mefiblog - főoldal

Mostanában azt szoktam csinálni, hogy a hét végén (egészen pontosan vasárnap este) tartok egy kávzi retrospektívből és planningből álló negyedórás szeánszot. Oké, azért nem állok tábla elé és nem rendezem backlogba a dolgokat, de áttekintem, hogy mivel voltam elégedett (például: megcsináltam időben a beadandó feladatot, felszereltem a gitártartót amit hetek óta szerettem volna, rendet raktam a fiókban amit még hónapokkal ezelőtt kitaláltam, sikerült mindennap időben felkelnem stb.) mi az, amit legközelebb jobban szeretnék csinálni (most például kicsit megcsúsztam itthon a takarítással, ami azért gáz, mert a rendetlenség és a kosz nem áll meg azon a szinten, ahol van, hanem nő) és átnézem, hogy milyen dolgok vannak, amiket jövő héten le szeretnék tudni (most például az a terv, hogy kiürítem és rendbe rázom a gardróbot).

Még nincs vége, olvasd tovább »

Gigivel arról beszélgettünk, hogy lassacskán a hatodik kerület is egy igazi gettó.

És nem is a részeg fiatalokra gondolok az Oktogon-Deák tér-Nagymező utca háromszögben, sokkal inkább a végtelen veszélyes arcú nyárspolgárra, akik nem idén szerzett pompájukkal fenyegetik a környék lakóit. A helyzet pikantériája, hogy a szórásuk teljesen véletlenszerű. Az én utcám például a néhány »betörési kísérlet« ellenére jó környéknek mondható, ugyanez az utca két kereszteződésnyire viszont már egy konkrét lepratelep. Vagy lepraterep?

A legszebb mégis az Andrássy út tavaszi dicsfénye. Még el sem bontották a karácsonyi világítást, de a két különböző irányba haladó limuzinból üvöltöző részeg emberek zaját túlharsogja a túrázó, egykerekező fiatal motorosok gépzaja, a számtalan hajléktalan és a soha ki nem növő füvet keresztbe hányó elvtársakról nem is beszélve.

Persze, a nyár elejére mindenki lehiggad, aztán békesség lesz.

Voltaképpen nincsen problémám a tetoválással, és semmiképpen nem nézek rossz szemmel arra, akinek van. Emellett értem a tetoválás mögött húzódó indokokat, és tisztában vagyok azzal is, miért akar valaki tetoválást csináltatni. A kész rajzot mint művészeti alkotást is elismerem, elég kemény meló lehet szépen megcsinálni egy komolyabb darabot, különösen, hogy nem sok hibalehetősége van a készítőnek.

A kis tetoválásokkal (egy felirat, egy pici jelkép stb.) szintén semmi bajom, ezekre még bizonyos esetekben azt is tudom mondani, hogy jól néznek ki.

A majdnem teljes (női) testet, vagy a (női) test nagy részét elfoglaló tetoválásokkal viszont azért nem vagyok kibékülve, mert szerintem alapjában véve egy nő bőre az egyik legszebb dolog a testén, amit kár elrejteni, netán elrondítani bármilyen rajzzal. Már csak azért is, mert a tetoválás egy gyakorlatilag visszafordíthatatlan dolog.

Szóval olyan ez nálam, mint a túlzott izom a csajoknál. Jó-jó, de nélküle jobb lenne.

Nagyon szeretek filmeket nézni, sokszor simán élvezem azokat a filmeket, amiket más leszól. Máskor rendkívül komolyan veszem, és minden hibájára haragszom az adott darabnak. Nem csak nézni szeretem, amennyire lehet, én magam is imádom megörökíteni a képeket, legyenek azok mozgók vagy mozdulatlanok. (Lehet örökletes, a nagypapám színész volt.)

Van viszont egy kifejezett érzés, amit nagyon szeretek filmnézés közben. Nem szeretném, ha minden film vagy mondjuk sorozat nézése vagy könyv olvasása közben érezném, de amikor megérzem, akkor szinte azonnal magával ragad, és nem tudok tőle szabadulni.

Ilyen érzésem 2009. február 6-án volt először, amikor a Benjamin Button különös életét néztük a moziban. Persze nem csak a filmbe lettem szerelmes és azóta csak talán kétszer láttam, de minden alkalommal szinte belezuhanok a varázsába.

A mozi bármilyen filmnél lehet jó, mint ahogyan bármilyen ebéd is lehet finom. De van az a pillanat, amikor úgy ülsz a vászon elé, hogy tényleg nem mersz pislogni, és kicsit szomorkás vagy, amikor felkapcsolnak a fények, és el kell kezdened készülődni, hogy elhagyd a termet. Mint ahogyan vannak olyan ételek, amik ízét folyamatosan érezni akarod.

Nálam az ilyen filmek jelentik a filmművészetet, ezek azok, amiket bármikor képes lennék újranézni, képes lennék idézni belőlük vagy csak úgy eszembe jutnak minden ok nélkül. Ezekre adok az IMDb-n tíz pontot. (Nem sok van egyébként.)

Még tavalyelőtt elkezdtem rengeteget olvasni mindenféle tervezési módszertanról. Ennek az egésznek nyilván köze volt az akkori új munkakörömnek, a scrum masterségnek is. Nagyjából összeraktam egy számomra megfelelőnek és tarthatónak tűnő módszert, amit év közben a »tréningen« még egy adag hasznos dolgot tanulva fejlesztettem tovább.

Az egész sárga, ragadós cetlikkel kezdődött.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Sosem értettem azokat, akik pénzt fizetnek egy elvileg valamilyen képességgel rendelkező embernek azért, hogy megmondja a jövőjüket. Van jóslással foglalkozó családi barát, és jósolt már nekem, jó mókának tartottam, de hogy erre alapozzak döntéseket és rendszeresen kikérjem a véleményét, az valahogy ördögtől valónak tűnik.

És ami a legdurvább, amikor ezt az egészet belebújtatják egy modern köntösbe, televíziós, rádiós és internetes kampányt építve köré. Ennek a témának pontosan az lenne a lényege, hogy elmész egy meghitt, nyugodt helyre, és az ott ért személyes benyomások, illetve valamilyen egyéb mágia (kártya, tea, akármi) alapján egy ezzel foglalkozó elmondja neked, hogy mit érez a jövőddel kapcsolatban. Az egész értelmét veszti, ha felhívod a 06-90-es számot, és a túloldalon valaki a füledbe búg valamit.

A legszomorúbb pedig, hogy rengeteg ember annyira elkeseredett vagy annyira kilátástalan helyzetben érzi magát, hogy tényleg úgy gondolja, nincs veszteni valója egy kétezer forintos hívással. Személy szerint az összes ilyen szolgáltatást betiltanám, mert pofátlanul kihasználják azokat, akiket egyáltalán nem kellene. (Csak ugye ameddig van rá igény, addig aztán mire fel lehetne panaszkodni.)

Amin pedig mindig kiakadok, hogy az egész szolgáltatást van arcuk úgy hirdetni, hogy megbízható és garantált. Hát persze.

Sokszor mondják, hogy milyen szennyek mennek a tévében; nálam a szenny nem az X-Faktor, hanem ez.

Vannak emberek, akikre különböző okokból kifolyólag felnézünk (és ezeket az okokat nagyon ritkán, valószínűleg sosem a behódolás vagy bármi hasonló emberi tényezők alkotják). Sokszor észre sem vesszük, de várunk a körülöttünk lévő – főként ilyen – emberek visszajelzésére, támogatására. Ha pedig egy-egy alkalommal ez megtörténik, tovább megyek: ha bizonyos alkalmak során ezek a személyek konkrétan támogatásukról vagy velünk kapcsolatos elégedettségükről, belénk vetett bizalmukról győznek meg minket – akkor azt lehet tökéletes motivációnak nevezni.

Ennél több pedig nem kell.

Az ember folyamatosan felteszi magának a kérdést, hogy honnan jött; mért van ott, ahol; hová tart és úgy általában: mi az egész létezésének az oka, célja.

Hányszor fordult elő veletek, hogy feltettétek a kérdést: mi a szerepem ebben a világban?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapj, sokszor biztos családi háttérrel is nagyon fárasztó utat kell bejárnod, nagyon sok, kemény harcot kell megvívnod. El sem tudom képzelni (nagyon kevesen tudják), hogy ez milyen nehéz lehet, nem hogy a biztos családi hátteret nélkülözve, hanem olyan szülőkkel, akiket még a legnagyobb ellenségednek sem kívánnál – te mégis őket kaptad kiindulási alapnak.

Your heart said he needed to know. Your brain knew he's better off without it. Following your heart is easy. Following your brain is tough. Especially after years of following that much smaller organ. That's why all parents screw up all children.

Dr. Gregory House

Néha megdöbbenek, hogy milyen dolgok vannak. Pedig azt hinnéd, hogy egy idő után már nem döbbensz meg semmin. Aztán mégis.

Nagyon sokáig, egészen január elsejéig voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye, naponta takarítandó, tisztelendő, becsülendő ereklye. Összeszámoltam, hogy hány képet lőttem tavaly, amit ki is raktam (azokat a képeket rakom ki, amelyek nekem tetszenek, erről később), siralmasan kevés a szám. Persze, nem a mennyiség a lényeg, de ha már elköltöttem egy kisebb vagyont fényképezőgépre és tartozékokra, akkor.

A fényképekkel kapcsolatban úgy gondolom (de ez igaz a filmekre, zenékre), nem lehet egyértelműen kimondani, mi a jó vagy rossz. Vannak technikai jellemzők, amelyek eldönthetik ezt, de sokszor direkt fotóznak látszólag rosszul egy filmet, hogy aztán ezzel érjenek el valamilyen hatást. Ezzel kapcsolatosan fölösleges művészkedni és elmélkedni, egy dolog a lényeg: ha ránézel arra a képre, megnézed azt a filmet, meghallgatod azt a zenét stb., akkor történjen valami. Mozduljon meg valami odabent, gondolkodj rajta napokig, tetsszen és érezd át az egészet. Ha ez megvan egy fotómmal kapcsolatban, akkor töltöm fel flickr-re. Vagy ekkor mondom, hogy egy film tetszett. Vagy teszem rá a telefonomra az albumot.

Egészen a 365-ös projekt indításáig (amit a fotós dolgaim felélénkítése miatt találtam ki) voltam úgy, hogy a fényképezőgép egy értékes, szent dolog, amelynek a táskában a helye. Most úgy állok hozzá, hogy minden nap a nyakamban lóg, és nyugodt szívvel lövöldözöm vele. Ha meghal a zár, nagyon szomorú leszek, de legalább elmondhatom, hogy használtam, és minden számomra kedves pillanatnál, amelyet valahogyan megőriznék, ott volt, és segített ebben.

Hogy megőrizzem a pillanatot. Mert az egész erről szól. Másnak egy rosszul fókuszált kép, nekem egy emlék.

Viszonylag sokat dolgozom itthon. Őszintén szólva, viszonylag sokat dolgozom úgy általában; sokkal több szabadidőt kellene magamra és a körülöttem lévőkre fordítanom, de egyelőre az az álláspontom, hogy a karrier megalapozása és a szakmai fejlődés mindennél fontosabb. Nekem. Az arányokat megtartva, természetesen.

Előnye az egésznek részemről, hogy rengeteg felé tudom megosztani a figyelmemet. Nem mondom, előfordul hiba (a napokban például volt egy magammal szemben való baklövésem, ami egy tucat pénzbe és négy tucatnyi káromkodásba került, le sem írom inkább a történetet), de nem több, mint amikor egy szálon futtatom az eseményeket.

Az egésznek rendszernek nálam három szigorú alapszabálya van.

Az egyik, hogy hagyok időt a feltöltődésre. Egy nap, amikor alszom délig, nem figyelem az e-maileket, nem gondolok arra, hogy mi lesz majd ezzel vagy azzal, semmi. Lehet csak döglünk a kanapén egész nap Ingriddel vagy rohangálunk ide-oda, az is lehet, hogy egyedül döglök a kanapén vagy rohangálok, de a lényeg, hogy kell a refill élménye. Időközönként ezt ráadásul több napra elnyújtva.

A másik nagyon fontos alapkő, hogy nem keverem a különböző dolgok időmegosztását. Van a család, vannak a barátok, van az iroda és van a maszek. A fusit nem tesszük le az irodában; az irodai melót nem hozzuk haza; a barátok idejét nem veszem el a család kedvéért és fordítva. És akkor még nem is beszéltem az egyéb kötelességekről, mint a házimunka, a macskával való foglalkozás, az elszáradt sarokbőr lekaparása, a végtelen hobbi és társai. A lényeg az, hogy inkább ülök az irodában este tízig adott esetben, de úgy jövök haza, hogy igen, elvégeztem az aznapi missziókat, holnap új kihívások, most pedig jöjjenek a mai napra kitűzött egyéb kalandok.

A harmadik, és talán a legfontosabb: tudni kell nemet mondani. Ha az egyensúly csak egy picit is borulni látszik, azonnal azt kell mondani, hogy nem. Mert az időrésekből elvenni nagyjából olyan, mint azokat keverni.

Ezt az egészet a saját bőrömön koptattam számomra tökéletessé. Egyszer előfordult, hogy egy nagyobb projektet hamarabb kellett éles pályára állítani. Egyszerre három helyen kellett volna lennem, és akkoriban egyébként is mindent elhanyagoltam a főprojekt miatt. A barátnőmmel veszekedtem, mert nem láttuk eleget egymást; a szüleimmel alig beszéltem; a barátaim panaszkodtak, hogy alig látnak és egyebek. Akkor igyekeztem elvarrni a szálakat, és megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz. (Nem is lett.) Nem is lehet.

Szóval csak azt tudom elmondani, hogy lehet sokféle dolgot csinálni, és kell is, de ha bármelyikre egy picit is azt érzi az ember, hogy nem jó, akkor tudni kell nemet mondani. Bármiben. Munka, barátok, párkapcsolat, vásárlás, hobbi. Ha azt érezzük, hogy nem oké, akkor nem szabad erőltetni, hogy de, hanem elismerni, hogy nem oké, és keresni a megoldást. Mi vagyunk a középpontban, nekünk kell úgy alakítani a dolgainkat, hogy elégedettek legyünk.

Ezek vannak.

Ma egy szoftverüzemeltető szoftverben (érted), a Build History menüpont magyar nyelvű megfelelőjeként az Építések Történetei feliratot olvastam. De amikor egy hirdetéskezelő rendszerben a zone feliratot összekeverték a none felirattal, emiatt az összes zóna menüpont nincs-ként jelenik meg, és egyesek még újracsiripezéseket is olvasnak az Interneten (sic!).

Egy magyar nyelvre lefordított alkalmazás átlagosan ötven százalékkal veszt a minőségéből. Egy magyar nyelvre fordított alkalmazás szolgáltatásait átlagosan ötven százalékkal több felhasználó vesz igénybe. E számok mögött nem állnak tudományos bizonyítások, pusztán megfigyelés és tapasztalat alapú becslések.

Magyarországon 1947 óta kötelező orosz nyelven tanulni, az 1989-es rendszerváltoztatás óta valamely (főként angol) idegennyelv minden általános iskolában tanulható, sok helyen kimagasló óraszámmal. Egy átlagos magyar ember legalább tíz éven át tanul valamely idegennyelven. Lassan olyan korba érünk, ahol kötelezővé tennék a két idegennyelv tanulását egyes általános iskolákban.

A számokat figyelembe véve a matematika varázslatos világában kevésbé jártasak is felfedezhetik az összefüggést, amit egy pórias képlettel tudok levezetni: tízből nyolc magyar ember legalább tíz éven át tanul angolul. Tíz év nyelvtanulással felső fokon, folyékony szinten kellene beszélnünk a nyelvet.

A konzekvencia egyértelmű: a magyaroknak nem megy az, ami nem magyar. (Abba most bele se bonyolódjunk, hogy édes anyanyelvünkkel, a magyarral mi a helyzet.)

