk.

Egyébként ez nem vicc, aki szeretne az tényleg jelentkezzen. ;]

Múltkor szőrén-szálán eltűnt valamikor a két lakás között való költözés során az »állványom« kis alkatrésze, amit gyorscsatlakozónak neveznek, és azt a célt szolgálja hogy ne túl gyorsan, de fel tudjuk rakni a fényképezőt és az állványra. Ő az összekötő a két réteg, a kamera és az állvány között.

Ma harmadszorra kutattam át a lakást, még a vécé mögött is megnéztem, de ott sincs, gondoltam rákeresek-rákérdezek, lehet-e ilyet kapni, erre kelemenbandi mutatja, hogy persze, lehet kapni: 3 090 magyar pengőért. Az állványt vettem azt hiszem hatezer forintért, szóval úgy látszik emiatt került ennyibe.

Persze mondanom sem kell, hogy háromezerért már kapok egy másik állványt, ami ugyan kisebb meg recsegősebb, de egy vakut kényelmesen megtart, és még a gyorscsatlakozó is megvan.

Bár lehet még felkapom a parkettákat is, hátha oda bújt.