Hol a gond? Talán az elszántságban. Általános és középiskolás éveim során arra lettem figyelmes, hogy diáktársaim többsége kötelező nyűgként, semmint egy hihetetlenül jó és visszautasíthatatlan ajánlatként tekintettek az angol nyelv elsajátításának lehetőségére. Tapasztalataim szerint később rengeteg fizetnek azért, hogy megtanulják azon a szinten beszélni a világban leginkább elfogadott nyelvet, amely szinten könnyedén megtanulhatták volna évekkel korábban.

A probléma egyik forrása lehet, hogy valahol hibás a motivációs folyamat.

Másik érdekes megfigyelésem, hogy tízből kilenc (és ez a szám egyértelműen bizonyítható) német nyelvet legalább négy éven keresztül tanuló, abból érettségiző diák nem tud egy alapszintű mondatot (például a pontos időt megérdeklődve) feltenni, egy három percig tartó folyamatos, jól artikulált német szöveg háromnegyedét nem képes megérteni. Próbálja csak ki bátran a kedves olvasó, kérdezze meg tíz ismerősét, és figyelje az eredményt. Itt jegyezzük meg, hogy ezek az emberek mégis valamilyen eredményt (sokszor jót!) értek el. Nem mintha ezzel probléma lenne, e sorok írója is ért el eredményeket matematikából, amelyeket már nem biztos, hogy ismét el tudna érni. Tegyük hozzá, az integrálszámítás beható ismeretéből egy hétköznapi szituációban talán kevésbé ered gyakorlati haszna.

A probléma másik forrása lehet, hogy valahol hibás elemek vannak az oktatás, a tanulás és a számonkérés között.

Végül egy szintén érdekes megfigyelés. Rengeteg, a magyar nyelvtan című tantárgyban jó és jeles eredményt elérő általános és középiskolai ismerősöm van, akiknek a muszály egy teljessen átlagos szó, mint példáúl az is, hogy póstára lyárnak. Ismétlem, jó és jelest elérő diákokról van szó.

A probléma harmadik forrása lehet, hogy komoly hibák vannak az oktatási folyamatban.

Anyanyelvünk fontos érték. Nem vagyok híve az idegen szavak felesleges használatának. Nem várom el senkitől, hogy vesszőpontos helyesírást produkáljon, és a leírt sorait ötvenkétszer ellenőrizze (ezen bejegyzést hanyagul én is publikálom majd, mielőtt elolvasnám). Nem hiszek abban, hogy a helyesírás alapján elítélhetnénk embereket, alkalmazásokat. Az összefüggéseket nem szeretném és nem is kell levonni, a fent elolvasott sorok azonban szilárdan megállják a helyüket, és attól tartok, a következő néhány évben meg is fogják. Ezzel vitatkozni felesleges. A probléma egyértelmű, lehet a szőnyeg alá söpörni, és lehet róla csendben gondolkodni.

Az egész onnan indult, hogy egy kék madárka újracsiripezte nekem, hogy az építéseknek történeteik vannak. Értekezésemet – a komoly hangvételt megtörendő és az eddigi bármilyen értelmes eszmefuttatás látszatát keltő gondolatokat semmissé teendő – a magyar nyelv egy gyönyörű szavával zárnám, amely pedig nem más, mint a lófasz.

Tudjátok mit szeretek legjobban a munkámban? Amit talán mindenki a legjobban gyűlöl. A support-jellegű feladatokat.

Amikor beesik egy három hete elkészített akárminek valami apró baja, amivel végül öt órán át kell véresre küzdeni az agyadat, hogy észrevedd mi a hiba. Nem pontosvessző, nem rosszul indexelt for-ciklus, egyszerűen valami olyan elem, amely a hatvanmillió pontból egynél nem köt jól. Valami valamit nem tölt be, valami valamit nem ment át. És vannak esetek, amikor hiába egység-tesztelsz, hiába integritás-tesztelsz. Van, hogy maga a teszt okozza a hibát.

És amikor végül megtalálod, egy sort kell módosítani, sokszor egy karaktert. De ahhoz az egy karakterhez percek, órák és sokszor napok vezethetnek. És akkor beng beugrik a puzzle, összeáll a kép, minden zöld lesz.

Ezek a karakterek a legértékesebb gyöngyszemei a munkádnak. Ezek azok, amelyek mérhetetlen tapasztalathoz vezetnek, edzenek és ha sok ilyenen mész keresztül, akkor elmondhatod, hogy láttál már ezt-azt.

Legyen szó megfőzött lecsóról, felmosott padlóról vagy megírt programkódról.

23 éves vagyok. Erre alapjában véve azt mondhatnánk (mondják is sokan), hogy kevés, és nem láttam még semmit az életből, meg hogy sok van még előttem. Ez lehet, hogy így van – én mindenesetre tudom, hogy már öt-hat éve is sokkal többet láttam, mint amit egy huszonháromnál öt-hat évvel fiatalabb embernek kellett volna.

Amit viszont még ettől teljesen függetlenül minden nap meg kellett tanulnom (mit minden nap, minden órában), az nem más, mint hogy semmi sem biztos. Sosem tudod mit hoz a jövő év, a következő hét, a holnap vagy a néhány óra múlva. Sosem tudod, hogy az a perc, ami most jó, tíz perc múlva mennyire lesz katasztrofális.

Nem kell hozzá sok: egy telefon, egy elejtett mondat, egy levél, akármi. Egy kihagyott szívdobbanás, egy szempilla-rezdülés, és ott van.

Az, hogy előbb vagyunk ott, ahová mások később jutnak el, nem jelent semmit. Az, hogy más előbb sebesül meg abban, amiben mi nem, nem jelent semmit. És ha más később sebesül meg, mindig szem előtt kell tartani, hogy mi is lehetünk még ott. De ezek sem jelentenek semmit. Mert ami jelent valamit, az mindenkinek más.

Nagyon meg kell nézni, mit csinálsz abban a pillanatban, amely a következőben már a múltnak számít, mivel sosem tudod, mit hoz majd az a pillanat, ami jelenleg még a jövőt jelenti.

Vagy valami ilyesmi.

Nehéz gyerekkorom volt, voltaképpen nem is nekem, sokkal inkább a szüleimnek. Nem igazán akartam és nem is igazán szerettem tanulni. Persze, ami érdekelt, az pillanatok alatt megragadt az agyamban, és onnantól nagyon gyorsan habzsoltam az új információkat. Ez valószínűleg csak jobban bosszantotta tanáraimat és szüleimet egyaránt. Például már tökmag koromban tudtam írni és olvasni, mert érdekelt mik azok a dolgok a reklámplakátokon, amiket betűnek neveznek. Nyomtatott nagybetűkkel gyönyörűen írtam, az írott betűk nem jöttek be, látszott is első osztályban.

Ahogy teltek-múltak az évek, sajnos ez a dolog nem változott. Mindig csak az kötött le igazán, ami érdekelt. Tudom, ezzel mindenki így van. Utólag persze bánom; ha visszacsinálhatnék mindent, egyetlen dolgon változtatnék: sokkal nyitottabb lennék a világra, sokkal többet tanulnék.

A középiskola végén realizáltam ezt először. Akkor ez abban manifesztálódott, hogy irgalmatlanul ráfeküdtem az inputok feldolgozására. Jó jegyeket produkáltam, küzdöttem, szívtam magamba az információkat. Érettséginél jól jött. Akkor elhatároztam, hogy mivel barátkozós nem vagyok (sose voltam), a főiskolát gőzerővel való tanulással, és az utána következő éveket karrierépítéssel töltöm.

Aztán jött az a bizonyos főiskola, és minden megváltozott. Tudjátok, sokszor mondják, hogy ott minden megváltozik. Nem hittem el, mint ahogyan azt sem, hogy az érettségi könnyű. Bekerültem, és egyik pillanatról a másikra egy tízfős társaságban találtam magam, amelyből két ember a legjobb barátok listájára került az évek során, háromra növelve a lista elemeinek számát.

Nem sokkal később rájöttem arra, hogy a siker (iskola, munka, élet, akármi) elengedhetetlen eleme az információszomj, valamint az, hogy ismerkedj, kapcsolatot építs, barátkozz. Olyan emberekről derült ki, hogy jó ismerni őket, akikről sosem gondoltam volna.

A főiskola végén, és munkáséletem kezdetekor már rengeteg ilyen embert ismertem. Ennek kiváló eszköze volt a blog is, eddig mindegyik munkahelyemen volt olyan ismerősöm, aki a blogomon keresztül ismert. Mindenhol és mindig ott kell lenni, figyelni és szívni magunkba az információt. És mindig mosolyogni, mindig barátkozni, akivel lehet, jóban lenni.

Amikor tanultam, mindig arra vártam, hogy dolgozhassak. Pedig azt is mondták, hogy majd akkor mindig arra vágyok, hogy ismét tanulhassak. Szerencsére ez nem így lett. Imádok dolgozni, imádom a munkámat, mivel karrier szempontból talán az egyik legjobb helyen vagyok, így szeretem a környezetet is, az a szerencsés helyzet is fennáll, hogy nagyon jók a kollégáim, és még sorolhatnám. Kevés dolog volt az életemben eddig (nem magánéleti dolgok), amelyek akkora sikerérzetet tudtak kölcsönözni, mint a jól elvégzett munka.

Ettől függetlenül, a tanulás – különösen az én szakmámban – elkerülhetetlen, és végigkíséri az ember életét. Nem csak az általános apróságokra gondolok, hanem a komoly tanulásra. Szabadidőből való több órát a célra fordítás, könyvek bújása, fórumok olvasása és hasonlók. Ettől nem lehet megszabadulni. A különbség talán annyi, hogy mostanra az ember már megteheti azt, hogy csak olyan dolgokat tanul meg, amely tényleg érdekli. És valójában ezt nehéz megtalálni, de ha sikerül, onnantól mérhetetlen örömöt lehet lelni a folyamatban, és új dimenziók nyílnak meg.

Akartam valamilyen epikus konklúziót is vonni, de végül elvesztem a gondolatok között.

Nézem itt ezt a videót:

És valójában elszomorító, hogy embereknek így kell élni, illetve lehet beképzeltség vagy hasonló, de mindig arra jutok, hogy aki hasonló helyzetbe kerül (a nagyon ritka kivételektől eltekintve, akikkel tényleg kitolt az élet) valahogy sosem véletlenül kerül oda, sosem ok nélkül történik a dolog. Hozzáteszem, nem akarok ítélkezni, mert nem is tehetem meg.

Az érme másik oldala ellenben, hogy ülünk a gép előtt a meleg (vagy most éppen hűvös) lakásban, bekajálva, lábunkat az asztalon pihentetve és panaszkodunk az élet számunkra nagynak tűnő problémáiról, meg szenvedünk a minket érő hatalmas csapásoktól.

Eközben itt vannak ezek az emberek, akikkel – ha a történetüknek hihetünk, és most játszunk olyat, hogy hiszünk &ndash tényleg kitolt az élet, de ahelyett hogy panaszkodnának és szomorkodnának, élik vidáman az életüket, és megkockáztatom, kevesebbet veszekednek mint a náluk módosabb, jobb körülmények között élők.

Demagógia? Lehet. A kannás-koccintós tönkre tette az agyukat? Lehet.

De mégis, valahol nagyon mélyen, mikor ülünk egyedül a szobában, és nincs rajtunk a maszk, amit a nagyvilágnak mutatunk – nem ironikus és nem elgondolkodtató az egész?

Ma álltunk a Széchenyi István téren (aka Roosevelt tér, az nagy Rename idők előtt), és nézegettük a gyönyörű tájat, a Lánchíddal meg a Dunával, miközben vártunk a buszra. Egymás után néhány perc eltéréssel két ugyanolyan busz is a megállóba érkezett, pedig menetrend szerint ennél sokkal több időnek kellett volna eltelnie.

Lényeg a lényeg: mikor bejött a busz, nem igazán vettük észre még a számozását sem, közben jött egy másik is, és a kettő között vacilláltunk. A busz amelyik a megállóban állt, már elindult volna, de kinyitotta ismét az ajtót, és várt ránk. Próbáltam neki jelezni hogy menjen csak, mert közben láttuk, hogy a másik lesz a mi választásunk, de valószínűleg nem vette észre, aztán idővel tovább állt.

Az egész hülyeségből azt akartam kihozni, hogy valószínűleg eleinte minden buszvezető kedvesen megvárja az utasokat, aztán egy-két ilyen után meg úgy vágja rájuk az ajtót, hogy csak.

Nem tudom ki hogyan van ezzel, talán a sok tudományos-fantasztikus film és sorozat tehet róla, de én nagyon sokszor elgondolkodom rajta: mi lenne ha egyik reggel úgy ébrednék, hogy néhány évvel ezelőtti énemben találnám magam, de mindezt úgy, hogy az emlékeim megmaradtak? Szóval felkelek holnap reggel, egy másik helyen, ránézek a másik telefonomra és 2007. szeptember 1-jét mutat.

Először is: kihez mennétek? Ugye, közel sem biztos, hogy akivel az elmúlt (elkövetkező) három és fél évet töltöttétek. Meg aztán mag az érzés, hogy milyen lehet úgy találkozni valakivel, akit adott esetben úgy ismersz, mint a tenyeredet, elmegy melletted az utcán, mert azt sem tudja ki vagy.

Aztán a másik oldal: odajön hozzátok valaki, filmbe illő mondattal, hogy ő a jövőből jött, és mond nyolc-tíz olyan dolgot, amelyet egyértelműen csak olyan tudhat, akivel nagyon komoly kapcsolatot ápolsz.

És hogyan folytatnátok? Ugyanazok a döntések, vagy teljesen mások? Lehet-e egyáltalán ugyanúgy meghozni egy döntést, figyelembe véve hogy minden másodperc, minden döntés számít?

Ezt angolul fair trade-nek is szokják nevezni.

Szóval ha elmegy az ember egy Michelin-csillagos étterembe, ahol otthagy harmincezer forintot egy degusztációs menüért, valamint hatezret egy üveg borért, akkor arra valahogy azt tudja mondani, hogy igen, itt kaptam valami olyat amit máshol nem tudok, ezt kellett megfizetnem. A minőséget, a kiszolgálást, az akármit.

Ha elmegyek egy étterembe, és elkérnek ötezer forintot egy négyfogásos, borral és üdítővel ellátott vacsoráért, azt mondom jogos, mert jól laktam, finomat ettem, jól kiszolgáltak és még kényelmes is volt a szék, amin ültem.

Ha elmegyek a Mekibe és elkérnek fél liter üdítőért ötszáz forintot, azt mondom közel reális, mert ne inni menj oda, ha menüben 1 170 forintért kapsz enni-inni.

Azonban amikor bemész egy bármilyen helyre, és vennél a tálcán műanyag tányérról és műanyag evőeszközzel elfogyasztott ételhez fél liter buborékkal dúsított ásványvizet, ami nagyker árán nem több 90 forintnál, és egyébként az InterSPAR-ban a másfél literest is ugyanennyiért megkapod, na szóval ha ezt a terméket akarják neked 380, meg 500 forintért eladni, akkor arra mondom azt, hogy inkább szomjas maradok. És nem azért mert pajeszom van, meg mert nem tehetem meg, de ha havonta keresnék hárommillió nettó forint, akkor sem vásárolnám meg a pofátlanul árazott terméket. Szóval legyen 250, de a 380 és az 500 azért túlmutat kicsit a méltányos kereskedelem fogalmán.

Sajnos általános jelenség, ami nagyon sok helyen megfigyelhető, hogy az itallal akarnak pofátlanul lehúzni. Tudom én, hogy menjen az ember olyan helyre, ahol ez nem így van (mert vannak ilyen helyek), de szerintem alapból egyetlen helyen sem szabadna ilyennek előfordulnia.

És ez gázos – még ha a víz maga szénsavmentes is.

Azon gondolkodtam ma este, miközben itthon ültem és dolgoztam a gép előtt, lapátolva a biteket jobbról-balra, hogy a sztahanovista szót, meg a munkájának él kifejezést talán olyan emberek találták ki, akiknek bűzlik a munka. Vagy azért, mert nem szeretik amit csinálnak, vagy azért, mert nem szeretnek dolgozni úgy általában.

Nálam a képlet a következő. Ha jól dolgozom, elismernek. Ha elismernek, nő az önbizalmam. Ha nő az önbizalmam, még jobban fogok dolgozni. Ha még jobban elismernek, még több lehetőségem lesz. Minél több lehetőségem lesz, annál jobb vagyok. És ha jó vagyok, akkor minden jó.

Nem, ez nem egoizmus és nem is beképzeltség. Úgy tudok örülni egy jól elvégzett munkának mint a kisgyerek az óvodában ha új játékot hoznak, és legalább ugyanennyire terhel, ha valami nem úgy megy, mint ahogyan mennie kellene, mint ha ezt az új játékot elvennék a gyerektől.

Nem mindig sikerül, ez igaz. De arra kell törekedni, hogy minél többször sikerüljön, és minél kevesebbszer kelljen arra gondolni, hogy nem sikerül. Hogy egyáltalán előfordulhat olyan, hogy nem sikerül.

Sztahanovista emberek nincsenek.

Csak olyanok, akik szeretnek jól dolgozni, és tesznek azért, hogy ezáltal jobbak legyenek ők maguk is – illetve vannak olyanok, akiket ez nem érdekel: ők pedig magasról tesznek az egészre.

Ez a véleményem a reggeli ébredésekről, úgy általában. :D

Az ágyon ücsörögtünk, beszélgettünk, neteztünk és sorozatokat nézegettünk, mikor ránéztem a naptárra. Január 22. Nem tudom miért, de az ugrott be, hogy valami történt valamikor január 22-én. Nem tudtam mit kell tudnom, de tudtam hogy hol kell keresnem (ez eddig egészen kiváló túlélési stratégia máskülönben). Szóval beleírtam a keresőbe, hogy az összes január 22-ei bejegyzést szeretném látni, és ilyeneket találtam:

• »a magyar kultúra napja«
• »Kázmér 93 napos lett«
• »hajtogattam kacsát«

És még sokat tudnék leírni. Apróságok, melyek másoknak jelentéktelen tartalomnak, az üres helyek kitöltésének.

Azt szeretem nagyon a blogolásban, hogy mindent leírok, még más által például hülyeségnek és nem relevánsnak vélt apróságokat is.

Tegnapelőtt kellett volna leolvasni a gáz- és villanyórák állását, azonban erről a napi rutinnak köszönhetően úgy megfeledkeztem, mint idős ember a merevedés nyújtotta örömökről.

Gondoltam kimászom az ágyból, lefotózom a villanyórát, majd visszadőlök és bámulatos képességű mobiltelefonom segítségével beszállok én is az internetbe, hogy beírjam a néhány számot, melyek után a kevésnek nem nevezhető összegeket fizetem majd.

Ja.

Aztán ez fogadott az oldalon:

Tisztelt Ügyfelünk!

Tájékoztatjuk, hogy online ügyfélszolgálatunk biztonságos és kényelmes működéséhez Internet Explorer 6.0 vagy Mozilla Firefox 3.0 vagy ezen böngészők magasabb verziószámú változatára van szükség. Amennyiben nem kívánja a fenti két böngésző használatát, úgy természetesen lehetősége van szolgáltatásaink használatára a meglévő böngésző beállításainak módosításával. Segítség nyújtásként kérjük, olvassa el „mit tehetek?” linkünk alatt lévő, erre vonatkozó tájékoztatónkat.
Felhívjuk figyelmét, hogy a böngésző átállítása nem minden esetben vezet teljes eredményre, sajnos működésbeli- és stílushiányosságok utána is előfordulhatnak.
A kellemetlenségért szíves elnézését kérjük, bízunk abban, hogy szolgáltatásunkkal elégedett lesz.

Mit tehetek?

Töltsétek le bátran a Mit tehetek? című remek dokumentumot, én először nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ahhoz, hogy egy – és bocsánat, de – kurva villanyóra-állást bejelentsél, neked tudnod kell átállítani a böngésző user-agent tulajdonságát, sőt mitöbb, még a natív Windows megjelenést is ki kell választanod! Normálisak ezek? Egy olyan szoftvert fejlesztő és/vagy üzemeltető cég mint az SAP? Merik szakembernek nevezni magukat?

Teljesen hozzá nem értőknek egy nagyjából azonos példa: képzeljük el hogy egy autó beindításához minden alkalommal meg kellene húzni néhány csavart a motorban, meg átkötni kábeleket. Nem sokat használnánk azt az autót.

A következőt nem értem. Én főkét adminisztrációs felületek fejlesztésével foglalkozom, és igen, nálam is kitesz az alkalmazás egy kis figyelmeztetést, hogy ugyan tessen már normális böngészőt használni, de ettől függetlenül beengedi a drága felhasználót bármilyen böngészővel, legfeljebb nem úgy működnek a dolgok, mint általában; de azért igyekszem arra is figyelni hogy ez ne így legyen. És kapok ezért töredéke akkora összeget, mint az a naplopó, kontár, magát szakembernek nevező ember, aki egy ilyet ki mer tenni az ELMŰ oldalára.

Komolyan mondom, ha lehetne, ezért úgy be kellene őket perelni, mint annak a rendje.

Mostanában ilyen rendkívül bölcs gondolatokat sikerül előállítanom, egy hasonló munkafolyamat eredményeként született meg ez a bejegyzés is.

Múltkor a Hennes és Mauritz üzletben vásárolgattunk, amit a köznyelv csak H&M-nek emleget és »amelynek történetéről múltkor már írtam«. Azt vettem itt észre, hogy a ruhák méretezése (most leginkább a női ruhákra gondolok) úgy van belőve, hogy az akár a csak kissé is vaskosabb lányok nem találnak maguknak megfelelő számozásút. És nem azért mert elfogy, hanem mert egyszerűen így van a méretezés. És most persze ne arra gondoljunk, hogy egy olyan hölgyemény, aki alatt nyöszörög a lift, illetve nem is feltétlenül a súlyosság, hanem egyszerűen az, aki nem száznegyven centi magas és harminc centi széles, meg nem 34-es a lába. És ez nem annak a következménye hogy zsírt iszik reggelire nyers kakaóbabbal, hanem szimplán csak a hozott anyag.

Ha a pajeszommal gondolkodom: több méret, több vevő, több pénz. Mégis a legtöbb helyen tapasztalható hogy nem így gondolkodnak – vajon mért.

A véleményem szerint egyetlen logikus válasz létezhet a kérdésre: céltudatosan próbálják pozicionálni a terméket, ami valójában annyira nem is meglepő. Gondoljunk csak bele a manapság érvényes társadalmi normákba: ha kövér vagy, gáz vagy; ha látszanak a bordáid, tiéd a világ. Tegyük fel hogy létezik egy X, aki e beszűkült állítással teljes mértékben tud azonosulni. X tud vásárolni az adott ruhaüzletben, kényelmes neki a ruha, örül neki, azonban közel nem biztos, hogy szeretné látni Y-t egy hasonló ruhában, akit másabb alakja egyértelműen a ranglétrán való alsóbb pozícióhoz társít. És ha ilyen síkon kezdünk el gondolkodni, rögtön egyértelmű lesz, miért is van az, hogy idiótán vannak méretezve a ruhák.

Férfidivat tekintetében én ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom: vékony vagyok mint a dög, alig találok ruhákat, mert amik tetszenek, azokból általában csak rám háromszor nagyobb méretben van. Igen, tudom, vegyek női ruhákat.

Máskülönben a tendencia megfigyelhető az Apple termékeknél is: közel nem azért kérnek értük annyi pénzt, mert olyan értékesek (persze nem rosszak), hanem mert rengeteg ember nem venné meg, ha mindenkinek elérhető áron nyújtanák.

Mindenesetre vicces, ha jobban belegondolunk a logika egyáltalán nem hibázik, és megfigyelhető rengeteg üzletben.

Valamelyik nap a harmadik gyomoridegem van a vizsgaidőszak miatt twitter-üzenet után fogalmazódott meg bennem, hogy minden oldalt megértve és megismerve mi is az egyik, és talán legnagyobb probléma a hazai felsőoktatással, nevezetesen hogy a hallgatók félnek.

Mielőtt kapnám az ívet, hogy jaj szegény hallgatók: bárki, aki részt vesz vagy vett felsőoktatásban, tegye a szívére a kezét és gondolkodjon el, hányszor volt olyan hogy tényleg félt egy vizsga előtt. És nem az általános vizsgadrukk miatt, hanem azért, mert tudta hogy a tárgyat nem tudja teljesíteni. Ez pedig nem annak a következménye, hogy nem igyekezett, nem próbált meg mindent, hanem az egész légkör, amely némely tárgyat körbelengi.

A probléma az, hogy afféle jó kommunista-maradványként sok helyen még mindig módszer azt éreztetni a hallgatóval, hogy ő egy hülye, semmit nem tudó, semmihez nem értő és hasznavehetetlen fiatal, de bezzeg az asztal túloldalán a bölcs és megfontolt vizsgáztató, na ő mindenhez ért. Nem így lenne? Ismét mellkasunkra helyezzük magányos éjszakákon hű társunkat, kezünket: hányszor fordult elő olyan, hogy te tudtál, értettél valamit, amit a tanár nem vagy nem jól, és mikor megjegyezted ezt, nem elismerést, hanem szemrehányást kaptál? Ugye.

Pedig az emberekkel nem azt kellene éreztetni, hogy mennyire buták, hanem hogy mennyire fogékonyak, mennyire elhivatottak a tudás megszerzésére. És nem, az hogy valaki jobban tud valamit egy tanárnál egyáltalán nem gáz, ennek letagadása és ellenkezőjének makacs bizonyítása már annál inkább.

Van ez a bejegyzés az Egy nap a városban blogon, ami röviden a következőről szól: egy gépésztechnikus úriember a válság következtében az utcára került, minden méltóságát tartva lett hajléktalan, egy sátorban élt valamelyik parkban, míg azt le nem rombolták. Ritkán kéregetett, ápolt megjelenése volt és így tovább.

Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy ha már egy gépésztechnikus az utcára kerül, akkor talán tényleg van mitől kicsit aggódni, mert egyáltalán nincs jó világ.

A másik viszont rögtön ezután ugrott be: hogyan kerülhet egy szakmával rendelkező értelmes ember az utcára? Tudom, hogy válság van, de nem hiszem el hogy valaki nem talál egy másik munkát. Teszkóban eladó, árufeltöltő, szórólap-osztogató, utcaseprő, akármi. Igen, elmegyek a fenébe hogy a monitor mögül írom ezt, de azért mert például nekem van egy papírom, ami mondjuk informatikus végzettségről árulkodik, nem fogok utcára kerülni azért, mert csak valami teljesen más, adott esetben degradálónak tűnő munkakörben tudnék elhelyezkedni.

Kudarcként élném meg, hogy utcát kellene söprögetnem, holott anno éltem sokkal jobban is, de foggal-körömmel küzdenék az utcára kerülés ellen. Nem kívánok ilyen helyzetbe kerülni, gondolom senki, sőt, megkockáztatom hogy a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám azt, hogy éjszaka ne legyen hol nyugovóra hajtani a fejét.

De valahogy mégis hihetetlen. Persze a fent említett úr biztosan a ritkább eset, mert ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, akkor a hajléktalanok többségénél valahogy sejtjük, hogy nem véletlen esemény vagy események sorozata az, hogy oda kerültek, ahol vannak. Távol álljon tőlem mondjuk, hogy ítélkezzek.

Tényleg nehéz kérdés ez a hajléktalan-téma, érdemben nem is igazán lehet szerintem hozzászólni. Én mindenesetre mindig sajnálok olyanokat látni, akik a kapualjakban alszanak, és mindig kicsit rosszul érzem magam, hogy én a fűtött lakásba érkezem, ahol meleg étel vár, míg másnak ezek nem természetes dolgok.

A világ egy szar hely, és az a baj, hogy ha nem haladunk tovább lenyelve ezeket, akkor mi is könnyedén szar helyzetbe kerülhetünk.

Most éppen az a szám szól, amiben arról énekel egy lány, hogy öltönybe' meg bankba járnak a pénz miatt. Az jutott eszembe, hogy a Handrás-interjút olvasgatva nekem közel nem az volt a véleményem, hogy felvágós köcsög.

Lehet én nézek rossz tükör által a világra, de nem találok abban kivetni valót, hogy ha valaki megteheti, akkor százezres öltönybe jár és nem utazik metrón. Igen, ha én megtehetném, én is százezres öltönyben járnék még a vécére is, és a metróra maximum nosztalgiázni mennék, mert a saját kocsimba csüccsennék be, vagy taxiznék. És igen, nem kell itt köpködni, a magyar metró és a magyar tömegközlekedés nincsen azon a szinten, hogy adott esetben egy jobb módú üzletember utazgasson rajta, ellentétben más világvárosok metróhálózataival. (Természetesen ott is lehetnek inzultusok, nem az ellenkezőjét állítom, de rajtam az összes ruha ér körülbelül százezer forintot egy átlagos téli napon, és még így is akartak már megverni, úgy hogy egy rossz szót nem szóltam.)

Én megértem, hogy van egy bizonyos érzés, amit most még véletlenül se nevezzünk irigységnek, de nem látom az okát. Van aki turkálóban vásárol, van aki piacon, van aki a C&A-ban, van aki a Levi's-ban és van aki bemegy az Armaniba öltönyt venni. Én pedig megvetem azt is, aki lenézi az első, de azt is csak kiröhögni tudom aki lenézi az utolsó kategória vásárlóit.

Igényei mindenkinek vannak. A közgazdaságtanban van is egy ilyen mondat, hogy a végtelen igények találkoznak a véges lehetőségekkel, vagy valami hasonló. És ez tényleg így van. Mindenki szeretne százezres öltönyben járni, vagy harmincmilliós autóval utazni, vagy ötvenmilliós luxuslakásban lakni, vagy akármi más. Vannak emberek, akik ezt meg is tehetik, és vannak, akik csak álmodoznak róla. Én meg úgy gondolom, hogy senkinek semmi köze ilyen tekintetben ahhoz, hogy ki honnan-hogyan keresi a pénzét és mire költi el. Nyilván ha valaki ismertebb, akkor ez a téma kikerülhetetlen. A komolyabb, de nevezzük inkább üzletinek, szóval ezekben a körökben pedig még mindig a cipőd, az órád és a zakód ad el téged, nem a tehetséged.

Egy másik dolog ami ehhez kapcsolódik az a szülőkkel való kapcsolat. Egy dolgot nem szabad elfelejteni: mindenki mindent a szüleinek köszönhet. Ha a legrosszabb esetben csak magát a tényt is, hogy él, de ez így van. Ha én milliókat fogok keresni havonta, akkor a gyerekem igenis meg fog kapni mindent, amire szüksége van. Ezt persze lehet értelmesen is csinálni, nem odatéve mindent a gyereknek, hanem megfelelően, például elérendő célokhoz kötve. Azt hiszem senkit nem lehet büntetni azért, mert mindent szeretne megadni a gyerekének, és azt a gyereket sem lehet büntetni, aki esetleg többet kap a szüleitől mint a másik. Ott van az eset persze, amikor valakinek kifejezetten nagy a szája az elért dolgait fitogtatva, közben gyakorlatilag csak megszületnie kellett, érthető hogy ez idegesítő egy olyannak, aki végigdolgozta az életét hogy valamit elérjen.

Fontosak a szülők, de az is igaz, hogy szülők nélkül is el lehet érni nagy dolgokat. Ismerek nem egy és nem két olyan embert (sokan szerintem az olvasók is sejtik, kikre gondolok), akik semmilyen támogatásra nem számíthattak a szüleiktől, nem hogy anyagi mennyországra, most mégis sikeresek és tehetségesek. És ha nekik gyerekük lesz, valószínűleg mindent megadnak majd azoknak, mert ők ismerik milyen az, amikor semmi nincs.

Meg a sznobizmus. Én például nem szeretek más üzletbe járni, csak a sarki REÁL közértbe, mert közel van, mosolyognak rám, normális áron adnak mindent, jó a minősége a termékeknek. Szóval akkor én most sznob vagyok. Sőt, túrórúdiból csak a Pöttyöset veszem, akármilyen finom a Milka vagy a Danone-változat. Sznob vagyok? Sőt, ezentúl esélyes hogy telefont és számítógépet is csak úgy veszek, hogy egy alma van rajta, ez már tuti biztos hogy a sznobság jele.

Oké, nem kötekedek. Inkább leírom azt, hogy nekem valahogy mindig vicces mikor más embereket főként látatlanul, az interneten leírt vagy egyszerűen viselt dolgaik alapján ítélünk el. Nem pampogok, én is szoktam ilyet csinálni, szégyellem is magam rendesen utána. A világ nem fekete meg fehér; én sem mondom hogy szimpatikus vagy sem, jó ember vagy sem valaki aki BMW-vel jár, de úgy vélem hogy nem kéne ujjal mutogatni és köpködni mindenkire, akinek több pénze van. Pedig én is tudnék olyanokat, akiknek nagyon sok pénzük van, adót nem fizetnek, és még veszélyesek is.

Mikor Londonban jártunk, egy kérdés járt végig a fejemben.

Mi lehet rosszabb? Egy olyan városban élni, ahol már a saját hazád gyermekeit, a földijeidet nehéz megtalálni a sok – javarészt azért mosolygó és barátságos – bevándorló között? Vagy az talán a rosszabb, ha ugyan bevándorlók nincsenek, de magukat a haza gyermekeinek (magyarnak) nem nevezők, a nyelvet (magyart) mégis beszélő, mégis az országban élő, barátságtalan és sok esetben veszélyes alakok vesznek körül az utcán, olyan helyeken is, ahol pár éve húszmillió forinttal a kezedben végig mertél volna sétálni, fütyörészve, most meg egy telefont sem mersz elővenni?

Az a baj, hogy én tudom a választ.

Voltunk ma bevásárolni a Faenza városában lévő LIDL-ben (azért jók ezek az üzletek mert polcra pontosan ugyanúgy vannak a dolgok), ahol bevásároltam néhány olyan dolgot amelyeket otthon nem lehet kapni, bár idén csak módjával, figyelembe véve a 32-es számot a poggyász maximális kilogramban értendő súlyát tekintve.

Az alkoholos üvegek előtt álltam (apropó, bejönnek az olasz borok, pedig sosem boroztam igazán), amikor előttem három fiatal srác közül az egyik a grappa szót mondta félhangosan. Semmi többet nem beszéltek, de ahogy rájuk néztem (mezei egyszerű ruhában voltak, tényleg semmi extra) volt egy olyan érzésem, hogy rokonokat, barátokat vagy ismerősöket látok. Pedig nem ismertem őket. Ismerős-ismeretlen érzés volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán egyszercsak a felismerés szikrája úgy gyújtotta meg a villanykörtét mely a fejem fölött lebegett, mint a rajzfilmekben szokás: ezek magyarok. Még hezitáltam néhány másodpercet, amely nekem egy órának tűnt, aztán egy szerény bocsi ti magyarok vagytok kérdés után elvigyorodtak mind a hárman, és válaszoltak egy hogy a fenébe ne szófordulattal.

Nem tudom más nemzet fiai éreznek-e ilyet, de hihetetlenül szivetmelengető, még két hét távollét után is, amikor a hazádtól 1 200 kilométerre magyarokat, a honfitársaidat találod, és a sok pörgő sí meg no között elkapsz egy másik olasz szót, amely kicsit máshogy cseng, pontosan azért, mert egy magyar mondta.

Finom a pizza. Finom a gnocchi. Finom a profiterol. Finomak az olasz borok. De mégis, jó dolog magyarnak lenni, azt akartam csak mondani.

Fiú létemre teljesen jól viselem, mikor barátnőm elrángat ruhát vásárolni, pedig valljuk be, nekünk fiúknak maximum addig jó az egész, míg látjuk a ruhát felvéve, az előtte és utána valamint alatta lévő hercehurcára senki sem vágyik.

Magamnak annyira nem szeretek ruhát vásárolni, éppen ezért nem hetente-havonta, hanem szezonok előtt szerzek be pár ruhadarabot. Ez viszont azzal jár, hogy nem öt percig tart a dolog.

A hezitálás oka általában sosem az, hogy jaj jól áll-e vagy jaj tetszik-e, hanem a stratégia.

Az én stratégiám a következő: egyrészt van a fejemben egy hozzávetőlegesen teljes kép arról, milyen ruhákat is szeretnék. Ezeket figyelembe véve megnézem a négy-öt kedvenc üzletemet (ezek általában a teljesség igénye nélkül C&A, H&M, Jeans Club, Tisza, nagyon-nagyon ritkán New Yorker illetve van pár ruhaüzlet, amelyek névtelenebbek, de mindenféle márkát forgalmaznak), átnézem a választékot, és a legkedvezőbb/legjobb dolgokat összeszedem a különböző az üzletekben. Ez persze a tökéletes forgatókönyv.

De persze tökéletes forgatókönyv sosincs. Az egyikből nincs méretben, a másikhoz nincs olyan felső, a harmadik csak ránézésre jó, de nem kényelmes és így tovább. Ennyi minden ritkán jön össze, de például a C&A-ban rendszeresen megesik, hogy kiszúrok egy inget, és csak háromféle XL-es méretben van, én meg attól hat mérettel lentebb, köszönhetően a 24"-os monitornak.

Amit igazán nem szeretek az egész ruhavásárlásban, hogy hihetetlen nehéz fiúknak jó áron ruhát találni. Míg a lányok bemennek és ezerötszéz-kétezer forintokért kapnak mindig valamit leértékelve, addig fiúknak ez közel nem így van. Nem vagyok én smucig, de azért hét-nyolcezer forintot egy rövidnadrágért sajnálok, pláne hogy ha ugyanolyan anyagból készült nadrágokat megtalálni kis keresgélés után háromezer forintért is. Az ár számít. Ha sikeres szoftverfejlesztő leszek és keresek nettó hatszázezer forintot (haha), akkor majd három darabot dobok be a tizennégyezres rövidnadrágból próbálgatás nélkül. Nyilván nem, de míg diák vagyok és nem akkora fizetésből gazdálkodom, igenis megnézem, hogy mennyit költök például ruhára. Ma is félóra keresgélés eredménye két négyezer forintos, ugyanolyan anyagú, övvel rendelkező ilyen-olyan nadrágot találtam, a hétezres helyett. És hogy két nadrág 14 vagy két nadrág 8 ezer forint, nagyon nem mindegy. Pláne akkor nem, ha közel az államcsőd, ugye.

Ennek a szezonális vásárlásnak az egyik legnagyobb átka, hogy az ember mindig ledöbben, mennyivel drágábbak a dolgok.

Ellenben a mostanában érvényben lévő trend, divat, stílus vagy nevezzük ahogy akarjuk hihetetlenül bejön. Lányokon lehet észrevenni, hogy egyrészt a nyolcvanas évek ruhái köszönnek vissza kicsit kétezresebb, letisztultabb formában. Jó mostanában körül nézni az utcán az emberek között, ha ruháról van szó. (Persze, melyik utcában.)

Na de, most vissza a jQuery kódokhoz, holnap megyek Szigetszentmiklósra, Soroksárra és Óbudára, valószínűleg nem fogok spontán öngyulladást elszenvedni, de sosem tudni.

Az a baj, hogy rengetegen színlelnek.

Olyan dolgokra gondolok, hogy például egy teljesen más ember kerül elő egy fiúból, mikor az kettesben van a barátnőjével. Nem keverem össze azt, hogy máshogyan beszélünk illetve viselkedünk másféle társaságokban. Emlékszem egyszer vitatkoztam egy lánnyal ezen, ő ugyanis azt mondta képmutatás, szerintem pedig az, hogy nem csapom a barátnőmet hátba, hogy na szevasz drága barátom, nem képmutatás, hanem megfelelő viselkedés. Mint ahogyan a szüleidnek sem köszönsz úgy hogy szevasz, geci, de a tanárodnak sem mondod azt, hogy szia.

Van viszont mégis valami a dologban, amikor tényleg előkerül a képmutatás. Rengeteg hozzám közel álló barátomon látom, hogy 100%-ban más ember lesz a barátnője mellett, és nem győzöm hangsúlyozni, nem a fentebbi példákra gondolok. Hanem mintha egy másik ember lenne ott, ráadásul egy olyan ember, aki nagyon nem szimpatikus. Ekkor már tényleg képmutatásról beszélünk.

Van azonban egy 22-es csapdája az egészben. Ugyanis mikor szeretnél összejönni egy lánnyal, akkor igyekszel hogy a saját pozitív tulajdonságaidat hatványozd sokszorosan, megnyerd a lány szívét elsőre, azonban nagyon sokan elfelejtik a lényeget, miszerint ha más embernek kell előadnod magad ahhoz, hogy megszerezz valakit, akkor lehet hogy az a valaki valójában nem melléd való. Mert persze a változás egy jó és szükséges dolog, de az emberek többsége még mindig képtelen változni. És ekkor van az, hogy egy-két hét vagy hónap után lehull a maskara, és kiderül hogy az udvarias fiú valójában nem udvarias, hogy míg korábban azt mondta szereti a szőlőt, valójában gyűlöli. És ezek az apróságok, de az apróságok mindig fontosak, sokszor sokkal fontosabbak mint a nagy dolgok. Az apróságokat ugyanis nem vesszük észre, csak szépen gyűlnek a szőnyeg alatt, aztán egy idő után pofára esik az ember, és káromkodik a vérző horzsolásait nézegetve.

Párkapcsolatban élni számomra azt jelenti, hogy van egy ember, aki előtt nem kell jelmezekbe bújnom, máshogyan fogalmaznom vagy másként viselkednem. Nem megfelelnie kell, egyszerűen csak meztelenre vetkőznie egyiknek a másik előtt – minden értelemben.

Szeretnék lazán besétálni egy koromsötét színpadra, ahol az enyhe zümmögést a közönség várakozó morajlása biztosítja, fellépni az apró emelvényre, megfogni a nyakamban lógó gitárt, majd halkan belesúgni a mikrofonba, hogy helló, és az ezzel együtt felkapcsoló vakító reflektorok fényére szanaszét zúzni a helyet. Pusztán a zenével.

Eddig ha láttam valamiféle szemetet egy tömegközlekedési járművön, például tökmag héját, mindig gondoltam rá, hogy ha ezt eredményező tevékenység végzésén kapnék valakit, biztosan elbeszélgetnék vele, persze tényleg csak beszélgetni, hogy mégis mi.

Ma leült mellém egy úriember, aki elkezdett tökmagot enni, és szemrebbenés nélkül szórta a kisföldalattin a földre a héjmaradványokat. Ha a fizikai adottságok nem lettek volna rám nézve halálosak (értsd: két ülésen sem fért el kényelmesen), és nem nézett volna ki pszichopatának (értsd: napszemüveg, rózsaszín farmering, aranyóra, aranyékszerek, fekete rövidnadrág és csizma, de a hab a tortán a Lady Gaga Pokerface mint csengőhang volt) akkor biztosan elmondtam volna neki, hogy a földalattin szemetelni nem vicces. Meg úgy egyébként sem.

Így viszont csak csöndben ültem tovább, és azon gondolkodtam miféle káromkodásokat mond majd a takarító az éjszakai műszak alatt.

Nem menő.

Arra gondolok, hogy a telefonok többsége tud olyat, hogy az ember belemondja a mikrofonba, mondjuk azt a szót, hogy Józsi, és akkor ha sikerül azonosítani Józsit a telefonkönyvből és elérhető is, akkor pillanatokon belül beleszól a telefonba ő, hogy no.

Még anno használtam egy ideig ezt az egyébként bár sokszor nem működő, de kiváló szolgáltatást, és azt vettem észre, hogy buszon-mentrón-villamoson egyszerűen hülyének nézik az embert miközben beszél.

Az már talán kezd kimenni a divatból, hogy a fülessel telefonálókra valami magában beszélő csodabogárként néznek, de a voice control elfogadására úgymond még sokat kell várni.

Ezek máskülönben teljesen jelentéktelen problémák, csak pontosan ezekből az apróságokból látszik az, hogy itthon az emberek többsége sajnos maradi, fixen él abban, amit lát, minden új és minden más pedig a rossz, amit tűzzel-vassal kell ütni és vágni is.

Hasonló példa mikor valaki lenézi az internetezőket. Ez is egyre ritkább azért, de meglepően sokan képzelik mai napig azt, hogy az internet az valami keretek közé zárt, korlátolt, nördöknek való játékszer, holott az emberiség talán egyik leghasznosabb találmánya, hihetetlen mód sok mindent köszönhetünk az internetnek és úgy általában a hálózatokkal kapcsolatos dolgoknak, még ha nem is sejtjük.

Még régebben láttam egy kiírást valahol, már nem emlékszem pontosan hol, miszerint az, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és fény van a szobában, bár természetes és mindennapi dolog, de hihetetlenül nagyra becsülendő volna, hiszen nekünk embereknek többek között a technológia az egyik legnagyobb értékünk.

Néhány hét múlva megkezdődnek az országgyűlési választások. Őszinte leszek: el vagyok keseredve.

A választások kimenetelét nem nehéz megjósolni: a nyugdíjasok és a kisebbségiek döntenek majd – ismét.

Az én nagy problémám még az is, hogy nem tudok kit jelölni. Most lenne az első alkalom, hogy ilyen választáson adhatnám le a voksomat, de egyszerűen képtelen lennék dönteni.

Ott van az MSZP, mely ha az elmúlt évek során történtek után újra hatalomra kerül, akkor azt hiszem nagyon komolyan el kell gondolkodnunk, hogy biztonságos-e (anyagilag, közbiztonságilag, közérzetileg, egészségügyileg és úgy általában) 2010 májusától Magyarországon élni és dolgozni.

Aztán persze ne feledkezzünk meg a Fideszről, mert ha idehaza politikáról van szó, akkor az emberek vagy egy vörös szegfűt, vagy egy narancsot képzelnek maguk elé, mindenki aki valami másra gondol, az szélsőséges és beszámíthatatlan. Szóval ott van a Fidesz, ahol szintén volt és van mint a szőnyeg alá seperni, de egyáltalán nem lep meg, sőt, gyakorlatilag biztosra veszem a győzelmüket, mert idehaza az is nagyon jellemző, hogy a szavazásokat a metronómhoz lehetne leginkább hasonlítani, mely ha a bal oldalt elérte, visszamegy a jobbhoz és ezt végzi rekurzívan, míg valaki le nem lövi.

Ez az LMP, vagyis lehet más a politika jól hangzik, de sajnos nulla százalék az esély, az első bekezdésben említettek miatt. A nyugdíjasoknak teljesen mindegy hogy más-e a politika, ha megkapják a tizenszázezredik havi plusz pénzt, az LMP-nek pedig akkora népszerűsége sincsen, mint a két nagy óriásnak.

Népszerűsége viszont van az MDF-nek, bár én mostanában csak a leszbipártnak nevezem, a legújabb plakátjaikra alapozva (most ezt komolyan gondolták, hogy aki demokrata meg önálló az tuti hogy egy nő, aki ráadásul tuti hogy leszbikus is?). Amennyire szimpatikus volt nekem évekkel ezelőtt az MDF, annyira nevetségessé váltak mostanában, arról nem is beszélve, hogy mindenhol olyan dolgokról beszélnek, amiknek homlokegyenest az ellenkezőjét csinálják.

Van még a MIÉP is.

Aztán ott a szörnyeteg, a Jobbik. Tudom, hogy arra is roppant alacsony a százalékos esély, hogy ők nyerjenek (bár ha figyelembe vesszük a legutóbbi szavazást, akkor talán annyira mégsem), ellenben az egyetlen olyan párt, akiben még egy hajszálnyi esélyt, reményt, akármit látok. De mindenesetre azzal szerintem kevesen nem értenek egyet, hogy a Jobbik az egyetlen olyan párt jelenleg, mely még nem játszotta el az összes lapját, és a legértelmesebb, nagyjából mindenki számára megfelelő, nem nyugdíj-orientált programot tudta letenni az asztalra.

Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, mik lesznek az eredmények, csak az a baj, hogy emellé a kíváncsiság mellé egy legalább ugyanekkora adag rettegés is társul – azt hiszem nem alaptalanul.

Az megvan, hogy módosítani fogják a KRESZ-t, mégpedig úgy, hogy a rendőrök bárhová állhatnak fotózás (tudod traffipax) céljából, egészen addig, míg nem akadályozzák a forgalmat. Szóval jó világ jön.

Szeretem egyébként a mostani időjárást, amikor még nincs tavasz, de már tél se igazán. Furcsa szögben süt be mindenhová a nap, megvilágítva az itt-ott megmaradt hótömböket, amik már csak távoli emlékként mutogatják, hogy itt pár hete még térdig érő hó volt, és a kék ég meg közben azt vigyorogja az arcodba, a finom és összetéveszthetetlen illatú levegővel egyetemben, hogy helló: jön a tavasz

Amikor lefekvés előtt már lusta vagy bevinni egy pohár vizet az ágy mellé, de persze akkor kelsz fel az éjszaka közepén, ahogy a leeresztett redőny lukacsocskáin át beszűrődő holdfény megvilágítja az arcodat, felállsz és kibotorkálsz a konyhába, csukott szemmel, nehogy felébredj, megnyitod a csapot és úgy iszol, mint aki még soha azelőtt. Aztán visszabújsz a takaró alá, de már alszol is.

Ilyenek.

Voltunk ma ilyen félig tumblr-érdekeltségű farsangi buliba, ahol valahogy így néztem ki, mint Joker.

Két gondolat.

Az egyik az, hogy nem volt túl jó a buli szerény véleményem szerint, mégpedig azért, mert háromszor annyian voltunk, mint amennyit a hely elbírt volna, így ülőhely nulla, a társaság számomra érdekesebb fele meg el volt barikádozva a hely kialakítása miatt. Én nem értek hozzá, de ha farsangi bulit szerveznék, és látnám facebookon hogy 160 ember jön el, és tudnám hogy a placcon meg nagyjából ötven fér el kényelmesen, akkor mondjuk átszervezném. Vagy valami. De persze az ülőhely hiánya annyira nem zavarná az embert, hiszem üvölt a technó, tombol a diszkó, de ha szar a zene, akkor már kezd az ember töke tele lenni. Konkrétan a harmadik olyan számnál, amikor akadozott a CD(!), én éreztem magam kellemetlenül.

A másik dolog a farsanggal kapcsolatos. Nyolcmilliárd éves hagyomány a farsang, ráadásul igen messzire nyúló magyar hagyomány is. Ez inkább a miénk, mint holmi helovin. Engem kifejezetten frusztrál, amikor valaki a farsangot gáznak tartja, de az amerikaiaktól irigyli a csokit vagy csalunk. Busójárás, vagy valami.

És ahogy sétáltunk most az utcán, direkt figyeltem az emberek reakcióit: mit vált ki vajon egy Joker. Odafelé mindenki teljesen ledöbbent fejjel nézett, legalább úgy, mintha leprás lennék, vagy nem lenne arcom vagy esetleg kukacok integetnének a szemem helyén. Aztán ahogy jöttünk hazafelé, több fiatal lett az utcán, és szinte mindenki mosolygott, hogy Jé, ott egy Joker, de leginkább közülük is csak a külföldi turisták. Egy még le is szólított, majd hatalmas Joker-nevetéssel továbbállt.

Tényleg gáz a farsang? Tényleg gáz beöltözni, akárminek is? Tényleg gáz ilyen régi és adott esetben kifejezetten mókás és jó hagyományokat őrizni, tovább vinni?

Nem tudom ki hogy van vele, de ha gyerekem lesz, szeretném ha élvezné a farsangot, a karácsonyt, a húsvétot és minden más hasonlót. Rendben, locsolkodni én sem szoktam már, de ezek olyan dolgok, amikre nem furcsán kellene nézni.

Rettenetesen elszomorító dolog valahol, hogy míg más országok és nemzetek büszkék a hagyományaikra, addig mi próbáljuk letagadni azokat.

Arra jöttem rá múltkor (sokadszorra egyébként), hogy az élet olyan mint a lakberendezés.

Az elején azt hiszi az ember, hogy megtervez és kivitelez mindent, aztán van egy szép lakóhelye és kész. Kinézi milyen bútorokat szeretne, meg milyen színű falat, megveszi, örül. Aztán egy idő után arra gondol, milyen jó lenne az egyik polcot máshová rakni, vagy venni egy újat, esetleg más színűre festeni a falakat. (Ha tehetném amúgy, mind a négy falat más színűre festeném most éppen.) És akkor az ember rájön, hogy valójában sosem lesz az, hogy a lakás készen van. Mindig változik ugyanis. Új tárgyak kerülnek belé, új polcokat szerelünk fel, más színűre festjük a falat és így tovább.

Az élet ugyanilyen, legyen szó adott esetben polcokról vagy mondjuk barátokról.

Volt egy karácsonyfadíszunk, maga a csúcs. A karácsony számomra legjelentősebb pillanata mindig annak fel- és leszerelése volt. A tizennyolcadik születésnapom óta mindig én raktam fel. A darab egyébként 33 éves volt, anyukám az első karácsony alkalmával vette, mikor nővérem már megszületett. Egy 33 éves üvegdarab került minden évben elő egy doboz rejtekéből, hogy egy hónapig büszkén csillogjon kopottas fényében a fenyő (mindig ezüstfenyő) tetején. Én nyáron voltam 21 éves, furcsa érzés azért ilyen tárgyakat fogdosni.

Anyum pont tegnap mondta, hogy le kellene már cserélni, én meg akartam is neki mondani hogy szó sem lehet róla, hihetetlenül fontos darab ez számomra, én komolyan azt gondoltam, hogy a gyerekeimnek adom egyszer majd át, hogy rakják fel a fenyőfára. Egészen ma délelőttig.

A klasszikus fenyőfacsúcsról van szó egyébként, a közepén volt egy kacsa is, de az a harmadik karácsonya alkalmával kitörött belőle.

Ma délelőtt felborult a fa egy szerencsétlen baleset során (nem, nem én voltam) és még szerencsétlenebbül a csúcs pont a dohányzóasztal sarkát találta el, mintegy ezer apró darabra törve ezáltal. Komolyan mondom, mikor felhívott anyum telefonon, hogy elmondja, utoljára ennyire bánatos magam sem tudom mikor voltam. Rettenetesen sokat jelentett nekem az a dísz, és hihetetlenül sajnálom, hogy eltörött.

Valamint egy másik dolog jutott ezzel kapcsolatban az eszembe. Emlékszem régen mikor még együtt volt a család, két nővérem, nagyszülők és így tovább, akkor 24-e tényleg ünnep volt. Egyrészt gyerek voltam és nem láttam a folyamat mögé, hogy valójában mennyi szenvedés árán lesz sokszor tényleg szép az ünnep, másrészt szerettem hogy akkor mindenki hazajött, voltunk hatan-heten-nyolcan, leültünk az asztal köré, beszélgettünk, ajándékozgattunk, röhögtünk, másnap reggel döglöttünk a nappaliban szintén beszélgetve, nézegettük a gyönyörű karácsonyfát (rajta a csúccsal!) és hasonlók.

Mostanra már csak hárman karácsonyozunk, a rokonság egy része ilyen, másik része olyan okokból nem tud eljönni. Valahol ez az élet rendje, hogy a gyerekek és az idősek így vagy úgy de otthagyják a családot, ettől függetlenül mégis hiányzik kicsit a nagycsaládi hangulat, bár utóbbi olyan istenigazából nálunk sosem volt meg.

Ma erre mégis azt látom, hogy az emberek nagy része csak húzza a száját, hogy jönnek a rokonok vagy menni kell a rokonokhoz. És nem csak karácsonykor. Vagy azt látom, hogy mennyien gyűlölik a saját testvérüket és még ha nem is gondolják ezt komolyan, mégis így beszélnek és alkotnak véleményt folyamatosan.

És ha tehetném, akkor mindenkinek elmesélném azokat a dolgokat, amiken én keresztülmentem, és azt a gondolatot mely a két dolognak közös konklúziója, és amivel ezeket a sorokat le is zárnám: igyekezzünk megbecsülni azt, amink van, legyen szó testvérekről, nagyszülőkről, barátokról vagy csak egy párezer forintos fenyőfadaszíről.

Volt már szó az időutazásról, most közelítsük kicsit másként a dolgot egy érdekes gondolattal és egy amolyan apró kis játékfélével, ami egyértelműen arra irányul, hogy kommentek formájában csaljak ki véleményt a mélyen tisztelt olvasóközönségből.

Szóval tegyük fel, hogy ma lefekszel a szokásaidnak megfelelően, ugyanígy ki is alszod magad és holnap szintén a szokásoknak megfelelően fel is ébrednél, ám mikor kimennél a reggeli zabpehely-pirítós-kávé-kakaó-tej-feles-akármi elfogyasztásának céljából a konyhába, menet közben a falra akasztott naptáron fel sem tűnne, hogy nem november huszonhetedike, hanem január nyolcadika van.

Egészen addig nem tűnne fel, míg mondjuk be nem érnél az iskolába, ahol a majdnem egy évvel ezelőtti órák vannak, vagy ha a magam példájából indulok ki, az iskola még nem is abban az épületben van, ahová te mennél, hisz ott csak egy építkezés fogadna.

Képzeld el, ahogy állsz az építkezés előtt, és meglátod a táblát, hogy várható átadási idő 2009. június. Beugranak a nyári emlékek, hogy hiszen már november van, hirtelen nem is tudod hová fordulj, de beesel az első közértbe, ahol ránézel az újságokra, amiken ugye egyértelműen látszik, hogy 2009. január 08. a dátum.

Mit csinálnál? Hová mennél? Kihez fordulnál?

Mielőtt válaszolsz, gondold végig. Két lehetséges válaszod van: megpróbálsz mindent ugyanúgy csinálni, vagy megpróbálsz mindenen, de legalább a hibáidon változtatni.

Viszont itt jön képbe a pillangó- és még ezeregy másik hatás is. Ugyanis mi van ha egy találkozóra öt perccel később érsz oda? Mi van ha valaki, akivel akkor összefutottál, a késés miatt nem szaladsz bele? Ha emiatt egy levelet két perccel később tudsz elküldeni, és pont emiatt elkavarodik a bitek végeláthatatlan tengerében? És még ezer más hasonló apró esemény.

De oké, felvetődik hogy kijavítanád a hibáidat, viszont emiatt másik, akár adott esetben végzetes hibákba futnál bele. Mert nem tudhatod, hogy valami amit most hibának vélsz, később az életed egyik legjobb döntésévé növi ki magát.

És ha valaki odajönne hozzád egy ilyen történettel, hinnél neki? Hinnél egy vadidegen embernek, aki azt mondaná, hogy mához egy évre halálosan szeretni fogjátok egymást? Hinnéd, hogy az, akit a barátodnak vélsz, egy év múlva elárul? Elhinnél egy ilyen sztorit? Mit csinálnál? Hová mennél? Kihez fordulnál?

Majd forgatok egy Kispest című kisfilmet, de legalábbis megírom a forgatókönyvet, és az lesz benne, hogy:

Vagy valami.

Húszéves lett a Magyar Köztársaság.

Húsz éve, hogy egy bácsi kiállt a Parlament egyik erkélyére, és szó szerint kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Magyar Köztársaság. Jól hangzik, még az útlevélen is rajta van. Magyar Köztársaság. Jó mondogatni, jó leírni. Magyar Köztársaság. Amiben élünk, immáron húsz éve.

Rengeteg dolognak kellett lefolyni a Dunán és rengeteg más helyen, hogy ezt megérjük. Valahogy az emberekben mégsem egy örömteljes momentum október 23-a.

Vannak emberek, akik még emlékeznek.

Vannak, akik még emlékeznek, mi volt 1989-ben, akik tapsoltak és örültek, akik el sem hitték, akik mertek belegondolni, akik zászlókat lengettek, akik gyerekekkel a vállukon ültek, akik ebből semmit nem értettek, akik boldogok voltak és akik féltek. Vannak még most is, akik félnek. Akik nem tudnak tapsolni és örülni, akik még most sem hiszik el és akik még most sem mernek belegondolni.

Mert vannak olyanok is, akik emlékeznek mi volt 1956-ban. Akik emlékeznek arra, hogy egyesek milyen bátran rohantak a saját vesztükbe, egy nagyobb jóért, a hőn szeretett országért, melyet még egyéb szívhez szóló szavakkal leírhatnánk.

És olyanok is vannak, akik nem emlékeznek. Nem emlékeznek, mert nem akarnak emlékezni, mert nem hagyják őket emlékezni vagy mert nem mernek emlékezni. Nem mernek, mert ha emlékeznének, emlékeznének rá, hogy mi volt itt 2006-ban és előtte korábban, és talán jobb is, hogy nem emlékeznek, mert akkor megfájdulna a szívük, hogy ezt tényleg át kellett élni – még ha csak a tévé előtt ülvén is.

És vannak azok, akik nem szeretnék, hogy bárki emlékezzen. Róluk inkább egy szót se.

Boldog születésnapot, te áldott, jó Magyar Köztársaság!

Gondolatmenetemből, mely akörül forgott, hogy vajon hová tűnt el másfél nap alatt egy teljes guriga vécépapír a fürdőszobából (először a macskára gyanakodtam, de ő általában csak letekeri, nem tünteti el, legalábbis eddig nem volt rá precedens) az a szavakkal nehezen leírható esemény rángatott vissza a valóságba, amit a nemzet csalogányáról elnevezett – általam annyira »nem kedvelt« – tömegközlekedési csomóponton, a négyes-hatos villamos megállójában láttam.

Egy általam negyvenes évei közepére saccolt úriember, aki üde barnaságát valószínűleg nem az idei balatoni nyaralásnak köszönheti, ám öltözéke különösen hiányos, akárcsak a strandolóké feküdt éppen az egyik pad alatt. Cipő egyáltalán nem volt rajta, de valójában nem is volt rá nagy szüksége, mert a lábfejét átkaroló tíztől negyvenig terjedő légyraj megoldotta a szigetelési problémákat, azokon a helyeken pedig, melyeken legyek nem, ott néhány izgő-mozgó kukacocska nyüzsgött. De hogy fokozzam a vizuális élvezeteket, mégsem ez a tulajdonsága volt az, ami finoman lehúzta fehér kesztyűjét (mindkét kezéről!), meghajolt, összefogta nőiesen, és egy akkora pofont kevert le nekem, hogy majdnem lefelejtem az aszfaltot, miközben azt mondom: a kurva anyád; hanem a szag. A húgy, a salakanyag és a több napos (hetes, hónapos, éves) mosdatlanság szagát egy tíztől egyig terjedő skálán, ahol a tíz a döglött állat szaga, amelyiknek teteme két és fél hete áll a tűző napon egy országút mellett, legyen mondjuk nyolcas, ekkor volt az úrnak nagyjából tizennégy egész kilenctizedes pontosságú illatfelhője. Arról nem is beszélve, hogy amiben feküdt, azt jobb helyeken lehúzzák.

Hihetetlen, mennyi szemét halmozódik ebben a városban, és ahelyett hogy a helyzet évről-évre kicsivel jobb lenne, csak egyre fokozódik.

Mindenek előtt, related bejegyzések, megjelenés szerint időrendi sorrendben:

• »Daráló a mefiblogon«
• »Faeces a mefiblogon«

A bejegyzés tehát hasonló témakörökben mozog, a gyengébb idegzetű, vagyis jobban mondva székelés nemes témáját kevésbé kedvelő olvasókat kérjük most lapozzanak tovább.

Ma megtörtént az, ami egy darálós vécével rendelkező ember életében gyakran megtörténik. Hiba a rendszerben. Persze nem arra kell gondolni, hogy az ember két szudoku kitöltése között áldozatául esik a késeknek vagy mondjuk behúzza egy belógó testrészét netalántál lefullad a daráló félúton, belekergetve az ember a kellemetlen szituációba, hogy a vízvezeték-szerelőnek meg kell mutatni a végterméket, ami elakadt a cuccban. Ezek súlyos problémák, ma csak egy átlagos, de nem túl gyakori daráló-jelenség ütötte fel fejét.

A daráló működési elve ugyanis a következő: a nagyon vékony (mosogatónak és egyéb lefolyónak szánt) csövek nem bírnák el a nagyobb termékeket. Ezért konyhamalacszerűen összezúzza, leturmixolja, darálja a medvemacit, ám mielőtt ezeket a lehúzás előtt elvégezné, a legfontosabb: LEZÁRJA a porcelán alsó-hátsó részét, nehogy véletlenül beékelődjön egy kelletlen darabocska valahová. Amikor a víz egy megfelelő nyomással hat az ajtóra (kb. a kagyló feléig kell legyen vízzel) akkor kinyitja, és elindítja a folyamat.

Ekkor szokott megesni a jelenség, amiről beszélni szeretnék. Kicsit megrázó. Szóval, egy könnyebb darab mackó megeshet, hogy nem esik bele a vákuum hatóerejébe, és szépen lazán visszaúszik a víz tetejére, majd mikor a vízszint normálisra süllyed, az ajtó lezárul, a darálás megszűnik, ott marad. Ekkor sokat kétségbeesve gyorsan megint lehúzzák (jobb esetben, mert van hogy nem veszik észre, újabb kellemetlen szituációkat generálva ezzel, ó jaj!), ám ez nem jó, mert ismét sok víz, könnyű kaki, víz teteje, víz le, kaki fel és végül csak a vizet pazaroltuk, pedig ugye kevés van belőle meg drága is. A helyes teendő az, hogy megvárjuk míg könnyed mozdulatokkal a porcelán aljáig süllyed az elveszett csomag, megállapodik, megvárjuk míg feltöltődik a tartály, és hirtelen rázúdítjuk az egész adag vizet. Ekkor ugyanis nekicsapódik az ajtónak, az hamarosan kinyílik és a vákuum rögtön, úgy értem azonnal magával ragadja. Eredmény: tiszta és foltmentes ragyogás. (Egy kis utóigazítás kefével persze szükséges lehet, de ez helyzetenként változó.)

E hosszú bevezető igazából valóban egy alkotói folyamat közben jött rám, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy operációs rendszer vezérelné a darálót. Bemutatom képekben:

Ilyen lenne ha iPhone lenne a darálóhoz kapcsolva:

Amennyiben unix alapon menne a dolog, ezt látnánk a kijelzőn:

És pesze az örök klasszikus, a kék képernyő:

A daráló üzemeltetése felelősségteljes feladat. (A szarról írni pedig tudni kell, na.)

Írtam már erről korábban is, de valahogy újra és újra előkerül a téma, és egyszerűen bosszant: az a nagy helyzet ugyanis, hogy gyakorlatilag talán a Mafia volt az utolsó játék, ami letett valamit az asztalra. De mondhattam volna persze másikat is azokból az időkből nem is ez a lényeg. Hanem.

Senki ne értsen félre, voltak nagyon jó játékok a Mafia után is, de istenigazából készült néhány hatalmas játék, amikre nem gáz azt mondani, hogy kultuszt teremtettek, és azóta, talán a 2005-ös év óta, semmilyen jelentős esemény nem történt a piacon.

Persze lehet azt mondani, hogy ez hülyeség, de valójában ha jobban belegondol az ember, egyáltalán nem az. Megjelentek azok a bizonyos kultjátékok: a Counter Strike, a Max Payne, a Call of Duty, a GTA, a Mafia, a Need for Speed vagy teszem azt a Diablo, amit bár én nem kedvelek, sikere és értéke mellett nem lehet elmenni. Akad még persze jónéhány hasonló produktum, de igazán nagy újdonság nem jött, ezek újabb részeit, meg a tízszeres gépigényt, és lélegzetelállító grafikát leszámítva.

Lehetne filozofálni, hogy miért van ez, de fölösleges: azért, mert undorító piacot csináltak a játékfejlesztésből. Értelemszerűen a pénz ural mindent, ezzel alapjáraton nincsen baj. Csakhogy régebben leült egy-öt-tíz-húsz fiatal, és pár hét alatt megírtak egy játékot, ami hónapokig lekötötte az embert, mert volt benne történet, izgalom és nem három óra alatt lehetett végigjátszani. Mert élvezetből csinálták, abból az élvezetből, amit az ember a fejlesztés és a siker örömétől vár. Még ha utólag pénzt is kértek a végtermékért. Manapság meg ott van például az Electronic Arts, akikről azért nem túlzó azt állítani, hogy uralják, de mindenesetre a játékpiac első egynéhány lépcsőfokán foglalnak helyet. Egy rakatnyi pénz van az üzletben, lehetőségük lenne bitangjó játékokat készíteni, mert ki tudnának fizetni öt írót, hogy legyenek kreatívak, ha már nekik nincs ötletük, a többit meg implementálná a sok kocka, akiket ezért fizetnek. De ez persze nem így működik. Kiadják a szarokat (lásd a legújabb Harry Potter játék, amiről annyira lerí, hogy egy pár nap alatt elkészített pénzlehúzós kötelező akármi), meg ritkán egy jót, és mivel a szarokra ugyanúgy van kereslet, itt a kör be is zárul, hiszen ők több fizetést nem feltétlenül kapnak egy jobb játék után.

Pont múltkor olvastam egy cikket valamelyik nem internetes magazinban, hogy az EA fejlesztői a központban milyen környezetben dolgoznak. Kötelező naponta kétszer a torna, amit vagy a konditeremben vagy pedig a medencében kell elvégezni, természetesen mindez házon belül, eközben pedig hatalmas tévéképernyőkön szórakozhatnak vagy teszem azt iPodon hallgatnak zenét, vagy iPhone-t nyomkodnak, amint ezeket képeken is illusztrálták. Tornázás után jakuzzi és szauna várja őket, majd a klimatizált munkaterület, hatalmas és pihe-puha fotelekkel.

Talán túlzás ez a mézzel folyó Kánaán, és lehet hogy közel nem így néz ki egy EA fejlesztő mindennapja, de ettől függetlenül is szégyeljék magukat, hogy évek óta nem tudtak semmit letenni az asztalra. Talán az utóbbi idők egyetlen értékelhető munkája a Mirror's Edge volt.

Szóval kérdem én, ha az ember játszani akarna, mivel tegye azt? Mikor jelennek meg végre olyan játékok, mint a Call of Duty, amikkel heteket, majd később éveket, lassan évtizedeket játszik az ember, és nem tudja megunni? Mikor lesz az, hogy nem az évente-vegyél-új-gépet, hanem az érezd-jól-magad-és-játssz-vele-sokáig elvet követik egy játék elkészítésekor? Mikor lesz az, hogy rájönnek végre: nem a grafika teszi jóvá az adott játékot?

Az a baj, hogy tényleg nem tudom, lesz-e még valaha ilyen. De hogy a nagy cégeknél nem, abban sajnos biztos vagyok.

Entert ütöttem véletlenül a cím begépelése után, azért volt sokáig szerkesztés alatt felirat itt. Jegyzet magamnak a fejlesztéshez: üres bejegyzést nem küldünk el, blogmotor!

A tudásvágy és az információhoz való hozzájutás két olyan fogalom, mint a mikroökonómiában a szükségletek és a javak: korlátlan a tudásvágyunk, ám az információhoz való hozzájutás már közel nem ilyen korlátlan. És ez nem azért van, mert kevés lenne az elérhető adat. Közel nem, hiszen hihetetlen, hogy mennyi tudást halmozott fel az emberiség a történelem során. Két dolog van, ami nélkül az ember jelenlegi formájában halott lenne: a gyakorlatilag végtelen adatbázis, amivel rendelkezünk (elég csak az internetre gondolni), és a technikai megoldásaink, melyek nélkül nagyon-nagyon hamar halálra lennénk ítélve. A kettő persze szorosan összefonódik. És most biztos kismillió ember jönne, hogy jaj az igazi értékek, a szeretet és az összetartás, de ez nem így működik; én legalábbis nem így látom. Ne az MP3-lejátszóra vagy a mobiltelefonra gondoljunk, hanem csak magára az elektromos hálózatra, például. A mai ember annyira technikafüggő, hogy a semmi közepén nem tudna levadászni magának egy napra elegendő élelmet. Ember = tudás + technika + érzelmek. Ez az, ami egyedivé tesz minket.

Szóval tudásvágy. Mondhat nekem bárki bármit, az embereknek végtelen a tudásvágya. Persze egy kisgyerek nyitottabb a dolgokra, mint egy hetvenéves öregember, de fajtánk legeslegbutább példányát is a kíváncsiság és a tanulékonyság jellemzi. Akármennyire gyűlölünk az iskolában egy tananyagot, ha sikerül elsajátítani, akkor hihetetlenül tudunk örülni.

Az ember élete folyamatosan a tanulásról szól, minden percben új dolgokat tanulunk, mégsem tudunk kellő tudást elsajátítani. Még a nagyon-nagyon okos, nagyon-nagyon tanult és kiemelkedő képességekkel rendelkező embertársaink is csak a teljes tudásunk töredékének töredékét tudják. Pedig az agyunk talán képes lenne rá, hiszen teljes kapacitásának néhány százalékát használjuk csupán.

Hasznos dolog lenne viszont a kollektív tudat. Vagyis, hogy a központi Nagy Földi Tudástárhoz valahogyan mindenki agya kapcsolódna. Egyrészt megszűnne a tanulás egy bizonyos görcsös formája, másrészt viszont az egy ember által szerzett információ rögtön bekerülne a tudatba, amit mindenki más látna. Tudom persze, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb, és felvetődnek olyan kérdések, hogy megállítaná-e a fejlődést; mi lenne a magánélettel és így tovább. De azért érdekes gondolat.

Mindez egyébként arról utott eszembe, hogy kétezer-valahány olvasatlan bejegyzés volt Readerben, nagyobbik része ennek fénykép. És a az az ötven-hatvan fotós, akit figyelek, általában mind-mind olyan képet tölt fel, amit látni szeretnék, de napi háromszáz (és sokszor több) képet adott esetben roppant nehéz követni. És akkor még a hírekről, az érdekességekről és a blogokról nem is beszélt az ember.

Szóval a végtelen tudásvágyunkhoz véges erőforrások társulnak. Ami kár.

Amikor valaki pattanásos, meg mitesszeres meg egyéb ilyen kinyomandó bőrpiszkító képződményekkel rendelkezik arc- és egyéb bőrtájakon, akkor azt szokták neki mondani, hogy fiam (mert ez általában fiús és nem lányos dolog), szóval hogy fiam, szerezzél barátnőt.

És akkor az átlag pattanásos arra gondol, hogy két jó numera után majd biztosan visszahúzódik a pattanás, mert az egy ilyen szex-hiány jelző, hogy ha nem kapod meg az adagot, akkor kibújik egy, aztán még egy – és így tovább.

Pedig nem.

A dolog ennél sokkal egyszerűbb. Ha szerzel egy barátnőt, tuti biztos, hogy addig kínoz, amíg az összes ilyen apróságot el nem távolítja a bőrödről, még ha ez a második világháborút idéző vallatási módszerek egyikének bevetésével is történik.

Végre hazaértem, és nálamnál talán csak a macska fáradtabb, aki egész hétvégén csajozott. Jelzem hogy elvesztette szüzességét, vagyis inkább gyorsan elhajította valahol a kertben valahány ismeretlen számú és eredetű macskalánnyal, valószínűleg vicces lesz ha megjelennek a szikrázó kék szemű, cirmos-fókabarna mintázatú macskák, M betűvel a fejükön. És még jelentkeztek hirdetésben is hogy hoznának kettő, azaz 2 darab sziámi lányt partizni. Szóval ez a dolog rendeződni látszik.

Viszont van egy vicc, ami valójában inkább érdekes történet, mely sok regény, sorozat és film történetének szolgált táptalajul.

A történet úgy szól, hogy egy férfi betér a jósnőhöz, és megkéri mondjon neki valamit. A nő belenéz a gömbbe, megborzong, és közli hogy emberek ezreinek okozza majd halálát. Az ember elborzad, és úton hazafelé megfogadja, hogy változtatni fog, ne legyen igaza a jósnőnek. Lát egy kisgyereket játszani a síneken, miközben a vonat éppen érkezik. Hirtelen elkezd szaladni; meg akarja menteni a gyereket, és azt gondolja magában, hogy biztosan tévedett az asszony. Éppen időben löki félre a fiút, az hálásan köszöni az élete megmentését, a férfi pedig megkérdezi tőle, hogy hívják. Az pedig felel: a neve Adolf Hitler. Továbbmennek, és talán sosem hallanak többet egymásról.

Ez volna az az elmélet, amelynek nem tudnék nevet adni, de dióhéjban az a lényege, hogy nem tudhatod meg a saját jövődet. Amennyiben mégis megtudod, biztosan történni fog valami, ami megakadályoz. Jövő meg-nem-látási és -változtatási elmélet, mondjuk. Mint ahogyan azt sem tudhatod meg, hogy mik a jövőheti lottószámok, mármint persze valami földöntúli módszerrel. Elvileg létezhetnek erők, akik elárulhatnák neked, de ha megtudnád, és megjátszanád, amint átvennéd a nyereményed meghalnál.

Az idő, mint olyan, nálunk nagyobb erők játékszere. Az embert időtlen idők óta foglalkoztatja az időutazás (ha-ha, szóvicc, ha-ha). Viszont nincs alapja. Eddig senkinek nem sikerült dokumentáltan megváltoztatni az idő folyamát, nem sikerült utazni a múltba vagy a jövőbe és egyebek. Ezért is kedvelik annyira az írók, hiszen a történet a több szál miatt rendkívül érdekfeszítően vezethető, mégis semmilyen tudományos alapja nincs, ami leírná hogy az időutazás mivel és hogyan jár. Maximum azt, hogy nincs.

A fenti példában az emberünknek volt egy élete. Abban az életében az események le voltak írva, vagy ahogy tetszik, és az is benne volt az Ő Könyvében, hogy elmegy egy jósnőhöz. Nem változtatott azzal, hogy megmentette a gyereket, azzal változtatott volna, ha el sem megy a jósnőhöz, korábban ér haza, a gyerek pedig meghal, és talán nem is lettek volna nácik meg világháború. Vagy nem így.

Ezek a »véletlenek«, amikről már írtam korábban. Vagy ne legyenek véletlenek, legyenek megírt események. Vagy higgyük azt, hogy mi irányítjuk. Pedig a felsőbb erő, vagy csak az Univerzum, akármi.

Szintén érdekessége az idő manipulálásának, a sikeres időutazás. Ha neked valaki, egy korodbeli azt mondja, hogy gyerekkorában látott téged, húszévesen, és rá két hétre visszautazol tizenöt évet az időben, majd meglátod azt az illetőt gyerekkorodban, akkor ezen szintén nem tudsz változtatni. Mert az is meg van írva, hogy te visszamentél, és találkozol. Amikor épp a múltban vagy, az neked a jelened, ami igazából a jövőben volt onnan nézve (amikor az illető elmondta neked, hogy már látott korábban), aki viszont épp a múltban van, neki abból a jövőből tekintve ahonnan te érkeztél a múltja. Így akkor ő vele megtörtént az esemény, a mesélés pillanatában veled viszont még nem. Bonyolultan írtam le talán kicsit, de végeredményben: minden relatív.

Távol álljon tőlem, hogy nagy bölcsességeket akarnék leírni, pláne megalkotni, csak az időutazás az egyik olyan sci-fi téma, ami roppantul érdekel, majdnem az összes ilyen alapmű (Az időgép, Vissza a Jövőbe, LOST stb.) megvolt már. És (nyugi, nem lövök le poént) az »ötödik Lost évadfinálé« után gondoltam arra, vagyis miket beszélek, múlt hét csütörtök óta ezen agyalok, amikor éppen nem tanulok (jaj, bennem egy költő veszett el, de tényleg, csak mélyen elveszett, ugye), hogy ami történt a fináléban, az semmin nem változtat a jövőre nézve, mert így volt elrendelve, megírva, rendezve, akármi. (És most persze nem a forgatókönyvre gondolok.)

A jövőt nem lehet megtudni sem pedig megváltoztatni.

Hüh, már majdnem éjfél!

Ez nem egy elfuserált házi feladatnak szánt párszavas esszé, még ha annak is tűnik a cím alapján.

Akartam egy hosszabb lélegzetvételű posztot a jelenlegi technikai világ számomra kedvező jövőbeni alakulásától (néha meglepődök milyen körmönfontan tudok fogalmazni!). Mondjuk eléggé zokni vagyok agyilag, de megpróbálom.

Szóval. Vannak ugye olyan hétköznapi dolgok, amik már-már őstechnológiáknak számítanak, és tényleg természetes, és tényleg fillérekért előállítják az eszközt, amivel elérhető. Mobil- és vezetékes telefon, televízió, rádió.

Hogy néznek ki most ezek a dolgok? Bekapcsolod a rádiót, rátekered a száz iksz pont ipszilon MHz-re, majd hallgatod az adott rádió adott, előre beállított, számodra alapesetben változtathatatlan műsorát. (A változtatás esetleg a betelefonálós számkérés lehet, ügye.) És reménykedsz, hogy nem kezd recsegni. Bedugod a kábelt a tévébe, és nézed az adott csatorna adott, előre beállított vagy esetleg persze élő műsorát. Bepötyögöd a telefonszámot, és reméled hogy nem kelted fel a vonal túl oldalán lévőt.

A tévé és a rádió javarészt már kezd egyre digitálisabb és ami még fontosabb: a felhasználó által irányíthatóbb, kétirányúbb lenni, meg visszatekerhető, felvehető és miegymás, sőt, van már videotéka is, ahol gombnyomásra (kisebb pénzösszegért) jó minőségben nézheted a filmet, pamparam. Meg van már digitális rádió. Ami szebben szól és nem recseg.

Node, én valahogy úgy képzelem el az egészet, hogy kicsit internetközelibb. Felejtsük el konkrétan az internetet és a bonyolult műszaki magyarázatokat és szakmai elnevezési kérdéseket. Csak gondoljunk a netről ismert szolgáltatásokra. YouTube, last.fm és »Deezer« mondjuk Skype.

És képzeljük el a szituációt, hogy ülünk a tévé előtt, ráállunk a kedvenc csatornánk (TV-csatorna) kedvenc műsorára (TV-műsor), elindítjuk a legfrissebb részt, és megtekintjük. Persze előtte-közte-utána reklámmal, áttekerhetetlen reklámmal, mert a gazdasági modell ezt követeli.

Vagy mondjuk utazunk a metrón, elővesszük a kütyüt és kiválasztjuk hogy most rock zenét szeretnénk hallgatni, mondjuk Guns N' Rosest, és már indul is a zene, mindezt úgy, hogy a kütyünkön egy árva szám sincsen. Vagy csak elindítunk egy rádióadást, amit leszálláskor megállítunk, és később folytatunk.

Netalántán képzeljük el azt is, hogy megfogjuk a telefont, és egy kicsit más képernyő fogad. Nem számokat vár tőlünk, hanem egy listát látunk, rajta az ismerőseinkkel, ahol a nevek mellett apró jelzések mutatják, hogy az illető elérhető avagy elfoglalt-e. Kiválasztva pedig rögtön hívhatjuk, videóhívhatjuk, csetelhetünk vele (halál az SMS-re!) vagy küldhetünk neki e-mailt.

Ilyen dolgok.

Persze tudom, hogy ezek többsége sajnos javarészt kivitelezhetetlen, főleg a mozgatórugó miatt, ami értelemszerűen a pénz. Egy szolgáltatónak pedig nem áll érdekében, hogy havi x ezer forintért legyen egy Skype-szerű szolgáltatás a telefonunkon, amivel kvázi bárkit ingyen hívhatunk vagy bárkinek ingyen üzenhetünk. Mint ahogyan a kiadóknak sem feltétlen érdekük, hogy ne vegyünk CD-t, ha bármilyen számot meghallgathatunk útközben is. És így tovább.

Ettől függetlenül reménykedem benne, hogy egyszer megvalósul egy ilyen, ehhez hasonló vagy ennél akár lényegesen jobb modell, ami ezernyi új lehetőséget és ezernyi új élményt nyújthat, valóban kényelmesen és a jelenleginél akár töredéke áron, már meglévő technológiákat kis átalakítással igénybe véve.

És most: kóma. Mármint az alvós-féle.

Érdekes dolog a szarás.

Voltaképpen a mondatot írhattam volna virágnyelven is, mondjuk úgy, hogy Érdekes dolog a székelés folyamata. vagy például úgy, hogy Érdekes tevékenység barnamedve porcelánon való terelése., és akkor talán egy mondattal nem értem volna el, hogy rögtön tíz ember kattint rá Google Readerben a leiratkozás linkjére. Sőt, a mefiblogurban-dictionaryvel élve akár a »darálás« kifejezést is használhattam volna. De nevezzük nevén a dolgokat, ráadásul ez a kifejezés a mai világban és az ORTT hivatalos álláspontja szerint nem is minősül igazi káromkodásnak, legföljebb szitokszónak. Szóval aki mégis maradt, félelemmel vegyes kis bizodalommal, annak kifejtem ezt a kijelentést bővebben.

Szóval, érdekes dolog. Jobbára az ember igyekszik otthon elvégezni, ki-ki a maga módján, reggel vagy este, esetleg mindkét alkalommal. De vannak pillanatok, amikor nem éppen a legmegfelelőbb szituációban jön ránk, például utazgatva a sárgavillamosok egyikén Budapest utcáin. Ilyenkor józanul és rendkívül gyorsan mérlegelve az alábbi lehetőségek közül válogathatunk:

• szklerózis multiplex: vagyis valamelyik plázába beszaladni. WestEnd, Duna, Aréna, Pólus, Árkád – a lehetőségek gyakorlatilag végtelen számban jönnek, bár a várakozási idő miatt annyira nem szerencsés, ráadásul a minket körülvevő emberek rögtön leszűrik, hogy hamarosan lesz mit leszűrnünk, ha nem sietünk;
• gyorsétterem: ha mázlink van, akkor a legolcsóbb termék elfogyasztása, vagy száz darab magyar királyi korona ellenében viszonylag kulturált körülmények között, remélhetőleg van papír is, amivel gyorsan kipárnázhatjuk az ülést, no nem a kényelem, mint inkább a kórokozók miatt ugyebár;
• ismerős: kellemetlen szitu, de ha jön az ár, nincs mit tenni, Szia Peti, itt vagyok a ház előtt, és szeretnék bemenni, vécédbe ezt-azt beletenni!. Talán ez a legjobb megoldás, hátránya hogy komplikált kapcsolati hálót, és szoros egy-az-egyhez kapcsolati viszonyt igényel;
• iskola, munkahely: tudnék példákat mondani a villamostól gyors léptekkel visszatérve az iskolába, bólintani az őröknek, majd a lehető legnyugodtabb és legátlagosabb lépésekkel elindulni a kerülőúton, hogy az emberek mit sem sejtve azt higgyék, hogy te mint fontos ember éppen valakihez sietsz, nem pedig a harmadikra szaladsz, hogy feleslegedtől megszabadulj, különösen ügyelve a lépésekre, hogy véletlen se legyen feltűnő. (Gondoltam már rá, hogy ha egyszer elkapna a biztonsági őr hogy ugyan mért megyek vissza ha már kimentem, akkor burkoltan közölném neki, hogy drága barátom, ha nem engedsz fel, bizony mondom néked hogy a szőnyeg amin állsz, nem lesz többé a régi!);
• nyilvános vécé: biztosan kevesen emlékeznek rá, de régebben kis hazánkban rengeteg nyilvános vécé volt, olyan régen, hogy csak húsz forintot kellett bedobni, kinyílt az ajtó, beültünk egy teljesen tiszta porcelánvécére, ahol volt papír, kezet lehetett mosni, majd távoztunk. Talán az utolsó ilyen darab az Erzsébet híd lábánál, a Váci utcán található, a vandalizmus és egyéb okok miatt legtöbbjük eltűnt, pedig egy európai városban ez szerintem elvárható dolog lenne.

Lehetőségeink itt ki is merültek.

Ám sok helyzetben még kellemetlenebb a szituáció. Vegyük például az iskolát vagy a munkahelyet, ahol több egymás mellett található fülkéből álló (több slotos) mosdók vannak. Sokszor nem teljesen, csak egy kicsit megemelt könnyű szerkezetű fallal elválasztva, amelyek a hangokat könnyedén továbbítják, a szagokról már nem is beszélve. És ilyenkor bizony sokan kényelmetlenül érzik magukat, én sem szívesen engednék ki egy hangosabb gázhullámot ha a mellettem lévő fülkében valaki éppen küzdene a görcsökkel.

Nem is beszélve arról, amikor ketten-hárman berontanak hogy elfoglalják a piszoárokat, és hanyag módon elfelejtik megnézni, vannak-e a fülkében, majd mindenféle magánéleti dologról beszélnek, és még te érzed magad kellemetlenül, mert miután megtudtál három államtitkot, hogy Sanyi Beát kikkel csalja, és hogy mért nem jött ma Géza iskolába, valószínűleg már nem mered ledobni a csomagot, nehogy berontsanak rád, hogy te ugyan mit hallgatózol.

Arról már tényleg nem is beszélve, hogy milyen undorító dolog a csobbanós típusú vécé, ahol nincsen egy kis lépcső, ahová a csomagot először csak stand-by üzemmódban elhelyezzük, majd lehúzáskor (szükség esetén kis kefével történő rásegítéssel) terelgetjük a helyi csatornázási művek, vagy saját derítőnk felé, hanem rögtön lent a víz, amibe előtte István beleverte, Tamás belefújta, József belehányta, és még ki tudja ki-mit bele-rá. És ez a gusztusos fantáziájú víz a csomag (ping) megérkezésekor küld egy visszaigazolást (pong), aminek annyira nem örül az ember, mert hát amúgy is tudja, hogy a csomag a helyén van. Meg ki szeretné a csomagkiadónál mondjuk István beleverése eredményének akár töredékét is érezni. Még a gondolattól is hidegrázást kapok.

Szóval, visszatérve az eredeti mondatra, és talán lezárva ezt a kissé hosszabbra sikeredett gondolatsort: a szarás érdekes dolog. És hogy még egy klisés-közhelyes-közmondásos-viccesnekszánt mondókát is ide írjak: az élet szép, az élet jó, de az élet csak egy nagy ráRAKás, ha rosszkor jön rád: a szarás!

Az esetleges következő részben megtárgyaljuk a torpedózás (magazin olvasás, tárgyalás, megbeszélés, ezek szlengkifejezések) menetét is, mely a fent említett problémák kezelését megkönnyítheti!

Ezúton is köszönöm, ha a bejegyzés elolvasása után még visszatérsz, és esetleg kedvenc hírcsatorna-gyűjtődből sem töröltél!

Sok esetben nem értem az engem körülvevő embereket.

Mondjuk nem értem őket, amikor vasárnap déltől este fél egyig bömböltetik (a máskülönben undorító technómulatós) zenéjüket, a kertben. Teljes mértékben megértem, amikor valaki bulizik, és ezt zenével teszi, mi is szoktunk ilyet csinálni, de azért legkésőbb este hétkor-nyolckor abbahagyjuk, vagy visszavesszük a hangerőt. Pláne vasárnap.

Mert én például olyan ember vagyok, aki az esetek többségében magából indul ki. Ha én abbahagyom időben a zene bömböltetését, hogy azzal másokat ne zavarjak az esti pihenésben, akkor feltételezem, hogy valószínűleg más is hasonlóképpen jár el az adott esetben. Természetesen a feltételezésem egyáltalán nem helytálló.

Az is érdekes jelenség, hogy a kedvenc szomszédunknál mindig pont akkor vannak kint a kertben, labdát dobálva, hangoskodva, kutyákat hergelve, mikor nálunk zárva az üzlet, a kertben vannak a kutyák, mi az ebéd utáni, édesapám pedig a munka előtti félórás pihenését töltené el. És eleinte azt hittem, hogy ez pusztán véletlen, de amikor többször meg lehetett figyelni, hogy óramű pontossággal délután kettő előtt öt perccel, mikor a kutyákat bezárjuk, eltűnnek a kertből és visszavonulnak a házba, feltételezésem ismét tévesnek bizonyult.

Vagy például én azzal is tisztában vagyok, hogy bunkósság más kerítésének ajtaja elé állni autóval, pláne ha van vagy tizenkét méternyi kerítés a házam előtt, ezért sosem állok más portája elé, és feltételezem, hogy más sem áll az én portám elé, csapkodni az ajtót meg hangosan zenét hallgatni. Feltételezésem ismét téves.

Az egyetlen dolog, aminek örülök, hogy az albérletben legalább kiváló szomszédaim vannak. Bár van egy fiatal pár, akik szeretik hangosan csinálni, de ez még belefér. (Mondjuk vicces dolog, amikor nyáron a nyitott ablaknál azt hallod, hogy valaki a szintén nyitott ablak mögül üvölti, hogy Feri, EZ AZ, még, még ÍGY JÓ! és hasonlók.)

Sőt jobban belegondolva van még valaki, aki gyakorta este tizenegykor indítja be a mosógépet, és bár tudom, hogy én öt után már nem indítom be, mert feltételezem hogy ez mást zavar, és feltételezem hogy más sem tenne ilyet, annyira mégsem zavar, mert biztos éjszaka ér haza, vagy tudom is én.

Sok esetben tényleg nem értem az embereket. Nem értem meg, hogy mért nem képesek úgy élni, mint én. Nem a saját vállamat akarom veregetni, még ha így is tűnhet, de ha én képes vagyok emberek között emberként élni, egy kicsit, tényleg csak egy kicsit figyelve másokra is, figyelembe véve például azokat a bizonyos morális szabályokat, amelyek az egymás mellett való élést teszik békéssé, amelyeket illik betartani, vagy csak néha megszegni. Élni és élni hagyni, ha úgy tetszik.

Tényleg nem értem.

Fiatal vagyok, így kevés tapasztalatot tudhatok igazán magaménak, bár húszéves létemre (sajnos) a kelleténél talán kicsit többet, de mégsem mondhatom azt, hogy bölcs vagyok vagy hogy bizonyos szituációkban tudok bölcsen és éretten gondolkodni, még ha ezt is hiszem.

A kevés ilyen jellegű tapasztalat között viszont ilyen az egyik, amit már nagyon korán megtanultam és mindvégig igaznak bizonyult. Ez pedig nem más, mint a véletlen.

Mindent, még a legapróbb dolgokat is a véletlenek irányítanak. Lehet persze azt mondani, hogy nem létezik véletlen, de a dolog ezen része egyáltalán nem releváns. Vannak a véletlenek, oké, aki szeretné higgye hogy valami felsőbb erő alakítja őket, aki pedig nem hisz a nagy számok törvényében az higgye hogy a véletlen véletlenül történik, mindenféle külső befolyás nélkül.

Események, apró események láncolta vezet újabb eseményekhez, melyek máshogy alakítanak megint más eseményeket. És ha ezek közül a legkisebb is egy picikét megváltozik, minden máshogy alakul. Ezt talán a legjobban a »Benjamin Button különös életében« mutatták be, ezért is szeretem annyira azt a filmet.

Ha korábban veszel észre egy SMS-t, ha nem késed le a vonatot, ha nem felejtesz otthon valamit és hasonló dolgok. Vagy például én sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lett volna ha felvesznek BMF-re. Más embereket neveznék most a barátomnak (vagy talán senkit) és az egész életem teljesen máshogy alakult volna.

Vagy például tegnap este. Ha nem vagyok náthás, talán maradunk hajnalig a buliban, hazaérek mondjuk fél négyre és még most is vígan (taknyosan) alszom az ágyamban. De náthás voltam, így korábban jöttünk el, és a villamosmegállóban Peti barátom kiszúrta, ahogy tőlünk néhány méterre összeesik egy idősebb, egyébként különösen jól szituált úriember. Mint kiderült kicsit felöntött a garatra, állítása szerint ez ritkán fordul elő, ami nagyjából igaz is lehetett. Felkísértük a lakásáig, ahol miután sikeresen rosszul írta be a riasztó kódját, végül nyugovóra tudott térni. Persze a kétezer forintot amit akart adni, nem fogadtuk el. End of story, semmi különös, és más is biztosan ugyanígy csinálta volna, nem magunkat akarom ezzel fényezni.

De ha a korábbi események közül bármelyik akár csak egy hajszálnyit is máshogy történik, az este végkimenetelét teljes mértékben változtatná. Káoszelmélet, vagy nevezd aminek akarod. Ki tudja, hogy ha más talál rá arra az emberre, akkor felkíséri vagy csak (jobb esetben) elveszi az összes pénzét meg a lakáskulcsát. Vagy ezerféle más dolog.

Mindig a véletlenek azok, amik befolyásolják az apró eseményeket, amik végül kihatnak egy napra vagy egy egész életre. Nem újdonság, nekem sem az, egyszerűen meg kell tapasztalni, mindenkinek a saját bőrén, hogy érezze mennyire nagy igazság ez.

A másik dolog még, amit nem szeretek, amikor az emberek élnek. De várjál, kifejtem ezt a mondatot, mert így baj lesz.

Arra gondolok, hogy nekem például édesanyám elmagyarázta hatéves koromban, vagy talán már korábban is, sajnos nincsenek pontos emlékeim ezzel kapcsolatban (talán annyira triviális, azért fordulhat ilyesfajta dolog elő), szóval voltam még valami kisgyerek, szebb fejjel meg kevesebbet látott szemekkel és agyvilággal, amikor anyám azt mondta, hogy kedves fiam, ha kifújod valami publikus helyen az orrod, ahol esetleg rajtad kívül vannak még emberek, akkor próbáld ezt úgy tenni, hogy a tőled hat-hét méterre álló 12-es dioptriás szemüveggel is alig látó öregasszony ne legyen már halláskárosult, és nem mellesleg ne azt lássa már, ahogy a fika (mint olyan) átmászik az orrodból a (papír)zsebkendőbe, mert akkor az öregasszony majd »köp egyet«, majd megtörli száját, és annyit súg halkan: paraszt.

Ilyenek.

Az már persze sokkal összetettebb és kifinomultabb gondolkodásmódot (hovatovább: intelligenciát!) igényel, hogy olyan apróságokra magunktól, szülői intés nélkül rájöjjünk, hogy a metrón hangosan megbeszélni hogy tegnap milyen jót keféltünk te Margit, vagy hogy kéne találkozni mert már rég dugtunk te Jutka szintén olyan tulajdonság, amitől az előbbi példában említett idős hölgynek azonnal szívizom-összehúzódási zavarai lesznek, én pedig megigazítom szemüvegemet, és magamban annyit súgok a pajeszom alatt: paraszt.

Meg ilyenek.

De például azt gondolnád, kedves Olvasó, hogy azok akik főiskolára vagy egyetemre járnak, még ha csak egy Gábor Dénes Főiskoláról is van szó, akkor ezeknek az embereknek van valami kis plusz a fejükben, gondolnád hogy ezek már tudnak dolgokat, esetleg udvariasak, esetleg megtanították őket a jómodorra. Hát tévedsz, sajnos ezt kell neked mondjam, még ha ki is ábrándítalak mámoros világodból ide a valóságba rángatván elmédet. Ugyanis a főiskolán kérlek élünk. Bemegyünk enni, de nem csak úgy elmajszoljuk udvariasan a parízeres zsemlyét, amit édesanyánk csomagolt, nem. Kikúrjuk a Burger Kinges csomagolást, lebasszuk a Rodeo menüt, aztán egyék-igyék. Az újságot lehányjuk a földre, hopp, kiborult a kóla, a kurva anyját ülj már odébb, hát olyan lesz az új Adidas a lábamon, baszki. Az anyagot, azt persze nem tudja, mert mikor a tanár rákérdez, annyit tud csak kinyögni, hogy hö. Érted, hö, újmagyar ezmiaz!

És ilyenkor én, aki pár sorral odébb ülök, és igazából tényleg kenem-vágom az anyagot, és tényleg csak azért vagyok bent mert nyitott vagyok új gondolatokra, meg mert azért iratkoztam be az iskolába, hogy tanuljak, szóval én ilyenkor megigazítom szemüvegemet, és pajeszom alatt félhangosan kimondom, hogy: élünk, baszki, élünk.

Élünk érted, csak minek élünk, ilyen fejjel meg ilyen hozzáállással, azt nem értem igazán.

Meg azt sem, hogy most erre megint mért pazarolok el párszáz karaktert, és hogy vajon lesz-e valaki, aki végigolvassa, és magában annyit mond, hogy: élünk, baszki, élünk.

Ha fognánk a világon élő összes tizennyolc éves kínait, és folyamatosan állítanánk őket egymás után libasorba, majd elkezdenénk mellettük sétálni, akkor valószínűleg soha nem érnénk a végére. Ugyanis mire odaérnénk, újabb és újabb tizennyolc éves kínai fiatalokkal bővülne a sor.

Semmi újdonság nincs ebben, viszont azon gondolkodtam – sokadjára – hogy vajon mi, vagyis az én korosztályom, azok az emberek akikkel barátkozom, tehát a mostani 16-22 éves emberek milyenek lesznek negyven év múlva, öreg napjaira?

A világ folyamatosan változik, és minden fiatal azt mondja egy mogorva öregemberre vagy egy szigorú nagymamára nézve hogy én nem ilyen leszek, aztán valahogy mégis. Ezt teszi az élet, ezt teszi a sok-sok év elmúlása és ezt teszi az, hogy szépen lassan minden rokonod, barátod vagy csak ismerősöd meghal. És végül egymagad maradsz, ülsz a karosszékben valami brazil szappanoperát nézve, miközben tisztítod a kivehető fogsorodat, és várod a halált, mint olyat. Nem valami elfuserált fekete köpenyes madárijesztőt kaszával a kezében, hanem a nagybetűs halált, ami bármikor elragadhat: mosogatás közben, ha kimész az utcára és elesel, álmodban vagy éppen fogsortisztítás közben.

Na de tényleg: hogy néz ki egy mostani fiatal negyven év múlva? Tegyük fel hogy a technikai világában nem lesz robbanásszerű változás, de mondjuk minden háztartásban természetes lesz a csúcsteljesítményű sokmagos processzorral rendelkező számítógép, a HD-felbontású televízió és így tovább. Mit csinálunk majd hatvanévesen? Fogunk internetezni még? Fogjuk tartani egymással a kapcsolatot? Kiírjuk majd »Plörkre« hogy megújult a reumánk? Vagy hogy megyünk patikába gyógyszerért? Fogom-e én például írni még ezt vagy egy másik blogot? Fogunk-e még filmeket vagy sorozatokat nézni? Fogok-e még akkor videókat és fotókat készíteni?

Ilyen dolgok. Vagy csak egyszerűen olvasgatunk majd egy nagy fotelben, és panaszkodunk, hogy bezzeg milyen szép volt régen, a mi időnkben?

Negyven év múlva remélhetőleg kiderül majd.

Megy éppen a National Geographic Channelön egy műsor valamelyik nagyon kemény amerikai börtönről, a címét lusta vagyok megnézni, de nem is igazán ez a lényeg.

Olyan bűnözőkről van szó, akik életfogytiglant kaptak, és szinte száz százalék, hogy nem fognak szabadulni. Az ilyen emberek talán a legveszélyesebbek, hiszen semmi veszteni valójuk nincsen: legrosszabb esetben bekerülnek valamelyik elkülönítőbe. És ezek az emberek nem egyszerű bolti rablók, hanem gyilkosok, akik gyerekeket és nőket kínoztak vagy öltek meg, és akiknek tényleg teljesen mindegy. Ezt ők is tudják, a kamera előtt is megmondják. Nekik többször megerőszakolni, megkínozni majd megölni egy tizenkét éves lányt, majd a bírónál azt mondani hogy megbántam ugyanannyit tesz, mint azoknak az általános és középiskolás huligánoknak, akik leköpik a tanárt, aztán az igazgatónál elhümmögnek egy sajnálomot, aztán minden megy tovább.

Jobban belegondolva, mellőzve minden szélsőséges gondolkodásmódot a dolgot összegezve csak arra jutottam, hogy az ilyen börtönök fenntartásának nincs értelme. Ebben a létesítményben például 450 rab van, 450 szigorúan őrzött bűnöző. Őket etetni, ruházni kell, munkát nem végeznek, fizetni kell az őröket akik az életüket teszik kockára, fűtés kell, áram kell, melegvíz kell. Pénz.

És igen, úgy gondolom, hogy ilyen embereknél többet ér a pénz, jobb helye lenne a rájuk költött összeg minden fillérének akárhol máshol. Nem is értem, hogy ha valaki ilyen javíthatatlan, miért küzdenek vele. Azt pláne nem, hogy miért küzdenek mind a négyszázötvennel.

Ma belenéztem a Megasztár döntőjébe, és úgy érzem nem sokról maradtam le. Friderikuszt meg lehet utálni, de amiket mondott, mind-mind jogos volt. Ez viszont teljesen lényegtelen, és egyébként is másról szeretnék írni, méghozzá olyan dolgokról, amik nekem könnyeket csalnak a szemembe (pedig egyébként rendkívül kemény alkat vagyok ilyen téren, csak a hagyma tud hasonlókat elérni nálam). Aki persze nem szeret hosszú és mondhatnám mefilozófiai bejegyzéseket olvasni, az nyugodtan lapozzon, én mindenesetre ezt a bejegyzést érzelmek által vezetve írtam. Mint ahogyan érzelmek által vezetve írok minden egyes sort, csak ez most kicsit mélyebb. Talán.

A lényeg hogy van itt egy kép, amit ma találtunk karácsonyi nagytakarítás közben (a szkennelésért köszönet Tiginek). A képen – mely egyébként 1997-ben készült, vagyis majdnem tízéves voltam akkor – rajtam kívül hárman vannak. Hárman, akik fontosak voltak, hárman azon kevesek közül, akiknek a hiánya tényleg fáj. Még ha kívül mosolygok is.

Furcsa dolog egy fénykép, és most nem mint fotós (értsd: fényképeket készítő entitás), hanem mint átlagos szemlélőként írom ezt le. Az ember jobb esetben rengeteg képet halmoz fel az élete során, eseményekről, családtagokról, barátokról, háziállatokról és egyéb másoknak teljesen jelentéktelen, az ember számára viszont milliárdnyi adatot, emlékeket, érzéseket, gondolatokat idéz. Ha véletlen a kezedbe akad valamilyen régebbi fotóalbum, szinte biztos hogy nem tudod letenni. Megnézed az egyik képet, eszedbe jut az emlék, felidézed az ízét, kicsit visszamész oda, megöleled akit szeretsz, majd mikor megérkezel újra a nappali szőnyegén ülsz, és már átbogarásztál három albumot, a csavarhúzó amiért jöttél még mindig nincs meg, és igazából nem is fontos – nem tudod miért is kerested. Csak te vagy, és az a világ, ami a fényképen van. Egyik kép a másik után. Míg végül az összes el nem fogy, és te ismét ott ülsz a szőnyegen, a lábad már elzsibbadt, és ideje visszatérni a jelenbe. A csavarhúzó keresésébe, a többi kisebb-nagyobb problémákra, a mostani világba, mely néhány hónap, néhány év múlva szintén csak érzéseket idéző emlékképpé válik majd.

Nem fontos milyen minőségben (nekem egy rakat vállalhatatlan képem van, mégis mingyiket szeretem, mindegyik pillanatát fel tudom idézni), a lényeg, hogy készítsetek rengeteg fényképet. Legyen az digitális vagy sem; fényes vagy sötét, éles vagy homályos, csak kattintsatok, és örökítsétek meg az emlékeket. Mert bár ott van fejünkben is, de néha nagyon el tud bújni, és három telekönnyezett zsebkendőhöz elég csak egy fénykép, ami bármilyen számítógép sebességét lepipálva rántja elő azt a bizonyos képet, ízt vagy illatot emlékezetünk mélyéről. Készítsetek képeket mindenkiről és mindenről, amit szerettek.

És köszönjetek el mindenkitől akit szerettek, úgy, hogy az illető érezze azt a szeretetet, mert nem tudni mikor mondhattok neki legközelebb akár csak annyit, hogy szia. Egy nap – vagy egy élet múlva.

Lomtalanítás van. Ilyenkor előkerül a szemét. Kétféle szemét leginkább.

Az egyik, amelyiket a belvárosi felakasztott-orrú sznobok a pincéből és a lakásból vitetnek le, vagy a házmesterrel, vagy mással, ki az utcára. Van itt ilyenkor minden, nagyképernyős tévé, HiFi-torony, ágyak, szekrények, asztalok, babák, lekvár(!), bugyi(!!), törött plazmatévé(!!!), vagy mondjuk egy óriási akvárium, amin még gondolkodtam is, hogy lenyúlom, de aztán mégse. Szóval ez a lomtalanítás, meg a velejáró por, a csapkodás, a dörömbölés, a kiabálás, az autók tülkölése, a sofőrök káromkodása, az arab ruhaüzlet-tulajdonosok akik kevergetik szövetkabátjukban a csészényi feketét, és a lehető legesleglenézőbben figyelik az embereket.

Az embereket, és a másikféle a szemetet.

Lomtalanító Lajost, aki feszítve száll ki ezerkettes típusjelzésű szovjet gyártmányú vörös színű Lada személygépjárművéből, feleségét Figyelemacucc Otíliát és fiát, Apaezatraktorkurvajó Dezsőt. Én szerényen így nevezem őket. De biztosan mindenki ismeri ezeket az embereket. Ők azok, akikről nem tudni honnan jöttek. Talán egy másik bolygóról, vagy csak úgy minden évben megjelennek mint valami madár, vagy egy virág, aztán ha vége van a szezonnak, eltűnnek. Addig meg jól megpakolják azt a Ladát. Szóval a startégia úgy néz ki, hogy Otília ül egy széken (mindig van egy szék!), napraforgómagot hány az utca közepére, miután erotikus mozdulattal meghámozta azt maradék két szuvas fogával, és megvetve néz mindenkit, aki arra jár, de olyan nem-érdekel-semmi arckifejezéssel. Ha mondjuk megfognál valamit, rögtön rádugranak, mint egy-két ruhaüzletben, hogy segíthet-e, csak ő mondjuk picit csiszolatlanabb stílusban igyekezne tudtodra hozni, hogy ugyan takarodjál már innen a búsba. Dezső mindent széttúr, kihajít, közben rohangál, üvöltözik, és érthetetlen nyelven tájékoztatja szüleit (?) a fejleményekről. A főkolompos mégis Lajos, aki bár ritkán jelenik meg, ám akkor bebizonyítja hogy, igenis megoldható a költözés egy csomagtartóval. Ágy, bútor, tévé, minden befér, meg hát ugye ott az utánfutó is, ha mégse. Persze amikor elmész előttük, kedvesek, és mosolyognak, vagy semlegesen néznek, nade mikor nincs ott semmi, hallani a lakásból az üvöltözést, látni ahogy két Lajos egymásnak ugrik egy asztallábért, és képesek megverekedni érte.

Persze nem szólom én őket le, szomorú hogy erre kell fanyalodniuk, de engem mint belvárosi sznobot (vagy mi) irritálnak. Irritál hogy este tizenegykor ilyen emberek vannak az egyébként nagyjából nyugodt kapualjban, irritál hogy üvöltöznek, hogy felkavarják a port, hogy nem lehet közlekedni a járdán és egyáltalán, zavar a jelenlétük. Tudom, csúnya dolog, de ez van. Mások bélyeget gyűjtenek, én meg nem.